Szombat előfizetés 2017

Tartós várakozók

Írta: Konrád György - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tartós várakozók*

Sokféle zsidó magatartás van, mind elkülönítik, igazolják, magyarázzák életstratégiájukat

Az antiszemitizmus sok min­denre szolgál. Lehet a zsidóságot emlegetni az életkudarc magyarázataként

Zsidók akkor törtek politikai hatalomra forradalmi úton, amikor a történelmi-tradi­cionális elit két ízben is katasztrófába vitte az országot, másodízben pedig halálra adta a hazai zsidóságot

Századok óta jogokkal fel­ruházott vendégek ott, ahol vannak, mert inkább vendégnek tudják magukat, semhogy a teljes assz­imilációt választanák

A szétszóratottságot több ezer éves tapasztalat alapján lehet normális állapotnak tekinteni

Én még a zsidósággal vagy magyarsággal nem találk­oztam, csak ilyen-olyan em­berekkel

Ha az ország szabad lesz; ak­kor a zsidókkal a többiek gond nélkül együtt élnek

KÖZÉP- és KELET-Európában megnehezíti a zsidók helyzetét, hogy nagy arányban vettek részt az illegitim kommunista hatalommegragadásban, hogy sok zsidó működött közre a pártdiktatúra kiépítésében. Aktív és kombattáns szerepet játszottak ebben. Azt mondták, azért teszik ezt, mert ez a párt állt diametrálisan szemben a nácizmussal.

1945-ben sokan úgy látták, hogy a németeket a szovjet népek győzték le a szocialista világeszme, a proletárinternacionalizmus nevében. Hogy a zsidóknak ne legyen több bajuk a nemzeti hovatartozásukkal, ám jöjjön az internacionalizmus, ám legyünk proletárok, gondolták többen.

Ez a retorika kedvezett a szegény zsidóknak, a kis zsidóknak, a kereskedők és iparosok segédeinek: most egyszeriben a párt révén magasan fölé emelkedhettek főnökeiknek, minisztériumi osztályvezetőkké, nagyvállalati igazgatókká léptek elő, és az autójukból kiintegethettek az államosított főnöknek, aki most kereskedősegédként próbált megélni. Volt azonban egy nagyobb rész, amely ezt az utat nem járhatta, vagy csak egyszerűen nem járta, mert nem volt kedve hozzá. Volt a nagyobb rész, amely ebben a rendszerben kisemberré vált vagy az maradt, volt, aki börtönben, volt, aki kitelepítve várta a jobb időket.

És voltak sokan, akik kivándoroltak Magyarországról, a legtömegesebben az ötvenhatos hullámban, de előtte is, utána is folyamatosan, ha nem is egyenletesen. Bulgáriából szinte mind elmentek, Romániában voltak a háború után négyszázezren, most vannak húszezren. Jugoszláviából is elmentek sokan most, Lengyelországból a maradék kevés zsidó nagy többsége kényszerítő nyomásra kivándorolt 1969-70-ben.

A zsidók könnyen minősültek polgárnak, kispolgárnak. Volt kelet-európai kommunista ország, ahol már nőtt az antiszemitizmus, és beszüremkedett a hivatalos politikába. Előretört a káderek népi antiszemitizmusa, ahogy a diktatúra nemzeti retorikája erősödött. A kommu­nizmus utolsó évtizedeiben a nemzetállami bürokrácia fo­kozatosan átállt az osztályharc frazeológiájáról a nemzeti egység frazeológiájára. Megjelent az anticionizmusként fellépő hivatalos antiszemitizmus. A zsidók felismerték, hogy a brezsnyevi kommunizmus nem az ő ügyük, s hogy tévedés volt ennyit költeniük a kommu­nizmusra. A kis zsidók, akik felemelkedtek vagy azoknak a gyerekei már egyértelműen nyugatra néztek, és szüleik marxista kliséit folklorisztikus érdeklődéssel figyelték.

Itt állunk egy bizonyos kereszteződési ponton. Az iszlám már jön fel a Balkánon és Közép-Ázsiában. A másik távlat a nagy orosz szláv térség Szibériába belehatolva. Indokolt, hogy érzékeljük Ázsia és Európa összetartozását. Régiónkban most különféle álmok dúlnak. Ilyen álom az etnicitás és az állami fennhatóság egy­bevágósága is. Nem lenne méltányos azt mondani, hogy nem értjük az ilyen álmokat, Íriszen a nyugat-európai nemzetek is voltaképpen így lettek azzá, amik most, erre irányuló poli­tikájuk eredményeképpen lettek etnikailag nagyjából ho­mogének. A nemzetté alakulás az elmúlt két évszázadban megszakítatlan folyamat, és semmi okunk föltételezni, hogy már végétért. Az új nemzetek beszédében felhangzik a nemzeti egység követelménye egy vezér és csapata körül, s aki ebben nincs benne, az minden bizonnyal ellene van, tehát ellenség. Ennek a folyamatnak a konvulziói általában ked­vezőtlenek a kisebbségeknek, s így feltehetően a zsidóknak is.

*

A zsidók – tarkák. Sokféle zsidó magatartás van, mind el­különítik, igazolják, magyarázzák az életstratégiájukat. A zsidó magatartások olyan változatosak, hogy róluk minden általános megállapítás vagy semmitmondó, vagy ideológia, amely lehet barátságos vagy barátságtalan. Találunk példát mindenre és mindennek az ellenkezőjére.

Senkit sem ismerek, aki úgy vezette volna az életét, mint én. És minden zsidó barátom páratlanságát részletezni tudnám, csakúgy mind a ke­resztényekét. De hát nem is az a kérdés, hogy milyen a kisebb­ség, erről semmi érvé­nyeset nem lehet mondani, ahogy a többségről sem lehet. Az a kérdés, hogyan viselkedik a kisebbséggel szemben a többség. Hogyan reagál erre a szervülő, beilleszkedő, de mégis feloldhatatlan részre a többség? Az a kérdés, hogy a többségnek mennyire problematikus a zsidóknak az a különössége, hogy nem olyan könnyű hová tenni őket.

Mikor a harag felparázslik, akkor a zsidók minden teljesít­ménye csak olaj a tűzre. Tételezzük fel, hogy zsidók éppen abban válnak kiválóakká, amit a többségi nép a leginkább becsül: zsidógyűlölő nézőpontból annál ellenszenvesebbek. Itt is vannak, ott is vannak, kiszorítva is előrelépnek, és ha innen kinyomják őket, megjelennek amott. A zsidó átlép egyik nyelvből a másikba, társul más népekkel, de nem tűnik el nyomtalanul bennük. Bármilyen asszimilációs kaméleon­kodást előbb-utóbb valamilyen erő vissza fog utasítani.

A zsidók: folyamatos kérdőjel, mert ők voltak azok, akik nem akartak, nem kívántak és nem is tudtak teljességgel asszimilálódni, mert valami különös megmaradt bennük. A szlávok és germánok asszi­milációja valamivel könnyeb­ben megy. Az szokott fenn­tartás nélkül hasonulni, akinek a beolvadás a környezetbe – emelkedés. Aki viszont a saját hátterét nem érzi kevésbé értékesnek, mint a környezetét, az beilleszkedik ugyan, de csupán részlegesen olvad be. Van-e a zsidókban valamilyen mag, amely nem oldható? Csupán az önmegkülönböztetés? És vajon ez a kiválasztottságtudat nem olyan kihívás-e, amely szakadatlanul büntetéssel jár?

Nem ingerlő-e, hogy van mögöttük egy szellemi hagyo­mány, egy világra kiterjedő érzelmi közösség? A nemzetek mind szívesen ábrándoznának valami nemzeti vallásról, ame­lyet az irodalmuk és a bölcseleti eszméik körül keresnek. Igényelik egzisztenciájuk esszenciális megduplázását. A mo­dem korban már nem szokott sikerülni ez az összekapcsolás, a nemzeti és a vallási művi egyesítése, avagy a vallási feloldása a nemzetiben, nincsen mögötte hagyomány, kilát­szik belőle a szándék, és mert divatszerű, ezért nem is tartós. Ezzel szemben a több ezer éves, sokféleképpen értelmezhető hagyomány ambivalenciája, test és szellem elválhatatlansága a judaizmusban természeti adottságként is felfogható, amely­nek megvan a jutalma és a büntetése is.

*

A többiek számára eleve feszélyező kérdés, hogy a zsidók miért nem keresztények. Ha a kereszténység az uralkodó eszme, akkor nyilván ez a legjobb. De akkor miért ragasz­kodik valami sötét titokhoz ez a másik kisebbség? Valóban, miért nem keresztények, miért zsidók a zsidók? Mert volt ugyan kiházasodás és szexuális keveredés, de a vegyes származásúakban is visszatér a zsidó öntudat. A zsidó rész a nem zsidóban erjeszt, az öntudat aktív része. Mihez ragaszkodik a zsidó? Miért nem olvad be egészen?

Akinek a szemében rendellenes jelenség, hogy a zsidók „túlreprezentáltan” szerepelnek ilyen vagy olyan körben, anomália, amelyet el kell hárítani, akinek a zsidók aránya itt vagy ott nem kognitív, hanem politikai kérdés, az an­tiszemita. Aki kvótát szorgalmaz, az numerus clausust akar.

Az antiszemitizmus sok mindenre szolgál. Lehet a zsidóságot emlegetni az életkudarc magyarázataként. Meg­van a lemaradási félelem, hogy eddig a marxizmus, most meg a tőke nevében fog a zsidóknak ismét följebb állani. Egy olyan ősi érzés, mint az antiszemitizmus nem fog elmúlni.

Az antiszemiták azt mondják a zsidóknak: asszimilálód­janak vagy tekintsék magukat nemzeti kisebbségnek, amely­nek hazája Izrael, ahová végül is hazamehetnek. Innen nézve racionális az antiszemita névtelenlevél-sorozat: go home to Izrael. Normális sovinizmus. Érthetővé tenni a zsidót, lehes­sen besorolni. A magyaroknak is mondják Szlovákiában, kevesen és csak a bolondabb szlovákok, hogy menj a Duna túloldalára és ugyanezt meg­kaphatja egy erdélyi vagy vaj­dasági magyar is. Itt is, ott is olyanoknak mondják azt, hogy menjen el, akinek az elődei már századok óta ott élnek. Gya­kori, hogy aki asszimilációra buzdít, vagy aki leleplezi a hamis asszimilánst, az maga is ilyen problémákkal küszködik.

*

Vajon a végére értünk-e az optimista univerzalizmusnak, amely a különbségek feloldását, az áthidalást, a társulást, az integrációt, az asszociációt, a globalizációt tűzi napirendre? Végez-e a közösségi bezárkózás új romantikája azzal a han­gulattal. amely kedvez a szellemi találkozásoknak az egyes vallások és nációk között, találkozásoknak valamely meghatározatlan X-ben, amely felé jelentős lépés volt a zsidók egy istene?

Eredetileg ugyan valóban csak egy nép istene, de nem maradt meg annak, és a modern zsidók műveik által éppen ennek az önmagukat is meghaladó univerzalista gondol­kodásmódnak lettek a hordozói. Kitüntetett szerepet vállaltak a világ kommunikációs összekapcsolásában, a hírközlésben, a kereskedelemben, az intellektuális dialógusban, a Föld és a rajta élők világgá változtatásában.

*

Közép-Európa is befogadó látomás, ha egyáltalán van ilyen. Abban minden kisebbség eggyel több kincs, és otthon van a vend, az örmény és a zsidó, egyszóval minden ember, csak mert van, függetlenül attól, hogy mit írnak az anyakönyvi kivonatába, függetlenül attól, hogy mibe születik önhibáján, érdemén kívül bele.

Ha el is múlik a Közép-Európa retorika habja, akkor is itt maradnak a tényleges kapcsolatok, a népi piacok, az értel­miségi közlekedés, amelynek nincsen szüksége ideológiára, itt maradnak a gyűjtők, akik csöndesen ide-oda jönnek, és ezzel-azzal beszélnek. Ez az az munka, amely a látens kul­turális konfederációt megcsinálja, és amelynek bármiféle más politikai megszilárdulása már csak derivátum lesz.

*

Sok metafora van a többségről és kisebbségről. Gazdanép, mondják a jobboldaliak, mert a gazda ellentettje a cseléd vagy a szolga. Vendéglátó, befogadó nép, mondják a középen állók. Valóban a nemesi és nemzeti liberalizmus emancipálta a zsidóságot, és a múlt század második felében valami il­lendőség diktálta, hogy a politikacsinálás maradjon a történelmi osztály előjoga.

Ez jól is ment addig, amíg ez a történelmi osztály két ízben is be nem vezette az országot a világháborúba. Az elsőben a zsidó magyar katonák éppen annyi vitézségi érmet szedtek össze, mint a keresztény magyar katonák, és ugyanúgy felál­dozták fiatal életüket a nagy európai butaság oltárán, amely­nek nem csekély részét építette embercsontból hazánk, a csá­szári és a királyi monarchia. A második világháborúban pedig a zsidók családostul kaptak a hazájuktól – saját államuktól, amelyhez lojálisak voltak – egy halálos ítéletet, amely alól a munkaszolgálatos fiatal férfiak egy részének volt némi esélyük kicsúszni, gyermekeiknek, idős szüleiknek azonban már nem.

Megemlítendő, hogy zsidók akkor törtek politikai hata­lomra forradalmi úton, amikor a történelmi-tradicionális elit két ízben is katasztrófába vitte az országot, másodízben pedig halálra adta a hazai zsidóságot. Nem megdöbbentő, hogy ambiciózus zsidó fiatalemberek radikális retorikával akkor tudnak látszólagos vagy valóságos tömegmozgalmak élén kormányhatalomra emelkedni, amikor a hagyományos elit csődöt mond.

Akinek kiirtották a családját, gondolhatja, hogy nincsen biztonságban, ha nincsen hatalma. Államvédelmi tisztté lett volt munkaszolgálatosok elvadultak és patologikusán viselkedtek. De arról nem tudok, hogy módszeresen gyere­ket, öreget irtottak volna. És az áldozatok száma sem össze­hasonlítható. Ami pedig azokat a kelet-európai kommunista rendszereket illeti, amelyeknek személyzetében alig volt zsidó, azokban az erőszak mérve nem volt alacsonyabb.

Mindazonáltal nagy hiba volt zsidó fiatalemberek részéről mind az 1919-es, mind pedig az 1945 utáni bolsevik típusú politikai kaland. Ezek morálisan súlyosan kifogásolható, irracionális döntések voltak. A két háború után a fiatal radikális zsidók, mint politikusok kezdők voltak, jobb lett volna, ha nem kísérleteznek olyasmivel, amihez nem értenek. Hiba volt magukra venni a nemzet kormányzásának, milliók élete alakításának a felelősségét.

*

Ha marad nagyjából az, ami most van, sőt még egy kicsit jobb is lesz, egyszóval, ha van tökéletlen és akadozó, de mégis kiszámítható demokratikus jogállam, akkor a zsidók számára több alternatíva nyílik.

Ha van liberális demokrácia, akkor vannak zsidó szervezetek, és vannak zsidók, akiknek nincsen dolga a zsidó szervezetekkel. Aki akarja, csinálja, aki nem akarja, ne csinálja. Nem fennmaradási kérdés odatartozni vagy nem odatartozni valamilyen szervezethez.

A zsidók energiája ott nyilvánuljon meg, ahol a csere és a szakmai közvélemény jelöli ki az ember pozícióját, de ne a hatalmat magát célozzák meg, mert hatalmi szereplésük kellemetlen emlékeket kelt. Magyarország például rossz ta­pasztalatokat szerzett mind a két alkalommal, amikor zsidók voltak a felső vezetők.

Indokolt, hogy a zsidók ne tóduljanak be a politikai osztályba, és hogy a teljesít­ményük legyen minél inkább személyes. A zsidók gyako­roljanak némi rezervált önkor­látozást, ami olyan emberhez illik, aki tudomásul veszi, hogy az emberek többsége őt mint kisebbségit szemléli.

*

Világos, hogy a zsidók ér­dekeltek a liberális demok­ráciában, az alkotmányos jogállamban, ahol ők más pol­gárokkal egyenrangú jogala­nyok, és ellenérdekeltek min­den antidemokratikus nacionalizmusban. Ahol a többség in­gerülten korlátoz bármilyen kisebbségeket, ott a zsidóknak rossz. A zsidók jogai az olyan országokban állnak jól, ahol az embereket nem lehet csak úgy politikai megfontolásból megölni, hivatalosan kirabolni, és hatóságilag kivonni a for­galomból.

A zsidók érdekeltek a demokráciában minden szinten: helyi és nemzeti, transznacionális és transzkontinentális szin­ten, az egész földkerekségen, mindenütt, ahol megfordulnak, és nemcsak a politikai, hanem legalább annyira a személyközi viszonylatokban. A modem korban a tíz paran­csolatot követő élet leginkább a liberális demokráciában le­hetséges. Ha egy zsidó a demokrácia gyengítésén fáradozik, akkor a józan ítélőképességéhez kétség fér.

*

A zsidók, mint nemzeti vagy etnikai kisebbség érdemlegesen nem szerveződtek, a pozitív diszkriminációról, amelyre más nemzeti kisebbségek igényt tartanak, lemondanak, kollektív jogokéit nem lépnek fel, mivelhogy sokféle irányba tartva, közös nevezőként nem marad más igényük, mint a demokra­tikus szabadságjogok követelménye.

Magyarországon például vannak zsidó egyletek, iskolák, folyóiratok, könyvkiadók, tehát a kirakatokban zsidó tárgyú olvasmányok, a zsidó ünnepek jelentőségét magyarázó előadások a televízióban. A judaizmus, mint vallás, vagy mint bevett történelmi egyház bizonyos jogszerű megbe­csülésben részesül. A zsidók jelentős része nem vallásos, ugyancsak jelentős része a maga módján az, és csak szerényebb hányada jár el a zsinagógába, még kevesebben követik az életmódra vonatkozó vallási előírásokat.

Az üzleti érdeklődésűeknek a kibontakozó kapitalizmus kockázatos, de tág teret nyitott, korábbi politikai funkcioná­riusokból sikeres üzletemberek lettek, de a volt funkcionáriusok többsége nyugdíjas. A liberális pártok és a szocialista párt politikusai és szakértői között vannak zsidók is, de a konzervatív pártban és környékén is akadnak zsidók, sőt a szélsőjobboldali, antiszemita lapok munkatársai között is akadnak öngyűlölő fél- vagy háromnegyed-zsidók.

Mostanában, hogy a gyerekek oly természetesen járnak hittanórára, a felekezeten kívüli, univerzalista, vallástalan zsidók növekvő hányada visszatalál a maga judaizmu­sához. De miért őrizzenek meg egy genealógiailag számon tar­tott és leszármazásához kötött, zárt közösségként fenntartott vallást? A zsidó értelmiség egy része bekapcsolódott az univer­zális beszédbe, abba a be­szédbe, amely a tudást transz­nacionális szintre emeli, ame­lynek a határok csupán szem­léleti tárgyai, de nem meghatározói. De vajon ez nem okoz-e valóságfölötti lebegést a hollét bizonytalanságával?

Ki-ki megtalálja a személyes módját és mértékét annak, hogyan tartja meg a vallási rítusokat. A zsidók nem akarnak politikai blokkot alkotni, szerteszavaznak és pluralisták a különböző szervezetekben. Tudni kénytelenek, hogy ők testesítik meg a zsidót a környezetük számára, amely az ő viselkedésüket látva fog pozitív vagy negatív impressziókkal gondolkodni a zsidókról.

*

Milyen magatartást kövessen a budapesti, a prágai, a varsói, a bukaresti, a belgrádi, a zágrábi, a szófiai, a szarajevói zsidó? Tegyen meg mindent hazája és környezete békéjéért. Segít­sen megvalósulni értelmes kompromisszumokat, ne har­coljon, a forrongó indulatoknak ne akarjon formát, jelszót adni, ne álljon a politikai avantgárdba. Ha forró is a feje, nevelje magát hűvösebb, tartózkodóbb magaviseletre. Inkább a megértést és a feltárást válassza, mint az állásfog­lalást és a döntést, inkább a hegedűt, mint a jogart, inkább a csendes tartóst, mint a harsány egynapost.

*

A közép-európai zsidók többsége nem igényű a nemzeti kisebbségi státust, mert nincsen szükségük rá. Nem kívánják magukat elkülöníteni, szegregálni, gettósítani. Nem kérnek autonómiát – túl a mindenkinek járó polgári egyesülési szabadságokon, illetőleg túl az egyházaknak kijáró jogokon. A demokratikus jogok követelményén túlmenően a zsidóság nem fogható fel politikai érdekközösségként. Normális, hogy vannak konzervatív, liberális és szocialista zsidók. Vannak szélsőségesek is, kevesen. A zsidók lehetnek és legyenek sokfélék. Ha egyszer az országban az alapvető szabadságjo­gok biztosítva vannak, akkor ki-ki menjen a maga személyes útján.

A zsidók már csak azért sem kérnek nyelvi-kulturális autonómiát, mert polgárosulva elvesztették a hébert, a jiddist, a ladinot, majd a németek csúnya viselkedése miatt elvesztették az irodalmi németet is, mint közös nyelvet, és kulturálisan messzemenően azonosultak azzal a nemzettel, amelynek területén, amelynek államában élnek. A magyar zsidók magyarul, a románok románul, a lengyelek lengyelül, a cse­hek csehül beszélnek álmukban is. Föl sem vetődött, hogy kulturálisan elkülönüljenek. A legfontosabb szinten – a

nyelvi-kulturális szinten – az asszimiláció a század végére megtörtént. Nehéz volna a nemzeti nyelveken belül a zsidók beszédéről, irodalmáról valami stilárisan pregnáns megkülönböztető jegyet állí­tani. A zsidók talán csak az an­tiszemitizmus elutasításában egységesek. De talán még eb­ben sem, mert vannak anti­szemita félzsidók, három­negyed zsidók, akik úgy próbálják kipurgálni magukból a zsidó részt, hogy a többi zsidót gyűlölik, és hogy azok ellen uszítanak. Egyszóval a zsidók messzire mentek az individu­alizációban.

Mi a közös mégis a zsidókban? Az, ha zsidónak nyilvánít­ják magukat. Meg talán a kihívás, amely mindnek föl van adva. Nem múlik el hét, hogy egy újsághír vagy egy utcai felirat ne emlékeztetné őket erre. Olvasnak egy rövid hírt valami sírkövek lerombolásáról és bemocskolásáról, és ez nem akar kimenni a fejükből a többi apró hír nyomában. Ha az ember tudja, hogy mi történt, akkor a Soá seb rajta, amely nem tud egészen behegedni.

*

Századok óta jogokkal felruházott vendégek ott, ahol vannak, mert inkább vendégnek tudják magukat, semhogy a teljes asszimilációt választanák. A sikertelen hasonulási minták nem megismételhetők, sem a keresztény-nemzeti, sem a szo­cialista asszimiláció nem bizonyult követhető stratégiának. Attól az adománytól vagy tehertől, hogy zsidónak születtek, nem tudnak megszabadulni.

Úgy élnek, mint a környezetük, de érdekli őket a tény, hogy zsidók. Egyik este úgy rémlik, hogy békés otthonra lelnek ott, ahol vannak, másnap este elfogja őket a kétely, harmadik este azt gondolják, hogy ez már évezredek óta így van, és valószínű, hogy még jó darabig így is lesz.

Mindenesetre sokféleképpen fogják értésükre adni, hogy különböznek, hogy mások. A legtöbb zsidó teljesítmény egy paradox identitás horzsolódásából merít többletenergiát. Hajlamos a ráközelítő nagyítás és az elsuhanó kicsinyítés vál­togatására.

Kereshet áthidaló megoldást Európa eszméjében, de ugyan miért különítené el magát az európai zsidó Amerikától vagy a Közel-Kelettől? Lehet bezárkózni Izraelbe, de hát a zsidóság többsége Izraelen kívül él.

Sem az asszimiláció, sem a disszimiláció nem lenne pon­tos szó ama, ami a zsidóság köreiben zajlik. A gondolkodób­bak mind a két (vagy több) hovatartozásukat komolyan veszik, és nem akarják egyik identitásukat sem letagadni a másik kedvéért. Azoknak a zsidóknak a többsége, akiket én ismerek, úgy véli, hogy zsidó az, aki annak tudja és mondja magát. Nem zsidók ritkán állítják magukat zsidónak.

Aki a náci törvények szerint zsidónak minősül, az nem tud megfeledkezni arról, hogy az. Az agyába bele van égetve, hogy az, bárhol a világon, bármilyen öltözékben, bármilyen szokásokkal, még akkor is, ha a világ rejtélyét nem toldja meg isten hipotézisével, és ha tudomásul veszi a többiekkel való együttlétének határait.

*

Zsinagógában állok, és az ima­könyvet lapozgatom az engesztelés napjának előestéjén. Ezt a sok hízelgést és hódolást az Úrnak unom. Az alázat nézőszöge az Urat lobbanékony, zsarnok családfőnek ábrázolja. A Gondviselés akár áld, akár sújt, apai. A zsidók nem akarták az apa mellé odatenni az egyetlen fiút, mert ők mind fiúk voltak, akikből a dolgok rendje szerint apa lesz.

Nincs szentírás, amely az íróasztalomtól távol tartana. Másnap, szombat délelőtt nem megyek se tanácsülésre, se zsinagógába. Amit éppen csinálok, az a vallásgyakorlatom. Mondták már gyerekkoromban, hogy hitehagyott vagyok, pedig világ életemben imádkoztam. Lehetne azt is mondani, istenhívő, de vallástalan zsidó.

Nem kívánom eldönteni azt a kérdést, hogy zsidó magyar vagyok-e, avagy magyar zsidó. Nézhetem magam így is, úgy is és így se, úgy se. Mikor az ember az asztalához ül, az uniformis, a jelmez, az identitás és a meghatározás, ha lehet, maradjon az előszobában, a ruhafogason.

*

A zsidók bármely nyelven beszéljenek is, kevés szóval ráis­mernek egymásra, érzelmesebb, cinkosabb és haragvóbb lesz a viszonyuk egymás iránt. Másokkal találkoznak, érintkeznek, de egészen el nem keverednek. Nem térítenek és többségükben meg sem térnek. Azzal tisztelik istent, hogy megmaradnak zsidónak. Szinte az egész földön vannak zsidók, egy nép sincs, amely így szétszóródott, így irtatott és mégis így megmaradt volna, ez a különösségük. Történeti tény a fennmaradás hosszú ideje és az üldöztetés folyama­tossága, tehát az üldöztetést áthidaló fennmaradás folyama­tossága. Történeti tény a zsidóság világnépként való megjelenése a szimbólumok szférájában. Ez az egyetlen világnép, és ebből fakad a rendeltetése is. Világnép nemzetállamokban – ez a zsidó paradoxon. Ezáltal lettek a környezet számára kérdéssé.

*

Isten megteremtette Bábellel a tarkaságot, hogy ne legyen könnyű megérteni egymást, és hogy munkálkodni kelljen a különös megértéséért. A különös nélkül a közös semmit­mondó.

A zsidó egyike a legöregebb népeknek, amelynek foly­tonosan ki kell találnia önmagát. A magát papi szerepre kiválasztó nép a különállást megőrizve tanúskodott az egyetlen isten és az egyetlen emberiség eszméje mellett. A papi népnek az a dolga, hogy szellemi kapcsolatokat teremtsen a világ minden népével, és hogy párbeszédbe hozza egymással a vallásokat és a világnézeteket. Isteni instrukció összehozni a világot, szót érteni egymással, a békét szol­gálni a népek között, és ébren tartani a felebarátok között a tiszteletet.

A zsidók a kereszténység által átadták a maguk törté­netének egy fontos szakaszát az emberiség jelentős részé­nek, odaadták a maguk korai történetét egymilliárd embernek. Hogy szerteszét élnek a világon, ezt tekinthetik csapásnak is, de isteni iránymutatás­nak is. Egyistenhitükből következik, hogy a világ egy és hogy az emberek képesek megérteni egymást. Bárhollétüket kötelességteljesítésnek is tekinthetik.

A szétszóratottságot több ezer éves tapasztalat alapján lehet normális állapotnak tekinteni, ebben kell megvédeniük önmagukat. A nemzeti kultúrákba integrálódott zsidók meg­tanulták a nemzeti kultúrák sokféle intimitását. A zsidók egyszerre tartják magukat világnépnek és igazodnak althoz a nemzethez, amelynek a közegében élnek.

Egyfelől az egyetemesség, másfelől a furcsa nép, amely­nek van egy vallása. .Sok történelmi nép van, amelyik szeretné, ha lenne egy külön vallása. Föltételezve, hogy jó, ha van neki ilyen. Sok zsidó viszont nincs meggyőződve róla, hogy ez jó neki. Valami kevésbé feltűnő szereppel is beérné. Mivoltát, ha akarja is, nem tudja eltitkolni, a nem elvállalás útjai leszerepeltek.

A zsidók kiszolgáltatottsága és tehetetlensége a második világháborúban arra tanít, hogy a zsidóknak erőre kell szert tenniük, és erőt kell mutatniuk. Ez nem csupán a nemzetté összeálló izraeli zsidókra vonatkozik, hanem a diaszpóra­-zsidókra is. Elkötelezett hívei kell, hogy legyenek az alapvető emberi jogoknak bárhol a földön, mert ez az ő fennmaradásuk záloga. Ennyiben szolidárisak minden néppel, minden kisebbséggel, amely nem erőszakos eszközökkel fellép a saját alapvető emberi jogaiért.

A huszadik század a zsidók növekvő hatósugarú szét­szóródásának a kora, de a zsidók a megsemmisítő táborokban is, áldozatként is rendkívüli szerephez jutottak. Auschwitz után mindegy, hogy mit mondanak a zsidók a maguk zsidóságáról, muszáj nekik gondolkozniuk róla, sem ők, sem a leszármazottaik nem bírják elfelejteni.

*

A zsidóknak ebben a feloldhatatlan kettősségben adatik meg élniük a globális és a nemzeti önfelfogás között, ez az osztályrészük, ez a tépődés és ambivalencia, egyfelől az egyetemes kihívás, másfelől a kisebbségi magány.

A zsidó szakadatlan transzcendál az adotton, isten kell neki, az átfogóbb keret, az elemző távolság. Az örökkévaló optikájából akar ránézni földi viszonylatainkra. A szellemi, a képen túl van, az egyetlenegy istent képben ábrázolni tilos, a biblia nyelve azonban csupa kép.

A héber szavaknak az írásmód miatt több értelmezése lehetséges. Ez serkenti a vitát és azt sugallja, hogy a dolgok többféleképpen szemlélhet ők, következésképpen az igazság­nak nincsen intézményesen felhatalmazott letéteményese. Amit az Úr az egyes zsidó számára sorsaként rendel, azt az ember vele szembeni kihí­vásként fogja fel és értelmezni kénytelen váltakozó lelkiálla­potai szerint.

A transzcendencia iránya pedig korántsem az odatúl, a másvilág, nem a földöntúli, ha­nem az élő testekben folytatódó sokasodás, a család. Ezért áll az értékrangsor élén a gyerek, a szülő a gyerekét önmaga fölé emeli, névtelen utódok által túléli a mai nap megpróbáltatásait, a személyes halált. A tízparancsolatot fenntartja, megszegi, helyreállítja, nem bír nem ránézni a frigytáblára.

*

A zsidó vallásban kitüntetett szerephez jutnak a próféták és a bölcsek, akik nincsenek nagyon sokan, de vannak néhányan, egynél mindenesetre többen, következésképpen választani lehet a bölcsességük között, ahogy a klasszikusok között is választunk korunk és kedvünk szerint.

Ézsajás, Jeremiás, Jézus avatott interpretátorai az isteni szándéknak. Mindannak, amit körülöttük a többi ember is­tenről, a törvényről, erényről és bűnről mond, fölébe tudnak emelkedni a prófétai zsenialitás biztonságával. A kimagasló író (a próféták mind azok) vallási rangot kap. Az autonóm értelmező szerepe megszentelődik, és ezáltal a zsidó vallás nagyfokú individualizációnak ad teret: a gondolkodásban rendkívüli befolyása van a mestereknek.

A világi zsidók alkotásai részei lettek a zsidó kultúrának, amelynek a vallásos judaizmus csak egy szegmense. A lelki valóságban a vallási és a világi meditáció között éles határ­vonalnak nincsen helye. Az irodalom természeténél fogva ignorálja ezt a határt. Teret kap a gyarló tanító, aki a kegyelem fényében éleslátásával kiválik a környezetéből és megsejti az Úr szándékát. A prófétának mondott írók is azon mes­terkedtek, miképpen lehetne a földgolyót az ember országává tenni. Jogos nézőpont a vallási irodalmat az irodalmi hagyományba beilleszteni, és azt is kijelenteni, hogy a zsidók által létrehozott könyvek Spinozától Kafkáig és azon túl: részei a zsidó hagyománynak, a judaizmusnak.

Világi zsidóknak nem okoz nehézséget a történeti Jézust a zsidó próféták sorában elhelyezni, és így beilleszteni az ő etikai újításait a folyamatos hagyományba. Benne van az időben. Ahogy a Tórával és a Talmuddal számukra nem szakad meg a zsidó irodalom. Az elmúlt más félezer évben is voltak zsidó szerzők, akiknek néhány oldalát oda lehet tenni a Biblia mellé, ha nincs is túl sok ilyen.

Számítani kell az emberben lévő isteni anarchizmusra, isteni, mondom, mert isten kacag a konstrukcióinkon. Szá­mítani kell a hittagadásra, prófétizmusra, lázadóangyal­kodásra, hogy azt merészeljük mondani: ez itt a 0 pont, ahol állunk. A tudás zéró pontján, végességünk és gyarlóságunk által metafízikailag odahelyezve, eszünkbe sem jut tanítani vagy hirdetni. A vallás nem reklámügy, akit nagyon érdekel, az tanulmányozhatja. Betérni zsidónak végső soron nem lehetetlen, de nem is könnyű, a vér szerinti származás akadályát meg lehet haladni a tanulás által.

A keresztények Jézus által kapták meg a zsidó hagyo­mányt. Jézus hozza magával a zsidóságot az egész keresztény világba. Ez pedig a maga képére formálta az egész zsidó­-keresztény mitológiát. Egy templomfreskón láthatók a próféták, az apostolok és a szentek. Keresztények és zsi­dók, ha akarják, sem tudják elválasztani egymástól a leg­fontosabb képeiket és igéiket.

*

Én még a zsidósággal vagy a magyarsággal nem találkoztam, csak ilyen-olyan emberekkel. Ha megölik őket, akkor egy­formák. Amúgy, ha élhetnek, különbözőek. Marhavagonban, barakkban is kezdenek egyformára változni. Civilben, előtte és utána különböznek. A szemléleti redukció a közös lényeg­re feltételezi az Endlösung masinériáját.

Még egyszer mondanám, a zsidókérdés a keresztény vagy a muzulmán társadalom kérdése. Mennyire tűrik el önma­gukat? Ha elviselik önmaguk sokféleségét, akkor elviselik a zsidókat is. Ha önmagukat el akarják nyomni, akkor a zsidók ellen is dühöngenek. A jelek szerint a közép-európai társadal­mak nem akarják a második évezred fordulója előtt önma­gukat elnyomni, tehát összeférnek a zsidókkal is.

Indokolt, hogy a zsidó fenntartson egy emlékvilágot, hogy ápolója legyen a hagyománynak, hogy a halottak emlékét ébren tartsa. Magyarországon van egy életképes zsidó közösség, amelynek iskolái vannak, amelyekben a gyerekek minden nyomaték nélkül tudnak zsidók lenni, számukra már a chanukai gyertyagyújtás természetes.

*

A jellegzetes különbségeket a társadalom vagyonának, több­letének tartom. Etnikai kisebbségek és többségek együttélése mindig szimbiotikus. A modernizáció nézőpontjából a helyi társadalmakra a zsidó jelenlét termékenyítőén hatott. Ugyan­az az energia dolgozott bennük is, mint a környező népekben: ki a saját feudalizmusukból, a belülről is áthatolhatatlanná tett gettóból! Ki a szegregációból, a zártságból, amelybe külső rendelkezések és belső definíciók lakatolnak be! A zsidó felvilágosodást egy kitörő érzelem hajtotta: most már lehessen érintkezni a földkerekségen mindenkivel, lehessünk valóban szomszédok a szomszéddal!

A zsidó modernizáció, polgárosodás, világiasodás párhu­zamosan haladt a keresztényekével. Kettőzött erőt adott neki, hogy a zsidónak ki kellett jönnie mind a keresztény, mind a zsidó falak mögül. Ortodox nézőpontból vagy a környezet barátságtalan tekintetével nézve – ez igen gyors asszimiláció volt. A keresztény lengyel-cseh magyar polgárosodás is igen gyors asszimiláció volt: külhoni minták, technikák, tudások, divatok átvétele. A polgár bekapcsolódik a nagy­világba és onnan veszi a javait, ahonnan tudja. Keresztény és zsidó polgárok együtt csinálták meg a közép-európai polgári életformát, megtalálva a helyileg erősen színezett nemzet­közi mintát.

*

Ha a környezet nem nézi jó szemmel a zsidókat, akkor ezek közül a gyávábbak igyekeznek eltűnni észrevétlen a tömegben.

Meg aztán jön az európai jó ízlés, ne keress feltűnést, ne fitogtasd a zsidóságodat, viseld diszkréten, mint egy klubtagságot. A han­goztatás kedvrontó. Az ember, aki mestersége címerét hirdeti, elveszi a kedvünket az általa hirdetett mes­terségtől.

Ugyanez áll a vallásokra. A hittérítés nem választható el a reklámtól. A zsidók értenek a reklámhoz, de nem hittérítők. Minden vallás tökéletes a maga belső konstrukciója szerint. Nem lehet szétbontani és összekeverni őket. A polgár kialakítja a maga viszonyát velük, ha választhat, ha nem muszáj neki nagy erkölcsi és szomszédsági nyomás alatt így vagy amúgy választani.

Az európai polgárosodáshoz hozzátartozott az egyén emancipációja a vallási közösségtől, az egyháztól. Akár hie­rarchikus, akár közösségi a vallási szervezet, a feudális korszak embere körül igen szoros. Jól körülkötözi az embert és félelmekkel terheli a többiekkel való érintkezést.

A posztmodern nézőpont partikularizmusa kedvez az or­todoxiák reneszánszának és egyesíti a néprajzi relativizmust a divattal. Mindenesetre aki az orthodoxiát választja, az egy viseletet választ. Azzal a szabadságával a nyugati polgárnak, hogy egyáltalán választhat. Amihez létre kellett hozni a pol­gári demokráciát a hozzátartozó vallásszabadsággal. Ezzel el kellett utasítani a rendi szerveződést, a katonai vagy a papi uralmat, illetve az ortodox közösség zártságát.

*

Ha Izrael stabilizálódik, és a Közel-Keleten integráló ténye­zővé válik az arab világgal szövődő békeprocesszus által, ez Izraelnek mindinkább közel-keleti involválódását eredmé­nyezi. De az is lehetséges, hogy éppen ez a sáv a terjeszkedés­ben Közép- és Kelet-Európa felé orientálódik. Az Izraelben élő magyar zsidók visszajárnak Magyarországra és a magyar keresztények is mind szokásosabban mennek Izraelbe. Már nem egy fantommal állnak szemben, hanem emberekkel, akik ugyancsak szeretik és féltik a maguk hazáját. Magyarországnak Izraellel gyarapodó kapcsolatai vannak, feltételezem, hogy ezek előtt bővülő tér nyílik, már csak azáltal is, hogy Izraelben van számos magyar, Magyarországon van számos zsidó. Van esély rá, hogy a két nemzet együttműködése új értelmezési keretet ad a főként budapesti magyar zsidóságnak, amelynek viselkedése és sorsa már csak azért is paradigmatikus, mert ma ez a legnagyobb zsidó közösség Közép-Európában.

Józan előrejelzés az izraeli-magyar kapcsolatok fejlődése, mindenféle csere, a kétirányú turizmus, magyarországi te­metőlátogatással, éttermi örömökkel és a magyarul tudó izraeliek színházmámorával. Normális, hogy a nagyobbrészt kelet-európai eredetű izraeliek érdeklődési körükbe vonják az ő eredethelyüket.

Keresztény magyaroknak a Biblia országába menni, és ha éppen gyümölcskertész az ember, megnézni, hogy dolgoznak az izraeli gyümölcs-kertészek, egyre természetesebb. Le­hetetlen, hogy a Biblia földje meg ne rendítse a fogékonyab­bakat. Aha, ilyen országot csináltak ezek a zsidók! Ah­hoz képest, hogy honnan kezdték: több, mint figyelemreméltó. De ami ennél lényegesebb: emberileg ért­hető. Vagyis a zsidók em­berileg érthetők. És az an­tiszemita mitológiák ebben a köznapi érintkezésben már csak úgy látszanak valami érdemlegeset mondani a zsidókról, mint a Drakula-filmek Erdélyről.

Ha az ország szabad lesz, akkor a zsidókkal a többiek gond nélkül együtt élnek. Feltételezem, hogy a mérvadó közép- osztály inkább egy jogi-kulturális, nem pedig egy vallási-faji nemzetfogalommal fog élni és szívesebben tartja az itt élő zsidókat a magyar nemzet nyereségének, mint betegségének. Nem lesz értelmes érv az ellen, hogy a magyar anyanyelvű, magyar állampolgár zsidókat a közfelfogás automatikusan a magyar nemzet részének tekintse. A közvélemény nem fog csodálkozni azon, hogy a judaizmus ugyanúgy transzna­cionális, mint valahány világvallás, mint a keresztény nagy- és kisegyházak is. Az is megszokható, hogy a zsidóság a történelmi diaszpóra népe, amiben a magyar sorsnak is előképe valamelyest, hiszen a magyar diaszpóra is aránylag szerteágazó a földkerekségen.

A templomot fenntartják, és van rá igény, hogy istentisztelet után a zsinagóga legyen önképzőkör. Ha a zsidók kimaradnak Közép- és Kelet-Európában, akkor nem bújhat­nak odúba, akkor nem a rejtőzés a megfelelő magatartás. A zsidóknak mint személyeknek és mint közösségnek ebben az újratisztázott és -fogalmazott önfelfogásban, egy új őszin­teség alapján kell magukra találniok.

A zsidónak az a kötelessége, hogy maga szabjon magának kötelességet, amely ne legyen ellentétben a tízparancsolattal. Akként vállalja el a megítéltetést, ami. Az ember vállalja el az olyan-amilyenségét és az épp így létét. Az Úr azt mondja, hogy vagyok, aki vagyok. Ezt kövesse minden zsidó, aki az Urat majmolja.

Eljött a zsidók és a keresztények között a vallási dialógus ideje. Mert amúgy már réges-régen dialógusban vannak, de ezt a vallási szférát ritkán érintették, talán mert nem is érdek­lődtek a legutóbbi időkig olyan élénken iránta. Hogy a ma­gunkénak tekinthessük őket, mind a judaizmust, mind a kereszténységet még be nem fejezettként, velünk alakulóként kell elgondolnunk. Egyiket sem azonosítjuk egészen a papi beszéddel. Mindenki, aki zsidónak, illetőleg kereszténynek mondja magát, jogosult e két szó újrafogalmazására. A szabad polgár az ő vallásáról istennek tartozik elszámolás­sal. El kell menni vendégségbe egymás templomába, házába. Szabad gyarlónak lenni. A gyermeki kíváncsiságot csak a mester nem szégyelli.

* Egy holland liberális zsidó folyóirat kérdésére írott válasz, amelynek egy részét a szerző Amszterdamban felolvasta. Az esszé első része a Kritika 1994. 8. számában jelent meg.

Címkék:1995-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Olvasóink írják

Pető Iván levele Tisztelt Szerkesztőség! A lap ez évi januári számában Szekeres-est a MAZSIKÉ-ben címmel (Vá-) számol be az MSZP...

Summary

The cover of the March issue of Szombat is illustrated witli a photograph taken by Sándor Bacskai commemorating, for the...

Close