Szombat előfizetés 2017

Túlélni a múltat

Írta: Rajki András - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Túlélni a múltat

Izrael, miután évtizedekig elhanya­golta a Holokauszt áldozatait, vég­re hajlandó enyhíteni a háború so­rán elkövetett szörnyűségek fáj­dalmán.

Hat évvel ezelőtt, amikor anyja összetévesztette egy SS-tiszttel, Motti Mark döntött: valamit tennie kell. An­nál is inkább, mert akkoriban ő volt Iz­rael fő állami pszichiátere. Édesanyja a háború alatt egy gettóban sínylődött, azóta gyakran kezelték skizofréniával és depresszióval – de az orvosok tehe­tetlenek voltak. Állapota egyre romlott. Ha meglátott egy katonát (Izraelben er­re sok esélye volt), rögtön halálra ré­mült. Mark tudta, hogy nagyon sok idős túlélő az ideggyógyintézetek lakója szerte az országban, és egyedi problé­máikkal évtizedek óta nem törődnek. Egyes orvosok szerint a szokványos te­rápia helyett különleges „Holokauszt-trauma” kezelés járna nekik.

Motti Mark kilincselni kezdett a túl­élők érdekében, és azóta alapvető vál­tozások történtek. Az állam rákénysze­rült arra, hogy teljesen átértékelje eddi­gi álláspontját nemcsak az ideggyógyin­tézetek ápoltjaival, hanem mind a 300.000 Izraelben élő túlélővel szem­ben. Tavaly áprilisban a Knesszet bi­zottságot állított fel, amely utasítást adott az izraeli bankoknak: vizsgálják meg azokat az alvó számlákat, amelyek gazdái feltehetőleg a Holokauszt áldo­zataivá váltak. Az Igazságügyi Miniszté­rium (IM) magánnyomozókat szerződte­tett, akiknek feladata megtalálni azon gazdátlan ingatlanok örököseit, ame­lyek európai tulajdonosait meggyilkol­ták a németek. Idén januárban Nisszim Dahan egészségügyi miniszter bejelen­tette, hogy látogatást tett egy ideg­gyógyintézetben, ahol túlélőket ápol­nak és bocsánatot kért azért, hogy a múltban nem kezelték őket úgy, ahogy kellett volna.”

Miközben a svájci bankok és a német iparvállalatok megpróbálják jóvátenni a hibákat, amiket a háború idején a zsi­dókkal szemben elkövettek, izraeli po­litikusok, hivatalnokok és idegorvosok tucatjai követelik államuktól, hogy is­merje el: a túlélők nem azt kapták tőle, amit megérdemeltek volna. Tavaly de­cemberben a Jeruzsálemi Filmfesztivá­lon bemutattak egy dokumentumfilmet a túlélők mai szenvedéseiről Utolsó út a végső csend felé címmel. A film, amelyet Sos Slam rendezett, megdöb­bentette a nézőközönséget.

Izrael legnagyobb ideggyógyintézete, az Abarbanel Tel-Aviv egyik elővárosá­ban, Bat Jamban van. Több orvosa szerint a Holokauszt nem ért véget a háborúval, annak utolsó fejezetét éppen most írjuk. „De a cinkos hallgatás­nak most véget vetünk”, mondják. Az intézet néhány részét még az angolok építették, hogy ott idegbeteggé vált ka­tonákat ápoljanak. Az egyik ilyen ba­rakkban idős túlélők feküdtek – egé­szen az elmúlt évig, amikor végre ki­költöztették őket. Dr. Joram Barak 1998-ban került pszichiáterként az in­tézetbe. Akkoriban a betegek 2/3-a túl­élő volt. Az arány hasonló volt az or­szág többi ideggyógyintézetében is. A túlélőket ugyanúgy gyógyszeresen ke­zelték, mint a többi skizofrén beteget – az alkalmazott gyógyszer főleg haloperidol és torazin volt. A kezelés soha nem volt hatásos, ráadásul mellékha­tásként kontrollálhatatlan remegés és fogcsikorgatás jelentkezett. Dr. Barak úgy döntött, hogy megváltoztatja a di­agnózist, ami skizofrénia helyett „trau­ma utáni idült pszichózis” lett. Gyógy­szerek helyett kiskutyák és cicák simogatását alkalmazta, amely az idős em­bereket a gyermekkorukra emlékeztet­te. Százhúsz betegének többsége a ja­vulás útjára lépett, néhányukkal már kommunikálni is lehet. Elintézte, hogy 26 betegét átvigyék a vadonatúj Saar Menase szanatóriumba. Tavaly további két hasonló szanatórium nyílt az or­szágban, és ezeknek köszönhetően majdnem 250 túlélő került ki az ideg­gyógyintézetekből.

Két éve egy vizsgálóbizottság megáll­apította, hogy a magán-ideggyógyintézetekben – ide került a beteg túlélők többsége – elviselhetetlenek a körülmé­nyek: az alulfizetett ápolók képzetle­nek, a nyugtalan betegeket egyszerűen begyógyszerezik és az ágyukhoz kötö­zik. A kormány három ilyen intézményt be is záratott, az ott fekvő betegek egy része átkerült a Saar Menase szanatóri­umba. A Saar Menase vezető szociális dolgozója szerint a betegek fele normá­lis életet élhetett volna, ha 40-50 évvel ezelőtt megfelelő diagnózist állítanak fel és annak megfelelően is kezelik őket. Egyikük például elmondta, hogy Bergen-Belsenben szabadult fel és Izra­elben 40 évig kezelték depresszióval egy magánklinikán. Volt olyan nap, hogy 30 tablettát kellett bevennie. Mire átkerült Saar Menasébe, már 67 éves volt és teljes roncs. Itt már hiába kap másfajta terápiát, az többé nem segít rajta.

A pszichiátereknek nemcsak a rossz diagnózist kellett megváltoztatniuk, ha­nem az egész mentalitást is. A cionista ideológia szerint ugyanis a Holokauszt túlélői azért váltak áldozatokká, mert gyengék voltak: hiszen úgy vonultak be a gettókba, „akár a juhok a vágóhídra”. Ez a magatartás nem illett az alapító atyák világképébe, amelynek középpontjában az „új, erős zsidó” állt. Ha a gettók túlélői eljutottak is álmaik föld­jére, Izraelbe, ott megvetéssel találkoz­tak. 1953-ban Ben-Gurion kiegyezett az NSZK kormányával és Izrael 3 milliárd márkás kárpótlást kapott abból a cél­ból, hogy kiossza az Izraelben élő túlélők között. (Az 1953 után alijázó túl­élőket az NSZK közvetlenül kárpótolta.) Csakhogy a német pénz csakhamar el­fogyott, főleg azért, mert nem kárpót­lásra, hanem útépítésre és mezőgazda- sági projektekre költötték, vagy fegy­verkezésre fordították. Az a 40.000 túl­élő, aki 1953 előtt érkezett, rosszul járt: sokkal kevesebbet kapott, mint az 1953 után alijázók.

Ha túlélők kárpótlásáról volt szó, a pénz igencsak vékonyan csordogált a Pénzügyminisztérium (PM) kasszájából. Miután egy túlélő beadta az igényét, el­őször is lenyomozták, nem csaló-e. Az illetékes osztály vezetését hat éve Rafi Pinto vette át. A következő utasítást kapta: „Az a munkája, hogy takarékos­kodjon az állam pénzével.” A jogosul­tak többsége nem is értesült arról, hogy jár-e neki valami. Végül 1997-ben Pinto nyilvánosságra hozta a kifizetési kritériumokat: azóta az igénylők száma megnégyszereződött.

De a PM magától nem volt hajlandó változtatni a dolgokon. Végül a Likud két politikusa a Legfelső Bírósághoz fordult, és az eredmény nem is váratott magára: a bíróság úgy döntött, hogy az 1953 után és az 1953 előtt érkezőket egyformán kell kezelni, ezért az utóbbi csoportnak 24%-os emelés jár. A dön­tés ellenére a kárpótlási pénzekhez jut­ni nem könnyű: sokan ügyvédet fogad­nak, mert nincs kedvük a bürokrácia útvesztőiben bolyongani. Az ügyvédek általában félévi kárpótlásnak megfelelő összeget kérnek munkadíjként. 1995 óta az ügyvédek 25 millió dollárnyi összeget kanyarítottak ki a túlélőknek szánt pénzekből.

A kormány is leszedi a sápot, fia kide­rül, hogy a túlélő valaha ingatlant vásá­rolt Palesztinában, visszakaphatja, ha először kifizeti az 5%-os „kezelési költ­séget”. (Az állam ugyanis egy fél évszá­zadon át kezelte a gazdátlan ingatlant). Az illetékesek elismerik, hogy soha nem is keresték az örökösöket – pedig az ilyen ingatlanok összértéke meghaladja a 35 millió dollárt. Az IM egyik osztályvezetője, Aharon Schindler azt a fel­adatot kapta, hogy nézze át az idevágó iratokat, nem talál-e Holokauszt áldoza­tot a gazdátlanul álló izraeli ingatlanok tulajdonosai között. „Schindler listája” tavasszal kerül a nyilvánosság elé.

Már-már tarthatatlan volt az a hely­zet, hogy miközben zsidó csoportok fo­lyamatosan nyomást gyakoroltak a svájci bankokra, hogy azok kutassák fel a Holokauszt áldozatainak gazdátla­nul maradt vagyonát, Izrael semmit sem tett az ügyben a saját háza táján. A Bar-Ilan Egyetem tanára, Joszi Katz könyvet írt arról, hogy az izraeli intéz­mények – mint a Keren Kajemet, ame­lyet azért hoztak létre, hogy a zsidók pénzén felvásárolja Palesztina termőföldjeit, vagy a nagybankok, mint a Bank Leumi – soha nem vizsgálták irataikat ebből a szempontból – legalábbis tavaly áprilisig, amikor a Knesszet bizottsága felszólította a ban­kokat, hogy kezdjék meg a munkát.

Ha az IM nem talál örökösöket, akkor a PM a költségvetés nevében átveszi az ingatlant. A túlélők képviselői szerint a pénzből olyan szanatóriumokat kellene építeni, mint a Saar Menase.

Bár Izraelben a PM becslése szerint évente 1200 túlélő hal meg, a túlélők még legalább 30 évig köztünk élnek, noha öngyilkossági gyakoriságuk 40%-kal magasabb, mint a többi hasonló ko­rú izraelié. A Holokauszt utolsó fejezete hosszúra nyúlik, de talán elviselhetőbb lesz, mint az eddig lepergett idő.

Matt Rees (Time Magazine) cikke nyomán: Rajki András

Címkék:2002-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A titkos kapcsolat – – Bosnyák Zoltán az ÁVH fogságában

A titkos kapcsolat Bosnyák Zoltán az ÁVH szolgálatában Az alábbiakban közölt dokumentum a magyar antiszemi­tizmus egyik legvisszataszítóbb alakjának, Bosnyák Zol­tánnak...

Szovjet zsidók Válaszúton – 1953 tavasza

Gereben Ágnes Szovjet zsidók válaszúton: 1953 tavasza 1953. március 5-én, amikor az agy­vérzését követően már két napja esz­méletlenül vergődő diktátor...

Close