Tömegsírok titka

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Történelem

Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács

Azt, hogy hatmillió európai – s közte több mint hatszázezer magyar – zsidó sátáni racionalitással meg­szervezett elpusztítása az európai szellem legsúlyosabb elfajulása volt, s a társadalmi-politikai fejlődés mélypontját jelentette, már közvet­lenül a második világháború után felismerte az emberiség. Ugyanak­kor a holocaust kutatása, a korabeli események rekonstrukciója a legna­gyobb nehézségekbe ütközött, mert 1945 után Kelet-Európában egy, a fasizmust megsemmisítő, de szintén mérhetetlen bűnöket elkövető dikta­tórikus rendszer, a kommunizmus jutott hatalomra, mely mindent megtett, hogy elhomályosítsa a zsi­dóüldözés tragédiáját. A kommunis­ták már csak azért sem akartak fényt deríteni a múltra, mert „zsi­dóügyben” nekik sem volt tiszta a lelkiismeretük: igaz, Sztálin halála megakadályozta a hírhedt orvosper megrendezését és a tervbe vett, im­már „anticionista” deportálások megszervezését, de a nyugati közvé­lemény értesült arról, miképpen szándékozott a kommunizmus „be­fejezni” a Hitler által megkezdett nagy művet, s egyszer s mindenkor­ra megoldani a „zsidókérdést”.

Schmidt Mária könyve azért fon­tos a számunkra, mert olyan, évtizedekig lappangó naplókat tesz közzé, melyek egyrészt a magyarországi vészkorszakot örökítik meg, más­részt segítenek rekonstruálni azokat a vádpontokat, melyek alapján az Államvédelmi Hatóság, „a munkásosztály vasökle”, a magyar cionisták perének keretében a zsidó vezetők nyakára akarta hurkolni a kötelet.

A naplók szerzői egytől egyig tag­jai voltak az 1944. március 20-án Eichmann követelésére létrehozott Budapesti Zsidó Tanácsnak, vagyis egy olyan szervnek, melyet a tömeg­

gyilkosságok specialistái kelet-euró­pai népirtó tapasztalataik alapján azzal a céllal hoztak létre, hogy a deportálás során együttműködő part­nert szerezzenek maguknak. Az európai zsidó tanácsok életre hívása – ahogy ezt Schmidt Mária beve­zető tanulmánya részletesen leírja – szervesen hozzátartozott az SS stratégiájához. Az együttműködésre felkért hitközségi vezetőknek egy­részt nem volt más választásuk, mint az azonnali likvidálás fenyege­tésével súlyosbított „ajánlat” elfoga­dása, másrészt hosszú ideig élt ben­nük a remény, hogy taktikázásuk, látszólagos behódolásuk révén a le­hető legtöbb zsidó életét sikerül megmenteniük. Ez a taktika azon­ban óhatatlanul a német célok vég­rehajtási eszközévé tette a zsidó ta­nácsok tagjait, akikre érthetően ki­terjedt az áldozatok gyűlölete.

Stern Samu a Pesti Izraelita Hit­község elnöke, aki 1944. március 20-án kényszerült rá, hogy a Budapesti Zsidó Tanács elnökségét el­vállalja, szinte ugyanolyan hírhedt­té vált a túlélő magyar zsidók előtt, mint mondjuk Endre László; ahogy például a hazai antiszemitizmus fő ideológusát, Bosnyák Zoltánt is egy lapon emlegették a vele taktikai okokból dialógust folytató szigetvári rabbival, a kötetben naplójegyzetei­vel és peranyagával szereplő Berend Bélával.

A túlélő magyar zsidóság, mely az 1944-es trauma máig tartó hatása alatt túlnyomó többségében eltávo­lodott a vallás aktív gyakorlásától, s felszámolt minden szervezeti kap­csolatot hitközségével, ilyenformán egybe mosta a hóhérokat és a velük kényszerűségből együttműködő ál­dozatokat, s már-már (háborús bű­nösöknek tekintette őket. Ezt a dif­ferenciálatlan, a kollektív tragédia méreteitől befolyásolt ítélkezést használták fel azután a sztálinisták, illetve az ÁVH „specialistái”, hogy az előkészítés alatt álló cionista per­ben egyszersmind népirtással is megvádolják a zsidó tanácsok volt vezetőit. Mivel Stern Samu 1946-ban meghalt, utóda, a Budapesti Zsidó Tanácsban szintén fontos sze­repet játszó Stockier Lajos lett vol­na az elképesztő koncepciós per egyik fővádlottja, a legendás Raoul Wallenberggel együtt, akinek elrab­lását már 1945 januárjában a nagy cionista-imperialista összeesküvés perének előkészítése indokolhatta.

Más kérdés, hogy Sztálinnak és az NKVD-nek rá kellett döbbennie, hogy a „zsidó konspirációt” körül­ményesebb produkálni, mint mond­juk trockistát. Wallenberg meghalt, mielőtt a vádlottak padjára ültet­hették volna, ráadásul elrablása túl nagy port vert fel. Ezért Berija fel­tehetően módosítani kívánt a kon­cepción, hogy az elfogadható legyen a Szovjetunióval rokonszenvező nyugati baloldali körök számára.

Így született meg a magyar cio­nista-imperialista összeesküvésnek egy olyan változata, mely már Wallenberg halálára is magyarázatot kínált. E szerint a Budapesti Zsidó Tanács tagjai nemcsak aktívan köz­reműködtek hitsorsosaik tömeges deportálásában, és előre megfontolt szándékkal meggyilkolták a tervei­ket keresztező svéd diplomatát.

Schmidt Mária naplókból összeál­lított dokumentumkötetének talán legérdekesebb darabja annak a Berend Bélának a naplója, akinek vi­selkedése a Budapesti Zsidó Tanács tagjai közül a legtöbb kétséget éb­resztette. Amíg ugyanis Stern Sa­munak, Stockier Lajosnak vagy Pető Ernőnek csak azt lehetett a szemére vetni, hogy a kényszernek engedve, vonakodva végrehajtották azt, amit Eichmann és magyar bűn­társai követeltek tőlük, addig Berend cikket írt Bosnyák Zoltán hír­hedten uszító lapjába, a Harcba. Éppen ezért rendkívül tanulságosak annak a népbírósági tárgyalásnak a dokumentumai, melyek alapján a bíróság végül is felmentette a volt szigetvári rabbit.

Végezetül a kötetben található a cionista ellenállás egyik vezetőjé­nek, Komoly Ottónak a naplója is. Őt Magyarországon Schmidt Mária tette ismertté a „hivatalos történetírás” hamisításaival szemben, amely ha az ellenállási akciókat nem is tudta kisajátítani a szűk, szektajellegű kommunista párt számára, a cionisták tetteiről legszívesebben hallgatott.

Schmidt Mária könyvének legna­gyobb érdeme a részletes jegyzetap­parátus, amely a forrásértékű naplókkal együtt a XX. századi magyar zsidó történelem egyik legfontosabb segédkönyvévé teszi a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Minerva szer­kesztőségének gondozásában megje­lent kötetet.

Pelle János

Címkék:1990-12

[popup][/popup]