Sztrájkok és terror – amúgy minden rendben
„Kritikus év a mostani az izraeli gazdaság történetében.” Ezt a mondatot az ország fennállásának 55 éve alatt bármikor el lehetett mondani.
Távolról talán úgy tűnik, hogy minden baj oka a terror. Csakhogy Izrael, fennállása óta, szüntelenül hadiállapotban van – ami igaz azokra az évekre is, amelyeket nem neveztek háborúsnak. Mindemellett építette gazdaságát, kultúráját, létrehozta vitathatatlan technológiai eredményeit. A terror negatív gazdasági következménye főként a turizmusra van hatással. A gazdaság 17 százalékát érintő ágazat felemás helyzetben van. A szállodákat a belföldi turizmus tartja a víz felett, amely egyre inkább arra rendezkedik be, hogy néhány napos békességet, nyugalmat, testi-szellemi felüdülést nyújtson az erre vágyó izraeli átlagpolgárnak. Naponta zárnak és nyitnak éttermek, kávéházak. A vendégek szempontjából határozott javulás tapasztalható: jobb ételek, előzékenyebb kiszolgálás, igényesebb belső környezet. Bár a költségek emelkedtek – annál is inkább, miután saját költségükre kell fegyveres őrt tartaniuk a bejáratnál az árak maradtak, sőt! Vagyis, akinek van munkája, pénze, jobban él, kevesebb kamatot fizet a lakásvásárlási kölcsönre, többet engedhet meg magának.
A palesztin állam létrejöttének valódi lehetőségei pedig túlságosan távoliak, éppen azért, mert – a zsidókkal ellentétben – a mai napig nem képesek vagy nem hajlandók saját gazdasági rendszert kiépíteni. Politikai-katonai függetlenséget igen, de saját polgári infrastruktúrát – energiabázist, munkalehetőséget – meg sem kísérelnek létrehozni. Arafat telefonját, villanyát, ivóvizét is Izrael biztosítja. Az intifáda minimumra csökkentette a palesztin munkások izraeli munkalehetőségeit, így munkabér helyett segélyeken tengődnek. (Egy mondat Gandhitól: „Addig nem válhatunk önállóvá, amíg nem bizonyítottuk be, hogy képesek vagyunk önállóak lenni.”) Minderre nehéz ésszerű magyarázatot találni – hacsak nem fogadjuk el a zsidó szélsőjobb feltételezését, mely szerint a terror célja Izrael állam felszámolása. Ekkor valóban fölösleges még egy erőművet építeni.
A segélyekből élés sehová nem vezet, pontosabban csak olyan válságba, amelyet ma él át az izraeli gazdaság. Itt nem az amerikai segélyekre gondolok – ennek politikai-katonai okait elemezni túlmegy e cikk határain -, hanem arra a szociális hálóra, amelyet a szocialista eszmék által jelentősen befolyásolt, de alapvetően kapitalista ország hozott létre az évtizedek folyamán. A ma 6 millió 700 ezer állampolgárt számláló ország munkaképes lakosságának alig 50 százaléka foglalkoztatott, miközben a munkanélküli-segélyen élők száma meghaladja a 10 százalékot. Az évi népszaporulat 1,9 százalékos, Tel-Aviv nem növekszik, de jelentősen gyarapszik az ortodox vallásos települések lakossága, különösképpen Judea és Somron területein, valamint a Gázai övezetben (5,7 százalék). A gyermekgondozási segélyen kívül rohamosan nő a 18 éven felüli férfiak vallási oktatásának állami támogatása is. E lakosságréteg nem vesz részt a termelőmunkában, viszont egyre több segélyt követel.
Az izraeliek egyharmada fizet a felső- oktatásért, egyharmada fizet adót (a dolgozók jelentős részének jövedelme nem éri el az adóminimumot), egyharmada szolgál a hadseregben, minden évben legalább 30 napot – és ez mindig ugyanaz az egyharmad! A középosztály a legnagyobb teherviselő, amelynek fiai és lányai katonának mennek, az egyetemen magas tandíjat fizetnek, később, dolgozó polgárokként, adóterhük meghaladja a 60 százalékot, és a férfiak 48 éves korukig évente egy hónapot a katonaságnak áldoznak. (Ez utóbbi különösen nehéz a munkavállalók magánszférában dolgozó kétharmadának.) Amíg az állami alkalmazottak (32 százalék) érdekeit a Hisztadrut jelesen védelmezi, akár hetekig tartó sztrájkokkal is, a dolgozók kétharmada szenvedő alanya ezeknek az időszakoknak, amikor az alapvető szolgáltatások is szünetelnek.
A brit mandátum idején az önálló zsidó gazdasági infrastruktúra kiépítésében jelentős szerepe volt az 1920-ban megalakult Hisztadrutnak. A haifai munkások érdekeinek védelmére létrejött szakszervezetet a történelmi szükség tette munkaadóvá, amely később számos problémát okozott, ma pedig egyik alapvető oka a gazdasági pangásnak. A Hisztadrut a szocialista eszmék utolsó roskadozó raktára, amelyet vagy fel kell újítani, vagy lebontani, és teljesen újat építeni helyette. Egyelőre a kormány és a szakszervezet közötti huzavona az izraeli polgár idegeit jobban igénybe veszi, mint a palesztin terror. A Hisztadrut képes leállítani a tömegközlekedést, bezárni a légi és tengeri kikötőket, elzárni a vizet, kikapcsolni a telefont, bezárni a kórházakat, és egyéb kellemetlenségeket okozni, miközben a kormány szeretne megszabadulni az állami cégektől és megtörni a monopóliumokat.
A Hisztadrut sztrájkot szervezett a kikötői monopólium fenntartásáért, valamint a költségvetésből finanszírozott nyugdíjakért is. Utóbbi esetében azt követelte, hogy az állami költségvetés vállalja magára azokat a nyugdíjakat is, amelyek tőkéjét ő maga, vagyis a Hisztadrut az évek során elherdálta. A kikötői sztrájkok komoly károkat okoznak a mezőgazdasági és az ipari termékek kivitelének, az import késedelme pedig a kereskedelemben okoz fennakadásokat.
Az izraeli mezőgazdaság fő exportcikkei az egzotikus gyümölcsök, zöldségek és virágok, valamint az élelmiszer-ipari termékek (bor, tejtermékek). Az ipari exporttermékek három alapvető csoportra oszthatók: feldolgozott gyémánt és ékszerek (40 százalék), elektromos termékek, gyógyászati műszerek és alkatrészek, számítástechnikai rendszerek vagy részegységek (30 százalék), kémiai, kozmetikai cikkek (20 százalék), egyéb (10 százalék). Az EU országaiba évi 7 milliárd dollárt exportál Izrael, így érthető a kereskedelmi miniszter Ehud Olmert döntése, hogy a „megszállt területeken” készült termékeket – az európaiak követelésére – megjelölik, vállalva ezekre a büntetővámot, mivel ez utóbbiak összesen 120 millió dollárnyi bevételt jelentenek. Ám ha alaposabban megvizsgáljuk, milyen termékekről van szó, az európaiak e látszólag politikai követelése mögött nyilvánvaló gazdasági érdekek húzódnak, miután a megjelölés alapvetően mezőgazdasági termékeket érint, amelyek behozatalában egyes európai országok nem érdekeltek. Az ipari termékek származási helyét roppant egyszerű rendezni, hiszen minden vállalatnak lehet „belterületi” lerakata. Ugyanezt nem lehet megtenni az élelmiszerekkel: goláni bort nem lehet tel-avivi illetőségűvé változtatni. Az izraeli borok az utóbbi tíz-tizenöt évben sorra nyerték a világversenyeket, nemegyszer maguk mögött hagyva patinás francia cégek termékeit. Az izraeliek pedig nem nagyivók (bár a borkultúra terjed, de ez nem mennyiségi jellegű), így a termékek java exportra megy. Hasonló a helyzet a sajtok piacán. Ezek nagy részét a Golán-fennsíkon állítják elő. Hozzátéve ehhez a gyümölcs- és a virágkivitelt, kiderül, hogy az intézkedés újabb csapás az izraeli mezőgazdaságra, amelynek bevételeiben nagy szerep jut az exportnak.
Az intézkedés hatására volt olyan szélsőbaloldali képviselő, aki követelte, hogy a belföldre kerülő termékekre is kerüljön a megkülönböztető jelzés. (A képviselő vélhetőleg már régen nem vásárolt élelmiszert, különben láthatta volna, hogy melyik helyi rabbi írta alá a kósersági tanúsítványt.)
Pár hónapja szalagcímben adta hírül az egyik napilap, hogy a legjobb exportcikk az izraeli ember. Pontosabban a jól képzett szakember. Nos, a valóság nem ennyire egyszerű. Az izraeli fiatalok jelentős része a katonaság után néhány évet utazik a világban. Távol-Kelet, Dél-Amerika a kedvelt kirándulóhelyek. Mindehhez pénzt kell keresni, és ezek a fiatalok hajlandók dolgozni bárhol, szinte bármit. Japánban, Ausztráliában, az Egyesült Államokban… Az életritmus más, mint Európában: gyorsan tanulnak, gyorsan alkalmazkodnak, minden lehetőséget megragadnak. Tisztában vannak azzal, hogy amint elkezdenek tanulni az egyetemen, megházasodnak, lakást vesznek, gyermekeket hoznak a világra – a kóborlások ideje lejár. 2001. szeptember 11. óta különösen megnőtt a kereslet a katonai szolgálatot végzett fiatalok iránt. Aki járatos az Izraeli Véderő haditechnikájában, az bárhol a világon megállja helyét a számítástechnikában. Ismeretségi körömben számos olyan, harmincas éveiben járó házaspár van, akik külföldi munkával keresték meg a lakásra valót. Kétségkívül fennáll a veszély, hogy évekre ott ragadnak, de a kapcsolat többnyire szoros, az izraeliek külföldön is közösséget alkotnak, saját iskolákat tartanak fenn, gyermekeik zöme ivritül is beszél.
A számítástechnikában dolgozók nagy része „ingázó” – az iparág globális jellegénél fogva minden cég kiegészül egy amerikai vagy a világ más tájain dolgozó részleggel. A sikeres vállalkozó szép példája Say Agasi hétéves korában (!) kezdődött karrierje. A ma 34 éves fiatalembert választotta az amerikai Time magazin és a CNN tévétársaság az év menedzserének. Agasi szerint az izraeli high tech biztos alapokon áll, és rohamos fejlődését az izraeli gazdaság válságai nem érintik. Az iparág fejlettségéhez hozzájárul az otthoni számítógépek magas száma és a magas szintű haditechnika. Évről évre újabb „csodagyerekek” tűnnek fel, az izraeli szakemberek megtalálhatók a világ bármely nagy cégének munkatársai között, s a számítástechnikai konferenciák „félhivatalos” nyelve az ivrit. A high tech ipar az ország ipari termelésének 47 százalékát adja.
A gazdaság fő gondját az állami alkalmazottak magas számán és költségvetési hányadán túl a hagyományos iparágak jelentik. Az ötvenes években a periférián létesített gyárak az akkor tömegesen bevándorló, szakképzetlen munkaerőre támaszkodtak. A szakszervezet ezen a területen viszonylag erős, hiszen az akkor létesült magánvállalatok is szervezett munkásokkal voltak kénytelenek dolgozni. Ezek a gyárak sorra mennek csődbe, hiszen az izraeli minimálbér (700 dollár) jóval magasabb, mint a jordániai vagy a kínai. A gyárak tehát külföldre települnek, míg alkalmazottaik munkanélküli-segélyért állnak sorba, nem lévén más munkalehetőség a környéken. A Hisztadrut foggal-körömmel ragaszkodik ezekhez a gyárakhoz, hiszen a fejlett technológiával dolgozó új létesítmények alkalmazottai már nem lépnek be a szakszervezetbe, így a szervezet politikai súlya zuhan. A gazdasági kérdések politikai oldala ennél is bonyolultabb, mivel a periféria (Negev, Jordán-völgy, Galilea) betelepítése híján az ország területe egy politikai döntéssel tetszés szerint csökkenthető.
Moha a gazdasági pangás évek óta emészti az építőipart, egyre több külföldön élő izraeli (zsidó) vásárol lakást itthon. Erősítik ezt a tendenciát az antiszemitizmus hullámai Európában és másutt. Az építőiparban csupán az izraeliek 5 százaléka dolgozik, de igen magas a vendégmunkások aránya. Miután az intifáda a palesztinok munkavállalását lehetetlenné tette, ma az építkezéseken leginkább románokat és kínaiakat látni. Miután az építési vállalkozók szoros kapcsolatban vannak a politikusokkal (legfőbb pénzügyi támogatói a választásoknak), nehéz visszaszorítani a nem túl egészséges folyamatot. Bár a lehetőség fennáll, hiszen minél korszerűbb a technológia, annál inkább izraeliek a foglalkoztatottak. A magasan képzett vállalkozók jó része már ezen elvek alapján alakítja ki munkásgárdáját. Részarányuk az építőiparban nő.
Az izraeli egyre igényesebb, ha lakást akar venni. Fiatal pár gyerek nélkül „kis lakást” vásárol – 4 szoba, 100 négyzetméter, maximum öt-hat évre. Az átlagcsalád háromgyerekes, ami azt jelenti, hogy minden gyereknek külön szoba kell, közös fürdőszoba és háztartási helyiség, szalon, nagy amerikai konyha, szülői háló gardróbbal, külön fürdőszobával, dolgozószobával – utóbbi fontos, hiszen a szülők sokszor otthon is dolgoznak. Ahhoz, hogy mindezt előteremtsék, fenntartsák, gyermekeiknek jó iskoláztatást biztosítsanak – sokat dolgoznak. Helyesebben: rengeteget dolgoznak.
2003 kritikus év volt az izraeli gazdaság történetében: az állami cégek három hónapig nem dolgoztak – ez több, mint amit az igen lojális izraeli polgár hajlandó elviselni. A magas adók és a segélyeken élők nagy száma szintén tarthatatlan. Kérdés, hogy ebből a helyzetből a hagyományőrző Hisztadrut, vagy a kíméletlen piaci kapitalizmust hirdető gazdasági miniszter, Benjamin Netanjahu kerül ki kevesebb sérüléssel. A palesztinokkal való egyezkedés, terror, hudna (avagy béke esélye) olyan jóslás, amelyre még Nostradamus sem vállalkozna.
Eva M. Amichay
Címkék:2004-02