Szombat előfizetés 2017

T.M. naplója

Írta: Engel Tevan István - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1945. január

Édesanyám, Tevan Margit ötvösművész 1945 januárjában, rögtön a pesti oldal fölszabadulása után kezdte írni följegyzéseit Apám számára – abban a reményben, hogy vissza fog térni. (A följegyzések készítésének időpontjában még élt is.) Ez a néhány oldal tehát műfajilag átmenet a napló és az emlékirat között. Az említésre kerülő nevek feloldását és kihagyását egyaránt fölöslegesnek tartottam.

…Szilveszter közeledett és megbeszéltük, hogy a szobában lakó házaspárral fent maradunk éjfélig. Délután egy fiú jött lélekszakadva a lakásban levő rokonaihoz, hogy az egész házukat (svéd ház) elvitték a nyilasok. – Ő útközben meg­szökött. – Tehát elkezdődött! – Az optimizmus azért még tartotta magát – estére még elterjedt a hír – hogy mindenkit visszavittek már – hogy egyéni akció – a Wallenberg erélyes volt stb. Persze a mi szilveszterünk elmaradt – mert még a beszédhez sem volt kedvünk. Másnap Manci a svéd­kórházból kapta a hírt, hogy az egész elvitt házat a Dunába dobták, csak hatan menekültek meg, akik kiúsztak.

Így kezdődött 1945 esztendeje

Morzsoltuk tovább a napokat, vártuk a véget – az ostrom zaja nem csökkent – ez volt minden reményünk. Villany, víz, gáz már napok óta nincs – esténként már 4 óra óta sötétben ülünk, mert nincs semmilyen világítási alkalmatosságunk. 7 órára már rég ágyban vagyunk. Ágyban vagyok, de nem alszom, gondolkozom, félek, nyugtalan vagyok – különböző va­riációkban látom az elkövetkezőket magam előtt. Látom, ahogy koromsötétben kint állunk reszketve a Duna partján. A nagy csendben egyszerre gépfegyver kattanása hallik – gépfegyverrel lőnek minket. A gyerek sikít és belém kapaszkodik, hogy védjem meg – magamhoz ölelem szorosan és várjuk a halált.

Január 4-én hajnalban

vad zörgetésre ébredünk – összeszorul a szívem és mozdulni sem bírok. Erős férfihang hangosan bekiabál „készüljenek élelemmel és takaróval, mennek a nagy gettóba – 15 perc múlva indulás!” Mindannyian dermedten állunk – nem beszél senki – koromsötétben kapkodunk összevissza. Pisti remeg az izgalomtól, alig tudom öltöztetni. Megint sürget a rendőr – még jóformán hozzá sem fogtunk a készülődéshez. Istenem! – érdemes csomagolni – érdemes hajszolni ma­gunkat – ki tudja mi vár reánk? A hátizsák ott áll készen már hónapok óta, többet úgysem tudok vinni. – Kata azért beledug, ami még belefér – mire fel akarom venni, képtelen vagyok megemelni. Újra kicsomagolni, amit még lehet nélkülözni – ő úgy látszik optimista, az életre spekulál – még gondol az elkövetkező időre – kis kosárba élelmet csomagol. Kimegyünk a folyosóra – Manci hív minket, hogy maradjunk vele – ő a svéd kórházba megy a Gyuszihoz, mi is menjünk vele. Nagy nehezen átverekedjük magunkat a kapuhoz – ahol egy egész tömeg ember nyomul utánunk batyuval – gye­rekkocsival. – Furcsa érzés az ucca – ostromlott város – német trénkocsikkal, autókkal tele. Milyen komikus ez a bácsi evvel a csomagokkal megrakott gyerekkocsival. Végre megérkeztünk! Az ajtót nem akarják kinyitni, csak a rendőr erélyes fellépésére. Benyomul a tömeg. Gyuszi rohan ki legelőször, látszik, hogy most bújt ki az ágyból — viszi a Katit magával. Vad ordításba kezd valaki – üvölt magából kikelve, „hogy mertek ezek ide bejönni, takarodjanak ki, de azonnal, itt nem maradhat senki!” A kórház valamelyik zsidó orvosa az, aki kérlelhetetlenül és kegyetlenül kiszolgáltat minket a nyilasoknak. Pisti annyira fél ettől a dühöngő embertől, hogy azonnal fordul vissza és sírva húz engem is kifelé. Mi még próbálkozunk, könyörgünk – minden hiába! De mégis – mire körülnézünk jóformán alig maradtunk egypáran kívül – a többieknek sikerült valahová bebújnia. Most már a rendőr is látja a helyzetet – ő is ordít és hajt bennünket kifelé. – Újra kint vagyunk az uccán. Menjünk vissza a szörnyűségbe anélkül, hogy próbálnánk szabadulni? Kérjük meg a rendőrt, hogy kísérjen el a Tátra u. 6-ba – a svéd követségre – De a rendőr már nem tud tovább vinni minket – vissza kell men­nünk a házhoz. Nagy merészen legalább annyit kérünk, hogy egyedül engedjen minket odamenni, miközben Kata egy százast nyom a markába. Elenged bennünket és ott állunk felcsomagolva, „szabadon”. Elindulunk a Tátra uccán – puskás nyilasokat látunk – vad félelem vesz erőt rajtunk – ezek biztos azonnal végeznek velünk, ha meglátnak. – Ijedten fordulunk vissza – újra megpróbáljuk a svéd kórházat. Könyörgünk, rimánkodunk – úgy kapaszkodunk ebbe a le­hetőségbe, mint az utolsó szalmaszálba. Hiába – nem nyitják ki a kaput. Rengeteg időt elvesztegettünk – már attól félünk, hogy itt maradunk az uccán, a nyilasok martalékául.

Elindulunk a ház felé – közben már mindenütt állítják sorba a zsidókat és számolják őket. „Hát ezek miféle szer­zet?” kiáltja ránk egy rendőr – álljanak be a sorba és ne sétáljanak itt. Beállunk teljesen ismeretlen emberek közé – más ucca, más ház lakói. – Hosszas ácsorgás után végre jön egy nyilas és négyes sorokba állít – lökdös minket előre – hátra – majd elindítanak bennünket az ucca vége felé – a házunk felé. Micsoda boldogság, mikor meglátjuk az ismerős arcokat – addig sodródunk, míg odakerülünk hozzájuk. Nem­sokára elindul a menet — a lakás lakóival együtt maradunk – vigyázunk egész úton, hogy el ne veszítsük őket. Különösen a Weisz családhoz ragaszkodunk, erős, bátor emberek – nem könnyen veszítik el a fejüket.

Megyünk az ismerős uccákon, ahol már 17 éve éltem szabadon és talán boldogan – most minden ház ellenségben áll – kapui előtt egy-két lakóval. Úgy érzem, hogy itt min­denki helyesel – senki, még gondolatban sem ítéli el azokat, akik ilyen embertelen módon kínoznak meg bennünket. El­lenségesen nézem a járókelőket – a szabad embereket. Közben szólnak az ágyúk, lövik a várost. A nyugatinál barikádokat építenek. – Istenem, ha már itt lennének, de jó lenne – de a jó Ég tudja, hogy milyen messze vannak még.

A Jókai uccába fordulunk, egy kis pihenőre megállhatunk – már majd megszakadunk mindannyian terhünk alatt. Újra nekiindulunk. Nemsokára meglátom az első halottat az úttest szélén. Egy nő – az arca le van fedve újságpapírral. Innen kezdve lépten-nyomon találkozunk velük. Istenem – ilyen rettenetes a halál? Mindegyiknek az arca vad félelemtől van eltorzulva – a karjuk a szemük elé szorítva. Egy szobor talapzatán, mint egy túlzott naturalizmussal megmintázott mellékfigura – egy férfi áll, félig térdelő helyzetben. Karjait előre nyújtja, mintha valami nagyon szörnyűséget akarna eltaszítani magától – fejét hátraszegve, vad arckifejezéssel nyitott szájjal ordít. – Így – ebben a pózban áll. – Isten tudja hányadik napja ez a rémület szobra.

Befordulunk a Király uccába. Orosz gépek jönnek. – Ráták. Most látom őket először. Egész alacsonyan szállnak – gépfegyverrel lőnek – sőt látom, amint bombák is hullanak. Megállítanak bennünket – a rendőrök a kapuk alá húzódnak. Szegény elgyötört zsidók csak egykedvűen nézik a gépeket, ők bizony nem félnek. Leülünk fáradtan a járda szélére. Kata jön hozzám – tessék a kapu alá jönni a gyerekkel. O még mindig félti az életét, neki érdemes még elbújni a bomba elől! Kelletlenül felcihelődünk a gyerekkel, a kapu alá állunk. Sokáig tart a támadás – végre útnak indulunk. Hamarosan a Kisdiófa uccához érünk – itt pillantjuk meg először a gettó falát 4 m magas deszkakerítés – baloldalt egy kis ajtó rajta. Itt kell majd bemennünk – itt fog majd elnyelni minket – ezt a hatalmas tömeget, ez a pár ucca amúgy is agyonzsúfolt házai. Mindent olyan egykedvűen nézek – valahogy semmi sem izgat most – a deszkafalakat is csak tudomásul veszem – de valahogy nem érdekel, nem tudok felháborodni.

Történjen, aminek történnie kell. Végre kinyitják a kaput! Belül nyilasok ordítanak – egy romba dőlt ház – az első pillantás a gettóba és egy női hulla. Jól kezdődik! Pár lépésre csillagos emberek – nyugodtan járnak-kelnek kíváncsian néznek bennünket. – Most a nyilasok hajtanak már tovább, a rendőrök kívül maradtak. – A Klauzál tér a cél. Nagy tömeg áll már a téren, mi is megállunk hátul és várunk. Megunjuk a dolgot és útnak indulunk, már egy nagy tömeg megy előttünk. Egy nyilas rohan utánunk káromkodva, lövöldözve. Vissza piszok banda! Az előttünk lévő tömeg már messze jár, nem hallja. A nyilas magából kikelve rohan utánuk. Mi gyorsan befordulunk a Dob uccába és igyekszünk minél gyorsabban bejutni valamelyik házba. Egy nagy bérkaszárnyába kerülünk – megállunk az udvaron. Figyelmeztetnek, hogy bújjunk el, nehogy a nyilasok meglássanak – mert a Klauzál téren előbb ki kellett volna hagyni fosztani magunkat. Lemegyünk a pincébe – koromsötétben ülünk és várunk – nagyon fázunk is. Valaki felmegy a házparancsnokkal beszélni, hogy nem kaphatnánk-e lakást. Ajánlja a mellette lévő házat – ami teljesen üresen áll. Átmegyünk. – Igazi nyomortanya – csupa 1 szoba konyhás „lakás” – földszintes ház. Nagy udvar, a lakások az udvarról körbe nyílnak. Egyet kinevezünk a magunkénak. A négy fal és a tető mindenesetre megvan – ablak csak részben van – de majd papírral kifoltoz­zuk. Most legelőször fekvőhelyet kell keríteni. Még majdnem minden lakás lakatlan – így könnyűszerrel behor­dunk 4 db elnyűtt díványfélét a különböző lakásokból. De a legfontosabb egy kis meleg lenne. 2 tűzhelyet is hozunk – Weisz úr csöveket szerez – felállítja a sparherdet nagy buzgalommal fát vág – és már ég is a tűz. Ég a keze alatt a munka – új Robinzon! Irgalmatlan nagy a füst – csak úgy okádja a tűzhely minden repedésén keresztül – de azért mégis egy kis barátságos hangulat adódik, már teát is lehet főzni. – Nyolcán vagyunk – elég tűrhető emberek – nemsokára mint a kéményseprők úgy nézünk ki mindnyájan – a füst nem akar szűnni.

Január 7-én,

harmadnap kapunk valamit enni – szerencsére hoztunk ma­gunkkal egy kis élelmet és addig azt fogyasztjuk igen óva­tosan 1-2 kanál lekvár – de vigyázni kell – nehogy a gyerek elől elegyük. – Naponta 1-szer kapunk enni 2 deci üres levest. Nagyon rossz és amellett borzasztó kevés – sokat kínlódom az éhség miatt – igen rosszul bírom. Szegény gyerek is koplal eleget – bár ő mindig kap „pótlást” a „készletből”. – Re­mekül viseli magát – tudja, hogy miről van szó és csendesen tűr mindent. A csata rendületlenül dúl – halljuk a gránátok sivítását a levegőben – gépfegyver, ágyú – repülőgép – mintha a front közepén lennénk. Amellett fogalmunk sincs arról, hogy tényleg ott vagyunk. Egy reggel hatalmas csat­tanás után beomlott a mennyezetünk és így lakhatatlanná lett a nagy munkával összehozott lakásunk. Leköltözünk a pincébe. Már ott többen laktak. – Koromsötétben próbálunk elhelyezkedni – kibírhatatlan hideg van. – Végre akad egy férfi, aki felállít egy kályhát itt is – fűtünk, a feltört ládagyár deszkáiból. Füstöl persze itt is, – majd megfulladunk. Az emberek türelmetlenek és ingerültek, minden pillanatban kirobban valami hangos veszekedés. Borzasztóan éhesek vagyunk – éjjel álmomban is evésről álmodok. –

Vizet eddig a szomszédból hoztunk – sorba kellett állni érte – de már ott sincs, és hiába futkosok egyik uccából a másikba a legnagyobb ágyúzás közepette, nem tudok sehol sem kapni. Havat olvasztunk – és azt isszuk! – Míg kaparom az udvaron a már kissé fekete színű havat – jobbra-balra hallom a becsapódásokat. De nem hagyom abba a munkám – valahogy bízom, hogy kimaradok ebből – miért pont engem találjon el? Épp ezért többször én is segítettem a levest áthozni a szomszéd házban lévő konyháról. Igaz, hogy kicsit mulattat is a tálalás módja. A kész leves 5-6 fürdőkádban van elhelyezve és vedrekkel mérik át a mi edényeinkbe. – Mocskosak, rossz szagúak voltunk mindannyian – mosdási lehetőség egyáltalán nem volt. Sose hittem volna, hogy ettől ennyire lehet szenvedni. Persze felöltözve alszunk is, csak a cipőnket vetjük le.

Január 17-én este

különösen rossz a hangulat – botrányos veszekedések, éhség, piszok és félelem. Úgy halljuk, hogy a nyilasok a Wesselényi utcában 40 embert megöltek egy házban és az uccán is sok embert lelőttek. Lefekszünk Pistivel – de sehogy sem tudok aludni – most először sír a gyerek az elkeseredéstől. Kínozza a csalán és így feküdni ebben a piszok szalmában. Idegesen forgolódik, nem tud nyugtot találni. Én sem vagyok jobb hangulatban – holnap van a születésnapom. Szomorúan gon­dolok a régi szép születésnapokra – virágok, ünnepi vacsoraa gyerek felköszöntőt mond. Egész éjjel nem hunyom le a szemem – sokat sírok és imádkozom. Csodát kérek és csodát várok. Reggel úgy határoztam, hogy akármennyire is szűkében vagyunk a víznek, muszáj megmosdanunk, talán akkor kevésbé leszünk idegesek. Szerzek a szomszéd pincéből egy lavórt és megmosdatom a gyereket. Épp törülöm őt, amikor futva jön le valaki, hogy a szomszéd házban hallotta, hogy 2 orosz volt reggel náluk. Nemigen hiszi senki sem „á, dehogy, biztosan 2 német volt és orosznak nézték”. Nemsokára egy nő rohan be a pincébe, hogy ő is látott oroszokat, sőt egyet örömében meg is ölelt. – Erre mindan­nyian futunk ki az udvarba. Az udvarból egy üzlethelyiségen át lesünk ki az uccára. Tényleg – özönlenek a Dob uccán be az oroszok – Istenem – itt a csoda – meg vagyunk mentve! Zokogva ölelem meg a gyereket – szabadok vagyunk, em­berek lehetünk újra – megmentettek bennünket a további szenvedéstől, megalázástól, a biztos haláltól. Nézem a ka­tonákat, furcsa, számunkra szokatlan idegen ruhában – ide­gen típusok közben folynak a könnyek végig az arcomon, nem tudom abbahagyni a sírást. – Vannak az életnek ritka pillanatai, amiknek az emlékei sosem homályosodnak el, mindig intenzíven élők maradnak. Ez is egy ilyen pillanat – az érzéseknek olyan zsúfoltsága, hogy az ember nem tud mihez kezdeni velük. – Sírni kell, hogy valahol utat találjanak maguknak.

Visszamegyünk a pincébe – mindenki jókedvű és szó sincs több veszekedésről. A pince nem olyan vigasztalanul vissza­taszító – mindennek más színe és értelme lett egyszerre. – Én nem akarok itt maradni tovább egy percet sem, azonnal indulni szeretnék – csak nem tudjuk, hogy a Lipótváros orosz kézen van-e már? 10 perc múlva már jönnek a gettóba a „külvilágból” emberek, és így megtudjuk, hogy szabad az út hazafelé. Boldogan csomagolunk össze – a pincében már mindenki ugyanezt teszi – igen vidám a hangulat. Elbú­csúzunk és elindulunk. A zsákunk lehet, hogy könnyebb lett

de viszont mi lettünk gyengébbek – úgyhogy most is nehezen vonszoljuk. Az uccán özönlenek ki az emberek a gettóból felcsomagolva batyukkal – zsákokkal. Mindenütt vidám arcok – végre megszabadultak ettől a pokoltól. A Klauzál téren nagy becsapódásokat hallunk – Kata szem­rehányóan néz rám – nem kellett volna elindulnunk. De azért megyünk tovább – a gyerek minduntalan elmarad, olyan tempóban igyekszünk – folyton kiabálunk szegénnyel, hogy siessen. Az ucca tele van orosz katonákkal és ágyúkkal – azt mondják, még harcok vannak…

Címkék:1995-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Mit is kezdjünk a Tízparancsolattal?

(Válasz egy körkérdésre) ÖNÖK AZT AKARJÁK TUDNI, hogy szerintem mit kellene tennünk, hogy megadjuk a Tízparancsolatnak azt az erőt és...

Versek

Az almában, odabenn Eljössz hozzám az alma belsejébe. Együtt halljuk a kést, ahogy körbejár hámozni, körbe, óvatosan: maradjon egyben a...

Close