Szombat előfizetés 2017

Telepestörténelem

Írta: Margitta Nóra - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Telepestörténelem

Magam vagyok a polgárháború / egyik felem lövi az utolsónak maradót / a legyőzöttek falainál” írta az 1950-es években Haim Gouri író, költő és haj­dani Palmach-harcos. Számos más, nem vallásos, baloldali cionista értelmi­ségivel együtt ő is aláírta az Izrael föld­je mozgalom kiáltványát az 1967-es fé­nyes győzelmet követő napokban. En­nek alapelve: a bibliai Júdea és Szamária, vagyis a Jordániától elfoglalt nyu­gati part területeiről sohasem lehet le­mondani. „Aláírtam, de kétségek gyö­törtek állítja ma Gouri -, kétfelé hasí­tott az őseink földje iránti érzéki, metafizikai szerelem és a félelem.”

Gouri 1923-ban született egy szocia­lista-cionista családban, még az államalapítás előtti Palesztinában. Így amikor „Erec Izrael”-ről beszél, az egész man- dátumi területre gondol, amelyeket an­nak idején bejárt a földalatti Palmach mozgalom tagjaként, később pedig a függetlenségi háború katonájaként. Ma már morálisan elfogadhatatlannak tart­ja, hogy izraeliek egy idegen népen uralkodjanak.

Haim Gouri az egyetlen, aki így érez. Egymást követő kormányok hosszú sora is képtelen volt dönteni az 1967-ben el­foglalt területek jövőjéről, ami most nagymértékben megnehezíti a lehetsé­ges izraeli kivonulást. Leginkább a mun­kapárti oldalt jellemzi ez az ambivalen­cia. Immár 35 éve őrlődnek a telepesek­kel szembeni szigorú álláspont, valamint a földhöz való érzelmi kötődés s a tele­pes lobbi nyomása között. Ugyanazok az erők és ugyanazok az érzelmek osztják meg a nemzetet mind a mai napig.

*

A ma 79 éves Gourit máig foglalkoz­tatja az, ami 1975-ben, hanuka napjai­ban történt. A Gus Emunim egy militáns, messianisztikus telepes csoport, mely az 1973-as háborút követő hangu­latnak köszönheti felvirágzását – szem­beszegült a Rabin vezette kormány po­litikájával, és zsidó településeket kí­vánt alapítani a többségében arabok lakta Szamária központi területén.

A munkapárti kormány 1967-től ma­ga hozott létre egy sor stratégiai fontos­ságú települést a Jordán folyó völgyé­ben, a Golan-fennsíkon, a Sínai-félszigeten, valamint Jeruzsálem körül. Más helyeken pedig engedélyt adott a tele­peseknek építkezésre. A Gus Emunim vezetői azonban azt hirdették, hogy Iz­rael földjének egyetlen darabját sem hagyják elveszni.

1975. november 30-ra a Gus Emu­nim tömeges ülősztrájkot szervezett egy használaton kívüli pályaudvaron an­nak reményében, hogy kierőszakolhat­ják az engedélyt az első szamáriai település, Elon Móré létrehozására. Koráb­ban már legalább hatszor próbáltak a csoport tagjai letelepedni ezen a terüle­ten, de minden alkalommal közbelépett a hadsereg. 1975-ben több ezer támo­gató, köztük a hanukkai szünetüket töl­tő iskolások is csatlakoztak a telepesek­hez. Számos parlamenti képviselő is je­len volt, Gouri maga újságíróként érke­zett. A kormány akár erőszak árán is fel akarta oszlatni a közel 3000 fős töme­get, ám sokan attól tartottak, hogy egy ilyen akció vérfürdőhöz vezetne. Simon Peresz védelmi miniszter helikopteren érkezett. Gouri visszaemlékezése sze­rint a katonaság kétfelé oszlott, hogy megkezdjék az evakuációt, de, mint mondja: „Mindkét fél megrémült. Egyik sem akarta az összecsapást.” Peresz próbálta győzködni a Gus Emunim ve­zetőit, hogy nem fordulhatnak szembe a demokratikusan megválasztott kor­mánnyal és annak hadseregével.

A nem vallásos Gourit ugyan bosszantotta a telepesek okozta felfordu­lás, de mégis úgy érezte, nem bírná még egyszer végignézni, amint a szik­lákba kapaszkodó elkeseredett telepe­seket a földön vonszolják. Ezért azt ja­vasolta: ha a telepesek önként távoz­nak, cserébe hagyhassanak harminc embert a közeli katonai támaszponton, a kormány pedig ígérje meg, hogy két hónapon belül dönt az ügyükben.

A telepesek írást akartak, Gouri tehát visszautazott Jeruzsálembe és megsze­rezte a szükséges okmányt a feltételek­ről. Hajnali egykor ért vissza Sabastiába, a sztrájkolókhoz. „Mintha egy bib­liai jelenetbe toppantam volna: tábor­tüzek égtek mindenfelé, körülöttük ima­sálba burkolózott férfíak ácsorogtak.”

Másnap reggel a telepesek vezetői kö­zölték Gourival, hogy készek elfogadni az ajánlatot a Peresszel megbeszélt fel­tételek alapján.

Gouri nem sokkal később csodál­kozva látta a televízióban, hogy a tele­pesek, vezérükkel a vállukon, ünnepi táncot járnak. Kiderült: olyan levelet szereztek Peresztől, mely szerint nem harminc személy, hanem harminc csa­lád maradhat a katonai támaszponton. „Peresz gyakorlatilag engedélyezte a település létrehozataláé ráadásul ígé­retet tett útépítésre és munkalehetősé­gek teremtésére emlékszik vissza Gouri. – Világos, hogy Saron tudott a dologról. Rabin dühöngött, amiért Pe­resz kijátszotta.”

A sabastiai megmozdulás elérte cél­ját: a Rabin-kormány – egy hónappal az 1977-es választások előtt – megadta az engedélyt Elon Móré létrehozására. Az új kormány megváltozott politikáját tükrözi, hogy Menachem Begin, Izrael első jobboldali miniszterelnöke, a győ­zelem másnapján a helyszínre sietett, hogy bejelentse: „Még sok Elon Móré” születhet.

Gouri úgy véli, hogy önmagában ugyan kicsiny, de szimbolikusan annál nagyobb jelentőségű volt mindaz, ami Sabastiánál történt: ezt követően je­lentek meg azok az illegális, mobil házakból álló támaszpontok, melyek ma a nyugati part hegytetőin szerteszét lát­hatók.

Jelenleg több mint 200 000 izraeli él a nyugati part és a Gázai övezet újonnan létrehozott településein, és a katonaság készen áll rá, hogy felszámolja a domb­tetőkön létrehozott illegális pontokat.

*

Az utóbbi időkben létrehozott tele­pek többsége nem más, mint néhány sebtében összetákolt épület, és ben­nük pár család. Ezek a települések azonban stratégiai fontosságúak. Né­melyikük, egy már meglévő település közelében, utóbbit erősíti, míg mások­nak az a célja, hogy elvágja egymástól az arabok lakta helységeket. Közel 35 ilyen illegális település kapott vissza­menőleg fennmaradási engedélyt. Nyil­vánvaló, hogy a települések összefüggő láncát kívánják létrehozni a nyugati part teljes szélességében, Arieli városá­tól a Jordán völgyéig.

A mai legradikálisabb telepesek, a Hegytetők ifjai (akiket hasonló beállítottságú rabbik támogatnak) kevésbé tartanak az összeütközésektől, mint elődeik. Egy 2001. októberi összecsa­pás során például mind a telepesek, mind pedig a kivonuló egységek részé­ről sokan megsebesültek. Radikális te­lepes rabbik arra biztatják a katonákat, hogy tagadják meg a területfoglalók elvonszolására kiadott parancsot; Júdea és Szamária telepeseinek vezetői pedig közölték, hogy képtelenek kontrollálni az Ifjak tevékenységét, és a belbizton­sági szervek segítségét kérték.

A legnagyobb szamáriai város, Ariel 17.000 főnyi lakossága többségében szekuláris zsidó. Az itt élők körülbelül fele a volt Szovjetunióból érkezett új be­vándorló. Az 1990-es évek elején maga Ron Nachman polgármester toborozta őket – gyakran még a repülőtéren.

A magát Szamária fővárosának neve­ző városka főiskoláján 6000 diák tanul. Van itt 12 000 főt befogadó amfiteát­rum, kulturális központ, internetkávézó, több iskola, uszoda, lézerkutató intézet, szálloda és nyugdíjasotthon is. A közeli Bárkán ipari centrumában 6000 munkást foglalkoztatnak, közülük so­kan Arielból járnak ide dolgozni. A vá­rosnak rádió- és tévéstúdiója is van – melyhez az amerikai San Diegóból érke­zett a pénz, a polgármester fundamen­talista keresztény barátaitól. „Most ál­latkertet építünk” mondja Nachman.

Arielben az intifáda kezdete, 2000 októbere óta egyetlen arabot sem alkal­maznak. A Ramallah és Nablusz között fekvő Arielt ellenséges arab falvak és városok veszik körül. A városi benzin­kútnál végrehajtott 2002-es öngyilkos bombamerényletnek három halálos áldozata volt. Nachman ezért a legmo­dernebb lézeres biztonsági berende­zést kívánja felszerelni.

A nyugati part közepén lévő települé­sek kívül esnek a jelenleg épülő bizton­sági fal vonalán, ám Arielit minden ren­dezési terv az ország részének tekinti.

Nachman hangsúlyozza, hogy Arieli nemzeti konszenzus alapján jött létre. Az alapítókat Mose Dajan (Golda Meir akkori védelmi minisztere) kérte fel, hogy „húzzák fel egy biztonságos és cionista település zászlaját”. Abban az időben minden új településnek a me­zőgazdasági kommunahálózatba illesz­kedő kibucnak vagy mosávnak kellett lennie. Nachman azonban ragaszko­dott ahhoz, hogy olyan települést hoz­zanak létre, ahol szabad a vállalkozás, „mint Amerikában”.

Az 1973-as háború után az ügy egy időre lekerült a napirendről, de 1976-77-ben, Rabin miniszterelnöksé­ge és Peresz védelmi minisztersége idején a kormány hozzájárult, hogy megvegyék az első földterületet az araboktól. Machman szerint ez Arieli születésének pillanata. „Kormánydöntés volt, nem csak úgy egyszerűen idejöttünk. Peresz, aki hitt Izrael Földjében, támogatta a telepesek ügyét Rabinnal szemben.”

Ariel ügye azonban csupán az 1977-es Szadat-látogatás után kapott lendületet, minthogy a Begin-kormány korábban tartott a településeket ellenző amerikai kormány nyomásától. 1978 nyarán érkezett meg az első 56 család. A Gus Emunim csoporttal ellentétben Nachmanék mindvégig törvényes úton kívántak haladni.

*

A cionista munkásmozgalom nyugati parti településekkel kapcsolatos szere­pe a történelmi múltba nyúlik vissza. A cionista eszme születésekor, az 1880-as években – magyarázza Gouri – Paleszti­na az Ottomán Birodalom része volt, melyen belül nem voltak határok. Az állam kikiáltása előtt mindenki oda ment, ahová akart. Míg Zsabotinszki revizio­nistái azt zengték, hogy a Jordán mind­két partja a zsidóké, addig a baloldali Palmach tagjai egy olyan Izraelről dalol­tak, mely Metullától a Negevig és a ten­gertől a sivatagig húzódik (voltak, akik a Jordánon túli sivatagra gondoltak…).

1937-ben a Peel-bizottság javasolta először Palesztina felosztását egy arab és egy zsidó részre, ami azonnal meg­osztotta a cionista szocialista mozgal­mat. David Ben Gurion támogatta a javaslatot. Jichak Tabenkin Kibuc Hameuhadmozgalmának ifjúsági szárnya viszont kiáltványt tett közzé, melyben hűséget esküsznek a fákhoz és a forrá­sokhoz, kifejezve Izrael földje iránti szeretetüket. Amikor ez a mozgalom az 1930-as évek végén létrehozta a Maoz Haim nevű kibucot a Jordán folyó men­tén, az ifjú alapítók írást helyeztek az alapkő mellé, melyben Gouri elmondá­sa szerint az áll, hogy „ez a ház lesz a Gilad (azaz a folyón túli hegyek) kapu­ja”, továbbá, hogy a „zsidó munkásság jelen lesz még Júdeában, Szamariában és a Jordán völgyében is”.

Tudtuk, hogy ott vannak az arabok – emlékszik vissza Gouri -, akik az ellen­ségeink, de ők is ehhez a földhöz tar­toztak. Együtt nőttünk fel velük, egyik kezünkben fegyver volt, de mindig azon voltunk, hogy együtt tudjunk élni velük. Minden tele volt ellentmondás­sal. Éppen úgy, mint ma.”

*

Az 1967-ben hatalomra került koalí­ciós kormánynak nem volt határozott településpolitikája, a területi kérdést jó­szerivel a jövendő vitákban felhasznál­ható adunak tekintették. Az 1967-es há­borút követően Jigal Allon munkapárti miniszterelnök-helyettes elkészítette a nyugati part rendezési tervét. Az úgyne­vezett Allon-tervet hivatalosan egyetlen kormány sem fogadta el, ennek ellené­re a következő években ez lett a Munka­párt stratégiai alapelve. A terv két szem­pontot tartott alapvetően fontosnak.

Egyrészt Allon nem akarta, hogy Izrael annektálja vagy adminisztratív módon vonja fennhatósága alá a több százezer arab lakta nyugati partot, vagy hogy eze­ket a területeket teljesen elvágják a kör­nyező arab országoktól. Ám Izrael a vé­delmi vonalait ki akarta terjeszteni a ma­gaslati pontokra és a Jordán folyó völ­gyére, hogy megvédje az országot egy esetleges arab támadástól. Az eredeti tervek szerint Izraelhez tartozott volna a Jordán völgye és a környező hegycsú­csok, a Júdeai sivatag egészen Jordá­niáig, valamint Nagy-Jeruzsálem. A két nagy, palesztinok lakta terület érintetlen maradt volna, és a Jerikó-folyosón lett volna megközelíthető Jordániából.

Ennek megfelelően az 1967-ben tel­jes egészében visszafoglalt Jeruzsálem környékén új negyedek építésébe kez­dett a Munkapárt vezette koalíció, a Jor­dán folyó völgyében, a Golan-fennsíkon és a Sínai-félszigeten pedig mezőgazda- sági településeket is létesítettek.

A munkapárti vezetésben egyedül Arje Eliav ellenezte nyíltan az elfoglalt területek betelepítését. Meg volt győ­ződve arról, hogy a palesztinokat alaku­ló nemzetként kell kezelni. Eliav politi­kai karrierje, minthogy nyíltan szemben állt Golda Meir területi politikájával, hamarosan véget is ért.

A győzelem boldog napjait követően azonban a kormány ellentmondásokba keveredett. Allonnak minduntalan át kellett rajzolnia a térképét. Az első te­lepülés, amely 1967 szeptemberében zöld utat kapott, Kfar Ecion volt. Az ere­detileg 1940-ben alapított kibuc egyike volt az arabok lakta Betlehem és Hebron környéki Ecion-blokknak. Az 1948-as háborúban a nőket és gyerekeket Jeruzsálembe menekítették, a telep férfiai pedig az arab légió és a palesztin egységek elleni harcok során hősi ha­lált haltak.

Az 1967-es háborút követően többsé­gében az elesett telepesek gyermekei kérték az engedélyt, hogy visszatérhes­senek a hegyre. A kormány ígéretet tett, hogy egy hónapon belül megvizsgálja ügyüket. Ezzel éppen egy időben érkez­tek a helyszínre az első telepesek.

Azóta az Ecion-blokk hatalmasat fej­lődött. Több mint tízezren lakják, itt ta­lálható a Likud alapította Efrat, és szá­mos más új település.

Az Ecion-blokk nem az egyetlen kivé­tel. 1968-ban Levinger rabbi és cso­portja a katonai hatóságoktól engedélyt kapott, hogy a Pészachot az ősapák földjén, Hebronban, egy arab szállodában ünnepeljék. Pészach végeztével azon­ban a csoport nem volt hajlandó távoz­ni. Allon meglátogatta őket, még fegy­vert is vitt nekik. Az általa is támogatott kompromisszumos megoldás eredmé­nyeként új zsidó település jött létre Hebron mellett: Kirjat Arba. Az első telepe­sek 1970 áprilisában érkeztek ide.

„Szinte semmi sem valósult meg az Allon-terv alapját képező stratégiai elkép­zelésből” – állítja Slomo Gazit politikai szakértő, rámutatva annak iróniájára, hogy maga Allon támogatta a hebroni te­lepeseket. Utóbb Allon azzal védekezett, hogy neki mindig is az volt a célja, hogy létrejöjjön egy biztonsági sáv a Holt-ten­ger északi területeinek védelmére.

A Munkapárt 2001-es kongresszusán Benjamin Ben-Eliezer kijelentette, hogy elhibázott lépés volt az „izolált” zsidó telepek létrehozása, s ez alól a Munkapárt tevékenysége sem jelent ki­vételt. A valóságban 1967-től az összes izraeli kormány, lelkesen vagy visszafogottan, de beavatkozott a telepesek ügyébe. A bal- és a jobboldal célkitűzé­sei szavakban alapvetően különböztek ugyan, ám a gyakorlatban a különbsé­gek elmosódtak.

*

A telepesek ügye az 1977-es Likud-győzelemmel kapott igazán lendületet. Ariel Saron mezőgazdasági miniszter­ként, pozícióját felhasználva, saját stra­tégiai tervének megvalósításán dolgo­zott. Elképzelése szerint számtalan te­lepülés népesítette volna be a nyugati partot, a palesztinoknak pedig hét ki­csiny, egymással nem érintkező terület maradt volna.

Jichak Rabin volt az egyetlen minisz­terelnök, aki 1992-es győzelmét köve­tően Jeruzsálem környékét kivéve min­denhol le akarta állítani az új települé­sek létrehozását. Abban reménykedett, hogy Izraelnek sikerül valamiféle meg­állapodást kötnie a palesztinokkal. A valóságban az építkezések befagyasz­tására sohasem került sor. Simon Seves (az 1990-es években Rabin tanács­adója, települési szakértő és a minisz­terelnöki hivatal vezetője) elmondása szerint Rabin kénytelen volt engedni miniszterei nyomásának, s jóváhagyta a megkezdett építkezések folytatását, sőt eleget kellett tennie a már aláírt szerződésekben foglaltaknak. Részben a kártérítéseket akarták megspórolni, de el akarták kerülni a telepesekkel va­ló nyílt összeütközést is. „Magam elle­neztem ezt, de volt benne logika. Rabin engedett, mert szüksége volt a megta­karított pénzre” állítja Seves. Több ezer új otthon épült fel a területeken. A gazdaságosság persze valójában nem számított, hiszen minden újabb telepü­lés további kormánybefektetéseket tesz szükségessé, óvodákat, utakat stb. kellett építeni. „Filléreket spóroltak, mi­közben vagyonokat kellett költeniük.”

1982-1984 között, a Samir-kormány idején lendületesen terjeszkedtek to­vább a telepek, 1984-1990 között (a nemzeti egységkormány időszakában, amikor Samir és Peresz váltotta egy­mást a miniszterelnöki székben) drasz­tikus visszaesés következett be, majd 1990 és 1992 között Samir ismét min­den új települést engedélyezett. 1999-2000 között a munkapárti Ehud Barak volt a miniszterelnök. Ő Rabin­hoz hasonlóan a palesztinokkal való megállapodás híve volt, ám az egyik legnagyobb telepépítőnek bizonyult. Si­mon Seves szerint Netanjahu és Barak miniszterelnöksége alatt a kormány ke­zéből teljesen kicsúszott a nyugati par­ton létrehozott illegális támaszpontok feletti ellenőrzés. Barak csupán némi békességet akart, jól tudva, hogy amit illegálisan vagy legálisan felépítettek, annak nagy részét úgyis le kell majd bontani, ha aláírják a palesztinokkal a békeszerződést.

A békeszerződést azóta sem írták alá.

*

Joseph Alpher stratégiai tanácsadó nevéhez fűződik az 1984-es izraeli-pa­lesztin rendezésről szóló tervezet, amely azóta minden további tárgyalás kiindu­lási pontjául szolgál. A javaslat szerint vissza kellene térni az 1967-es „zöldvonal”-hoz, ám a nyugati parton élő zsi­dó lakosságnak az a 70 százaléka, akik a vonal közelében lévő telepeken lak­nak, Izraelhez tartoznának. Az elképze­lés szerint a nyugati part területének 11 százaléka (ez később 4 százalékra csökkent), Izraelhez tartozna. Arieli e vonalon belül van, Kirjat Arba nem.

Alpher tömör véleménye szerint az izraeli kormányoknak nem volt telepü­léspolitikája. „Egyetlen kormány sem gondolt bele komolyan abba, hová ve­zet ez az út.”

A demográfiai adatok azt jelzik, hogy tíz éven belül arab többségűvé fog vál­ni a Jordán folyó és a Földközi-tenger közti terület. Amennyiben az izraeliek és a palesztinok nem húzzák meg ma­guk között a választóvonalat, akkor – Alpher és még sokak szerint – Izrael lé­nyegében egy apartheid állammá válik majd, ahol csupán az izraelieknek van szavazójoguk, vagy pedig valamiféle kétnemzetiségű, arab többségű állam jön létre. Alpher szerint „a telepek lebontásának kellene a legfontosabb nemzeti ügynek lennie”.

A telepesek vezetői természetesen másként látják a kérdést. Az Ofrában élő Jiszrael Harel például nem hisz a politikai megoldás lehetőségében, csakis a helyi megállapodásokban. „Tegyük fel, hogy egy helyre telepítik az összes zsidót és elválasztják őket az araboktól egy 15 méteres beton fallal. Ettől talán el fogják ismerni a zsidó ál­lamot az arabok? Persze hogy nem! És akár lesz palesztin állam, akár nem, va­lahová tenni kell majd azt a 6 millió pa­lesztint, akiknek lélekszáma 12 év alatt megduplázódik. A demográfiai problé­ma akkor is ránk nehezedik, ha 50 mé­ter magas lesz a fal. Harel ragaszkodik ahhoz, hogy ő egyetlen arabot sem akar erőszakkal elkergetni és uralkodni sem akar felettük. A demográfia kontra demokrácia vitát Harel úgy oldaná meg, hogy felajánlaná a palesztinoknak a nyugati part 42 százalékát (amit az os­lói egyezmény biztosít nekik), továbbá egy folyosót biztosítana számukra Jor­dániába, ahol szavazhatnának. Így sa­ját államuk lehetne, minthogy Jordánia lakossága amúgy is nagyobbrészt pa­lesztin eredetű. „Amikor meg Gázára kerül sor, akkor majd Egyiptom fog se­gíteni, hisz Sínai üres.”

Alpher szerint azonban egy dolog biz­tos: ha egyszer Izrael tényleg elkezdi az izolált telepek lebontását és a több tíz­ezer lakos áttelepítését, akkor „ez lesz az ország történetének egyik legfájdal­masabb eseménye”. A baloldali cionis­ták jelenleg újraértékelik a telepesek kérdését és lemondanak Izrael földjé­nek egészéről szőtt álmaikról.

„Izrael továbbra is mélységesen meg­osztott – állítja Gouri. – Mindenki meg van győződve a maga igazáról, és az a tragédia, hogy egy megosztott nemzet sem háborút indítani, sem békét kötni nem képes.”

A Jerusalem Report nyomán Margitta Nóra

Címkék:2003-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hagyomány, judaizmus és a zsidó vallás a mai izraeli társadalomban

Charles S. Liebman Hagyomány, judaizmus és a zsidó vallás a mai izraeli társadalomban Tanulmányomban azt a gondolatot szándékozom kifejteni, hogy...

A megváltás csillaga,III. rész, első könyv – A SZENT NÉP: A ZSIDÓ ÉV

Franz Rosenzweig A megváltás csillaga III. rész: első könyv A szent nép: a zsidó év Az öröklétben a kimondott szó...

Close