Szombat előfizetés 2017

Figyeltek rám, Lili-Ármin? (elbeszélés)

Írta: Szombati István - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szombati István

Figyeltek rám, Lili-Ármin?

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos mint a zsoltár,

szép, mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék.”

(Radnóti Miklós)

Ne haragudj, Lili, hogy megint macerállak, hogy fél évszázad múltán is felteszem újra meg új­ra a nem éppen újszerű, üdítő kérdést, de ha nem jelezted, Jehova se üzent, úgy érzem, életem, drága kicsi szen­tem, jogom van megtudni: sikerült-e megszülnöd azon a télen egyetlen és legdrágább gyerekünk? Végigjártam Er­délyt, szülőföldünk ágyát, lejártam a lá­bam, hogy hírt kapjak felőled, de a tár­gyak nem beszélnek, a múzeumok né­mák, tudod, mit felelt Oswiecim, mikor megkérdeztem? Eltévedtél, öreg, itt so­se volt Auschwitz… Kiálts a világba – itt vagyok, Ármin -, és én megtalállak! Mint ismeretségünk hajnalán, amikor felhőt nyelt mosolyod, amikor egyetlen csókodtól megalvadt a jégcsap, az ag­gódó jiddisek ráncai kisimultak, amikor azt mondtad nekik: ne a rádióra, az emberi érzésre, az értelem szavára fi­gyeljetek. Ha összeszednek minket, ka­cagtál tovább, azt csak azért teszik, hogy le tudják tenni a nemzet asztalá­ra: Erdélyben mennyi a héber, a román és egyéb kisebbségei… Olyan zsengék, reményfalók voltunk, hogy még akkor is kacagtunk, mikor kevés poggyá­szunkkal a zárda udvarán gyülekezni kezdtünk. Ha nyelvvizsgára visznek, megbukunk jiddisből. Én csak annyit tudtam: „Kol od báléváv peni ma nefes jehudi”, míg a te héber tudományod, azt hiszem, a „Bárúch átá ádonáj. Melech háólám, ádonáj elochénu, ádonáj áchád” szólásban merült ki.

Még akkor se tudtunk nagyon kibo­rulni, mikor a gyűjtőhelyről nem meleg otthont, piszkos marhavagont álmod­tak számunkra. Az se nagyon zavart, hogy az a pár tíz bámészkodó részvétet se küldött közönyös szemével: ne félj, zsidó testvér, mi melletted vagyunk. Öreg, beteg, gyerek – a csendőrnek egyre ment, ami közös volt bennünk, az a sárga csillag, nekik pedig annyi, hogy minden kis vagonban, hegyén vagy hátán, a 80 fő meglegyen. Te ak­kor már a negyedik hónapban voltál, ki­csit gömbölyödtél, s bár még nem ko­pogtattak erős hasfaladon, a hülye is láthatta, karácsony táján boldog anya leszel! Nyugodj meg, Lili, fogtam a ke­zedet, ha munkára is visznek, a terhes asszonyokra tekintettel lesznek. Mivel sejteni véltük, nem valami rangos ma­jálisra megyünk, az se nagyon zavart, hogy nem volt külön fülkénk, számozott helyjeggyel, ahogy mostan dukál, ha gyorsvonatra szállunk. Ölben rakta­lak fel, mint egykor a nászágyra, apró motyóinkból fotelt készítettem. De mi­után, mint dunsztban az uborka, szo­rongtunk és főttünk, valaki meg merte kérdezni: de uraim, minek néznek min­ket? Puskatus válaszolt a kérdező ar­cán, míg a másik tollas továbbra is szá­molt: 78, 79… A verekedős csendőr, hogy picit méltányoljuk, felszuszakolt közénk egy itatóvedret. Ha csak ennyi vizet adnak, gondoltam magamban, bi­zonyára csak ide, a szomszédba me­gyünk.

Hogy hány napig zötyögtünk, csak ta­lálgatni tudtuk. Kivették az óránk meg az ékszereink. Ahová ti mentek, röhö­gött a csendőr, ottan általában nem kell az ilyesmi. A baj ott kezdődött, hogy kint hiába esett, a mi vödrünk nem akart megtelni. Hiába döngettük, püföltük az ajtót, csak a csattogó kere­kek feleseltek tovább. Már csak az volt a kérdés, ki lesz az első, a legbátrabb, legszemérmetlenebb, hogy aztán ismét főszereplő lehessen a veder, segítsen bennünket a kisebb-nagyobb „ügyben”.

Nem tudom, hány óra, mennyi idő te­lik, mikor lassít a vonat, az egekig ug­róm: van isten, emberek, meg vagyunk mentve! Kilesek a résen. Ha jön a Pészah-ünnep, úgy érzem, nekem is illen­dő lenne ajándékot adni: a Balatonnál vagyunk, harsogom szilárdan, az az ér­zésem, feleim, pászkát és fürdőruhát kapunk! A felkorbácsolt remény hamar reánk fagyott. Mikor elhúzták az ajtót, a Felvidék köszöntött, az a híres város, ahol a magyar országgyűlés táblái soká­ig ügyködtek. Ami még rosszabb volt, a kakastollasokat fehér kesztyűs SS-ek váltották. Ők is megszámoltak, persze, a nyelvükön. Kerten nem mozdultak, mikor le kellett szállni. Két idős ember. Biztos látták, miért, de azért én mond­tam. Furán méricskéltek, mint akik nem hisznek: a zsidó is ember, tudhat németül is? A holtakat otthagyták: ölel­jék csak egymást, nekik az a feladatuk, hogy meglegyen a létszám.

A vonat továbbindul, élőkkel, holtak­kal, vízzel és „vécével”. Azt, hogy hová visznek, nem mertük kérdezni. Türe­lem rózsát terem. Ha nagyon kíváncsi vagy, hamar megöregszel. Közhelyek­kel játszom, mert én, erdélyi zsidó, semmilyen helyzetben nem estem két­ségbe. Fáztunk és éheztünk. Azt, hogy megint fogyatkoztunk, csak a leszállás­nál tudtuk észrevenni. Betűzöm az állo­más nevét: Krakau, aztán súgom to­vább: lengyel földön vagyunk. Sorako­zó: német vezényszó csattan. Elnézést kérek, a kis motyóm fent maradt. Rö­hög az őrmester, a társára villan: hallod a biboldót, milyen reményt táplál? Mire visszatérek, két rabruhás parancsol, az egyik magyarul, a másik jiddisül mond­ja: a szoknyások jobbra, a nadrágosok balra! Futnék Lili után. Sodródik az ár­ral, mire gáncsot kapok, tüskés útravalót: itt már ne hőbörögj, csináld, amit mondnak, te nem hallgatsz rádiót? Az újság vicceket ír? A ruszkik, te félnótás, arasznyira vannak, miért nem bújtál a vakondok seggébe? Tudod, mi vár itt rád? Érzed ezt a szagot, kérdi, s olyan kémények felé int, melyekben nálunk a téglagyár pipál. Ha a front ideér, visz­nek északabbra. Állj már fel, te hülye, ég a pofám tőled!

Fél napig mentünk, éhen és szomjan, míg odaértünk, ahol a nagy ké­ményt füstölögni láttam. Szögesdróttal bevont hatalmas térség. Ha nagyon unod magad, mondta a kísérőm, fogd meg a drótot, áram van benne. A kerí­tés belsején barakkok voltak, előttük, mint felajzott csürhe, mint fellázadt rabszolgák, rabruhások ujjongtak, gri­maszoltak felénk, letolták a nadrágju­kat, magyarul, lengyelül, jiddisül egy szöveget fújtak: tehettek egy szívessé­get Jehova barmai! Mintha a szögesdró­tot fognám, úgy éreztem magam. Kér­dem a kísérőnk: azokat korábban a té­bolydából hozták? Olyan leszel te is, mondta a rabruhás, ha a távárisok hagy­nak rá időt. Aztán az ujjaim s a nyakszirtemet nézi: van egy kis aranyad? Mivel nemet intek, sajnálkozva néz rám. Más delikvenst keres, óvatosan pátyolgatja. Mikor kap tőle egy órát, dicsérni kezdi: bátor vagy, fiú, a hozzád hasonlóknak csurranhat egy esély…

Lapos, lerobbant helyiségbe vezetnek bennünket. Akár a barmokat, itt is osztá­lyoznak. Az ifjabbak maradnak, a rozo­gát kihajtják. Nekik, azt hiszem, nem is kell vetkőzni. Nincs szőrtelenítés, ránézéses orvosi vizit. A cipő marad nálunk, az egyenruhát – csíkost – ők adják hoz­zá. Akié lötyögős, esetleg szorít, deszkurkálja magát.* Megy a cserebere, bár ha szakadt a gúnyád, akármilyen csinos, nem találsz gazdára. Mikor behajtanak egy hodályszerű ólba, fapriccsekre ro­gyunk. Ideiglenes szállás – mondja egy régebbi, túl sok reményt azért ne fűzz a holnaphoz, mert ahová visznek, az se egy rózsáskert.

Ahogy lezöttyenek, rögtön nálad va­gyok. Látom, ahogy álltok a bizottság előtt, akár a birkákat nyírnak, osztá­lyoznak. Remélem, falásnyi növő kis hasadat észre fogják venni. Ha igazi Mengelék, ha köti őket a hipokratészi eskü… Remélem, akad valami irodafé­leség, ahol hasznosíthatod magad. Be­széljük a nyelvük, tanári fokon. Bármit kérnek tőled, légy szolgálatkész. Rá gondolj mindig meg kell tudnod szül­ni. Velem te ne törődj. Tudom, hogy hol vagyunk. Bármit kémek tőlem, en­gedelmeskedem, bármit raknak elém, jóízűen eszem. Délben levest kaptunk. „Hús” is volt benne, látod, öreg haver, mondom egy kolozsvári srácnak, mint­ha otthon lennénk. Eltolja a csajkát, mire a kuktás lefitymálón mondja, ne félj, kicsi bibsi, féreg holnap is lesz, ha nem hallgatsz Árminra, veled nem a ke­mencék hősége végez.

Alig bomlik a sötétség, altiszt hangja reccsen: Antreten zum Apell! Sajgó ta­gokkal, gyűrötten ébredünk. Még jó, hogy nem fenyeget afrikai hőség, mert vízből, úgy látszik, Krakkóban sincs elég. Bár semmi esély a szökésre – vil­lanyrendőr vigyáz -, többször is megis­métlik az apellt. Úgy tűnik, súgom Makovitsnak, nem csak nálunk állunk cse­hül számolásügyben, mire egy vekhimés** rám szól, ne humorizáljak. Itt az a bevett módszer, hogy a létszám után saccolják a déli levesedet. Állunk és didergünk. Van, aki a félsztől, van, aki éhségtől. Irtó szomjas vagyok, szólnék a Blekölteste-nek, mikor jön az altiszt, akinek ugye imponálni illik. Fogd be a pofád, csap rám egy vesszővel. Hallom a jelentését: a mi barakkunkban tizen­négynek kaputt. Vacogva állok. Egyet­len nap alatt? Ha mi, a szelektáltak, hullunk, mint a legyek, mi lehet az áb­ra az idősek között? Úgy néz ki a dolog ma sem megyünk tovább. Különben miért szervíroznák a „feketekávét”? Két sovány Höfting-sapkás muki méri. Kincstári csuporban. Egy csupor öt főnek, mindenkinek négy korty. A régeni for­rás szenteltvíz volt hozzá, a kerékvágá­sokból jobb nedűket ittunk. De itt ara­nyat ér. Kapar a torkunk, száraz. Ez pe­dig fekete, úgy tűnik, hogy nedves, majd megveszünk érte. Mikor az első kortyol, a másik négy figyeli: nehogy a négyből esetleg öt legyen, nehogy az ötödiknek félkortynyi se jusson. Ó, Jehova, miért nem vágsz közénk?

Mivel ma sincs program, mint otthon két óra közt, trécselünk, lazítunk. Földie­ket próbálok keresni. Az első vagonírozáskor tizenhármán voltunk. Elszórni a szívem, ha az apellre gondolok: tizen­négynek kaputt! Remélem, azok nincse­nek köztük, de bárhonnan is jöttek – gondolom aztán -, nekem ők is emberek voltak! Alszunk egyet-kettőt s a gyöngy­életnek vége. Válogatnak megint: tizenhármas, harminckettes… Ötven markos legényt húzgál ki az altiszt. Ahogy marad el a tábor, pityergés markolász. Össze­szedem magam, hogy ne higgyenek nyúlnak, csókot dobok feléd. Kicsit motyo­gok is, mint a tébolyultak: ez a Lilikének, ez az Árminkának… És ha ikrek lesznek? Felnézek az égre, jeleket várok: most ak­kor hogy állunk, egy lesz-e vagy kettő?

Nem sokat utazunk. Legfennebb órá­nyit. A régiek azt mondják, maradtunk Krakkóban, az egyik peremhelyen. Csak az nem túl hiteles, amit aztán hal­lok: mert ha likvidálni fognak, minek barakk-kórház?A lovat nem szokták megölni, ha eltöri a lábát? Minket miért ápolnának, ha már nincsen hasznunk? De ahogy eszembe jutsz megint, elszé­gyellem magam. Ha látnám a képemet, arculköpném magam. De igenis kell kór­ház a kicsi Árminoknak! Különben ho­gyan virágozhatnának szerelmeink fái?

Nehéz a munka, szinte embertelen. Mégis csinálnom kell, érted, érte, értünk. Tolom a csillét, daru vagyok az öntött la­pok mellett, ahogy körvonalazódik egy darabka szöglet, szülőágyat, orvost kép­zelek mellé, fogja a kezed, biztat a sze­mével: még egy kicsit, lányom, segítsen szegénynek… Akár csak otthon, paplanos ágyban, hímzett párnán fekszel. Kopogtat Árminka, az SS-nők is hallják. A hasad, mint a véka, egészen lent van, könnyebbül a terhed, egész tüdővel léleg­zet Szólnak a kuktásnak, hogy az átlátszó levesbe tartalmat is szórjon. Ha nem ven­nék észre, te már kettőnkért élsz. Méhedben a gyümölcs, már biztos nem rúgkapál. Gyűjti az erőt, önkiszolgáló lett, sza­bályoznia kell szíve vérpumpáit, mert ha kikerül onnan, kire hagyatkozhat?

Jó hírem van, Lili! Úgy érzem, van is­ten! Mióta munkások lettünk, ízesebb a leves. Több krumpliszilánk úszkál a fé­reggel. Az is fontos szempont, hogy eb­ben a táborban már lengyelek is van­nak, hogy nem tiltanak tőlük, hogy paktálhatunk velük. Ők a favoritok, bejárnak Krakkóba. Aki szerencsésebb, gyár­ban dolgozik. Ha az őrökkel kokettál, egy-egy jobb kenyeret, margarint is hoz­hat. A mi mestereink falásnyi kenyérért cipőt javítottak. Ők, amit csak tudnak, mindent ingyen tesznek. Én szeretni ma­gyart, mondja az egyik, ami közös ben­nünk, te is csillagos vagy… Bízz a túl­élésben, jön a keleti front, jön a szövet­séges, annyian vagyunk ezen a kis ré­szen, hogy az SS-nek nemigen lesz mód­ja mindenkit kinyírni…

Az egyik sorstársunkat, valamilyen mester, míg nincs takarodó, tanítom né­metül. Fizet is rendesen. Hírekkel, ke­nyérrel. Minden társamnak jut falásnyi belőle. Egyszer mégis megszállt a fukar­ság ördöge. Kaptam egy főtt tojást. Ha tudtam volna, hol vagy, a szeges drótnak futok. A lehetőségről viszont, hogy te is falsz belőle, percig se mondok le! Ki a latrinára, hogy senki se lásson. Befa­lom a felét, a másikat, a részed, nedves rongyba teszem. Hűvös helyre rejtem: ha az idő eljön, a kedvező fordulat…

Nem érzem az időt, az évszakok váltá­sát. Legfennebb azt látom, nappal van vagy este. Az viszont már biztos, itt nem tábori kórház vagy téglaégető lesz, hogy az égbe nyúló kéménynek ózonja sose lesz. Igen sokat esik, a tábortól a kény­szermunkahelyig dagasztjuk a sarat, tépi a cipőnket, fázik lábunk-lelkünk. A cipé­szek meghaltak, bár egyikőnk se látta. Megjön az első hó. Csendben, nesztele­nül. Karácsony lenne, esztendőforduló? A lengyelek azt mondják, ráhibáztál, test­vér. Őrzőink, az SS-ek, szabadságot kap­nak. Az ő istenük, Jézus szünnapját ülik. Mi úgy ünnepelünk, hogy nem toljuk a csillét. Verseket mondok. Petőfit, Szerb Antalt Mások jiddisül szavalnak, zsoltárt énekelnek. Ahogy egy kis csend lesz, produkálom magam: képzeljétek, fiúk, mit hozott az angyal! Mit hozott, Ármin, kérdik s körém gyűlnek. Babát hozott, élőt, szökök magasba, csak a nevét rej­tegeti. Azt mondja, találd ki. Ha igazi apa vagy, akkor érezned kell! Úgy hívják, mint téged? – kérdezi egy társam. Nem, testvér, az kizárt, Lilinek hívják. Ha és, hogyha ikrek? Felkapom a fiút, könnyű, mint egy lepke. Sokáig élj, Egon, isten legyen veled!

Másnap reggel meghalt. Kivittük a hóra.

Nincs idő bánkódni, az élet döcög to­vább. Kapjuk a parancsot: pakolj, rühes zsidó, múlik a vásár. Újabb válogatás, a „férgese” marad, a többiek vagonba, nyo­más nyugatabbra! Lopunk egy szentké­pet. Bár nem a mi istenünk, Krisztus elé állunk. Mindenki mormol, én is jelet kérek, Liliről beszéljen. Ha az én lépteimet óvod, térdelek elé, rájuk jobban vigyázz, ők ketten vannak, esetleg hárman. Tudom, kedves Uram, a te könyvedben rend van, senki a világon nincs, ki hatalmasabb Há­lád. Irgalmadat, kegyed, ha kell, rejte­geted. Mi, parányi halandók, csodálunk is érte. Tudjuk, drága Uram, ismerjük ta­naid, isten elutasít minden kevélykedőt, ám aki hűséges és alázatos szolgád, azt hatalmas erőddel oltalmadba veszed…

Ahogy műinak az ünnepek, a lengyel barakk ébred, jó híreket tudnak: Párizs felszabadult, Románia átállt a szövetsé­gesekhez, Horthyék maradnak. Akár az árnyék, követik Hitlert. Most légy erős, Ármin, biztatom magamat. Ha köpésnyire tőlünk a felmentő sereg, ha Krakkót „átfestették”, mintha béke lenne, ha Auschwitz környékén már nemcsak a kemencék, rejtett pincék égnek…

Ha mi reménykedünk, a führer miért ne bízhatna aljas sikerében? Repülőgépgyárba visznek: dolgozzatok tovább! Sza­lagra tesznek, kell az ingyen meló. Alkat­részeket reszelünk, sikálunk, osztályo­zunk, csomagolunk. Ki tudja, hogy med­dig? Mikor szólít a nap, mesélhetsz már, Ármin!

Gyertek a keblemre, míg bírja a lábom, míg le nem húz az idő, a nyolcvanhat boldog év, míg ki tudom mondani szerel­meiknek nevét, mert azon a csendes ka­rácsonyi napon, akár Petőfinek, nekem is fiam lett! Az övé törökösebb, azért lett Zoltán. Az enyém héberesebb, azért fi­gyel mindig az Árminka névre…

És ha mégis Lili?

Te szóltál, kedvesem?

És ha Ármin-Lili?

Te szóltál, Jehova?

* Feltalálja magát, valahogyan megoldja a helyzetet (román)

** Régebbi lágerlakó, gumi (román).

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület rövidpróza-pályázatának megosztott harmadik díjat elnyert elbeszélése. A pályázatot a Nem­zeti Kulturális Örökség Minisztériuma kisebb­ségi főosztálya és a Magyarországi Zsidó Hit­községek Szövetsége támogatta.

Címkék:2000-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Dányi Dániel versei

Dányi Dánie (In memoriam) Bonbon   A bonbon bogár túltáplált bogár recsegve önti ki a belét belsejét ontva ki asztalodra...

Zsidó sorsok magyar színpadon – Konferencia-összefoglaló

Zsidó sorsok magyar színpadon Konferencia-összefoglaló 1999. december 4-5-én rendezte meg szerkesztőségünk a Zsidó sorsok magyar színpadon című konferenciát. Tizenöt előadást...

Close