Szombat előfizetés 2017

Társadalmi zoológia

Írta: Balog Iván - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Könyvespolc

(Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa, 1992. Fordította Braun Róbert, Seres Iván, Erős Ferenc, Berényi Gábor, 658 oldal, 500 Ft.)

Alapkönyvet tarthat kezében az olvasó, amelyhez a pártállam idején nem juthatott hozzá, és amelynek ismerete nélkül kevésbé érthetjük meg századunk katasztrófáit. Szerzője, a németországi zsidóüldözések elől Franciaországba, majd Amerikába menekült filozófusnő a totalitárius (náci + sztálinista) társadalmak átfogó elemzésére tesz kísérletet. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan lehetséges a társadalom és a személyiség teljes széthullása, amidőn az emberek olyan tömeggé verődnek össze, amelyben mindenki egyedül van, és amelyeknek tagjai sem egymást, sem önmagukat nem veszik emberszámba? Hogyan alakulhat ki az az állapot, amelyben a mindent szabad, anélkül pedig minden tilos még a másikkal való szolidaritás is? Arendt azt a folyamatot kíséri végig, amelynek során minden érték végül az emberi méltóság is érvényét veszti, és ezért minden lehetségessé válik, ami azelőtt elképzelhetetlen volt (így a népirtás is), ugyanakkor minden olyasmi képtelenségnek számít, ami addig a normális emberi élet tartozéka volt.

Az idáig vezető út megrajzolása során a szerző részletesen elemzi, hogyan marcangolták szét a nemzetállamokat az osztályellentétek, hogyan bomlott fel és vált csőcselékké a középosztály, hogyan szoktatta hozzá a tengerentúli és a kontinentális imperializmus az európai kultúrát ahhoz, hogy hódítás, rablás útján is meg lehet gazdagodni, és hogy egyes népek „felsőbbrendűek”, akiknek „nemzetek fölötti hatalom” jár, ami pedig az elitet is lezüllesztette, a társadalom iránti felelőtlenségre nevelte. Az I. világháború szörnyűségei általánossá tették azt az élményt, hogy az emberélet nem ér semmit, és a létért való harcban a legfőbb érv az erőszak. A törvények papírronggyá válása akkor fejeződött be, amikor a háború utáni menekülthullám következtében sok országban olyanok is hontalanná váltak, akiket már meglevő állampolgárságuktól fosztottak meg. Így alakultak ki olyan tömegek, akiket önnön emberi mivoltukhoz már semmi sem fűzött azon kívül, hogy biológiai értelemben a legfejlettebb emlősállat rendjéhez tartoznak, szociális szempontból azonban már minden emberi kötelékből kihullottak.

Minket, zsidókat elsősorban a könyv első része érdekel, amely nem általában az antiszemitizmussal foglalkozik, hanem a modern politikai antiszemitizmus kialakulásával (főleg Német- és Franciaországban). Pontosabban azzal, hogy az antiszemitizmus megjelenése hogyan formálta olyanná a (politikai) kultúrát, hogy a totalitarizmus termőtalajává válhasson. Arendt erénye, hogy szociológiai, történészi analízissel a kivetítési és a bűnbakelmélet konkrét megalapozását adja. Bemutatja, hogy a zsidókról alkotott démonizált, sztereotip kép hogyan válhatott olyan ideologémává, amely a náci világnézet legitimációs bázisát alkothatja. Bár Hannah Arendt nem hagy kétségeket afelől, hogy a zsidónak, mint a nácizmus fő ellenségképének már nincs köze a valóságos zsidósághoz, az ellenségkép gyökereinek feltárása során interakcionista szemlélettel számbaveszi a zsidóság oldaláról jelentkező tényezőket is, amelyeket félremagyarázva, eltorzítva alkotta meg a fajelmélet a zsidó „Unmensch” fantomját.

E tényezők mindegyike a közép- és nyugat-európai zsidóság múlt század végi társadalomtörténetének ama sajátosságaiban gyökerezik, amelyek szinte kínálják a biologista, nemzetkarakterológiai, a történelmet ugyanakkor nemzetek feletti erők összeesküvésével magyarázó elméleteket.

A legfontosabb tényezők: 1) a zsidók nemzetközisége (ti., hogy minden országban előfordultak, és kapcsolatokat tartottak fenn egymással); 2) informális befolyásuk volt, formálisan azonban nem voltak megszerveződve; 3) történeti okokból kívül estek a társadalom keresztény tradíciókon nyugvó kulturális konszenzusán; 4) az asszimiláció következtében zsidó mivoltuk visszaszorult a privátszférába, és az endogám családi rokonsági kapcsolatok függvényévé, a származás puszta tényévé, illetve a zsidó egyének habitusává, karakterévé redukálódott, s ezáltal a „zsidósság” testesítette meg a „zsidóságot”.

A zsidóság azáltal is atomizálódni kezdett, hogy egyre kevésbé volt szükség a hagyományos, speciális zsidó szerepkörökre. Ahogy a nemzetállam erodálódott, és megszűnt a társadalom fölött semleges döntőbí­ró lenni, úgy került légüres térbe az udvari zsidó, a felvilágosult abszolutizmusból megmaradt, egyetlen osztályhoz sem kötődő, politikailag semleges zsidó pénzkölcsönző is. E folyamatra a társadalom általános dezorganizálódása felelt rá (ne feledjük: ekkor még szó sem volt jóléti államról, fogyasztói társadalomról!). A „rothadó kapitalizmus” morális züllése következtében és ebben áll a szerző döbbenetes asszimilációkritikája: a környezet éppen azért fogadta be a zsidókat, mert megvetette őket, de önmagát is. A nem-zsidók úgy gondolták, hogy a siker titka: lopni csalni hazudni kell, kiválasztottnak kell tartani magukat, nemzetközi összeesküvéseket kell szítani, ahogy fantazmáik szerint a zsidók is teszik, mert ״ettől döglik a légy״! El kell lesni úgymond a zsidóktól a ״tudományukat”, és aztán ellenük fordítani, egy totális-terrorisztikus hatalom révén, amely a zsidók kiirtásával egyben meg is szabadul az eredendő bűntől, elvégre „ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz”.

Balog Iván

Túlérni!

(Petri Lukács Ádám: Túlélet. Kétség Kiadó, 1992. 106 oldal, 200 Ft.)

Versekkel indult, tárcákkal folytatta, most regényszerű könyvével érkezett meg az irodalomba Petri Lukács Ádám, a tizenkilenc éves szerző. Idáig könnyű volt az út. Csak el kellett rugaszkodnia az élőklasszikus költő Papától, csak túl kellett élnie a regénybeli anya vélhetően nagyon is valóságos öngyilkosságát, fel kellett fedeznie saját férfiasságát, s az őt körülvevő nők nőiességét (s ezek egymásra vonatkoztathatóságát), át kellett esnie szesz- és drogpróbán, Fiatal Művészek Klubján. Tilos az Á-n, Holdon, tizenötéveskori első publikáción és felfedeztetésen, (befejezett? félbe maradt?) középiskolán, így többek között matematikaórákon, hogy papírra vésse ízléses külsővel megjelent stagnálásregényét (vö.: fejlődésregény). Túl jón, rosszon, minden alapélmény birtokában, a további sokkok csak mélyíthetik meglévő ismeretét a világtól s önmagáról, bár e dolgokról már nem keveset tud. Ami ingatag: arányérzéke, hogy eldöntse, mi az, ami e tudásából közérdeklődésre tarthat számot.

Stílusa van Petri Lukácsnak, nem is akármilyen. Zakó, előétel, vagy maga a nyilvánosságnak szánt szöveg, mely az előbbiekről is árulkodik, egyaránt ízléséről vall. Megértő és elnéző azokkal, akiknek önhibájukon kívül nem adatik meg a választás esélye a szférákban, de vonzó mértéktartással, „plebejusan” arisztokratikus, s egyben furcsa mód radikális, ha saját viszonyát rögzíti a hétköznapok átláthatatlan útvesztőihez. (A nyelvhelyességi szabályok labirintusában gyakran téved el, de korrektor vagy szerkesztő hiányát is jelezheti a töméntelen sajtóhiba, ha ez nem a szerző szabadosságának kétes bizonysága.)

Mértékletesen él a korából természetszerűen kínálkozó gyermekszemszöggel, ahol kell, odakuporodik egy mese lábához és felnéz rá. Ahol kell, mint egy western-hős, megigazítja colt-ját, s ítéletet mond bevégzett sorsokról. S műfajtalankodik. Mert persze csalóka az összefüggő szedés, a párhuzamos két ״szín”. Sztorikat mond nagyszülőkről, szeretőkről, már-már memoárt ír, s betétregényként imitál egy rövid történetszerűséget. Publicisztikát illeszt a szépprózába, kommentálja magát és a világot Merthogy posztmodem korízlés diktálja az irodalmi játékszabályokat s jaj annak, aki megszegi mint a meccsen -, kiállítják. Pellengérre. A történetek egyébként kecsesek és ormótlanok. Bájos belterjességük egy most keletkező, majdan hatályosuló tinédzsermitológia része lesz. Ha a betétregény célja önmaga idézőjelbe tevése, a sekélyes történetmondás, netán a posztmodem szereppé merevedésének kifigurázása: talált süllyedt mondhatnánk. Mert a szinopszisnyi abszurd krimi, amit egy nyugat-berlini szerkesztőségben indítanak útjára, s aztán szereplői önálló életre kelnek -, az egymás felé haladó, dekódolhatatlan kilétű gyilkossal és áldozattal, az irodalmi (?) sematizmust csúfolja, szembeállítva azt a könyv életes részével, mely helyenként fájón-kacagtatón szintén abszurdba hajlik.

Helyenként túl sűrű a cselekmény. A Prága-Bécs-Nyugat-Berlin-Párizs-RotterdamStockholm utazásba, merthogy ez utaztatóregény is nemcsak a szerző-főhős fáradhat bele, de az olvasó is. Nem unja, csak elvész útközben, esetleg türelmét veszti, még az oly finoman adagolt s a könyv zamatát adó szójátékok között is, mint például: ״Sze­mérem ajkak és szemérmetlenül szigorú társadalmi erkölcsök.” (10. o.)

Az olykor intimitásba átcsúszó személyesség, hogy bár fordítva írja nevüket, vagy eltitkolja, „hősei” felismerhetők, beazonosíthatók, egy generációs naplóregény erejéig közösséget varázsol a szerző és nemzedéke köré. Mert létezik egy közeg, néhány száz (ezer?) fős társaság, melynek e könyv minden utalása olyan, mint valahai faluközösségek számára a helyi adomák. Ettől persze a szöveg még nem irodalom. Többek között azért, mert a szerző distanciálatlan tárgyától, a rögzített élmény tojáshéja még ott a mű fenekén.

Tárcaregény, próbálkozom újra fajilag megkülönböztetni a mai betűtengerben e szövegzárványt, ám ez is diszkriminál. Alá kell merülni benne, például a Szerb Antal közelmúltban elhunyt özvegyénél, vagy a név nélkül említett Fejtő Ferencnél tett látogatást felidéző résznél (41-43. o.). A megilletődöttség az irodalomtörténet árnyékában, s a tudatosság, hogy a folytonosságnak a szerző is része legyen, egy első bálozó bájos, mosolyra késztető és irigylésre méltó izgalma, együttesen hatásos epizód. ״Ja, magyar vagy, zsidókám” kérdi-mondja a mellékhelyiségben mellette ״(pis)álló Úr”. ״Csodarabbi dédnagyapám állítólag mindig felsóhajtott, ha túlköltekezett: «Bárcsak úgy élhetnénk, ahogy élünk.» Én meg arra szoktam gondolni, ha zsidóznak meglepően gyakran -, hogy azért még elég sokan lehetünk, ha megismernek bennünket.” (31. o.). Szövegének nyelvi ízei, hangulatai, meghökkentő gondolati fordulatai magukkal ragadják a nyitott olvasót. Gátlás nélküli könyv ez nem gátlástalan -, közvetlen kapocs élet és irodalom között. Másodszor az ötlet elsüthetetlen. Túl kell érnie Petri Lukács Ádámnak a Túléletet nem elszédülni saját tehetségétől -, hogy továbbléphessen. Mert eddig könnyű volt az útja, traumákat legfeljebb a lendületből visszaütő élet okozott, a továbbiakban azonban nem bánhat könnyű kézzel az irodalommal sem.

  1. t. g.

A mítosz mellékszála

(Ember Mária: Ránk akarták kenni. Héttorony Könyvkiadó, 1992.115 oldal + melléklet, 180 Ft.)

Őrültség, de van benne rendszer mondhatnánk az ötvenes évek elején, még pontosabban 1953. január 15-én „hivatalosan” is megindult eljárásra, melynek tétje nem volt más, mint a szovjet birodalmi érdekek precíz budapesti képviselete. Egy lust alatt bebizonyítani, hogy a ,nemzetközi zsidó burzsoá nacionalizmus” nemcsak Moszkva kommunistáit szemelte ki, de a zsidók jótevőjét, Raoul Wallenberget is áldozatul ejtette. A meg-megújuló svéd érdeklődésre főzhették ki az újabb verziót a Kremlben, mely szerint nem nyilas hordák végeztek a mentőakciók hősével, hanem a hálátlan pesti zsidók nyereségvágya volt az emberölés motívuma. A Pesti Izraelita Hitközség elnöke, főtitkára, a zsidó kórház orvosa került volna a tervek szerint a pesti vádlottak sorába, míg ezzel egyidejűleg zajlott volna a moszkvai cionista orvosper. A dramaturgia trouvaille-a, a nemzetközi jelleg fényes bizonyítéka az egyidejűség. Ki tudja, ha a Gazda, a Generalisszimusz nem fejezi be földi pályafutását ugyanaz év március 5-én, a párhuzamos tárgyalásokon az ügyészek még tán hivatkoztak volna a másik, folydogáló perre is.

Ember Mária a konstruált ügy áldozatainak utódait, a vádlottak gyermekeit faggatja, egy volt nyilast, aki a mentésekben segédkezett, ezért utóbb ő is a per érdekkörébe került, s korábbi, hírlapi nyomozása során felbukkant személyeket, akik mozaikként bocsátják rendelkezésére az információtöredékeket. A szó igazi értelmében vett riport kerekedik ki tolla alól, torokszorító vádbeszéd a másik gyilkos rendszer ellen. Mert ez a történet a Wallenberg-sztori mellékszála csupán, annak árnyékában zajlott, afféle segédanyagként. A mítosz tovább él, a rejtély nem oldódik, R. W. figurája továbbra is meseszerű s alakjának kétségbevonhatatlan erőtere ebből származik.

  1. O.

Címkék:1993-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Ezek a dallamok csak együtt működnek”

Beszélgetés a Muzsikás együttes magyar zsidó népzenei gyűjteményéről A Muzsikás együttes 1973-ban alakult Létrejöttük annak a hatvanas évektől indult reneszánsznak...

Jób, az Isten bírája

Biblia-dramatizáció a Pesti Színházban Alighanem a legősibb abszurd került most bemutatásra a Pesti Színházban. Csak a magára maradt huszadik századi...

Close