Törésvonalak

Írta: R.A. - Rovat: Archívum, Film

Epizódok egy filmszemléből

A fenti címmel filmhetet rendeztek a budapesti Örökmozgóban Surányi Vera szerkesztésében. Az etnikai kisebbségekről, a faji megkülönböztetés hátrányaitól szenvedőkről, az emigrációba kényszerülőkről szóló filmek bemutatósorozatát a budapesti Raoul Wallenberg Egyesület és az amszterdami Anna Frank Foundation támogatta.

Az utolsó klezmer

Hátizsákos tizen- és huszonévesek között préselődtem a moziterem ajtajánál a kezdés előtti percekben. Nem tudom, nekik miről szólt az est. Nekem azokról, akiket szerettem volna. Akik szerettek volna. De akiknek csak az emlékét szerethetem, és soha nem tudtam meg, milyen az, amikor ők szeretnek, és vannak nekem…

Az utolsó klezmert alighanem ismeri a fél világ. Lengyel, Leopold Kozlowskinak hívják, és ő volt Spielberg Schindler listája című filmjének nemcsak zenei konzultánsa, hanem egyik szereplője is. Krakkóban forgatta róla dokumentum­filmjét a New York-i Yale Strom. Ha Kozlowski az utolsó Klezmer, akkor Stromban az utolsó utáni klezmert ismerhette meg az Örökmozgó közönsége. A sorozatnyitó vetítést ugyanis klezmerzene-bemutató előzte meg. A film ren­dezőjével a sok nyelv között a magyart is beszélő Bob Cohen szólaltatott meg néhányat a jellegzetesen közép-európai zsidó folklórmuzsika jellegzetes darabjaiból. Bob Cohenről érdemes tudni, hogy Budapesten él jelenleg, Jancsó Miklós baráti köréhez tartozik, és segítője volt a Kárpát-medence zsidó emlékeit megörökítő Kövek üzenete című hatrészes Jancsó-dokumentum forgatásának.

Az utolsó klezmer világpremierje az év elején Berlinben, a nemzetközi filmfesztiválon volt, azóta diadalutat járt be, míg Budapestre, kelet-európai premierjéhez érkezett. Strom amerikai független filmes, New Yorkban klezmerzenész, ennek a zenének klasszikus elemeit gyűjteni jött át Európa keleti tájaira. Járt Erdélyben, Csehországban, Lengyel- országban és Magyarországon. Varsóban találkozott Leopold Kozlowskival, és az ismeretségből született Az utolsó klezmer, ez az egyedülálló dokumentumfilm.

Kozlowski már a hetvenes éveiben jár, egykor a varsói jiddis színházat vezette, ma jiddis zenét tanít. A film roppant egyszerű, eszközeiben visszafogott. Kézen fogja a nézőt, hogy az csatlakozzon ahhoz az idős emberhez, aki gyer­mekkori pajtása társaságában végigjárja ifjúkora helyszíneit. És mesél. Visszatekint az életére, szavai nyomán benépesül környezete és a táj. Arcok sejlenek fel, sorsok bontakoznak elő, a néma környezet elviselhetetlenül beszédessé válik. Szenvedésről, halálról, emberirtásról vallanak a falak, a sárba süppedő utak, a borzas kis erdő a szántóföld szélén… Koz­lowski is szinte az egész családját elvesztette a náci meg­szállás szörnyűségében.

Szól a klezmer zene is. Ismerős, ismeretlen. A nézőtér sötét, senkinek sem kell elszámolni az arcára kiülő érzések­kel.

Az öregember, az utolsó klezmer a holocaust óta nem járt azokon a tájakon. Most az egyszer megtette – ezzel tanúvá avatott minket!

A Harmadik Birodalom gyermekei

Hátborzongató ötlet. Vagy inkább irtózatos?

Dan Bar-On izraeli pszichológusprofesszor találkozót szervezett Izraelben önkéntes jelentkezőkből. Öten voltak a holocaust túlélőinek Amerikából érkezett, ugyanannyian az Izraelben élők gyermekei, öten pedig a népirtásban felelős náci vezetők leszármazottai. Négy napot töltöttek együtt Tel-Aviv-ban, minden programjuk közös volt, amelyet maguk állítottak össze – egyetlen kivétellel. Mindennap összeültek egy teremben. Ez volt az emlékezés ideje.

Ben Bar-On professzor – maga mondja el a BBC-nél tavaly készült dokumentumfilmjében – arra keresett választ, hogy miként él a szülők múltja a gyerekek gen­erációjában. A szituáció megrendítő. Egymás múltját hallgat­ták az áldozatok és a gyilkosok lányai, fiai. Az utóbbiak felsorolása önmagáéit beszél.

Roavita apja az egyik ukrajnai SS megsemmisítő tábor parancsnoka volt; Grunhildáé a fajilag tisztátalanok meg­gyilkolásáért felelős náci orvos; Dirké Gestapo-főnök Braunschweig környékén; Renátáé Észak-Oroszország SS- főnöke, és Martiné Martin Bormann, a Harmadik Birodalom harmadik embere, Hitler barátja. Velük találkoztak azok, akik szüleik koncentrációs táborban átélt emlékeit hozták magukkal.

Az első együttlét első mondatát az Amerikából érkezett lánytól idézi a film: „A halál jelenlétét érzem a szobában.” Válasz a másik oldalról: „Én is érzem, de a saját otthonomban jobban éreztem….”

A halál jelenléte egy percre sem szűnik meg az alig egy­órás film során. Akkor is ott érezni, igaz, már másképpen, amikor a komor és mindig zárkózott Martin Bormann a film végén azt mondja, hogy az élet erősebb a halálnál! És hogy látta Izraelt, hisz benne, hogy legyőzi a múlt árnyékait is!

A náci birodalomban a halál arca sokféle volt. A meghur­coltak egyikének fia elmondja, hogy apját Bergen-Belsenben angol katonák mentették ki a tömegsírból. Heggyé magaso­dott felette a kivégzettek holtteste. Állandóan beszélnie kellett, hogy az irdatlan csontvázhalomban a katonák jó irányban keressék – leemelve a föléje merevedett testeket – az egyetlen élőt. Egy másik férfi apja emlékezéseiből azt mondta el, hogy a KZ-foglyoknak végig kellett nézniük, amikor az elfogott szökevényeket elevenen megsütik a csak erre a célra használatos kondérban…

Jelen van a halál – hogyne lenne jelen! – amikor a náci hatalmasságok fiai és lányai olyasmiről beszélnek, amit ott­honukban a saját gyermekeik előtt is mély titokban tartottak. A semmibe meredő arcokon, a szaggatott, nehezen kimondott szavakon mérhető a nehéz belső küzdelem. Érzéseikben az apa és a gyilkos személy kettéválik. Védekezés? Tiltakozás? Vagy talán ez a túlélésük ára? Az apákat egyik sem képes megtagadni („Tudom a tényeket, mégsem tudom elképzelni az apámat, hogy a kivégzőosztagnak vezényel… ”), de a napok teltével sem képesek gátat vetni az afeletti szégyenérzetnek és elkeseredésnek sem, hogy az apa és a gyilkos személye – egy és ugyanaz!

A kétféle múlt nem összebékíthető, erősíti meg a film, de kell lennie valaminek, ami gyógyító hatású. A negyedik napon, az utolsón, amikor búcsúra kerül sor, más emberek indulnak haza, mint akik – bevallásuk szerint valamennyien féltek ettől a találkozástól – az első napon megérkeztek. A szembesülés a saját múlttal, és a szembesülés a másik múltjával nem könnyített a maguk módján mindegyiküknek szörnyű „homokzsák” terhén, de könnyített elviselni, to­vábbvinni a halál levehetetlen súlyát.

Kell legyen valami, mondja a film, amitől az élet erősebb, és talán legyőzhetők a múlt árnyai is. Nem a feledéssel. Nem a letagadással. A kimondással, a szembesüléssel.

Vérvádak 1945 után

A sorozat magyar premierfilmjét Simó Sándor és Surányi András rendezte, Kende János fényképezte. A film friss, szinte az utolsó percekben lett készen a bemutatóra. Ön­magában ez a tény nem több atelier-érdekességnél. Súlya attól támad, hogy friss az is, ami a filmre került. Ül egy asszony valahol Magyarországon – így persze valahol Európában -, a zöldellő kertjében, és azt mondja a kamerába: „Lehet, hogy Farkas Helga* vérét is a zsidók vették.”

A mondat ma, itthon hangzik el. Pontosan 112 évvel a tiszaeszlári per után.

Mi lenne, tűnődhet el a néző, éppen a filmben felidézett, évtizedekkel korábbi hazai vérvádak „menetrendjére” gon­dolva, mi lenne, ha ez az asszony most felugrana a kertbe állított hokedliról, kirohanna az utcára, és kiabálni kezdené azt, amit a kamerának hétköznapi hangerővel mondott a Farkas Helga véréről.

Kunmadarason, mint az egykori tanúk a mai filmeseknek elmondták, így kezdődött. Egy asszony elkezdett kiabálni a keddi piac sokadalmában, hogy a zsidók elvitték a gyerekét, és a véréből pászkát csináltak. Akkor már vagy fél éve ismét volt zsidó lakosa a falunak. Az a néhány túlélő, aki a haláltáborokból is a régi otthonába tért meg, néhány hónapja érkezett haza. Az asszony kiabált, és hiába menekültek a megvádoltak, volt, akinek a fejét verték szét, volt, akinek a testét törték össze. Több túlélő az életével fizetett akkor, mert egy asszony kiabálni kezdett. Mire megérkezett a rendőr- főkapitány, már „véres kézzel toporzékoltak a gyilkosok, hogy a zsidók kolbászt csinálnak a keresztény gyerekekből”. (Idézet egy szemtanútól.) Az csak később derült, ki, hogy Kunmadarason egyetlen gyerek sem tűnt el, egyetlen gyere­ket sem találtak holtan.

Szegváron viszont valóban eltűnt egy leány. Egy hét múlva találták meg a Tiszában. Kiszívatták a vérét, em­lékeznek ma az 1948-as esetre az emlékezők. A zsidók temp­lomot akartak építeni, ahhoz kellett, ők tették el láb alól. Agyonverték volna Kleinéket, ha a Klein el nem tűnik, teszi hozzá egy szegvári polgár. Egy másik szerint párttitkári szóval altatták el az ügyet.

Mi lenne hát, mi lenne, tűnődik a makacs néző, ha Szegváron az az asszony a harsogóan zöldellő kertjében felugrana a hokedlijéről, kiszaladna a szegvári utcára és kiabálni kezdené, amit a kamerába mondott?

Semmi nem lenne. Szegvárnak ma egyetlen zsidó lakosa sincs. A zsidóüldözést kevesen élték túl. Aki megmaradt, mondja valaki a filmben rögtön a hokedlis asszonyság mon­data után, azt a kevés megmaradtat meg ki üldözték később a faluból.

Itt már majdnem véget is ér Simó és Surányi filmje. Már csak arról tudósít a helyi illetékes, hogy kegyeletes ünnepség közeleg. Emlékművet avat Szegvár polgársága a holocaust zsidó áldozatai emlékére.

Az emlékművet azóta felavatták.

A három filmet bemutatta Bársony Éva

A szerelem fáj

Az Örökmozgó Törésvonalak sorozatában a dokumentumfil­mek mellett egyetlen játékfilmet vetítettek: A szerelem fáj a címe, és Hollandiában készült, Mijke de Jong rendezésében.

Miként a címe is mutatja, elsősorban szerelmi történet. Mégpedig a „se vele, se nélküle” típusból. Louise, a hősnő, egy többnemzetiségű popegyüttesben énekel. Szakadt az öltözködésében, szakadt az életmódjában is, az Amszter­damot átszelő folyók egyikén horgonyoz a bárka, amelyben lakik. Körülötte eszméletlen rendetlenség. Szerelme, Bob viszont komoly ügyvéd, szoanyirt külsejű, rendezett körülmények között élő, aki nehezen barátkozik meg a lány lazán rendetlen viszonyaival. Nem annyira az érzelmek, mint inkább az érzékek tartják össze kapcsolatukat, a szexualitás­ban tudnak igazán felolvadni, máskülönben ellentétek törés­vonalai árnyékolják be viszonyukat.

Eltérőek politikai nézeteik. Lou harcos antirasszista, a zenekaron belüli és azon kívüli barátai színes bőrűek, vagy fehér menekültek, akikkel szemben a holland rendőrség nem mindig gyakorolja a tolerancia erényét. Lou tüntet, harcol, verekszik értük, Bobot pedig ez az egész nem érdekli. Pálját kiragadná annak környezetéből, békés polgári életre vágyik, gyermekeket szeretne, aminek Lou még a gondolatát is fel­háborodva utasítja vissza. Alkalmatlannak érzi magát az anyaságra.

Szakítanak. A lány állapotos, de nem mondja meg a férfi­nak, nehogy az zsarolásnak képzelje. Bob azonban megtudja, hogy apai örömök elé néz. A film utolsó jelenetében ülnek egymás mellett kiürültén, szomorúan, a szavaik is elfogynak. Nem tudni, Bob végül is visszatér-e és együtt nevelik majd fel gyermeküket, vagy útjuk véglegesen elválik.

Nem tudjuk, azonban a baj az, hogy nem is igazán érdekel bennünket. A film ugyanis nem jó. Tisztességes szándékú, az elnyomottak és hátrányos helyzetűek érdekében emeli fel szavát, ám ettől még nem lesz jó egy film. Ahhoz több kell. Érdekesebb cselekmény, még erőteljesebb színészi játék, (bár a színészek nem rosszak), művészibb ábrázolásmód. Annak idején annyi jó szándékú, ám gyönge, szovjet, magyar, NDK-beli stb. filmet láttunk, tele volt velük a padlás. Ugyan­ez hollandban sem jobb.

Barabás Tamás

Mindenki hallgat

A cím szerencsére nem teljesen igaz – egy kicsit a film maga cáfolja. Mégiscsak akadt osztrák filmes – Michael Zuzanek – aki megtörte a hallgatást. Fiatal, tehát a film témájában bűntelen létére nem tudta elviselni, hogy a Nagybátony-Újlaki Rt. óbudai téglagyárából Ausztrián keresztül Mauthausen felé hurcolt mintegy 70 000 magyar zsidó „eltűnésének” ügye örök titok maradjon. (Milyen nagyvonalúsággal járja az állítás mindmáig, hogy a budapesti zsidók mind megmenekültek.)

A film az ügyben elmélyült kutatásokat folytatott magyar dr. Szita Szabolcs, a világban felkutatott két túlélő, nagyon kevés osztrák megszólaló, valamint a dokumentum (itt-ott a művészfilm) beszédes eszközei segítségével ad választ az eddig alig feltett kérdésre: hová lettek ezek az emberek? Nos, legnagyobb hányaduk sosem vánszorgott el Mauthausenbe, hanem elmondhatatlan kínok között részben végelgyengülés­ben pusztult el útközben, részben lelőtték. Hiszen ezekkel az emberekkel már senkinek nem kellett elszámolni. Sajnos utólag is alig. Közülük az első 17 000 – még nem a „téglagyári” transzport tagja – a Pozsony-Grác végső „Bi­rodalmi Védővonal”-at építve pusztult el. A „védővonalnak” ők az egyedüli halottai, hiszen soha senki a lábát be nem tette az árkokba, amelyeket saját sójukul ástak. Napokkal a német „csodafegyver” fasiszták által várt, de szerencsére elmaradt bevetése, a nácizmus végső veresége előtt ejtették ki el­gyengült kezükből a lapátot. Kamaszok, nők, öregek. Bruch an der Murtól Ybbsig, Gunskirchenig és tovább száz osztrák község és város mellett sokáig ismeretlenül maradt tömeg­sírokban „nyugszanak”.

Nyugszanak?! A film is ezt kérdezi a maga lakonikus nyelvén. Az Alpok millió évek óta szikrázó csúcsaihoz és a tövükben álló út menti kő-Krisztusaihoz intézi néma kérdését: vajon a tisztességes emberek utoljára tárnak fel ilyen förtelmes titkokat?

A mű bemutatójának kopott környezetében, jórészt szak­mabeliek és filmkülönlegességek iránt érdeklődők között arra gondolok, hogy eredeti premierjét Bécsben, a társadalmi és politikai élet jeleseinek jelenlétében a műemléki városházán tartották, ezzel is megtisztelve az alkotókat, em­lékezve a halottakra.

Rajk András

Élet az etnikai törésvonalak mentén

A záró este a szerkesztői végiggondoltságnak köszönhetőenhiszen a dokumentumfilm alkotóinak fogalmuk sem volt egy későbbi ilyen vetítéssorozatról – mintegy összefoglalása volt a nyomasztó előzményeknek. A Törésvonalak sorozatcím is ettől a filmtől származik. Angol-amerikai- magyar filmesek (Ilan Ziv rendező, Dér András, Albert Árpád operatőr) annak az utazásnak a lényegét igyekeztek rögzíteni, amelynek utasai, a kelet-európai régió politikusai, tudósai, az úgynevezett „kongresszusvonat”-ban tavaly Krakkó-Pozsony-Kolozsvár-Budapest útvonalon (és közbülső községekben) gyűjtve aktuális tapasztalatokat, egy kisebbségi jogokat összefoglaló dokumentum megszövegezésén fára­doztak.

A mű a legkevésbé sem korlátozódik magának a „vonatkongresszusnak” és a városlátogatásoknak a bemu­tatására, sokkal nagyobb hangsúllyal a körzet távolabbi és közeli múltjából felidézett és dokumentált, sajnos a jelenéből is sugárzó súlyos konfliktusokra irányítja kameráit és a figyelmet. Tónusa cseppet sem felszabadult, ellenben őszin­te, valódi feltárásra törekvő, aggodalommal telt, mindezzel a nézőt is elgondolkodtató. Végső kicsengése – a filmé csak­úgy, mint a „vonatkongresszuson” megfogalmazott (itt most nem szó szerint, hanem szellemében idézett) dokumentumé:magyarok, cigányok, szlovákok, románok, zsidók, horvátok, szerbek, mozlimok, albánok, itt a huszonnegyedik óra, hogy kölcsönös megértéssel oldjátok meg súlyos ellen­téteiteket! Tulajdon boldogulásotokat segítitek ezzel – el­lenkező esetben hosszú időre boldogtalanságra ítélitek ma­gatokat, gyermekeiteket és unokáitokat.

Ez a kevés derűt nyújtó, sok nyomasztó tényt felidéző, s mi több, feltáró sorozat nem kaphatott volna időszerűbb és semmiképpen nem kaphatott pontosabb összefoglalást.

199

*A gazdag szegedi vállalkozó lánya 1992 júniusában tűnt el, feltehetően váltságdíjat akartak érte. A kapcsolat azonban a szülők és a rablók között megszakadt.

A fenti címmel filmhetet rendezte

Címkék:1994-12

[popup][/popup]