Szombat előfizetés 2017

Töredékek Apámról

Írta: Raphael Patai - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A jeles tudósra egy előadásának szövegével emlékszünk, amely 1992-ben hangzott el a Múlt és Jövő folyóirat egyik rendezvényén.

1919-ben, a kommunizmus bukása után a Múlt és Jövőt, mint havi folyóira­tot, a kormány megszüntette. Azonban valami különös okból – amit ma nem tudok megérteni, s aminek a kideríté­séhez történelmi kutatások kellenének – megengedték apámnak, hogy indít­son egy zsidó politikai hetilapot, amit a „Múlt és Jövő hetilapja” címen adott ki. Ebben a hetilapban írja az alábbiakat: „A Múlt és Jövőnek le kellett egyelőre mondania művészi programjának to­vábbi kiépítéséről és politikai hetilappá alakult át. Hisszük, hogy a magyar és a zsidó kultúrát sok színnel és tartalom­mal tettük gazdagabbá és a magyar zsi­dóságnak értékes szolgálatokat tet­tünk.” (1920. január.) Egy másik he­lyen ezt írja: „Most, hogy gonosz kezek leszaggatták rólunk díszruhánkat, megtépetten bár, de törhetetlen lelkesedés­sel és kitartással, a megtépázott ma­gyar zsidóság szimbólumaként állunk itt, dacolva és harcolva a viharokkal… A megnyugodott időkben a Múlt és Jövő is visszatérhet a zajos harctérről a régi, nyugodalmas munkájához, újra felöltheti művészi mezét, hogy a szép­ség glóriájában ragyogtathassa a zsidó­ság halhatatlan kultúrértékeit.” (1921. január.)

A fenti két idézet összefoglalja, mi volt édesapám egész életének tartalma és célja.

Hadd mondjak el most egy pár élet­rajzi adatot róla: 1882-ben született, apja, Klein Mózes, haszid zsidó fűsze­res volt Gyöngyöspatán. Édesapám volt a legidősebb gyerek, két fiú és négy lánytestvére volt még. Testvérei mind hűek maradtak az ortodox haszid zsi­dósághoz. Édesapám volt az egyetlen, aki onnan kitört.

Erről is megemlékezik 1920-ban írott könyvében, amelynek címe „A középső kapuegy kis gyermek és egy nagy könyv élete”. (Jómagam ismerem vala­melyest a zsidó irodalmat, tudom, mi­ként ábrázolják ezekben a jesivákat és általában a zsidó iskolákat, ezért bát­ran mondhatom, hogy a héder, a zsidó elemi iskola ilyen poétikus bemutatása egészen kivételes teljesítmény.) Édes­apám barátságban volt a környékbeli keresztény gyerekekkel, mivel a falu­ban összesen öt zsidó család élt. Az egyik legnagyobb probléma mindig az volt számukra, hogyan hozzák össze szombatra a minjent. Könyvében arról is megemlékezik, hogy ha kinéztek a templom ablakán (a templom nagy­apám házának egyik szobája volt, a házban volt a fűszeresbolt és a lakásuk is), egy hegyre láttak, amely elválasztot­ta őket a Szűcsi nevű szomszéd falutól. Amikor szombat reggel látták, hogy a hegy tetején már jönnek a szűcsiek, va­laki azt mondta: „Die szűcsier kommen”, és elkezdhették az imákat. Mire ahhoz a részhez értek, ahol a minjen feltétlenül szükséges, addigra a szűcsi­ek már megérkeztek és hozzáfoghattak a Tóra olvasásához.

Édesapám elfordulása az ortodox zsi­dóságtól a következőképpen történt: még bár micvója előtt elküldte őt nagy­apám jesivába, mert Gyöngyöspatán csak héder (elemi iskola) volt, ahol csak a Bibliát és egy kis Talmudot taní­tottak. Sajnos nem tudom, hogy ponto­san milyen jesivákban járt, de azt tu­dom, hogy a fordulat Nyitrán követke­zett be. Itt ugyanis otthagyta a jesivát és beiratkozott a nyitrai piarista gimná­ziumba. Hogy ezt a váratlan fordulatot mi okozta, azt nem tudom. Ám hogy ennek a döntésnek a súlya mekkora volt, azt érzékelteti nagyapám reakció­ja: mikor megtudta, hogy a fia – ahe­lyett, hogy a jesivába járna – egy piarista gimnázium hallgatója, bánatában süvet1 ült. Halottnak tekintette a fiát, és nem is érintkezett vele addig, amíg apám meg nem nősült. Mivel derék zsi­dó lányt vett feleségül, a Hatam Szofér2 egyik dédunokáját, ezt a cselekedetet nagyapám úgy értékelte, hogy fia még­is visszatért – ha nem is a haszid élet­formához, de a zsidósághoz minden­képp. Házukban élete végéig kóser konyha volt, a szombatot is mindig megtartották.

Nem tudtam kinyomozni azt sem, mi­kor tanult meg apám magyarul. Otthon anyjával, apjával jiddisül beszélt, ezt meg is írja már említett könyvében, négyéves korában kezdett héderbe járni és két évvel később, hatéves korá­ban (mikor már komoly „tudós” volt a Bibliában), iratkozott be a mindenki számára kötelező elemi iskolába. Itt persze magyar nyelven folyt a tanítás, de hogy ezen időpont előtt is tudott-e már magyarul, azt nem tudtam kideríte­ni. Mindenesetre már gyerekkorában tudott nemcsak jiddisül és magyarul, hanem héberül is.

1902-ben, nem egészen húszéves korában kiadott saját költségén egy kis héber nyelvű verseskötetet, amelynek a „Saasué alumi” (Ifjúság játékai) címet adta. Ebben saját héber nyelvű versei mellett közölte magyar költők versei­nek héber fordítását is – ha jól tudom, egy Arany- és egy Petőfi-vers is van köz­tük. (A kötet nyilván megvan az Orszá­gos Széchényi Könyvtárban.)

Ugyanebben az időben kezdett tanul­ni az egyetemen Budapesten és dolgoz­ni az Egyenlőség c. zsidó hetilapnál. Hogy az Egyenlőség jelentősége mek­kora volt, azt mindenki tudja, aki egy kicsit is ismeri a hazai zsidóság történe­tét: ez volt a magyar zsidóság legbefo­lyásosabb politikai hetilapja. Sajnos – mondhatjuk ezt ma, 1993-ban – az Egyenlőség erősen anticionista beállí­tottságú volt, ami apám helyzetét a lap­nál nem könnyítette meg. Lassan-lassan erősödött benne az érzés, hogy eb­ben az anticionista környezetben nem kíván tovább dolgozni.

Még 1904-ben a Pesti Izraelita Hit­község főrabbija, dr. Kohn Sámuel megbízta apámat, hogy írjon magyar nyelvű, zsidó vallásos verseket, ame­lyeket a hitközség aztán megzenésíttetett és beemelte őket több fővárosi zsi­nagóga liturgiájába. A boldogult Scheiber Sándor barátom által szerkesztett Magyar Zsidó Oklevéltár 18. kötetében olvasható Kohn Sámuel, Goldzieher Ig­nác és Bánóci József közötti levélváltás arról, hogy Patai József versei megfelel­nek-e a célnak. A döntés igenlő volt, így apám megzenésített versei fölcsendül­hettek a templomban. Ez egyedülálló vállalkozás volt. Én azóta a világ szá­mos zsidó templomában jártam, de se­hol nem láttam azt, hogy új költemé­nyekkel bővítenék, modernizálják az imádság hagyományos rendjét.

Két évvel később, 1906-ban jelent meg apám első nagy verseskötete, melynek a „Babilon vizein” címet adta. 24 éves korára elismert magyar zsidó költő volt. Ez az elismerés pedig nem­csak zsidó körökből érkezett, hanem a magyar kormánytól is, amely angliai ösztöndíjjal jutalmazta őt. Feladata az volt, hogy ott a héber költészetet tanul­mányozza és fordítsa magyarra. így uta­zott Patai József Oxfordba és London­ba (ez volt egyben a nászútja is), ahol heteken át kéziratos verseket tanulmá­nyozott. E tanulmányút alapozta meg azt a kétkötetes héber versfordítás­-gyűjteményt, amelyet az IMIT (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat) adott ki

1910-ben.

Londonban apám annál a férfiúnál la­kott (a nevét sajnos nem tudtam kinyo­mozni), aki az angliai zsidó évkönyvet szerkesztette. Ez inspirálta őt arra, hogy kiadjon egy magyar-zsidó almana­chot. Ez a magyar-zsidó évkönyv azon­ban nem hasonlított angliai társára. Utóbbi egy gyakorlati használatra szol­gáló kézikönyv, sok praktikus adattal az angol zsidóságról. Az apám által 1911-ben kiadott Magyar Zsidó Alma­nach viszont az előbbihez nem mér­hető pompás, díszes könyv volt, amely párját ritkítja a zsidó világban.

Hogyan tudta ezt a nagy vállalkozást megvalósítani? Apósa szegény ember volt, egy debreceni kefegyár budapesti ügynöke. Az após apósa azonban gaz­dag nagyváradi zsidó volt: Kurländer Rafael. (Utána kaptam én is a Rafael ne­vet.) Mikor édesanyám férjhez ment, anyjától (apja ekkor már nem élt) szép összeget kapott hozományként: szü­leim úgy döntöttek, hogy ebből a pénzből fedezik a Magyar Zsidó Alma­nach költségeit. A vállalkozás megle­hetősen kockázatos volt, de az alma­nach végül óriási sikert aratott, így még befektetésnek sem volt utolsó.

Az almanach hatalmas sikere inspi­rálta apámat arra, hogy folytassa ezt a munkát egy havi folyóirat formájában. A folyóirat neve Múlt és Jövő” lett – az a gyanúm, hogy az elnevezést a ber­lini „Ost und West” zsidó folyóirat címe ihlette.

Az almanach elkészülte után apám kivált az Egyenlőség szerkesztősé­géből. (Meg is romlott velük a viszony, holott a kezdeti időkben igen jó kapcsolatban voltak. Ezt egyebek közt az is tanúsítja, hogy a lapnál végzett munkája kezdetén még a főszerkesztő fiát, Szabolcsi Lajost is tanította héberre. Az Egyenlőség még 1908-ban is rendszeresen közölte angliai tudósításait. A kiválás után minden energiáját a Múlt és Jövő szerkesztésének szentelte.

Hogy ez a lap milyen szerepet töltött be apám életében, azt nehéz érzékeltetni: nyugodtan mondhatom, hogy az élete ekörül forgott. Ő volt a lap egyetlen szerkesztője – egészen Magyarországról történt távozásáig.

A kor minden magyar zsidó írója írt cikkeket vagy verseket a lapba. Voltak olyan szerzők is, akiknek a nevét csak a Múlt és Jövő őrizte meg számunkra. (Ilyen volt a nagyon fiatalon elhunyt Bölcs Ödön.) Sok zsidó író pályafutása indult e lap hasábjairól, például az Izraelben nagy hírnevet szerzett Avigdor Hameirié vagy Kova Feuerstein Alberté.

Ám azon túl, hogy fórumot kívánt teremteni a magyar-zsidó irodalom számára, apám a külföldi zsidó irodalom népszerűsítését is célul tűzte ki. A Múlt és Jövő szinte minden számában megjelentek német, angol, francia vagy jiddis nyelvű írók művei. Ez utóbbi (ti. a jiddis írók műveinek közlése) azért nagyon jelentős cselekedet, mert abban a korban a jiddis nyelvet a magyar zsidóság mélyen lenézte. Gyakran nem is nevezték néven, csupán úgy emlegették: a zsargon. Ez volt az uralkodó nézet még a hagyományhű zsidók körében is. (Én életemben egyetlen pofont kaptam mélyen vallásos nagyanyámtól, méghozzá azért, mert beszéd közben valami jiddis szófordulatot használtam.)

A szerkesztői munkán kívül apám kultúresteket is rendezett: évente egykét ilyen rendezvény zajlott a Vigadó vagy a Zeneakadémia nagytermében. Ezeket mindig hatalmas érdeklődés kísérte. Ilyenkor nemcsak zsidó, hanem a legkiválóbb magyar művészek is felléptek. A kultúrestek mellett gyakran utazott előadást tartani az ország minden részébe. Ilyenkor mindig elkísérte őt egy szavalóművész. (Fehér Artúr a kor ismert előadóművésze volt, noha előadásmódja ma meglehetősen bombasztikusnak tűnne.)

1926-ban apám alapító tagja volt a „Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövet­sége” nevű szervezetnek. Azokban az időkben a hitközség és a zsidó vezetők általában szemben álltak a cionizmus­sal. A cionizmus ellen olyan éles beszé­dek hangzottak el, hogy ha ma halla­nánk őket, leesne az állunk. Apám en­nek hatására arra a következtetésre ju­tott, hogy a kultúra lehet a közvetítő közeg, amelynek segítségével „be lehet csempészni” a cionizmust a zsidó közéletbe. A fent nevezett szövetségbe beléphettek olyan zsidók is, akik cio­nista szervezetnek nem lettek volna tagjai, de a zsidó kultúra iránt ér­deklődést mutattak. Ily módon sikerült is a magyar zsidóság elitjét a szövetség számára megnyerni: bárói vagy nemesi címet nyert zsidók is tagjai voltak a Pro Palesztina Szövetségnek.

1938-ban, amikor a többi zsidó lapot betiltotta a kormány, a Múlt és Jövő még megjelenhetett. Talán ez is oka volt annak, hogy nem akarta magát rá­szánni a Magyarországról való távozásra. Ő, aki egész életében cionista volt és a zsidó kultúráért dolgozott, akinek 1938-ban már mindhárom gyereke Pa­lesztinában élt, még 1939-ben, a zsidó­ság életét alapjaiban megrendítő máso­dik zsidótörvény után sem akart Buda­pestről elutazni.

1939 nyarát a húgom és én Párizs­ban töltöttük. Mikor kitört a háború, Tri­esztbe utaztunk, ahonnan hajóval kí­vántunk visszatérni Palesztinába. Innen minden este telefonáltunk szüleinknek Pestre – amíg a pénzünk tartott – és sír­va, könyörögve kértük őket, hogy utaz­zanak el. Nagy nehezen sikerült meg­győznünk őket és végül a legutolsó ha­jóval érkeztek Palesztinába.

Palesztinában apám nem találta a he­lyét. Magyarországon hozzászokott ah­hoz, hogy egy nagy zsidó közösség egyik kulturális vezéralakja, ami az új helyen természetesen nem volt reprodukálható. Így végül azt választotta megélhetési forrásául, hogy megszer­vezte a jeruzsálemi Héber Egyetem palesztinai barátainak egyesületét. Akkor már a világ számos pontján működtek a Héber Egyetemet támogató egyesüle­tek, de történetesen Palesztinában még nem. Ezt a feladatot apám végezte el. E munkája mellett folytatta az írást is. Több könyvét (verses- és novelláskötetét) fordította le magyarról héberre és írt egy új könyvet is. Ennek alapja egy 1927-ben Magyarországon megjelent Herzl-életrajza volt. Jeruzsálembe való bevándorlása után feldolgozta azokat a témába vágó forrásanyagokat, ame­lyekhez korábban nem fért hozzá. E munkái eredményét a „Herzl látomá­sa” c. héber nyelvű könyvében adta közre.

1945 után betegsége, az Alzheimer- kór mindinkább elhatalmasodott rajta, és ez egyre erősebben gátolta munká­jában. 1953-ban, 71 éves korában hunyt el.

1 Süve: a gyász a hagyományhű zsidó család­ban (a szerk.).

2 A XVIII. sz. második felében Pozsonyban élt nagytekintélyű rabbi (a szerk.).

Raphael Patai z’l

Júliusban New Yorkban elhunyt Raphael Patai professzor, a néhai Patai Jó­zsef író, az egykori Múlt és Jövő főszerkesztőjének legidősebb fia. 85 évet élt.

Az 1925-ben alapított jeruzsálemi Héber Egyetemen tanult, annak első dok­tori címet kapott hallgatói között volt.

Orientalistaként vált ismertté. Pályafutása során héber és arab etimológiá­val, valamint az ókor zsidó vonatkozásaival foglalkozott. 1964-ben Róbert Graves, a világhírű angol író társaságában Héber mítoszok címmel könyvet adott ki, amellyel világsikert ért el. Hosszú időn át Raphael Patai volt a New York-i Herzl Intézet igazgatója. Fivére, Saul Patai, a jeruzsálemi Héber Egye­tem nyugalmazott kémiaprofesszora és a Patai család tagjai gyászolják.

Címkék:1996-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Zsidó Híradó, 1896. szeptember 5. A zsidó vallású katonáknak ünnepe­ken való szolgálat alóli fölmentése ér­dekében, az orthodox közvetítő bizott­ság, elnökségi...

Képek rézkeretben

Győr-Sziget városrészben a leg­idősebb bennszülöttek a tele­pülés egyik utcáját ma is Kohn utcának nevezik. Az országosan is is­mert olajgyár-alapítónak ipari...

Close