Szombat előfizetés 2017

Temesvár–Tel Aviv–Budapest

Írta: Szántó Judit - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Beszélgetés Taub Jánossal

Az a tény, hogy ráállt a beszélgetésre, azt jelenti-e, hogy zsidóságának vállalása önnek semmiféle belső problémát nem okoz?

– Feltétlenül. Nekem a zsidóságommal soha semmilyen problémám nem volt – a mostaniaknál jóval nehezebb időkben sem. Ha nem is vallásos, de zsidóságát mindig vállaló családból származom, ahol senki nem akart úgy asszimilálódni, hogy zsidó mivoltát eközben eltüntesse.

Ön Temesvárontehát nem Erdélybenszületett és nevelkedett. Miképp alakult azon a vidéken egy zsidó fiatal sorsa a felszabadulás előtti években?

– Numerus nullus volt, tehát már csak ezért is zsidó középiskolába jártam (ott is érettségiztem, 1945-ben) – más üldöztetést azonban nem szenvedtem. Létezett persze román antiszemitizmus, de a román lágy, türelmes, jámbor nép – hiszen ezt épp eléggé bizonyítja, ahogy mostani sorsát tűri. A vész természetesen ott lebegett mindnyájunk feje fölött, de végül is nem csapott le. A munkaszolgálatot például hivatalosan is meg lehetett pénzért váltani, de akiket elvittek, általában azok is visszajöttek.

1945 után sem támadtak konfliktusok kétszeresen kisebbségi, magyar és zsidó státuszából?

– Nem mondhatnám. Akkoriban mindenekelőtt osztályok szerint differenciáltak – a kívülálló számára naiv és komikus, az érintettek számára persze tragikus módon. Ha valamit szememre vetettek, az nem magyar vagy zsidó mivoltom, inkább úgynevezett kispolgári származásom volt. De még ebből se támadt komoly kellemetlenségem, holott soha nem álltam be a forradalmárok közé. Nem vagyok politizáló alkat; azóta se éreztem soha ingert, hogy berohanjak valamilyen pártba.

Sommázná röviden pályája állomásait?

– A kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán végeztem. Utána Temesvárra helyeztettem magam, mert az ottani, úgyszólván szűz terepen – a gyengécske magyar társulat csak tagozata volt a román színháznak – több lehetőséget láttam a magam számára. Sikerült is a tagozatot önálló színházzá fejlesztenem, és én lettem az új színház első igazgatója, öt év múltán a kolozsvári Magyar Színház főrendezőjévé neveztek ki. Ilyen beosztásban alighanem az egyetlen pártonkívüli lehettem. 1970-ben aztán Bukarestbe hívtak, s ott is szerencsém volt: az akkoriban világszínvonalat képviselő Bulandra Színházba, ebbe a hamisítatlan kozmopolita fellegvárba kerültem. Tíz évig dolgoztam ott, s egyszersmind tanítottam az I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

A sima és sikeres pálya ellenére 1981-ben mégis úgy dönt, hogy emigrál, mégpedig Izraelbe. Miért?

– Én nem annyira Izraelbe mentem, mint inkább Romániából akartam eljönni. Engem mindig elsősorban a szakmám izgatott. Jó érzékkel szimatoltam meg, hogy – persze a politikai események függvényeként – a román színháznak s benne a Bulandra virágkorának vége. Az utolsó szakasz kezdetén sikerült eltávoznom. Egyébként mehettem volna az Egyesült Államokba is, vagy az NSZK-ba, ahol annak előtte már egy évig tanítottam, de ha már elmegyek, Izrael mellett döntöttem. Ott élt már akkor anyám és két húgom is: hazamentem.

Milyen színházzal találkozott Izraelben?

Izraeli színház létezik, de nem egészen ugyanazt értik rajta, mint Európában. A kezdetek pedig egyezőek voltak: az első Habima tipikus kelet-európai, jó színház volt, de ahogy ez az első nemzedék kihalt, úgy harapódzott el az amerikai mintákat követő, üzleties szempontoktól vezérelt szórakoztató színházi ipar. Persze Izrael olyan ország, ahol mindig minden változhat, akár az ellenkezőjére is. A fő trendnek mégis ezt látom. Európai szemnek furcsa ellentmondás, hogy a komoly színházi törekvéseket az amatőrmozgalom vállalja fel, míg az állami szubvenció a profi szórakoztató színháznak jut, holott fordítva kellene, hogy legyen.

Ezen az összképen belül az ön pályája miképp alakult?

– Én Izraelben is azt rendeztem, ami közel áll hozzám: A Karamazov-testvéreket például, A kaukázusi krétakört, Gorkij Az utolsók című művét. Honorálták is, de azért ez a fővonalon kívül zajlott; egyébként ugyanez vonatkozik Ljubimov vagy Andrzej Wajda izraeli rendezéseire is. Emellett tanítottam a tel-avivi egyetem színházi tanszékén, de ott sem európai értelemben vett színművészeti oktatás folyik: a tanár meghirdethet kurzusokat, az enyémen például egyidejűleg tanult a hivatásos színésznek készülő unoka és a nagymama, aki beteg gyerekekkel akart terápiás célzatú színházi programokat lebonyolítani. Színészi szerződést egyébként diploma nélkül éppúgy lehet kapni, mint diplomával; szóval, a szakma egyelőre periférián van, voltaképp komolytalannak mondható.

Hogyan formálódtak újabban egyre erősödő magyarországi kapcsolatai?

– Bár soha nem dolgoztam az­előtt Magyarországon, a szakmában azért ismerték a nevem, sokan látták bukaresti rendezéseimet is. Egy magánjellegű turistautam alkalmából keresett meg Berényi Gábor, és meghívott a Játékszínbe, egy vendégrendezésre.

Ez Páskándi Géza „Vendégségcímű műve volt. Ezt követte ugyanott Gogoltól az „Egy őrült naplója”, Schwajda György „Himnusz”-a, a Radnóti Színpadon „A hetvenkedő katona”, Szolnokon Székely János drámája, a „Caligula helytartója”…

– Igen, azóta a kapcsolatok megsűrűsödtek. Olyan formában, ahogyan én kedvelem: megkeres egy igazgató, én javaslok egy darabot, s aztán megegyezünk. Ugyanazt folytatom, amit egész pályám során: igyekszem meggyőzni az embereket arról a színházról, amit szeretek és amihez értek.

Tudtommal a kapcsolat most már szervezettebb formát is öltött.

– Igen, tavaly óta szerződés köt a szolnoki Szigligeti Színházhoz, de az új évadban nemcsak Szolnokon rendezek, hanem a Nemzeti Színházban is; Szolnokon Shaw-tól Az ördög cimboráját, a Nemzetiben Sarkadi Imre Elveszett paradicsomát és Shakespeare Viharját. Három rendezés egy évadban – ez több is, mint amennyire eddig vállalkoztam.

Véglegesnek tekinti magyarországi tartózkodását?

– Hogy végleges-e? Számomra a munka a legfontosabb, és itt, most jól tudok dolgozni. De nyugtalan természet vagyok; mindig azt csináltam, ami érdekelt, s addig, ameddig érdekelt. Szeretek Pesten lenni, sok a jó színész – Udvaros, Hernádi, Bubik, Balkay, Gáspár, Eperjes és mások —, akikkel már eddig is szívesen dolgoztam együtt; és ha érdekes feladatokat kapok s igényt tartanak rám, maradok. Ugyanakkor továbbra is izraeli állampolgár vagyok, tel-avivi lakásomat fenntartom. Semmilyen szálat nem szakítok meg, s ha nem is oly sűrűn, mint a lányom, de rendszeresen hazajárok. Ez egészen más, mint 1981-es emigrálásom: most nem valahonnan mentem el, hanem valahová jöttem.

Döntésében nem befolyásolta, amit a magyarországi antiszemitizmusról hallott?

– Nincsenek illúzióim. Az antiszemitizmus sok száz éves jelenség, amely aligha küszöbölhető ki teljesen. De remélem, hogy az emberiség fejlődése során – talán még a belátható jövőben – eljut egy olyan társadalomhoz, amelyben mindenki megőrizheti identitását, egyszersmind beleolvadhat egy nagy közösségbe. Én a közös Európát tartom a fejlődés természetes irányzatának. Mikor a munkámban számos nép kultúrájával kerülök intim, szubjektív kapcsolatba és e kultúrákkal mintegy közösséget vállalok – nos, olyankor úgy érzem, magam is e cél megvalósulásán dolgozom.

Címkék:1989-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Tűrhetetlen gyalázkodás

Nyílt levél a Magyar Labdarúgó Szövetséghez

Miért nem tartozom kisebbséghez?

Close