Szombat előfizetés 2017

Tábori Kurázsi mamája

Írta: Szegő György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy nyári napján a 44-es évnek, mely ki­tűnő termést hozott a halálnak, anyám felvette a legjobb fekete ruháját, hozzá a csúcsos csipkegallérját és a sárga csilla­got a bal melle fölé. Fél tizenegy volt dél­előtt, a Márta nővéréékkel szokásos napi römiparti ideje. Feltette a fekete kalap­ját, a művirágos karimáját, fehér kesz­tyűt húzott, azt, amelyiknek a bal hüvely­kujja foltozva volt. Pontosan így, mert is­ten a részletekben van, különösen egy ilyen csodákkal teli napon” – írja elbeszé­lésében George Tábori, a magyar származású, Angliában élő, világhírű író-ren­dezőTábori György.

Elbeszéléséből az elmúlt évek európai filmes áttörésének, az „új német vígjá­téknak” egyik legsikeresebb darabját for­gatta Michael Verhoeven rendező. Németországon kívül a film Bécsben is szinte egész 1996-ban si­kerrel ment, és a közel­múltban a budapesti Goet­he Intézet is bemutatta.

Hogy vígjáték-e, azt joggal kérdezhetik. Hogyan lehet a haláltáborokhoz vezető utat fekete komédiaként ábrázolni, elvárni a néző­től, hogy nevessen rajta? A Tábori-írás, majd az 1979- es müncheni színpadra ál­lítás – az anya szerepében akkor Hanna Schygullával – úgy építkezik, hogy a ma élő fiatalabb generációt nem akarja bűntudattal terhelni, de sze­retné számukra kifejezni az elképzelhe­tetlent. Akár humorral, amit Tábori élet­műve és zsidó származása hitelesít.

A vetítés után a 38-ban született Ver­hoeven – akinek ez a negyedik filmje, amelyben a nemzetiszocializmussal fog­lalkozik – válaszolt a nézők kérdéseire. Elmondta: nem szeretne a téma specia­listája lenni, de szerinte Németországban máig ez maradt a legfontosabb kérdés. Annak ellenére, hogy a különféle, gya­korlatilag folyamatosan kirobbanó botrá­nyok és leleplezések közepette egy friss közvélemény-kutatás szerint a németek 43 százaléka igennel felelt arra, hogy ele­ge van-e a holocaust témájának ébren tartásából. Magyarországon ilyen statisz­tikai adatról nem tudok, de emlékszem, néhány éve a Music Box című, világsztá­rokkal forgatott Costa Gavras-film (a fő­szerepet Jessica Lange játszotta) itthoni vetítéseit nem beszélte túl sem a sajtó, sem a társadalom. Annak a filmnek ugyanis, a Kurázsi mamához hasonlóan, magyarországi, 1944-es események szol­gáltak alapjául, és mindkét film érzékenyen érinti a nemzeti felelősségérzetet.

A Kurázsi mama Budapesten, az innen induló vonatokon és a határállomáson játszódik. Tábori Elzát – az író mamáját – ugyanis akkor, amikor Horthy felfüg­gesztette a budapesti zsidóság deportálá­sát, a magyar titkosrendőrség letartóztat­ja és kiviszi a Nyugati pályaudvarra. Né­gyezer sorstársával együtt – talán szoci­álpszichológiai próbaként – Auschwitzba indítanak egy szerelvényt. Neki azonban sikerül visszajutni Pestre, sőt még egy „il­letéktelenül” odakerült magyar nemes kisasszonyt is megmenekít, akit a marha­vagonban anyaként segít. Tábori György – a háború előtt a Magyar Nemzetben publikáló fiatal újságíró – akkor már az angol sajtóhadtest munkatársa, az egész történetet édesanyja precízen vezetett naplójából írja meg. A film végére és a jeles nap estéjére a mama mégis eljut a römipartira. A néző közben ráébred, hogy ebben az iszonyat ábrázolását kerü­lő alkotásban, ami valóban vígjáték, a közöny precíz ábrázolása az igazi, a ke­gyetlen realitás. Ha a nácik és a nyilasok azért szervezték ezt a próbautat, hogy lássák, mi fog történni egy városban, ahol a lakosság körülbelül tíz százaléka zsidónak számít, hogyan reagál majd a többi kilencven százalék, és hogyan a tíz­ből az, akire még nem került éppen sor, akkor a kísérlet százszázalékos volt.

Számos, túlélőktől ismert anekdotát és túlélési stratégiát építenek a történet­be az alkotók, a „csak nem kitűnni”, a „papírokkal próbálkozni”, a „csomagok­hoz ragaszkodni” vagy „az Isten színe elé kalappal állni” – egyszerre tragikus és szánalmas próbálkozásoknak tűn­nek, amelyeken, igaz, keserűen, de azért még mosolyogni is lehet. A Stan és Pan-burleszkből vett titkosrendőrö­kön, a Kisvárosi ünnep (Jacques Tati) után formált infantilis csendőrökön, a chaplini Diktátorból előlépő nyilas párt­szolgálatosokon pedig, mint filmidéze­teken és mint a történelem örök figurá­in pedig talán nevetni is tud a mai gene­ráció. A dermesztő pillanatok közül pél­dául egy pizsamás fiú lelövése mintha egy Hrabal-történetből merítene, a marhavagon résein át fölvett képsorok pe­dig Bo Widerberg festőien szép film­nyelvének felidézésével ábrázolják a belső szabadság útját járó Kurázsi ma­ma sikeres kívülmaradását.

Egészen addig sikerül megőriznie ezt a lelki kívülállást, amíg egy különös emlék­kép lázadásra nem készteti a Pauline Collins által fantasztikusan megformált Elsa mamát. A csoda bekövetkezik, az az SS-tiszt, aki addig kényszeresen belete­metkezett a komolyzene-hallgatásba és csillagászati tanulmányaiba, egyszer csak nem csupán megvédi a nyilvánvaló­an hamis mentesítésre Elzát, de hazajut­tatni is hajlandó. Sőt a visszaúton hirte­len kitárulkozik. Elmondja egy gyerekko­ri emlékét. Falujában a népszerűtlen ke­resztény pap rettenetes, őrült leckét ad „híveinek” a vallásos hit hiteléről. A for­dított vérvádhelyzet emberevéssel zárul. Sokféleképpen magyarázható a tiszt hisz­térikusan előadott története, nyilvánva­ló, hogy a holocaust józan ésszel feldol­gozhatatlan részletei közé pillantva, már a pokol tornácán erkölcsi ítéletet mond, nemcsak a végrehajtókról, de a mögöt­tük húzódó ideológiákról és a passzív környezet mimikriközönyéről is.

A rendező a közönségtalálkozón mű­helytitkokat is fölfedett. Egyebek között azt, hogy a végső változatból kimaradt Elsa mama marhavagonbéli szexuális „jótette” – mert azt a muszter próbané­zői félreértették. Verhoeven pedig az er­kölcsi mondanivalót, Kurázsi mama tisztaságát mindennél fontosabbnak tartja. Korábban úgy nyilatkozott, hogy „nincs többé morál”, mert a saját gene­rációja is inkább arra figyel, hogy jó ke­délye és karrierje legyen, a múlt helyre­tétele – legalább az emlékezés által – a háttérbe szorul. Elmesélte, hogy gyerek­korában, bár házuk Berlinben éppen a hírhedt „végső megoldást” elrendelő wannsee-i konferencia színhelyével szemben állt, egyáltalán nem beszéltek a nemzetiszocialista korszakról. Apjá­tól, aki nem volt párttag, hiába kérdez­te, miért maradtak Németországban. Máig foglalkoztatta a kérdés, hogyan zajlott le mindez ilyen passzívan, min­den apró részletében ilyen közönnyel kísérve. Korábban forgatott „ártalmat­lan” komédiákat is, de a mai világban ezt elfogadhatatlannak tartja. Láttatja is ezt a szituációt, amikor a sárga csillagos jelmezbe öltözött főhősnő – a történet­ből kilépve – kisétál a Nyugati pályaud­varról a Kurfürstendammra, és a német fiatalok teljes közönyével találkozik. Maga Tábori is szerepel a filmben, az ő hangján szól a napló, de kommentálja is az eseményeket. Egy német színtár­sulatnál is megfordul a stáb, ahol a bu­dapesti Radnóti Színházban éppen fris­sen bemutatott Tábori-darab van műso­ron. A hasonlóan a humor szűrőjén át- passzírozott történetként megírt Mein Kampf-előadás német színészei szüle­tésnapi bulit rendeznek az írónak. Berli­nen kívül Tábori szülőházában is forgat­tak, a József utcában, de a többi pesti jelenet Prágában készült.

A rendezőn és alkotásán túl a vetítés közönsége a sok díjat kapott film egy epi­zódját alakító Bucsi Istvánt is megtapsol­hatta. Bucsi azt a mozdonyvezetőt formál­ja meg, aki félreérthetetlen gesztusokkal adja a világ tudtára „szállítmánya” sorsát. A hosszú és ismétlődő szuperközeli film­történeti jelentőségű képsor – magyar szí­nésszel. A mozdonyvezető szerepének modelljéhez egy német vasutas egykori vallomása szolgált, amelyben így adott vá­laszt kihallgatóinak arra a kérdésére, tudta-e, mi lett a sorsa a több ezer szerel­vénnyel általa odavitt transzportnak. Köz­ben szóban azt mondta jegyzőkönyvbe, hogy ő mindig megállt mozdonyával: ka­pukon kívül. Egy vallomásrészletet Verho­even képen is felidéz. Az Ulrich Tukur ál­tal játszott SS-tiszt eredetijét, aki filmre vett vallomásában azt állítja, hogy ő budapesti deportálásokról nem tud, mert szep­temberben már máshová vezényelték…

A dramaturgiájában Tábori írását köve­tő, formabontó és képileg tudatosan ek­lektikus film másik filmtörténeti jelentősé­gű képsorának tartom azt, amit a krema­tóriumokat szállító – eredetileg fazék- és tűzhelygyártó – német cég különvonatában forgattak. Ott a harmincas évek exp­resszionista festőjének, Otto Dixnek léha és groteszk figuráiként látjuk a fajelmélet tudományos közegét. Ez a vonat is a Nyu­gatiból indul, egy ikerpár és egy torzszü­lött férfi is utazik rajta Németország felé: a hírhedt orvoskísérletek szimbolikus alak­jai… A zsidó származású torzszülött intel­lektusa különlegesen magas, a Magyar Rá­dió német nyelvű adásának bemondója­ként Goethe-idézetekkel vizsgáztatja-leckézteti a fogvatartókat – mint Örkény egy­percesének valós figurája, dr. K. H. G. Őrá is, meg még a Budapesti Nagycirkusz hí­res, deportált, elpusztított Zoli bohócára is rímel ez az alak, de magára a történet szerzőjére is, aki ugyanekkor a londoni rá­dió magyar adásánál dolgozik. Csakhogy ő, Tábori, túlélő, akinek van humora min­dezt mitológiává sűríteni. És a filmes mí­tosz autentikus nyelvén átadni a követke­ző generációnak.

 

Címkék:1998-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ámosz és Cvi

Az út Ein Harodba című regénye 1997. szeptemberi magyarországi megjelenése alkalmából érkezett Budapestre Ámosz Kenan. Akkor találkozott régi barátjával, Kardos...

Jesivabóherek és a high-tech

Jaakov Neeman pénzügyminiszter a közelmúltban kifakadt: a jesivákban tanuló, nem katonáskodó, produktív munkát nem végző fiatalemberek tí­zezrei már elviselhetetlen pénzügyi...

Close