Szóforgató

Írta: Turán Tamás - Rovat: Archívum, Hagyomány, Hazai dolgaink, Oktatás

Berger István (1937-1994) halálára

טפו וגם כלו יודעי פגיעה סדר תפלות במענה לשונם להביעה

(Neila-ima, Jóm Kippur)

Tisa be-Av előtt három nappal hunyt el. Mintha őt is beérte volna a ketev meriri, a böjtnapot megelőző Dreiwochen déli óráinak hőségében grasszáló haláldémon.

A mostanihoz hasonló tikkasztó pesti nyarakat nehezen bírta. Az Erzsébetvárosban lakott; hogy szombaton valami tágasabb, árnyas nyugalmat találjon, a Városligetig vagy a Tabánig kellett gyalogolnia. Nem hallottam, hogy valaha is kirándulásra, nyaralásra kimozdult volna Budapestről, több napra.

Magyarországnak ez a régóta legjobb hebraistája néhányszor azért az utóbbi években – ez nem nyaralás volt – eljutott Izraelbe.

Tisa be-Avra, a Siralmak olvasására mindig a Kazinczy utcai hatalmas, hűvös zsinagógát látogatta.

Két évvel ezelőtt megtisztelt azzal, hogy ideadta egy félkész cikkét, amit a Rabbiképző évkönyvében készült közzétenni: éppen egy Tisa be-Avra szóló gyászköltemény kommentált fordítását tartalmazta. „Kevesen múlik, hogy a ’Genizába’ ne süllyesszem, viszont csak meg kellene mutatkozni az Annalesekben valamiképp… (errando) publicari humanum esse?…” – írja a kísérőlevelében. Becses írás, de – szó mi szó – majdnem olyan nehéz dolga lesz annak, aki ebből a kéziratból közölni akarja – posthumus – e cikket, mintha Geniza-töredéket gondozna. Gépiratát paleográfiailag így határoznám meg: szefardi kuriozus ugró-írás. Leginkább valami animációs formában lehetne a közönség elé vinni.

Múlt nyáron egy ízben panaszolta, hogy sehogy se tud zöldágra vergődni egy levelének vagy cikkének akárhányadik tisztázatával. Az írógépbe az indigó mindig beakadt, vagy a margót nem lehetett beállítani, vagy valami más méltatlan helyzetbe került. Én – könyörületemben – azt java­soltam neki, talán egy kis olcsó elektromos írógép megkönnyítené a helyzetet. „Hogy képzeled – mondta – még lenni se tudom, hogyan kell”. Az utóbbi években talán kicsit fel­erősödött a derűs hipochondriája, testi bajok és teendők ag­gasztották és körülményessé tették. Szép Ernő-i anekdotát hallottam róla, évtizedekkel ezelőttről: „Te – mondta barát­jának a megállóban – én rájöttem, hogy az állóhelyet nem kell átadni…”.

Félárvaként került egy félárva intézmény, a Rabbiképző falai közé 56 után. Családot nem alapított; azok közé tarto­zott, akik számára – mint a háború után nem keveseknek – ez érthetetlen vagy lehetetlen vállalkozás maradt. Mikor ben Azzait, a tórái családeszményeket is hirdető, ám nőtlen talmudi bölcset tanítványai kérdőre vonták, hogy – mintegy – vizet prédikál és bort iszik (vagy talán fordítva?), akkor ezzel mentegetőzött: mit csináljak, ha egyszer a Tórahoz húz a szívem?

Vagy tizenöt évig koptatta az otthonává lett Rabbiképző padját; utóbb (1972-ben) rabbivá avatták, de haláláig ezen intézet tanára maradt. A Rabbiképzőt, különösen Scheiber halála után, vele asszociálta a pesti ajlem. Mozgékony szellemű és kortalanul kedves középpontja volt a Scheiber-kiddusok társaságainak. Más embert, a nem könnyű eseteket is ideértve, letorkolni, megszégyeníteni vagy megszólni – majdnem húsz éve ismertem – nem hallottam, ahogyan rossz szavát se kollégával kapcsolatban. (Ezt csinálja utána bárki, még ha nem is rabbi vagy nem is szeret annyira beszélni.)

Végső soron rabbi volt – bár a Kozma utcai temetőben nem a rabbik „végső során” kapott sírhelyet, mert édesanyja mellett akart nyugodni – de hitközsége csak akkor lett (a pécsi, 1984-tól), amikor ezt már semmiképp nem tudta elhárítani. Végső soron, gondolhatta, mindegy, mi az a heti két-három határidővel súlyosbított alkalom, ami próbára teszi az embert, amíg egy vallási szokás megértéséről, bibliai szó pontos fordításáról, becsületes búcsúztatásról van szó.

Sokáig ő volt az egyetlen, aki rabbi maradt, a neológ hitközségen dívó – némi szolgálat után szinte automatikusan járó – főrabbi sarzsik között. Amikor aztán néhány éve főrabbi lett, vettem a bátorságot, hogy szemrehányást tegyek neki ezért – de kiderült, voltaképp csak egy kedves kollegiális zsarolásnak engedett. A titulusokra vonatkozó szabály mondja (Toszefta Eduj. III.4. alapján): Nagyobb a Ravnál a Rabbi, nagyobb a Rabbinál a Rabban, de nagyobb a Rabbannál az, akit puszta nevén szólítanak.

Tanított, gondolkozott, beszélgetett – paposság nem volt benne. Csulónak hívta mindenki. Ezt a nevet diáktársai ragasztották rá állítólag: egyikük ezt a szót vélte leolvasni az általa folyamatosan, sokszor beszélgetés közben is firkált jegyzetcédulák egyikéről – amit utóbb maga sem tudott elolvasni.

Érdekes és különös tagja volt a rabbitestületnek szellemi érdeklődése és ízlése révén is. Elégedetlen volt a magyar imafordításokkal, kuncogott az askenázi kiejtés helyi változatain és idegenkedett az itt kialakult istentiszteleti gyakorlat számos vonásától: a neológia egynémely dallamától, a Tóra-olvasás ledarálásától, de valamelyest már a zsúfoltságában – különösen az érdeklődök számára – emészthetetlen, érzelmileg és gondolatilag követhetetlen imarendtől is. Egyszóval: az értelmes áhítat, a kavvana lehetőségét hiányol­ta és kereste, mint – ha ellentétes irányokban is – a liturgia minden reformer és misztikus kritikusa. Bár alternatív próbálkozásokra pécsi hitközségében neki sem futotta, de egyike volt azon igen kevésszámú rabbiknak az utóbbi évtizedekben, akik e probléma pedagógiai súlyával is tisztában voltak.

A Rabbiképzőben a héber és arámi nyelvet, elsősorban a Tórát és a hetiszakaszokhoz tartozó prófétai szakaszokat tanította. A Misnában (Ber. II.3), R. Jehuda álláspontja sze­rint, aki a Smá főimát nem gondos kiejtéssel mondja (lo dikdek be-otijoteha), az nem tett eleget kötelességének.

Nemcsak az imaszövegeknél, hanem minden bibliai és más zsidó szövegnél is a dikduk, a filológiai pontosság volt a szenvedélye: az ige- és névszóalakok meghatározása a rokon alakok minél bőségesebb számbavétele alapján; a szójelentések megragadása az általa is kedvelt etimologizálás révén és a héberen belüli, a szöveghez minél közelibb asszo­ciációk feltérképezése valamint a más nyelvekkel való összevetés segítségével, mindeközben a képzetek, fogalmak archeológiáját kutatva. (Láttam a Rabbiképzőben fiatalkori füzeteit kallódni: szókupacok laponként, amolyan héber thesaurus-kísérleteknek tűntek. A betűkből felépülő szavak eti­mológiai, alaktani, jelentéstani, poétikai kapcsolatainak sok­dimenziós terében mozgott a fejében a héber szókincs.) Ez­zel az érdeklődésével csak a háború előtti Rabbiképzőben lelt volna a kuszaságban irányt mutató mesterekre. A háború utáni utódintézmény viszont – habár csak ebben, a nyelv iránti attitűdjében is – egyre inkább megtért az askenázi ortodoxia szelleméhez. Az, hogy a zsinagógái használatban is előnyben részesítette volna a szefardi kiejtést, a legutóbbi időkig különcségnek, ha ugyan nem cionista lázításnak számított; a sokrétű és érzékeny nyelvi, nyelvtani tudása pedig, mint a régi askenázi világban a hokhmat ha-lason, valóságos titkos tudománynak. Úri sportja a szójáték volt; ugrálta a dupla­ meg tripla Bergereket. Jól meg is gyötörte – maane lason – néha a nyelveket.

Az érdeklődése, azt hiszem, nem tudott és nem is akart kiszabadulni annak a két zsidó könyvnek a problémaköréből, ami először került nyilván az ő kezébe is: a Sziddur és a Humas köréből. First things first, először az alapdolgokat, éspedig a legegyszerűbb módon, a piaijukat kell megérteni, ilyen beálh’tottsága volt – ezzel már a régi rabbinikus világ- bán is csak keveseknek sikerült karriert csinálni – és ezért valahogy nem volt szerencséje a hagyományos curriculummal. Talán türelme sem volt ahhoz, hogy a „későbbitől” várja a „korábbi” megértését; a kommentárok neki általában több problémát vetettek fel, mint amennyit megoldottak. Sőt, e két „főkönyvet” is egy kisebb körbe vonta: az alefbesztól, a régi Sziddurok első lapjára nyomtatott alefbesztól a tényleg titkos tudományok alefbeszéig. (Az akrosztichonos zsoltárok és pijjutok is ébreszthették ezt az érdeklődést.) A Talmud egy helyén (Sabb. 104a) a rabbik azt mondják, gyerekek jöttek a tanházba és olyan dolgokat mondtak, amiket még Józsué idejében se mondott senki – majd a héber betűk neveinek jelentőségére, az írott betűalakokra és hasonlókra vonatkozó midrasi megjegyzéseket olvashatunk. Az utóbbi években erősen foglalkoztatta ez a téma, bár más megközelítésből: a héber betűk neveinek nyelvtani, illetve – ennek talaján, amennyire lehet – jelentéstani vizsgálata. (Talán előkerül még kéziratos vázlata, töredéke e témáról.)

A jeruzsálemi Talmudban (Meg. 1.11; 71b) olvassuk a Bet Guvrinból való R. Jonatán mondását: Négy nyelv különösen alkalmas arra, hogy a világ használja: éspedig a görög az énekekre, a latin a vezénylésre („csatára”), az arámi (״szír”) a kesergőkre, és a héber a beszédre.

Görögöt és latint Dercsényi Mórictól tanult a Rabbiképzőben. A retorikai és poétikai elemzés meghatározásaival e tanulmányok keretében ismerkedett meg, de a héber nyelvtanhoz is e nyelvektől és e nyelvekből kapott fogalmi fegyverzetet. (Szóló-pantomim volt ez, nehéz vértezetben; a diákok – utalt rá nemegyszer – általában még a magyar nyelvtantól is megdermedtek.) Latinból gyűjtött jelentős szó- és szóláskincset is, amit nagy élvezettel és leleménnyel csűrt és csavart a mindenkori alkalomhoz idomítva. Hallottam tőle egy érdekes feltevést, aminek szakkönyvekben azóta sem találtam nyomát: a dukhifat (Lev. 11.19; Dt. 14. 18), azaz a búbos banka nevű tisztátalan madárféle nevének elején ő a görög-latin „duo” számnevet ismerte föl, amit egyébként a héber nyelvújítás is – hasonlóan képzett arámi szavakat szem előtt tartva – szívesen alkalmazott szóalkotásra. A madár kettős búbjára, taréjára Rasi is utal.

Számos nyelvet tanulmányozott a maga autodidakta módján (eszperantóban is nagy tekintélynek számított), de a legelevenebben, úgy láttam, újlatin nyelvekkel, a franciával, az olasszal, a spanyollal foglalkozott, és – a ladinoval.

Goldziher hívta fel a figyelmet arra, hogy az arab nyelvnek nem volt szava az imára, az iszlám megjelenése után az arámiból (cela) kölcsönözte azt. A Mahzarta szó először a szír keresztény egyház szír nyelvében (ami az arámi nyelv egy kései dialektusa) jelölte az imakönyvet. A Mahzor, a zsidó évi ünnepkör imakönyvei vissza-visszaterelték Istvánt a nehezebb zsinagógái imákhoz és költeményekhez, melyeknek ugyan csak kisebb része „tisztán” arámi nyelvű, de amelyekben arámi szavak, mondatok mindenütt felbukkan­nak. Mint bármely költészet, sokszoros feladvány a filológusnak: alig érthető szófűzés, rejtett irodalmi allúziók, obskúrus szavak, megfejtésre váró ritmus-, rím- és vers­szerkezet, elhanyagolt, rossz vagy romlott, akár „kreatív” nyelvtan – és akkor az irodalomtörténeti kérdésekről még nem beszéltünk. Ha van olyan, hogy vallási kedély, akkor az övé, azt hiszem, felfrissült, erőre kapott e jobbára komor műfajtól.

A héber? Az idézett mondás felsorolásában is persze, aharon aharon haviv: a legutolsó a legkedvesebb. Ahogyan az ünnepek Smone Eszréje és kiddusának áldása fogalmaz: „… kiemeltél bennünket minden nyelvek közül…” Egy nyelv volnánk? Akárhogyan is: ebben a dicséretben telt az élete.

Berger István z.l. írásai

Szarajevói ladino közmondások, szólások és magyar megfelelőik in.: MIOK Évkönyv 1977/78. 49-55. old. Budapest szerk.: Scheiber Sándor

Zsoltárolvasó, Az Ómerszámlálás napjaiban (MEIR WEISZ pro­fesszor előadása nyomán) Tchillim 39. in.: Hetven év. Emlékkönyv dr. Schweitzer József születésnapjára 14-15. old. Bpest, 1992. A Budapesti Zsidó Hitközség kiadványa szerk.: Landeszman György és Deutsch Róbert

Ladino közmondások “félmúltból” szemlélve in.: Szombat 1992 nyár 4. évf. 6. sz. 34-36. old.

Az Új Életben megjelent írások 1992-ig

Mikisz Theodorakisz Mauthausen-ciklusához 34. évf. 11. sz. 1969. június 1. 2. old.

Elias Canetti, az 1981-es irodalmi Nobel-díj nyertese 37. évf. 5. sz. 1982. március 1. 2. old.

Doktor J. Amusin halála 39. évf. 15. szám 1984. augusztus 1. 3. old.

Soloveitchik emlékkönyv 39. évf. 23. sz. 1984. december 1. 3. old.

Magyarország 1944-ben 39. évf. 2. sz. 1985. január 15. 4. old.

SabboszSiró” 40. évf. 3. 1985. február 1.1. old.

Az Anna Frank Gimnázium pécsi vendégszereplése 40. évf. 4. sz. 1985. február 15. 2. old.

A Goldmark-kórus évadzáró hangversenye 40. évf. 13. sz. 1985. július 1.4. old.

Növekvő fények példája 40. évf. 23. sz. 1985. dec. 1. 1. old.

Sabbasz hachaudes 40. évf. 7. sz. 1986. ápr. 1.1. old.

Prófétai szellem 39. évf. 17. sz. 1986. szept. 1. 1. old.

Szabadulás 39. évf. 3. sz. 1987. febr. 1. 1. old.

A gyász heteiben 42. évf. 14. sz. 1987. július 15. 1. old.

A Velencei Kalmár a Pécsi Nemzeti Színházban 42. évf. 22. sz. 1987. nov. 15. 3. old.

Sábbász Chanukka 40. évf. 24. sz. 1987. dec. 15. 1. old.

Smini” Hetiszakasz 40. évf. 8. sz. 1988. ápr. 15. 1. old.

Az engesztelőnap elé 43. évf. 18. sz. 1988. szeptember 15. 1. old.

Jegyzet

Az Új Életben megjelent írásokat 1992-ig tudtam figyelemmel követni. Az 1989-es évfolyamhoz nem tudtam hozzáférni.

Schmelowszky Gusztáv

Címkék:1994-09

[popup][/popup]