Tömegsírok titka
Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács
Azt, hogy hatmillió európai – s közte több mint hatszázezer magyar – zsidó sátáni racionalitással megszervezett elpusztítása az európai szellem legsúlyosabb elfajulása volt, s a társadalmi-politikai fejlődés mélypontját jelentette, már közvetlenül a második világháború után felismerte az emberiség. Ugyanakkor a holocaust kutatása, a korabeli események rekonstrukciója a legnagyobb nehézségekbe ütközött, mert 1945 után Kelet-Európában egy, a fasizmust megsemmisítő, de szintén mérhetetlen bűnöket elkövető diktatórikus rendszer, a kommunizmus jutott hatalomra, mely mindent megtett, hogy elhomályosítsa a zsidóüldözés tragédiáját. A kommunisták már csak azért sem akartak fényt deríteni a múltra, mert „zsidóügyben” nekik sem volt tiszta a lelkiismeretük: igaz, Sztálin halála megakadályozta a hírhedt orvosper megrendezését és a tervbe vett, immár „anticionista” deportálások megszervezését, de a nyugati közvélemény értesült arról, miképpen szándékozott a kommunizmus „befejezni” a Hitler által megkezdett nagy művet, s egyszer s mindenkorra megoldani a „zsidókérdést”.
Schmidt Mária könyve azért fontos a számunkra, mert olyan, évtizedekig lappangó naplókat tesz közzé, melyek egyrészt a magyarországi vészkorszakot örökítik meg, másrészt segítenek rekonstruálni azokat a vádpontokat, melyek alapján az Államvédelmi Hatóság, „a munkásosztály vasökle”, a magyar cionisták perének keretében a zsidó vezetők nyakára akarta hurkolni a kötelet.
A naplók szerzői egytől egyig tagjai voltak az 1944. március 20-án Eichmann követelésére létrehozott Budapesti Zsidó Tanácsnak, vagyis egy olyan szervnek, melyet a tömeg
gyilkosságok specialistái kelet-európai népirtó tapasztalataik alapján azzal a céllal hoztak létre, hogy a deportálás során együttműködő partnert szerezzenek maguknak. Az európai zsidó tanácsok életre hívása – ahogy ezt Schmidt Mária bevezető tanulmánya részletesen leírja – szervesen hozzátartozott az SS stratégiájához. Az együttműködésre felkért hitközségi vezetőknek egyrészt nem volt más választásuk, mint az azonnali likvidálás fenyegetésével súlyosbított „ajánlat” elfogadása, másrészt hosszú ideig élt bennük a remény, hogy taktikázásuk, látszólagos behódolásuk révén a lehető legtöbb zsidó életét sikerül megmenteniük. Ez a taktika azonban óhatatlanul a német célok végrehajtási eszközévé tette a zsidó tanácsok tagjait, akikre érthetően kiterjedt az áldozatok gyűlölete.
Stern Samu a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, aki 1944. március 20-án kényszerült rá, hogy a Budapesti Zsidó Tanács elnökségét elvállalja, szinte ugyanolyan hírhedtté vált a túlélő magyar zsidók előtt, mint mondjuk Endre László; ahogy például a hazai antiszemitizmus fő ideológusát, Bosnyák Zoltánt is egy lapon emlegették a vele taktikai okokból dialógust folytató szigetvári rabbival, a kötetben naplójegyzeteivel és peranyagával szereplő Berend Bélával.
A túlélő magyar zsidóság, mely az 1944-es trauma máig tartó hatása alatt túlnyomó többségében eltávolodott a vallás aktív gyakorlásától, s felszámolt minden szervezeti kapcsolatot hitközségével, ilyenformán egybe mosta a hóhérokat és a velük kényszerűségből együttműködő áldozatokat, s már-már (háborús bűnösöknek tekintette őket. Ezt a differenciálatlan, a kollektív tragédia méreteitől befolyásolt ítélkezést használták fel azután a sztálinisták, illetve az ÁVH „specialistái”, hogy az előkészítés alatt álló cionista perben egyszersmind népirtással is megvádolják a zsidó tanácsok volt vezetőit. Mivel Stern Samu 1946-ban meghalt, utóda, a Budapesti Zsidó Tanácsban szintén fontos szerepet játszó Stockier Lajos lett volna az elképesztő koncepciós per egyik fővádlottja, a legendás Raoul Wallenberggel együtt, akinek elrablását már 1945 januárjában a nagy cionista-imperialista összeesküvés perének előkészítése indokolhatta.
Más kérdés, hogy Sztálinnak és az NKVD-nek rá kellett döbbennie, hogy a „zsidó konspirációt” körülményesebb produkálni, mint mondjuk trockistát. Wallenberg meghalt, mielőtt a vádlottak padjára ültethették volna, ráadásul elrablása túl nagy port vert fel. Ezért Berija feltehetően módosítani kívánt a koncepción, hogy az elfogadható legyen a Szovjetunióval rokonszenvező nyugati baloldali körök számára.
Így született meg a magyar cionista-imperialista összeesküvésnek egy olyan változata, mely már Wallenberg halálára is magyarázatot kínált. E szerint a Budapesti Zsidó Tanács tagjai nemcsak aktívan közreműködtek hitsorsosaik tömeges deportálásában, és előre megfontolt szándékkal meggyilkolták a terveiket keresztező svéd diplomatát.
Schmidt Mária naplókból összeállított dokumentumkötetének talán legérdekesebb darabja annak a Berend Bélának a naplója, akinek viselkedése a Budapesti Zsidó Tanács tagjai közül a legtöbb kétséget ébresztette. Amíg ugyanis Stern Samunak, Stockier Lajosnak vagy Pető Ernőnek csak azt lehetett a szemére vetni, hogy a kényszernek engedve, vonakodva végrehajtották azt, amit Eichmann és magyar bűntársai követeltek tőlük, addig Berend cikket írt Bosnyák Zoltán hírhedten uszító lapjába, a Harcba. Éppen ezért rendkívül tanulságosak annak a népbírósági tárgyalásnak a dokumentumai, melyek alapján a bíróság végül is felmentette a volt szigetvári rabbit.
Végezetül a kötetben található a cionista ellenállás egyik vezetőjének, Komoly Ottónak a naplója is. Őt Magyarországon Schmidt Mária tette ismertté a „hivatalos történetírás” hamisításaival szemben, amely ha az ellenállási akciókat nem is tudta kisajátítani a szűk, szektajellegű kommunista párt számára, a cionisták tetteiről legszívesebben hallgatott.
Schmidt Mária könyvének legnagyobb érdeme a részletes jegyzetapparátus, amely a forrásértékű naplókkal együtt a XX. századi magyar zsidó történelem egyik legfontosabb segédkönyvévé teszi a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Minerva szerkesztőségének gondozásában megjelent kötetet.
Pelle János
Címkék:1990-12