Szombat előfizetés 2017

Szubjektív jegyzetek Ignotus Pálról

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Irodalom, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

HA VAN VALAKI, akiről csak rosszat lehetett olvasni az elmúlt negy­ven évben, az Ignotus Pál volt. Antikommunizmusát még valahogy el­nézték volna a kritikusok és az iro­dalomtörténészek, hanem a népi írókkal szembeni engesztelhetetlen­ségét nem bocsátották meg. Ő volt a nagy Kozmopolita, a rém, aki jóvá­tehetetlen kárt tett a népi és nem­zeti értékekben: akkora bűnöket kö­vetett el, hogy csak szidni lehetett, kiadni semmiképpen. És most a Mú­zsák Kiadó gondozásában végre ke­zünkbe vehetjük a „Csipkerózsa”-t, mely Zsolt Béla hetilapjában, foly­tatásokban jelenít meg. Utolsó rész­letét 1948. szeptember 16-án közölte a Haladás, azzal a soha többé nem teljesülő ígérettel, hogy „Folytatjuk”.

Torzóban maradt ez az emlékirat, ahogy Ignotus Pál egész életműve. Ez a tény már eleve zavarba hozza az olvasót, aki képtelen eldönteni, gigantikus politikai pamflethez volt-e szerencséje, vagy irodalomtörténeti memoárhoz. Csak azt érzi biztosain, hogy izgalmas műnek ju­tott a végére, s sajnálja, hogy nem folytatódik. Egy olyan szerző hagyta hátra, akinek a vita volt az életele­me, s kétségtelenül beismerte volna tévedéseit, s felülvizsgálta volna igaztalan ítéleteit, ha partnernek, s nem közellenségnek tartják. Erre nem volt semmi esélye: de ő volt olyan makacs, hogy figyelmen kívül hagyja a józan ész megalkuvást su­galló tanácsait.

*

HOGYAN BÍRTA végigverekedni az életét? Mi adott neki erőt, hogy oly keveset ígérő politikai eszméi mel­lett kiálljon, s fogát összeszorítva küzdjön értük a napi sajtó taposómalmában? Az „utókortárs” teszi fel ezt a szónoki kérdést, akinek hozzá hasonlóan csak annyi adatott, hogy valahol az irodalom peremén eltűrik, hogy hónapról hónapra mondja a magáét.

Ignotus Pál mélységesen igazság­talannak érezte a sorsot, mely osz­tályrészéül jutott. Apja a Nyugat legendás alapítóinak egyike, akitől a folyóirat szerkesztői „diszkréten” megszabadulnák, ékképp érzékeltet­vén, hogy a polgári radikalizmust és az 1918-as őszirózsás forradalom eszmék idejétmúltnak és terhesnek érzik.

Ő maga, aki belügyminisztériumi engedéllyel az apja írói nevét veszi fel, csak azért is kitart az elhagyott zászló mellett, s hűséges marad az ideálokhoz, melyek logikusan következnek származásából. Egy olyan asszimilálód ott zsidó polgári réteg tagjaként nőtt fel, melynek második nemzedéke a századvég és a század­elő nagy nemzedékének örökségét akarta folytatni és beteljesíteni, megteremtvén végre a független, de­mokratikus Magyarországot. Átélte, hogy 1918 októbere, amikor az ál­mok, ha kiábrándító körülmények között is, de megvalósultak, szé­gyenné vált. Az, amit dicsőségesnek szántok, az erőszak és a háborús nélkülözések következtében csak rö­vid közjáték volt, mely előbb a pro­letárdiktatúrába, majd a román megszállásba és a fehérterrorba torkollott.

Ezzel a tehertétellel kezdett el ír­ni és publikálni az ifjú Ignotus, a művelt és briliánsán szellemes debatter, aki azonban nem remélhette, hogy a keresztény nemzeti beállí­tottságú közvéleményt valaha is si­kerül maga mellé állítania. A libe­rális polgárság ékkor, a két világhá­ború között még finanszírozni tu­dott néhány olyan orgánumot, mely otthont adott írásainak – ilyen volt a Toll, a Magyar Hírlap, a Száza­dunk s néhány hasonló folyóirat és hetilap -, de tisztában kellett len­nie azzal, hogy csak afféle utóvéd­harcot folytat a minden irányból előrenyomuló „ordas eszmékkel” szemben.

HŰSÉGES ALKAT volt, kitartott a szellemiség mellett, melyet örökbe kapott. Fix állása soha nem volt, publikált itt és ott, rendkívüli mű­veltségű, lucidus, de gyakran válto­zó színvonalú írásokat. (Ha még él­ne, talán a Szombatnak is küldene írásokat, tudván, hogy honoráriumot nem kap érte, s ha a lap egyszer fi­zet majd a cikkekért, az ő közremű­ködésére bizonnyal nem tart többé igényt.) Nem érdekelte a holnap: be­levetette magát az irodalomba és a közéletbe, sebeket osztott és sebeket kapott, s eközben akadt össze egy nálánál is rosszabb természetű zse­nivel: József Attilával.

Kettejük vállalkozása, a Szép szó ritka tünemény volt a két világhá­ború közötti szellemi életben: nem is élt sokáig. Túl világos elmék ír­ták és szerkesztették (a harmadik maghatározó személyiség Fejtő Ferenc volt). Közülük kettő az orszá­got, a harmadik az életet hagyta el, nem nézhetvén tovább az öncsalás, az akarnokság és a fanatizmus kavalkádját a harmincas évek végének Magyarországán.

Ignotus Pál ekkor keveredett nyílt konfliktusba a népiesek táborával, s harcai nyomán ragadtatta magát olyan kijelentésekre, hogy „aki ős- televényt, őstehetséget, népi őslelket mond, azt pángermán uszítás miatt lecsukatnám”.

A NÉPIES – URBÁNUS ügyben, melynek Ignotus Pál volt (Zsolt Bé­la mellett) a fővádlottja, úgy tűnik, hogy a történelem bírósága kimond­ta az ítéletet. Egyes apróbb, becsü­letsértési perekben elmarasztalta a „bűnösöket”, de végeredményben politikailag rehabilitálta őket. Igaz ugyan, hogy Ignotus Pál egyes né­pies írók megítélésében tévedett, de ki merné állítani, hogy a népi ,,minőségszocializmus” kontra polgári demokrácia vitában nem neki volt igaza?

Ignotus és az a maroknyi „urbá­nus” értelmiségi, aki vele együtt kö­vetkezetesem szembeszállt a fasizmussal, amellett kardoskodott, hogy a legégetőbb nemzeti ügyek, mint például a valóban szükséges földre­form kedvéért sem lehet megtagad­ni vagy átmeneti időre zárójelbe tenni az alapvető emberi jogokat, vagyis a parasztságot nem lehet a jórészt zsidó származású polgárság javára „favorizálni”. Mert ha a ra­cionális demokrácia sáncait kiürítik, ott az irracionális diktatúra ver ta­nyát, s az magával hozza a legszörnyebbeket: a háborút, a népirtást, a terrort és az elnyomorodást.

Most már, századunk nyolcvanas évednek végén, az évezred utolsó év­tizedének elején végre le lehet írni azt, amit az „urbánusok” már ak­kor pontosan láttak: a parasztság felszabadítása, a földosztás csak méz volt a különböző színű diktatúrák madzagján. A szabad, független pa­rasztok hazája nem jött létre sem a harmincas, sem a negyvenes évek­ben: az annyit átkozott nagybirtok-rendszer a háború és a koalíciós idők zavaros korszaka után termelőszövetkezetek és állami gazdaságok képében támadt föl újra, s az állam még azt a földet is elvette Tiborc utódaitól, ami addig az övék volt.

A magyar parasztság nem a nevé­ben handabandázók eszméi szerint, hanem jórészt azok ellenére érte el figyelemre méltó eredményeit, me­lyek révén Magyarország az egyet­len „létező szocialista” országgá vált, mely képes volt megtermelni élel­miszer-szükségletét.

A nemzeti és varos színekbe bur­kolózó népboldogítók tönkretették a polgárságot, s évtizedekkel hátrál­tatták az ipar és a falu modernizá­cióját – valahogy így vonható meg a Magyar Kommunista Párttal szö­vetséges Nemzeti Parasztpárt 1945 és 1948 közötti politikai harcainak mérlege.

A Haladás körül csoportosuló írók tudták ezt, ezért haragudtak olyan engesztelhetetlenül Veres Péterre és Darvas Józsefire, akik szolgálataik jutalmául ugyanazt kapták, amit az ország büntetésül.

IGNOTUS PÁL az említett korszak­ban már csak visszafogottan mert vitatkozni az alig leplezett antisze­mitizmust propagáló, kommunista támogatást élvező „népi” demagó­giával. Ezért azt a váltatható eljárást követte, hogy a koalíciós idők konf­liktusait a harmincas évekbe vetí­tette vissza s irodalomtörténeti kön­tösbe burkolta aktuális mondaniva­lóját.

Meg keli azonban jegyezni: amit Ignotus Pál leír, rendkívül érdekes, s helyenként forrásértékű. Csak saj­nálhatjuk, hogy a politika nyomása alatt nemegyszer József Attila ürü­gyén, indirekt módon vitatkozhatott csak például a dogmatikus kultúrpolitikusokkal.

A „Csipkerózsa” szerzője 1949 nyarán hazajött Londonból haldokló apjához, akinek a temetése után az ÁVH letartóztatta, összesen hét évet töltött börtönben, s csak 1956-ban szabadult ki.

Ki érti, miért jött haza az az ember, aki már a harmincas évék végén pontosan látta, mi vár az országra, s a fasizmus elől egyszer már emigrált? Nyilvánvalóan tudta, mi folyik az országban, hiszen ak­kor már az új diktatúra berendezkedett s már Rajkot is letartóztat­ták.

Mégis visszatért, mert az apja szimbólum volt a számára. Az öreg Ignotus a Nyugatot képviselte, a demokratikus, polgári Magyarország ígéretét, mely mellett Ignotus Pál­nak, aki a fia volt, hitet kellett tennie.

Hazajött, hogy viszontagságos éle­tét rabsággal „színesítse”, s elnézze politikai-irodalmi ellenfeleit, amint különböző tekintélyes állásokban terpeszkednek, s mellesleg mint ün­nepelt írók fogadják a nemzet megbecsülését.

Itthon megérezhette, amit már Londonban, a magyar követség tisztviselőjeként is bizonyára tudott, hogy rossz oldalra állt, Magyaror­szágon egy ideig sem neki, sem az eszméinek nem terem több fű.

Ritka előrelátó, indulatos és be­csületes író volt. 1978-ban halt meg, Nagy-Brianniában. Nincs kizárva, hogy egy íróasztal elfeledett fiókjá­ban az örökösök kéziratot találnak egy borítékban, mely a Szombatnak lesz megcímezve …

Címkék:1990-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Legnagyobb ellenségünk, a szociális demagógia

A MAGYAR ZSIDÓSÁG nem tu­dott s nem tud olyan „bűnöket” el­követni a ténylegesen vagy látszat­ra befogadó nemzet ellen, amelyek annyira...

Játék a tűzzel

MÍG EGYFELŐL megnyugtató nyi­latkozatok hangzanak el a demokratikus pártok és vezető személyisé­geik részéről, melyek elítélik az antiszemitizmust, másfelől számos olyan...

Close