Sztálin rokonsága és a cionista összeesküvés

Kun Miklós

Sztálin rokonsága és a „cionista” összeesküvés

Az 1930-as évek végén Joszif Sztá­lin fizikailag likvidálta az addig uralmon lévő szovjet politikai elit jelentős ré­szét. Ezzel egyidejűleg szinte teljesen megszakította kapcsolatait rokonságá­val és régi ismeretségi köréve – már akiket még egyáltalán életben hagyott a Nagy Terror éveiben. Ahogy betöltötte a hatvanadik évét, a diktátor egyre mo­gorvább lett. A gyerekeivel is keveseb­bet törődött. Kisebbik fiát, a rosszul ta­nuló Vaszilijt nemtetszése jeléül egy vi­déki repülőtiszti kiképzőbázisra küldte. Jakovot, az idősebbet, aki felnőtt fejjel apja pressziójára belépett a pártba, és fivéréhez hasonlóan katonai pályára készült, csak nagyon ritkán fogadta a Kremlben.

A régi nyaralójában tett rövid látoga­tástól eltekintve Sztálin ekkor már nemigen érintkezett személyesen csa­ládi nyaralója, a Zubalovo 4. egykori la­kóival. Ideig-óráig főleg a kis Szvetlána lánya, a zord diktátor szemefénye volt az összekötő kapocs közte és elhunyt feleségének rokonai, az Allilujev család között. A háború kitörése után pedig a diktátor környezete újra – és ezúttal lé­nyegében véglegesen – kicserélődött. A Kreml teátrális megoldásokra mindig hajlamos ura, akár egy szeszélyes ren­dező, már a tulajdon lányának is egyre jelentéktelenebb szerepet szánt az éle­tében. Ehhez láthatóan hozzájárult, hogy Szvetlánát véleménye szerint rossz hatások érték az Allilujev család, valamint az annak tagjaival kapcsolat­ban álló zsidók részéről. Megtörtént, hogy Sztálin magához hívatta és figyel­meztette a lányát: ne bízzon sógora, Pavel Allilujev feleségében, mert nem kizárt, hogy Jevgenyija Allilujeva asszonynak köze volt – egyébként ép­pen a diktátor által megöletett – férje halálához. A megszeppent Szvetlána apja jóvoltából ekkor már túl volt né­hány súlyos lelki traumán – főleg azt él­te meg nehezen, hogy a féltékeny és gyanakvó Sztálin, antiszemita érzelmei­től vezérelve, lefogatta, majd lágerbe küldte első nagy szerelmét, a zsidó Alekszej Kapler filmforgatókönyv-írót. Ezért nem mert azonnal vitába szállni. Ám egy idő után mégis rászánta magát, hogy levelet írjon apjának kedves „Zsenya nénje” védelmében. „Apukám, ami Zsenyát illeti, talán csak azért támadt benned kétely vele kapcsolatban, mert túl hamar férjhez ment”, mentegette Jevgenyija Allilujevát 1945. december elsején. „S hogy vajon miért? Erről mondott nekem valamit, noha én nem vallattam őt. Feltétlenül elmesélem ne­ked, amikor visszajössz (gyógykezelés­ről, a Fekete-tenger partjáról – K. M.), hiszen szörnyű s valahogy kellemetlen is ilyen ellenérzéseket táplálni valakivel szemben. És emellett Zsenya családi életén kívül egy elvi kérdésről is szó van: emlékezz vissza, rólam is mennyi mindent összehordtak neked… És kik?! Hogy az ördög vigye el őket!

Joszif Sztálin válasza nem maradt meg iratai között. Az sem biztos, hogy egyáltalán leállt vitatkozni Szvetlánával (az ilyesmit méltóságán alulinak tartot­ta). A levélből mégis sejteni lehet, hogy hét évvel Pavel Allilujev rejtélyes halála után még mindig volt, aki azon munkál­kodott, hogy Sztálin előtt befeketítse Jevgenyija Allilujevát. Szinte bizonyos, hogy Szvetlána elsősorban Lavrentyij Berijára és általában a politikai rendőr­ség embereire utalt. Ők mindenkiben, aki csak felbukkant Sztálin és családja közelében, a „nép ellenségét” látták vagy kémet sejtettek.

Ördögi kör volt ez: először Joszif Sztálin utasította államvédelmi appará­tusát, hogy figyeljék meg Allilujevéket és barátaikat, mivel a „kozmopolitizmus” elleni küzdelem megindítása előtt bizonyítani akarta 1932-ben el­hunyt feleségének testvére – Anna Alli­lujeva – és az özvegyen maradt Jevge­nyija Allilujeva állítólagos cionista kap­csolatait, ezzel illusztrálva, milyen mélyre hatolt már a nemzetközi össze­esküvés mételye a Szovjetunióban. Az­után ő maga is készségesen elhitte, mert el akarta hinni ezt a vádat. A „bé­kebeli” NKVD bugyraiból jött államvé­delmis vizsgálótisztek pedig egymást túllicitálva igyekeztek teljesíteni a meg­bízást. A besúgói jelentések, lehallga­tott telefonbeszélgetések és az őrizet­be vett tanúkból erőszakkal kicsikart, kompromittáló vallomások mozaikkoc­káiból „szállították” a megrendelő által várt végeredményt. Amelynek azután ország-világ előtt bizonyítania kellett, hogy profi amerikai hírszerzők és szol­gálatukba szegődött moszkvai zsidó (következésképpen cionista) értelmiségiek, Szolomon Mihoelsz világhírű zsi­dó színésszel az élen, a kémkedés, majd a terrorcselekmények szándéká­val eltervezték, hogy Jevgenyija Allilu­jeva és rokonai révén Joszif Sztálin lá­nya, Szvetlána közelébe férkőznek. Ál­tala pedig beépülnek a szovjet birodalom első embere mellé.

A tervezett koncepciós per eredeti forgatókönyvében az NKVD örökébe lé­pő Államvédelmi Minisztérium illetéke­sei Iszaak Goldstejnnek, a moszkvai Gazdaságtörténeti Intézet főmunkatár­sának szánták az összekötő kapocs szerepét Jevgenyija asszony és a szov­jet elit otthonául szolgáló – a Kremllel átellenben, a Moszkva folyó partján lé­vő – „rakparti házban” élő barátai, vala­mint az állítólagos amerikai és „cionis­ta” kémhálózat tagjai között. Azért ép­pen neki, mert Jevgenyija Allilujevával 1929 – más források szerint 1930 – óta ismerték egymást: együtt dolgoztak a berlini szovjet kereskedelmi képvisele­ten. Régi barátságukat 1943-ban újítot­ták fel, amikor Jevgenyija családjával együtt visszatért az evakuációból a szovjet fővárosba.

Ma már szinte lehetetlen megállapíta­ni, hogy pontosan mikor került először a „cionisták elleni” konstrukciós per koronatanújának kiszemelt szerencsét­len Goldstejn a szovjet politikai rendőr­ség látókörébe. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint 1947. decem­ber 19-én tartóztatták le. Három nappal azután, hogy a Lubjanka kazamatáiban kikényszerítették a közben ugyancsak börtönbe vetett Jevgenyija Allilujevából: régi berlini ismerőse „ellenséges nézeteket táplál” a szovjet rendszer, és „rágalmazza a szovjet valóságot”.

Goldstejn először nem volt hajlandó ilyen vallomást tenni. 1947 decembe­rében és 1948 januárjában azonban összesen 69 órán át faggatták, kegyet­len kínzások közepette. Ezek nyomán megtört és aláírta az elé tett kihallgatá­si jegyzőkönyvet, benne azzal az állítás­sal, hogy az 1941 augusztusában létre­hozott és neves írók, publicisták, színé­szek, tudósok által irányított Zsidó Anti­fasiszta Bizottság „nyugati ügynökök fészke lett”.

Valójában ennek az ellenkezője tör­tént. A háború után még három évig – betiltásáig – működő szervezetet a ma már több kötetben közzétett dokumen­tumok tanúsága szerint a szovjet politi­kai rendőrség közvetlen utasítások ré­vén, nyíltan irányította. Tagjainak és ak­tivistáinak egy része ekkor már évek óta álnéven írta besúgó jelentéseit. A bizottság több tagja ugyanis szovjet ha­zafias kötelességének érezte, hogy se­gítse az NKVD-t – majd az Államvédelmi Minisztériumot – a szovjet felderítés és kémelhárítás akcióiban.

A politikai rendőrség vezetői ezt pon­tosan tudták. De azzal is tisztában vol­ta, hogy Sztálin „kozmopoliták” leleple­zését várja tőlük. Márpedig – puszta helyzetéből fakadóan – egyetlen réteg sem volt olyan alkalmas éberségük bi­zonyítására, mint a szovjet zsidóság. Hiszen a cári birodalomból a 19. szá­zad vége óta több, hatalmas hullámban menekülő etnikumnak rengeteg nyuga­ti országban éltek leszármazottai. Ők pedig lázasan keresték rokonaikat a ho­locaust során kivérzett szovjet zsidóság túlélői között. A Szovjetunió német lerohanása után ráadásul azzal is segíte­ni akarták a fasizmus elleni küzdelmet, hogy – hivatalos szovjet csatornákon keresztül – a Moszkvának küldött hadi- felszerelés, géppark, lőszer stb. mellett a nélkülöző lakosság számára is segély- csomagokat küldtek a Szovjetunióba. Különösen fellendítette ezt a valóban fontos tevékenységet a Zsidó Antifa­siszta Bizottság két vezetőjének, Szo­lomon Mihoelsznek és a politikai ren­dőrség által vele delegált Icik Feffer költőnek (titkos jelentéseiben „Zorin”, vagyis „Hajnali”) félesztendős amerikai körútja 1943-ban.

Moha a segélyekkel kapcsolatos meg­állapodások kikötötték, hogy a sok száz tonnányi küldemény etnikai kü­lönbségtétel nélkül valamennyi szovjet nép fiaihoz kerül (és az évekig tartó ak­ciók során az amerikai zsidó szerveze­tek vezetői személyesen a lábukat nem tehetik be a Szovjetunióba), a nyugati hatalmakkal való kapcsolat ténye ép­pen a zsidósággal szemben cáfolhatat­lan vádnak látszott. Sztálint pedig a po­litikai rendőrség vezetői – a maguk éberségét bizonyítván – azzal ijesztget­ték, hogy az amerikaiak markában lévő moszkvai „cionisták rászálltak” Szvetlá­na Allilujeva férjére, a zsidó Grigorij Morozovra. Céljuk az volt, jelentették a diktátornak, hogy az ő révén informál­ják őt a szovjet zsidók panaszairól.

Ebben sem Joszif Sztálint, sem a po­litikai rendőrség vezetőit nem zavarta, hogy Szvetlána időközben, alighanem apja nyomására, 1947 májusában el­vált a férjétől. Erről előzetesen nem is értesítette Grigorij Morozovot. A törvé­nyekre fittyet hányó Vaszilij Sztálin egyszerűen elkérte húgától a személyi igazolványát, és eltépte. A kerületi ren­dőrségen pedig új iratot kapott Szvetlá­na számára, amelyben a „családi álla­pota” rovatban már ez állt: hajadon. Az Allilujeva-ügy operatív, majd később vizsgálati szakában Morozovval kapcso­latos vádpontot így meg kellett volna szüntetni. A nyomozók azonban a letar­tóztatottaktól továbbra is adatokat kö­veteltek arról, hogy férje és az Allilujev család révén az ellenséges cionista kö­rök részéről milyen nagy nyomás nehe­zedett Sztálin lányára.

Valójában annyi történt, hogy az ügy­ben letartóztatott emberek a szovjet bi­rodalom más nemzetiségű alattvalói­hoz hasonlóan időnként pletykáltak a Kreml lakói, köztük Sztálin és gyerekei magánéletéről. A találgatások, olykor pedig a valódi információt tartalmazó hírek – korántsem biztos, hogy „zsidó csatornákon” – egy idő után néha csak­ugyan eljutottak nyugatra. Egy-két bel­ső hír 1947. december elején megje­lent az amerikai sajtóban. Ez valószínű­leg tehetetlen dühöt és rettegést váltott ki a sajtónyilvánossághoz soha hozzá nem szokott diktátorból, aki ezekben a napokban úgy döntött, hogy az Allilujev család tagjai és zsidó ismerőseik ellen indított vizsgálat újabb szakaszba lép. Ehhez egy ideje készen álltak a besúgói jelentések, amelyek szerint a halálosan elkeseredett Jevgenyija Allilujeva és sógornője, Anna Allilujeva egyre gyak­rabban panaszkodott „a rakparti ház­ban” élő ismerőseinek, hogy mennyit packázik velük és más rokonaikkal Jo­szif Sztálin.

Hasonlóan kacskaringós úton, igaz, jókora késéssel az is visszajutott a Kreml urához, hogy 1946 decemberé­ben Jevgenyija Allilujeva otthonában rendezett családi ünnepségen bemutat­ta Szvetlánának és férjének Iszaak Goldstejnt. Mindezek nyomán Jevge­nyija Allilujevát 1947. december 10-én letartóztatták. A vád szerint „sok éven át szovjetellenes összejöveteleket ren­dezett a lakásán. Ezeken aljas rágalma­kat terjesztett a szovjet kormány veze­tőjéről.” Az asszonnyal egy időben bör­tönbe került második férje, a zsidó Nyikolaj Molocsnyikov – akiről még ő sem tudta, hogy a szovjet politikai rendőrség megbízásából évek óta „in­filtrálja” az Allilujev családot. Majd 1948. január 6-án letartóztatták Jevge­nyija asszony első házasságából szüle­tett lányát, Kira Allilujeva fiatal szí­nésznőt. 23 nappal később pedig Anna Allilujevát, Sztálin sógornőjét is lefog­ták „ellenforradalmi agitáció” vádjával.

Az Allilujev család tagjait kegyetlen lelki, ismerőseiket pedig szörnyű testi kínzásoknak vetette alá az ügyükkel foglalkozó két vizsgálótiszt, Komarov és Lihacsov ezredes, valamint beosz­tottaik. Ők a Sztálin-korszak hóhérai között is hírhedtek voltak kegyetlensé­gükről. Annyira, hogy 1955-ben, a hrus- csovi „olvadás” idején Leningrádban mindkettőjüket katonai bíróság elé állí­tották, és halálra ítélték. Ezzel azonban már nem tudták kiirtani a szovjet lakosságból a „kozmopolitizmus” elleni haj­sza mételyét – ilyen eufemizmussal il­lették az 1940-es években a Szovjet­unióban a faji alapon, nemegyszer náci módszerek felhasználásával folytatott zsidóüldözést, amely a hivatalos állami politika rangjára emelkedett.

Az Allilujev család tagjainak letartóz­tatása után az ezredes-páros elemében érezte magát. Amint a leningrádi peren bebizonyosodott, a foglyok vallatása közben telefonon folyamatosan jelen­tették az őket dróton rángató Sztálin­nak, hogy mennyire jutottak az össze­esküvés felgöngyölítésében. Előfordult, hogy utasítást kértek tőle, meddig me­hetnek el a kínzásban. Ligyija Satunovszkaja, az Allilujev család pusztulá­sának krónikása, a „rakparti ház” egyik lakója esetében például a diktátor úgy rendelkezett: „Kifejthetnek fizikai erőt vele szemben, de közben ne okozza­nak nyílt sérüléseket a vizsgálati fog­lyon…”

Komarov és Lihacsov kedvenc mód­szere volt, hogy kínzás közben aláírat­ták a vádlottakkal az előre gyártott ha­mis vallomásokat. Így a gyanúsítottak köre egyre tágult. 1947 végén és 1948 elején másokkal együtt rács mögé ke­rült Jevgenyija Allilujeva barátai és is­merősei közül az imént említett Ligyija Satunovszkaja színháztörténész és neves fizikus férje, Lev Tumerman, valamint Eszfirj Gorelik, a politikai gazdaságtan tanárnője. Az ő férje, Andrej Hruljov altábornagy, a szovjet hadvezetés egyik kulcsfigurája külö­nös módon szabadlábon maradt, s megtarthatta honvédelmi miniszterhe­lyettesi beosztását. A Lubjanka cellái­ba került viszont Georgij Uger vezé­rezredes, a szovjet haderő lokációs hálózatának parancsnoka, Revekka Levina, a moszkvai Gazdaságtörténeti Intézet igazgatóhelyettese és Tatyjana Fradkina műszaki fordító, a berlini szovjet kereskedelmi képviselet egy­kori alkalmazottja, akinek nyolcéves lágerbüntetése csak nem sokkal aze­lőtt ért véget.

Mindannyiukat egy „cionista” per vádlottjainak vagy perdöntő tanúinak szánták vizsgálótisztjeik. A nyilvános tárgyalásoknak elsősorban azt kellett bizonyítaniuk, hogy a „kozmopolita ha­zátlan bitangok” beépültek a szovjet elit valamennyi fontos sejtjébe, és amerikai kémek biztatására merényle­tet terveztek Joszif Sztálin ellen. Koma­rov és Lihacsov ezredes, valamint hiva­tali főnökük, Viktor Abakumov államvédelmi miniszter összegzése szerint ehhez felhasználták a már jó ideje az árulás útjára lépett Allilujev család által szállított bizalmas információt.

Sztálin azonban végül valamilyen ok­nál fogva levette a napirendről a monst­re per gondolatát, bár nem mondott le róla teljesen. A forgatókönyv egyes ele­meit, sőt a vádlottak konkrét vallomá­sait pedig felhasználtatta az Allilujev-üggyel és más antiszemita leszámolá­sokkal párhuzamosan futó „orvosügy” vizsgálati szakaszában. Ezért sem he­lyezték szabadlábra „a rakparti ház­ból”, Jevgenyija Allilujeva baráti tár­saságából 1947 végén és 1948 elején elhurcolt foglyokat. Sőt őket magukat, ismerőseiket és rokonaikat is sorra bí­róság elé állították. Akadt közülük, akit nyolc- vagy tíz-, másokat húszévi szigo­rított börtönbüntetésre ítéltek a „cionis­ta aknamunka” vádjával.

Az Allilujev család tagjaival azonban – legalábbis ilyen szempontból – baj­ban voltak a nyomozók. Hiszen egyik vádlott társuk, Ligyija Satunovszkaja ta­láló megjegyzése szerint Jevgenyija Allilujevát, a „novgorodi pópa lányát meg Anna Allilujevát, egy régi pétervári orosz bolsevik munkás lányát seho­gyan sem lehetet cionizmussal vádolni. Ezt még az Államvédelmi Minisztérium sem tudta velük megtenni.” Jevgenyija ennek ellenére tíz év börtönbüntetést kapott szovjetellenes agitációért és propagandáért. Anna ugyanezért öt évet. Sztálin nem tudta és nem is akar­ta megbocsátani nekik az efféle kijelen­téseket: „A. Sz. Allilujeva azt állította, hogy ahogyan Sztálin öregszik, egyre kibírhatatlanabbá válik. Leszámol a szá­mára kellemetlen személyekkel. Ilyen diktátort Oroszország még nem látott.” Anna Allilujeva végig letöltötte bünteté­sét. Ekkor a hatóságok újabb öt év bör­tönre ítélték, noha az asszonyon a ma­gánzárkában súlyos skizofrénia tört ki.