Uborkaszezon után

Július vége, augusztus eleje, harminchét fok, szerkesztőségi ülés. Témavadászat szeptemberi vezér­cikk céljából. Rengeteg ötlet, egy se kiugró. Mind megírandó, ám egyik se fontosabb a másiknál.

Mert szólni kellene persze az új kormányról, mely az antiszemiták szerint aztán végképp a mi kormányunk. Az újra megszületett pesti vicc ezt úgy adja hírül, hogy a koalíciós tárgyalásokat is csupán az lassította, hogy a felek nem tudták eldönteni, öt, avagy hatágú legyen a csillag az új címerben. Nos, a kép azért korántsem ily „biztató”. Bár tény, hogy az emlékfánál lezajlott július harmadikai megemlékezésen az akkor még miniszterelnök-jelölt Horn Gyula, s a Budai Vár­ban megnyílt emlékkiállításon a már művelődési miniszter Fodor Gábor mondatai igazi felelősségtudatot, gesztusértékű főhajtást jeleztek, s túl a protokollon, ki­használták a stílusban rejlő morális lehetőségeket, így a megkövetéssel a visszafogadást szimbolizálva, kezet nyújtottak az egykor kitaszítottak, a ma túlélői felé, s biztosítottak a neonácizmussal szembeni elkötelezettségük­ről, ám a közösségi jóvátétel, a Zsidó Helyreállítási Alap felélesztése továbbra is várat magára. Az 1946-os törvény nemcsak az elpusztítottak iránti kegyelet és az emlékezés, de a megmaradt – kifosztott – zsidó társadalom újjáépítésének kötelezettségét rója a magyar kormányra – a kifosztottak javaiból. A demokrácia első parlamenti ciklusa kézzel­fogható eredmény nélkül telt el. Még négy évet nem várhat a kérdés rendezése.

Úgyszintén nem várathat sokat magára az új kultúrpoli­tika, amely az állami alapítványok és kuratóriumok szövevényében végre nem uram-bátyám típusú (fosztogatását vezényli a kultúrfinanszírozásra szánt mil­lióknak, hanem valóban esélyegyenlőséget teremt, és a feladatokat mérlegelve, körültekintően dönt. (Nem úgy, mint például – egy kurátora információja szerint – a Nemzeti Kulturális Alap bírálóbizottsága: „Két zsidó lap van, melyi­ket támogassuk?”) A leköszönt kormányzat idején ugyanak­kor jól megfigyelhető volt, hogy bizonyos források kompen­zációképpen ítélték meg juttatásaikat, más, épp e célra rendelt szervezetek helyett. A magunkfajta, alapítványi támogatásra is támaszkodó folyóiratot ezek a történések, melyek híre a szélesebb közönséghez csak ritkán – nagyobb botrányok idején – gyűrűzik el, hónapról-hónapra érintik. Bízunk tehát a közeljövő semlegesebb és értékorientáltabb kultúraszem­léletében, valamint abban, hogy kisebb-nagyobb lezsidóztatásaik közepette nem az lesz a hatalom képviselőinek védekező reflexe, hogy túlkompenzálnak, s ennek következtében esetleg még nagyobb hendikeppel in­dulnak az esetenként jószerével hajléktalan zsidó szervezetek az össznemzeti pályázósdiban.

Szólni kellene persze az immár tényleg rövidesen megnyíló hajlékról, a Zsidó Közösségi Házról, ahol augusztus derekán jártunk. Sokhelyiséges, tágas, modern világítástechnikával felszerelt irodaházat járhattunk be, ahol számos nagyterem fogadja be majd a helyi rendezvényeket, s mely, mint megtudtuk, néhány újonnan megrendelt belső munka miatt, az ígért július helyett csak szeptember elején lesz bizonyosan beköltözhető. Október derekán pedig ün­nepélyes megnyitó. Sajnos mindez ideig nem világos még, hogy a helyiségekért mennyit kell majd fizetnie a beköltözni kívánó szervezeteknek. Az előzetes tárgyalásokról kiszi­várgó hírfoszlányok szerint félő, hogy egyiküknek- másikuknak ez olyan terhet jelentene, ami miatt továbbra is korábbi, korántsem kielégítő „telephelyükön” kényszerül­nének tevékenykedni.

Szólni kellene persze arról is, hogy eltelt öt év. A rendszerváltás kezdetétől számított fél évtized, az új magyar demokrácia kisgyermekkora. A különféle alternatív zsidó intézmények is lassan felcseperednének. Annak a polgári öntudatnak a hiányában, azonban amely a sajátjának tekinti az általa életre hívott, vagy támogatott egyesületeket, szövet­ségeket, lapokat, nos, ennek hiányában mégsem képesek fel­növekedni. Mert sorsuk bizonytalan, mert létük jó szándékú, de esetleges külső pénzforrások függvénye. Igaz ez persze a széles körű, aktív személyes részvétel hiányára is. Írjuk le újra a hasábokon a megválaszolatlan kérdést: hol a zsidó értelmiség, mely a kényszerűen felfüggesztett történelem újraindulása nyomán újjáformálni lenne hivatott a magyar zsidóság ábrázatát. A fentiek miatt olykor fenékre estünk az elmúlt években. Visszatérő jelenség a kifulladás, a kontraszelekció. Most végre lábra kéne állnunk. A saját lábunkra.

Már csak azért is, hogy ne legyünk annyira kiszolgál­tatottak, mint például egy lap, a támogató alapítvá­nyoknak, vagy mint a magyar-zsidó iskolák ilyen-olyan-amolyan vallástanárokat külföldről importáló, netán új épületet finanszírozó vagy nem finanszírozó fenntartóiknak. Az iskolák körül persze nemcsak ez a probléma – bizonyítja ezt összeállításunk az itt következő lapokon, illetve ami abban nem szerepel. Elvégre minden szentnek maga felé hajlik a keze, s nincs ez másképpen intézmények vezetőivel sem. Tisztelet a kivételnek, senki nem beszél szívesen arról, hányán, s milyen okok miatt hagyják el idő előtt az iskolát, inkább arról ejt szót, hányán jönnek. Azt sem könnyű kideríteni, ténylegesen milyen színvonalú az oktatás. Min­denki tud a másik iskolában okkal vagy anélkül felgyűlt feszültségekről. A többi néma csend. Mintha helyben minden rendben lenne.

Erről is szólni kellene.

Ugyanakkor arról is, hogy a nap-nap után futószalagon sorjázó holocaust-megemlékezések dömpingje közepette, mely különbizottság óvó tekintetét tudhatja magán, a szar­vasi tábor szervezői, középiskolás, vagy alig érett madridijai olyan katarzis lehetőségét teremtették meg a Vész­korszaknak szentelt emléknap keretében a tábor gyereklakói­nak, mely négyszáz fő egyidejű részvétele ellenére is ben­sőséges, torokszorító és felemelő volt egyszerre. Állomások során egy-egy film, hangfelvétel, vers, memoárrészlet köti le az érkezők figyelmét. Húsz-harminc fős csoportok egymás sarkában. Az egyes epizódok után könnyező-síró kamaszlá­nyok ölelkeznek, egy-egy sikerületlenebb programvezetői kérdésre: ,,Értitek-e a jelentőségét…” dühös, olykor keserű káromkodásba fúló kifakadás a válasz. „Erről nem lehet beszélni, nincs mit mondani.” – jut el talán az egyetlen adekvát feleletig egy Anna Frank-korú kislány. A csúcspont késő éjjel, a tábor főterén, a magyar s az izraeli zászló alatt következik. Mindenki jelen van, apró mécsesek tucatjai pislákolnak, s hat nagyobb fáklyát lobbantanak lángra, a táborozok anyanyelvén (csehül, szlovákul, szerbül, bolgárul, magyarul és héberül) elhangzó mondat: „A Hatmillió em­lékére” kíséretében. Magasba csapnak a lángnyelvek, felzeng a Hatikva (egy kaddis talán jobban illene az alkalomhoz), majd néma csöndben áll négyszáz gyerek. Egy fiú, szemüvegét homlokára tolva tenyerébe temeti arcát. Rázza a remegés. Könnyek nélkül, hangtalanul sír. Akár egy emlékeit felidéző túlélő. Mint egy öregember. Ezzel a nappal a gyere­kek évtizedeket öregedtek. Már olyan tudásuk van, mint keveseknek. Tudják azt is, nem kell mindig beszélni. Az ő gyászuk most, e néma csöndben kulminál.

Persze a tábor két hetéből ez egy nap volt csupán. Reggeltől-estig sűrű és változatos a program, élményteli szóra­kozás, játszva tanulás, értelmes előadásokra szivacsfigyelem a jellemző. Judaizmusinjekció nagy dózisban. A szarvasi tábor pillanatnyilag az egyetlen felhőtlen horizontú, funk­cionálisan kétségbevonhatatlan terepe a magyar-zsidó létnek. No de mi van két nyár között? Mi van a gyerekekkel, akik legfeljebb egy-két százalékos arányban tévedtek csak be a tábor – légkondicionált – zsinagógájába.

Ha zsinagóga, akkor persze szólni kellene a Hit­községről – ortodoxról, neológról egyaránt. Arról, vajon lesz-e még vallási élet ezen a tájon valaha? S mit tesznek ezért az erre hivatott szervezet rabbijai és világi vezetői? S mit tennének, tehetnének mások, új dinamikusabb tisztségviselők, akik szolgálatként fognák fel tevékenységüket (amint azt az új kormánytól is várja a tár­sadalom), s hatalmukat így és ekként értelmeznék. Mikor változhat valami? Mikor is lesznek pontosan az 1995-ös hitközségi választások? S egyáltalán, ki is választana új, dinamikusabb vezetőket, ha konganak a zsinagógák, s tisztelet a hitélet kevés, hajlott korú fenntartójának, ha a hitközségek és körzetek tagjainak információhiányuk, men­talitásuk, vagy életkoruk miatt nem szúr szemet, vagy nem húsbavágó a hiányosságok, hibák sora. Majd a fiatalok? Miért is mennének templomba a fiatalok, ha a láncolat megszakadtával nincs, aki megszólítsa őket, s ha remény sincs, hogy legyen, mert a Hitközségek urainak közgyűlési beszámolóik, interjúik alapján körvonalazódó véleménye az, hogy jó ami, ahogy van. Sőt netán épp így jó. Fiatalok, dinamizmus, változás, új arcok, nagyobb elvárások nélkül. De szólni kellene a leglényegesebbről, a tőlük független, a hitközség jövőjét alapjaiban meghatározó kérdésről: mitől következhetne be vallási reneszánsz ilyen félévszázad után?

Szólni kellene persze arról is, hogy bár élet kevés van a zsinagógákban, múzeumba újra lehet vinni a gyerekeket. Jó hír: megtalálták a Zsidó Múzeum elrabolt kincseinek nagy részét. Minden irónia nélkül: megvan a múlt. A magyar zsidóság tárgyi emlékeinek talán legértékesebb része. S remélhető, hogy ezentúl némiképp szigorodnak a biztonsági intézkedések a Múzeum körül.

Biztonsági intézkedések – szólni kellene erről is -, könnyen meglehet, az elkövetkező hónapokban min­den zsidó intézmény körül elkelnek. A világon végig­söprő terrorhullám – amely mögött minden bizonnyal a közel-keleti békefolyamatot megtorpedózni igyekvő iszlám fundamentalizmus áll bennünket is elővigyázatosságra int. A kelet-európai rendszerváltások előtt a szovjet blokk tabu volt a kommunisták által is támogatott szélsőséges erők szemében. Mára, megfordult a világ. A közel-keleti békekilátások esélye lassan növekszik, e sorok írásakor avat­ják fel például a jordán-izraeli közös határátkelőt. Könnyen lehet, hogy, amit politikai eszközökkel nem sikerült megakadályoznia a muzulmán világ fanatikusainak, azt most partizánakcióikkal kívánják kisiklatni, ellehetetleníteni szerte a világban. Vagy megbosszulni, elvakultan.

Szólni kellene persze házunk tájáról is, még ha a fent említett gyűlölet máshogy működik és látványosabban mani­fesztálódik is, mint a honi. Egy felmérés szerint a magyar skinhead mozgalom négyezer fős kemény magot tömörít, mintegy tízszer ekkora a vonzáskörzetük, és jelentős a velük szemben közömbösek száma. Ezekből (a kopaszokból) választópolgár lesz! – hívta fel a figyelmet a közelmúltbeli felmérés.

A bőrfejű ugyan faji alapon gyűlöli a fent említett közel- keleti terroristákat, ha azok zsidó célpontokat robbantanak is, ez azonban nekünk sovány vigasz. Talán az új kormány az előzőénél keményebb fellépése elejét vehetné a skinhead-jelenség terjedésének.

Apropó keménység. Szólnom kellene talán egy ortodox ismerősömről is, aki néhány esztendeje települt haza négy évtized távoliét után, s inkognitóját féltve őrizve, informális módon sokat próbált tenni közösségünk újjászületéséért. (Magam, remélem meg nem sértve, tanítómnak mondhatom őt, kinek kevés írása alatt M. Z. M. monogram jelzi kilétét.) Azzal piszkál tehát reb M. hónapok óta, hogy puhul a Szom­bat, nem térünk vissza akut problémákra, nem figyelmeztet­jük az illetékeseket, hogy újra és újra vétenek a közélet normáival szemben (összeférhetetlenség, miegymás). Ravaszul mondja, mintha nem bírálna, csak elemezne. S tudom, hogy kritizál, hiszen ő az USÁ-ban megszokta, hogy az igazi, a szabad sajtó lényegénél fogva kritikus. Tárgyi­lagosan vet fel vitás kérdéseket, olykor élesen veséz ki visszás jelenségeket, ha kell, megkérdőjelezve személyes kompetenciákat. S azt mondja reb M., hogy amit régebben olvasott a Szombatban, az ilyen volt. S hogy ne csüggedjünk akkor sem, ha hamarosan nincs is eredmény. S idézi: „A nap rövid, és a munka sok… Nem a te dolgod befejezni, de nem is vonhatod ki magad alóla.” (Pirké Ávot II. 20-21.)

Szólni kellene tehát a fentiekről, s egyebekről. Beszélni, megszólítani. Nagyjából ez az, amit egy lap tenni tud, ha nem vonja ki magát a munka rá eső része alól „Rövid a nap…”, ez hát a cikk vége. S az 5754. esztendőé. Lösónó tajvó tikoszévu!

Szántó T. Gábor