Szombat előfizetés 2017

Te szőke gyerek

Írta: Láng György - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy olyan szép szál göndör-fekete kreol bőrű, egyenes orrú férfi lép be, mint a filmeken az arab sejk, csak a humusza, meg a fejborítója hiányzik. Szemben velem ül le, rám villantja nagy, sötét szemét: itt leesik valami, ez is egy „kedves vendég”. Egy üveg sört küld oda. Jó hideg. Aztán még egyet. Odaint az asztalához, hellyel kínál. Ez nem lump csávó, csak alkalmi szórakozó. Azt mondja: szalma, a felesége nyaral, és ő nem találja a helyét, nem tud mit kezdeni önmagával: rossz nélküle… egy húszast ad.

– Mit szabad játszanom?

Mélyen a szemembe néz és jelentőségteljesen mondja:

– Tudja azt, hogy: „Egy őszhajú asszony”?…

Már megyek is vissza a pianínóhoz.

Én ősz zsidó anyám,

Szívedtől édes a világ,

Én drága jó anyám,

Nélküled nem süt napvilág!…

Hálánk száll ég felé.

Amíg te köztünk jársz és kelsz.

Sötét borul reánk,

Hogyha elhagysz minket, hogyha már nem élsz!…

Át tűzön és vizen

Futsz, rohansz a gyermekedér’,

Más gondod sincs, hiszen: Ő neked kincsnél többet ér!…

Mily boldog a gazdag, ki mondhatja: édesanyám,

Az Úr jóságos, szent kegyét érzi magán,

Kivel együtt a jó zsidó szülő,

Tajere Maminyu zisz!…”

Elkeseredett szemmel, megilletődött mosollyal mered rám, odajön a pianínóhoz, a tetejére támaszkodik:

– Ezt a szöveget nem ismerem… Én azt a szöveget tudom: „Egy őszhajú asszony, / A haja fehér, mint a hó…”

– Tudom azt is. De ez a szöveg a saját fordításom.

– Zsidó vagy?!…

– Igen.

– Én is… Rajtad nem látszik…

Két fél barackot hozat, ott iszik velem állva, torzuló arccal mondja:

– Az anyám Auschwitzban végezte… a gázkamrában… Hirtelen, ötletszerűen megkérdem:

– Akarod hallani az eredeti, jiddis szöveggel?

– Tudod?!… Nem szégyelled? El mered énekelni?…

– Azt szégyellném, ha nem merném!

A roma testvérek is átjönnek az étteremből, igen átszellemült arccal hallgatják a zsidó zsargon szöveget.

Á jidise mámé,

Zi macht doch zisz di gance velt,

Á jiddise máme,

Ojjoj, vi bitter venn zi felt!…

Ihr darf doch danken Got,

Ven ir hat zi doch bei zich,

Ojjaj, vi finszter verd,

Ven zi gejt sz’vek für ejch, zuge ich!…

In vasza’, in faja’

Volt zigelojfen far á kind.

Net haltén zi tajer,

Dósz isz’ gevisz ir gröszte zind,

Ojjaj, vi glücklách und reich isz dá mencs, vüsz á hát.

Zo á sájne metune gesenk fün Got,

Áná áltecsku jidise mámé.

Jiddise édesanyám!..

Sorakoznak az üres talpas poharak a pianínó tetején már deci számra hozatja a konyakot, barackot, rumot, borzalmasan iszunk, ő veszettül bírja, semmi sem látszik rajta, én majd lefordulok a zongoraszékről, kapaszkodom a hangszerbe, szédülök, már nem bírok játszani, de iszom vele, valami ellenállhatatlan kényszertől hajtva: mikor van alkalmam együtt mulatni ilyen végtelenül szimpatikus hitsorsossal?

– Nem adok több pénzt neked, inkább elisszuk itt, együtt, ha már így összetalálkoztunk.

Valamit dadogok, nem tudom mit.

Durran a pezsgősüveg, kicsit kilottyantok a poharamból a billentyűsorra – nem érdekes -, még egy üveg pezsgőt hozat. Állati, amit elnyeltem, két üveg sör, utána a több deci tömény, most meg ez a sok pezsgő… Ha ebbe nem döglök bele, akkor már soha, semmibe!…

A villamos lépcsőjéről lassan, talán a kerekek alá is kerülök, ha a tanítványom, a fiatal cimbalmos el nem kap a hónom alatt. Végállomás, Népszínház utca. Mit tudom én, hogy kerültem le a villamosról, a gyomromban egy pokol, egy vulkán, a fejem acélprésben, az aszfalt hullámzik és feltolul az arcomba. Nagyjából azért tudatomnál vagyok, csak a lábam, a szervezetem omlik el – ámbár ez a tudat olyan távoli, és szinte rajtam kívül álló, mintha a gondolataimat, érzéseimet valaki más olvasná fel nekem papírlapról, szélesen tátongó szakadék túlpartjáról, sötét éjszakában, szélviharban… De azért mégis, hiszen emlékszem mindenre, részletesen apróra, csak nem vagyok már ura a reflexeimnek, nincs lábam, csak úszom, lebegek át a levegőn, súlytalan vagyok és nem én imbolygok, kóválygok és esem ki folyton a függőlegesből, az egyensúlyból, hanem itt körülöttem minden, az egész Népszínház utca… És mégis, mégis tárgyilagos személytelenséggel meg tudom állapítani önmagamról, hogy: alkoholmérgezés, akut alkoholmérgezés – de ugyanakkor bizonyosan tudom, érzem, hogy nem fogom elveszíteni az eszméletemet, nem fogok elájulni, nem esem részeg öntudatlanságba: keményebb kötésű vagyok én, irtó nagy az ellenállásom, az akaraterőm, az idegeim, hajókötélből vannak és éjszakai rohadt muzikant vagyok, akinek belei az eleven lobogó kénkövet is ki kell, hogy bírják, hiszen: ez velejárója a mesterségnek.

Eltévedek. A Körútra akarnék kijutni, a 6-os villamoshoz, de mit tudom én hogyan, bevergődöm a Bérkocsis utcába, meg a volt Conti utcába (ma már Tolnai Lajos utca), a háború előtti legsötétebb kupleráj-negyedbe, ahol fel-alá húztak a stricik – nők. És az a legérdekesebb, hogy azért tudom, igenis tudom, hogy eltévedtem, nem oda mentem, ahova akartam, és valahogy ki kellene jutnom a Körútra, a villamoshoz. De hogyan?… Merre?!…

Irtózatos ütés a fejemben, fejjel esem a falnak, visszalódulok, megint előrebukom, most az államra egy kegyetlenül fájdalmas ütés, egy hideg retekbűzt árasztó pinceablak vasrácsától vergődöm tovább, jaj nekem, a hatos villamoshoz kell kijutnom, aztán egyik mellékutcában (talán a volt Kender utca, vagy Víg utca, nem tudom melyik, és azt sem tudom, ma mi a neve), hanyatt vágódom a kocsiút közepén, hallom a fejem mint koppan a macskaköveken. Itt a mellékutcákban még járnak lovaskocsik, tüker-kocsik, szállítókocsik, valami olyan félig puha, kis labdaszerű micsodákra esem, lógombócok, szép, egészen világos, halványszürke zakóm hátára zsíros sárga foltok nyomódnak a lovak bélfermentációját nem ismerem, (Baby napok múltán benzinnel sem tudta teljesen, nyomtalanul kitisztítani), az egész kabátom bemocskolódik, a két könyökömről lejön a bőr, véresre, sebesre ütöm és horzsolom az elzuhanástól, aztán ott, hanyatt fekve a kocsiút közepén bömbölök, üvöltök, rikácsolok, káromkodom, könyörgök, segítségért kiáltok: hát segítsenek felállni, támogassanak talpra, nem bírok felkecmeregni, nem bírok a lábamra állni!…

Alakok közelítenek hozzám, hálóinges, vagy pizsamás zugkurvák – még akkor is strihheltek, titokban, zugban, tojástáncot járva a lesittelés, javító munka, nemi betegségek, vagy Pesttől való kitiltás között -, nyomukban néhány gatyás stricijükkel, ágyból serkentek, dühösek, hogy ilyen későn éjszaka felverem őket züllött álmukból, egy gatyás tróger meg egy hálóinges franka tyúk fel akarnak segíteni (még ma is emlékszem halványkék, csipkés nylon-hálóingben volt, hogy egy ilyen hulla részegnek is milyen éles lehet a megfigyelő képessége, memóriája), hogy fölém hajolnak, arcukba lendül a belőlem áradó nehéz szesz-szag, szidalmaznak, mocskolnak, az anyámat szidják: részeg disznó, az ilyen itt dögöljön meg, ezt nem érdemes felsegíteni!… vicsorgok, átkozódom, próbálom elhalt kezemet ökölbe szorítani és fenyegetni vele, ígérve halált, megfojtást, gyilkosságot, belek kitépését, olyan förtelmes trágárságok fröcsögnek dühödt számból, hogy eddig nem is tudtam, hogy ilyeneket is tudok, az inges franka kurva emeli a lábát, tűsarkú papucsával az arcomba akar taposni, ettől valami csoda révén, érthetetlen akarattal, felrakétázó ösztönnel valahogy négykézlábra tornászom magam, aztán valahogy fel is tudok állni, már megint a falnak zuhanok, de kapaszkodom, most már nem esem el és a falat támogatva elbukdácsolok a nagyobb fények felé, amerre, valamerre a Körutat remélem… Hátam mögül a szitok, kiáltozás el-el- ér a fülemig, aztán elvész az éjszakában. Valahogy még át tudom gondolni: főnyeremény, hogy a tűsarkú kurva nem taposta össze az arcomat…

Soká tart, míg valahol taxit találok, a fiatal vagány sofőr kiröhög, de én mondom neki: van egy húszasom, elvisz-e ezért haza? – ő bizalmatlanul: hova? – mondom: nem messze a Népköztársaság útjára… a kilencvenhétbe… Nem bírok menni, nagyon mólés vagyok… – ő szigorúan: de össze ne rókázzam a kocsit!… – mire én hősiesen, világos tagolással: nem, nem fogok rókázni, annyira azért magamnál vagyok, érzem, nem kell hánynom… – no, oda ez a huszas is, amit a szimpatikus hitsorsostól kerestem, ez nagy ráfizetés, ez a piászat, mert ha ennyire le nem iszom magam, tán tudtam volna még néhány mellért keresni.

Másnap egy óráig ájultan aludtam, ez már ízelítő volt, kiadós kóstoló a teljes megsemmisülésből, a halálból – aztán heroikus erőfeszítéssel talpra kényszerítettem magam és bementem a Stúdióba, megtartani zeneelméleti óráimat, kettőtől nyolcig. Ott volt a cimbalmos tanítványom is, aki elkapott a villamosról estemben. Kerülte a tekintetemet, aztán csendben kiódalgott az óráról, mintha még ő lenne a bűnös valamiért.

Lám, az a kedves vendég, a hitsorsos, akit szerettem, aki jó volt hozzám, az is ilyen bajt csinált nekem – az éjszaka kiszámíthatatlan.

Hanem azért egy nagy előnye volt ennek a ronda esetnek. Van egy régi, Volga-menti közmondás: „Ami rossz – az jó…” Akkor úgy megundorodtam a szeszes italtól, olyan sokkot és gátlást kaptam, hogy több mint egy évig nem ittam egy cseppet sem. És azóta sem iszom, ma sem iszom, legfeljebb, ha nagyon-nagyon elvétve, úgy minden félévben, ha egyszer, akkor is csak egy kortyocskát, ha már nagyon muszáj, ha már elkerülhetetlen.

A „kedves vendégekből” éltünk, vegetáltunk – már akkor, amikor – mert ritkán tértek be hozzám, sokszor hetek is elteltek, míg egy igazán „kedves” bevetődött. A kedves vendég: az egyenlő a pénzzel, az ennivalóval a családnak. A szemét vendég nyomában csak leégés van, nyomor, éhínség és dög- vész. És akkor ébredtem rá igazán és reálisan az én sorsomra. A vendég szabadon jöhet-mehet, de én ide vagyok rögzítve, ide vagyok ragasztva a kocsmák, kisvendéglők, presszók rozzant zongorájához, és nem mehetek el, pedig úgy, de úgy szeretnék. Nekem ki kell muzsikálnom a hat órámat, szombat- és vasárnaponként pláne, a hét órámat – no és haknikon az egész éjszakákat… Én arra vagyok ítélve, hogy itt maradjak, míg a vendég bármikor szabadon kiléphet az utcára…

No de meddig, meddig még?!… Talán – életfogytiglan is?!… Ki ítélt el? És miért ítéltek el?! Ich bin unschuldig!… Io sono innocente!… Hát nincs perújrafelvétel?! Nincs kegyelmi kérvény? Nincs amnesztia?!… Nincs, nincs?!…

Részlet a szerző, fentivel azonos című, eddig kiadatlan, 1660 oldalas önéletrajzi regényéből.

 

Címkék:1993-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Varázskör

A Sátán, őszülő kamasz, apám bőrébe bújt finom kezén szétfutó kék erek Álom-pók hálójával körbefon, mosoly villan ajkamon Angyalarcom felragyog:...

Kémkedés idealizmusból

A NILI története 1917-ben a front Palesztinához közeledett. Egy zsidó fiatalokból álló kis csoport hírszerző tevékenységgel próbálta az angolokat, akiktől...

Close