Szombat előfizetés 2017

Ugyanaz a kor, más hangon

Írta: Török Petra - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Bächer Iván: Rötur; Göncöl Ki­adó, 1997. 209 oldal, 699 Ft.

Család: szentség és átok. Akiknek mindent köszönhettünk, és aki­ket nem válogathatunk meg. Azok, akikre mégis először és utoljára bizton számíthatunk – minden belviszály ellenére is. Az állítás a Malovecz család esetén is megállja a helyét, akiknek tör­ténetét Bächer Iván a nagy közép-euró­pai koreográfia szerint állította regénye, vagy inkább e torzan is teljes családi legendárium középpontjába. Torz, hiszen – bár a regény az 1900-as évek forduló­jától 1983-ig átfogja a mi kis huszadik századunk éveit – a Malovecz család több megjelenő generációjának képvi­selői közül mégis csupán Malovecz Arankát állítja a történet középpontjába, hogy aztán az ő sorsán keresztül, fur­csán felemás szemszögéből nyeljünk ér­tesüléseket a többiek életéről, és a ma­gyarországi történésekről. Ez a torz, fele­más látásmód pontosan a rötur jegyé­ben megfogalmazott koreográfiának kö­szönheti létét: az itt és ott, a külföld és Magyarország, az itthon és otthon állan­dóan változó viszonyrendszerében.

A hajdan volt családregények, melyek a műfaj sajátosságánál fogva a család több generációja életének minden apró rezdülését, rítusát, és tárgyi környezetét pontosan, részletekbe menően a jellem­zés eszközeiként használták fel, megvál­tozott és új formát öltve jelennek meg a kortárs irodalomban. Ennek egyik példá­ja Bächer Iván novellafüzére is. Az ősmű­faj hagyományához híven érzékeltetni kell a család társadalmi állását és tárgyi környezetét. Bächer Iván ezt apró, ám annál pontosabban meghatározott jelek­kel teszi például egy „Dehmal Károly zongoragyárostól (Rákóczi út 19.) kétezer-kettőszáz pengőért vásárolt Lemberger-Gloss márkájú zongorá”-val, vagy éppen a reggeli menüvel. Ennek jelentőségét nem szabad lebecsülnünk, hiszen Bächernél az ételek és az étkezések a sze­replők önmagukról alkotott képének, önazonosság-tudatának esszenciájává vál­nak. Ki, mit, mennyit és hogyan eszik: elég csak ennyit idézni a könyvből ah­hoz, hogy pontosan visszaemlékezhes­sen az olvasó arra, hogy a hőst életútjá­nak – földrajzilag és lelkileg – épp mely pontján láthatja. A józsefvárosi szalonna, sajt, tejföl, kávé alkotta reggelitől messze vezette Malovecz Aranka, a sza­bó lányának útja, egészen az algériai francia konyháig (crevette, salade nicoise). Bacher szintén nagyon pontosan rög­zíti azokat az oly sokszor nosztalgiával emlegetett, unalmukkal és megszokott rítusaikkal mégis megnyugtató – hiszen pontosan kiszámítható – polgári hétköznapokat és vasárnapokat, a kellékek közt nem elfeledkezve a vasárnapi menü részletes tárgyalásáról: húsleves, cupákos marhaszegy, mártások, sült vagy rán­tott hús hagymás krumplival, zellersalá­tával, aranysárga fánk, stb. Mindez Malo­vecz Aranka számára gyorsan semmivé foszlik, mikor a már házas Sprentzl Gyu­lától, aki a regény másik főszereplője, gyermeke születik. A családból kitaszí­tott nő és lánya, Sprentzl Gyulával együtt elkezdi a nagy vándorlást, ami életükben nem egyszer fog megismétlődni velük – a rötur jegyében. Algériában telepednek le, majd a háború kitörése után – ott ide­genként megbélyegezve – újra Magyaror­szágra érkeznek, hogy amint lehet, már 1948-ban visszatérhessenek Algírba, és egy újabb 1955-57 közti magyarországi kiruccanás után, mégis azt gondolják, hogy Afrikában jobb. Mindezek ellenére a Malovecz – Sprentzl pár egy újonnan épített vízivárosi OTP házban fejezi be életét – Budapesten.

Az itthon és otthon, a kik is vagyunk valójában kérdésre adott válasz nem­ csak a főszereplő számára viszonylagos. Maloveczék barátai létükkel és történe­tükkel demonstrálják a huszadik száza­dot: Borcsa, a Miskolcról Algírba szárma­zott varrónő, akinek félje a legősibb al­gériai francia család leszármazottja, és a Nemzeti Bankban dolgozik, vagy éppen Edith, akinek ékszerboltja volt Algírban, és valaha Balassagyarmatról jött át mint táncosnő, mígnem a háború alatt ide­genként internálták, hogy aztán egy fran­cia ezredes vegye feleségül. A társadal­mi kapcsolatrendszerről mindennél töb­bet árul el az a lista, melyet Malovecz Aranka férje halálakor állít össze értesí­tendő mindazokat, akik valamilyen te­kintetben számítanak, úgymint Energia­gazdálkodási Intézet, Középület-tervező Vállalat, Pálmay Béláné a Baross utcá­ból, az algíri barátnők, Edith Lyonból, Borcsa Aix en Provence-ból, Annie Pá­rizsból és Kinsky Mária grófnő az új-zélandi Aucklandből.

Noha a ciklust alkotó novellákban so­ha semmi különös nem történik, apró momentumokból, egy-egy Algériából Ma­gyarországra küldött csomag tartalmá­ból, egy-egy elejtett megjegyezésből egy egész korszak hangulata, íze, szaga, örö­me és félelme felelevenedik. Algírból Aranka a következő dolgokat tartja fon­tosnak az ötvenes évek elején Magyarországra küldeni: szappan, világoszöld gyöngypamut, egy üveg körömlakk, egy pár fülbevaló, tíz deka kávé, egy kis do­boz datolya, kis vanília, egy doboz szar­dínia, egy szivacs, egy Coryphadrin, és egy pár másodrendű, tartósabb harisnya. Milyen messze van már tőlünk a balzaci nagyrealizmus – időben és lélekben, mégis milyen kevés eszköz alkalmas le­het arra, hogy tökéletes tablót adjon. En­nek a mestere Bächer Iván. Ezt különös módon oldja meg, hiszen az Algírban élő Aranka hiányos, vagy félértesülésein ke­resztül jellemzi a kort, legyen szó a jegy­rendszer bevezetéséről, Bajor Gizi halá­láról, vagy „valami Rejk” kivégzéséről.

A jellemzés és a nagyon finom társa­dalom- és korrajz nemcsak a tárgyak, de a mindennapos szokások és életkörül­mények leírásában is pontosan tükröző­dik. A regény zsidó szereplői – Malovecz Aranka lányának férje. Gold Boldizsár és családja – egy más életalternatívát mutat be. A férfi, aki híres zongoraművész fe­leségével együtt járja a világot. Koncert- körútjai során nem jelent számára gon­dot, hogy néha útba ejtse Párizst: élete külső körülményei egy nagyvilági polgá­ri életet feltételeznek. Az akkori Magyar- országon talán ennek ellenére sem tű­nik ellentmondásosnak, hogy ugyanez a férfi hazatérve a Tolbuhin körúti lakás­ban a Szabad Népet olvassa, néha meg­látogatja bácsikáját a Budakeszi Szeretet­otthonban, rengeteget gyakorol, hajnalig kártyázik a Fészekben, és mindemellett időt szakít arra is, hogy a Hazafias Nép­front Országos Tanácsának üléséről szó­ló beszámolót is áttekintse. Ez volt a mi kis furcsa, öszvér világunk.

Malovecz Aranka élete végén, férje ha­lála után a vízivárosi lakásban „nap­hosszat rakta a rendet’, azonban minél inkább vágyott a rendre annál nagyobb lett körülötte a rendetlenség. Körülötte, vagy talán az egész világban? Bächer ép­pen ennek a szétzilálódásnak a folyama­tát írja meg. Kezdetben, valaha, hajdanán a családi legendárium misztikussá, mesé­vé lett emléke szerint, egy Károlyi gróf, aki a mama főztjének lelkes híve volt, átrándult a Múzeum és az Esterházy utca sarkán lévő palotájából, hogy megszaba­dulva Windischgraetz hercegnő feleségé­től, egy józsefvárosi konyhában füstölt szalonnát, savanykás, kemény, roppanó savanyú uborkát és omlós friss kenyeret ehessen. Mi hiányzik nekünk valójában, mi olyan vonzó Bächer könyvében? Ezek a mára már elveszett szokások, melyeket semmi ki nem mozdíthatott megszokott rendjéből? Talán ez is. De leginkább az a melegség és emberség, ami hosszú­hosszú évtizedeken át összefűzött embe­reket, még akkor is, ha mindig volt okuk azt mondani: „Jó-jó, csak félek egy kicsit. Tudod, milyenek vagyunk mink. Mindig a legrosszabbat fogjuk ki.”

Benedek István Gábor: Az elé­gett fénykép; Ezüstpénz – Ma­gyar Könyvklub, 439 oldal, 980 Ft

Ha Bächer Iván novellafüzérét a próza szóhasználatának és az eseményeknek ritmikus ismét­lődésével jellemeztük, akkor Benedek István Gábor az Elégett fénykép című gyűjteményes novellakötetének jellem­zésekor az ellenpontozást és az egyes novellák hangvétele között fennálló ha­talmas feszültséget kell kiemelnünk. Ez olyan erővel szembesíti az írásokat, mely néhol a kötet egységének rovásá­ra megy. Benedek István Gábor, akár­csak Bächer Iván a huszadik század – esetében zsidó szemszögből megélt – történetének kvintesszenciáját kívánja elénk tárni, a nagy leleplező, a szóki­mondó – de a jelek szerint önmaga szá­mára sem teljesen elfogadható – szere­pét osztva magára.

A novellák első csoportja a háború előtti zsidó élet eseményeit, a legendás­sá emelt tótkomlósi zsidó világot jeleníti meg. Ahogy Bächer Iván hősei számá­ra a józsefvárosi családi fészek jelenti minden erkölcsi érzék és gyakorlati tu­dás alfáját és ómegáját, úgy e novella­csoport hőseinek sincs más viszonyítási rendszerük: csupán szülőfalujuk, Tót­komlós. Csak egy valaha volt és mára már letűnt, gyarlóságaival is tökéletes­nek hitt világot lehet akkora szeretettel megjeleníteni, mint ahogy ezt Benedek István Gábor teszi. A családi, vagy tótkomlósi emlékezetben megőrzött ese­mények legendássá válnak, a közös örökség és a hagyo­mány részévé lesznek, mint például Bródy Sándor látoga­tása. A novellákat a szóhasz­nálat által mindenki számára ismerőssé lett alakok népesí­tik be, az elbeszélő ránk-ránk kacsint: hiszen tudod, hiszen emlékszel, a „Samu boltos”, meg a „vasas Zsuzsa”. Min­dannyiunk ismerőseivé vál­nak a szereplők, és az így kia­lakult bensőséges, intim han­gulat e novellák világában továbbmaradásra kényszerít.

Benedek István Gábor csak mesél és mesél, és eme elbe­szélői pozícióját hangsúlyozza is: „a ma­gunk meséjének idején”; „Itt az ideje, hogy annyi év után felfedjük a titkot”. A novellák témái mindennapos botlások és torzsalkodások: a családi botrány ki­törhet egy francia nevelőnővel folytatott szerelmi viszony (A francia nő), vagy ép­pen az apai örökség elherdálása miatt (Az utolsó hannuka).

A szereplők mindig mindent a saját környezetükről kialakított képük alapján ítélnek meg, akárcsak a nagy rabbit meglátogató kisfiú: „nagy csalódása volt ez a szívemnek. Óriásnak képzeltem őt, hatalmas szakállal és téglányi tenyerek­kel, talán mint Mózes; de mindenkép­pen nagyobbnak vártam Weisz Márton­nál, az otthoni péknél.”

E világ intimitásának és szeretetteljességének megjelenítése csak úgy lehetsé­ges, ha nagyon pontos leírást kapunk a mindennapi élet kereteiről: arról a tárgyi világról (például az Orosházán megvásá­rolt három Bródy könyvről) és szociális-­társadalmi közegről (például a virilis vál­lalkozóról, aki egyben a Chevra Kadisa elnöke is), ahol az események lejátszód­nak. Benedek István Gábor és Bächer Iván eszközhasználata e tekintetben na­gyon hasonlít egymásra.

Közös a két kötetben a multikulturális közeg megjelenítése is. Ez a mára már sablonossá koptatott kifejezés új jelen­tést kap Szerecsen Pisti szinte balladává nemesült történetében. 1930-ban Tót­komlóson Opauszki Magdolna, egy me­gesett cselédlány „fekete ördögöt szült.” Magát az elbeszélőt is magával ragadja a történet látszólagos abszurditása: „Szűk­szavúságuk oka inkább ösztönszerű volt. Az efféle falusi életmeséknek nincs szükségük cifra cicomára, azoknak ha­ladniuk kell a saját végkifejletük felé. Mindazonáltal szívesen odaképzeltem Dolnyicska alakját a Piazzettára vagy a bájos Salute-templom elé, s nemcsak a drámai fokozás mi­att. Egyszerűen fon­tosnak tartom, hogy a magát nagy lépésre elszánó lány lehetséges érzései közül legalább egyetlen változatot végiggon­doljak a helyszín szellemétől megih­letve. Csakhogy enn­él a pontnál újabb csapda vár. A legfon­tosabb mondatot már leírtam: Dol­nyicska megismerkedett egy négerrel. Ám hogyan?”

E novellák hangulatába hihetetlen élességgel vágnak bele a következő írá­sok, melyek egy része a szerző korábbi kötetében már megjelent. Itt is helyet kapnak könnyedebb, fricskának is beillő ironikus történetek, arról, hogy az em­ber azzá akar válni, ami sohasem lehet – például katonatiszt, csapatparancsnok, aki előzőleg a tükör előtt gyakorolja be a megfelelő mozdulatokat, hogy aztán hadjárata már a konyhában felesége pil­lantásától kudarcot valljon (Grammosz).

Benedek István Gábor egy a huszadik század második felére általa jellemző­nek tartott zsidó típust állított a történe­tek középpontjába: múltjával szembe­nézni nem képes, attól teljesen elfordu­ló, azt eltagadó, kommunistává – sőt ávóssá – lett zsidó származású szereplő­ket vonultat fel. Kockázatos és vitatható nézőpont ez, ám történetei e transzfor­mációt, majd ennek kudarcát mondják el (Élijáhu pohara, Spitzer, Pobeda, Egy nyári nap). Mi célból teszi mindezt a szerző? A mai magyar irodalomban nem áll egyedül a szembenézés követe­lésével, e típus megjelenítésével. Egyik kulcsnovellájának, egyben a kötet cím­adó novellájának hőse következőkkel indokolja ezt: „Egy biztos: a régi rabbik helyesen szóltak. De a rabbik a zsidósá­got többre tartották az egyénnél. És ah­hoz, hogy ne hulljon vissza a zsidó kö­zösségre, Önre, Tisztelt Főrabbi Úr, és rám az egyesek, így a Laci fiam miatti átok, éppen a mi fájdalmas kötelessé­günk szembenézni a tényekkel, nekem el kell mondanom, hogy az én fiam is ott áll a szennyes bűnben. És csak re­mélhetjük, hogy Isten megbocsát, az emberek pedig, ha lehiggadnak, meg­próbálják összefüggéseiben mérlegelni a történteket. A történelmet.” Bizonyára létezett ez a típus a magyar zsidóságon belül is, ám a novellák túlzásai és a va­lószínűtlen megoldások, a hősök hitel­telennek tűnő szembenézései önma­gukkal, „megtéréseik” a realitásoktól nagyon távol állnak. Lehetséges feldol­gozni az egy életen át folytatott önta­gadást és hazugságot? Ez korántsem biztos. Amiről bizonyosak lehetünk, az az, hogy egy Benedek István Gábor által tipikusnak tartott kommunista zsidó esetén elég valószínűtlen, hogy végső kétségbeesésében egy rabbihoz fordul­jon tanácsért (Pobeda).

Üdítő kivételt képez az a két novella, melyben a kötet első felében olvasható írások hangvétele köszön vissza, bár a cselekmény századunk második felé­ben játszódik. A komlósi Tóra egy olyan rabbit mutat be, aki 1956 októberének forradalmi napjaiban kívül élve a politikai időn mindenáron egy Tórát akar sze­rezni hitközségének; míg a Török indu­ló című novella azt bizonyítja, hogy Be­nedek István Gábor akkor talál rá igazi történetmondó, mesélős hangjára, ha a családi anekdoták és a legendássá lett rokonok között keresgél téma után. A brazíliai rokon, Boriska sírós-nevetős történetében minden együtt van, ami jellemezheti félmúltunkat: a főhősnő kérdése: „Miért nem akar itt mindenki jobbat?” és a magyar rokon mentegető­zése: „Hát mi vagyok én egyedül a zsidótlanított világgal szemben? Egy Dzsingisz kán? Egy rabbi Akiba?” A novella abban a nagyjelenetben tetőzik, mikor Boriskától egy lány aláírást kér a KISZ tagkönyvébe, és meghívják egy kultúrotthonba, mígnem megunva az őt brazil kémnőnek gondoló magyar hatóságok zaklatásait, búcsú nélkül elhagyja az or­szágot. Mindehhez az aláfestést a csehszlovákiai bevonulás adja.

A szövegek lendületét pontosan Bene­dek István Gábor mesélőkedve adja meg, de ezt néhol bántóan szakítja meg egyes fogalmak túlmagyarázása: „gábe, azaz a templomi elöljáró”: „hatalmas koncepciójú drósét (hitszónoklatot) mondott.

Ugyanaz a kor, más hangon, sok azo­nossággal Bächer Ivánnál és Benedek István Gábornál.

Török Petra

Címkék:1999-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1999. májusi szám

May 1999 Issue Kárpótlási fejlemények Novák Attila: Új hangok egy régi témára (Holocaust-tagadás vörösbarna köntösben) Pécsi Katalin: Az utolsó "jugoszlávok"...

May 1999 Issue

Summary A controversial article was published in Népszabadság (Hungary's largest distribution daily newspaper) by István Lovas well known extreme right-wing...

Close