Szó és kultúra

Írta: Oszip Mandelstam - 1992-11-01 Rovat: Archívum, Irodalom

A pétervári utcákon a fűszálak annak az őserdőnek első sarjai, amelyek majdan elborítják a modem városok helyét. Bámulatos üdeségű ez a fényes, zsenge-zöld színfolt – egy új, átszellemített természet része. Valójában Pétervár a világ legélenjáróbb városa. Nem a világvárosias jelleggel, nem a felhőkarcolokkal mérhető a modem idők futása, a sebesség, hanem a vidám kis fűszállal, amely kibújik a város kövei alól. Vérünk, muzsikánk, államiságunk egy új, lágy-természetű létben folytatódik: a Psyché-Létben. Ebben az ember-nélküli szellem-birodalomban miden egyes fa erdei nimfává alakul, és minden jelenség önnön metamorfózisáról szól majd.

Állítsuk meg mindezt? Minek? Ki állítja meg a Napot, amikor veréb-fogatán atyai házába rohan, ha elfogja a visszatérés vágya? Nem jobb-e, ha megajándékozzuk egy ditirambussal, ahelyett, hogy alamizsnát könyörögnénk tőle?

Nem értett ő semmit és gyenge és félénk volt, mint a gyermek,

Idegen emberhad neki halakat s vadakat ejtett.

Köszönöm néktek, „idegen emberek”, figyelmességteket, a régi világ feletti gyöngéd gyámságtokat, amely már „nem e világból való” s amely már teljességgel az eljövendő metamorfózis sóvárgásaiba és előérzetébe merült:

Cum subit illius tristissima noctis imago,

Quae mihi supremum tempus in űrbe fűit,

Cum repeto noctem, qua tot mihi cara reliquit,

Labitur ex oculis mine quoque gutta meis.

Képeivel ha körüllebeg újra a szívfacsaró éj az az utolsó éj római búcsúm elolt, s újra eszembe jut a sok kedves, amit veszítettem, két szomorú szememet most is elönti a könny.

(Ovidius: Tristia, Szabó Lőrinc fordítása)

Igen, a régi világ – „nem e világból való” -, de inkább él, mint valaha. A kultúra harci szekértábor lett: nem ételünk van, de kolostori étkezőasztalunk, nem szobánk, hanem szerzetesi cellánk, nem ruhánk, de ünneplő mise-köntösünk. Végre elértük a belső szabadságot, az igazi belső örömet. Az agyagkorsók vizét úgy isszuk, mint a bort és a Napnak jobban tetszik, ha egy kolostori ebédlőbe süt, mint ha egy vendéglőbe. Az alma, a kenyér, a krumpli ezentúl nemcsak a fizikai, de a szellemi éhünket is csillapítja. A mai ember nem ismeri a csupán fizikai éhséget, vagy a csupán szellemi táplálékot. Számára a szó is – test, és az egyszerű kenyér is – öröm és titok.

Az emberek minden eddigi különbözősége eltörpül a mellett az ellentét mellett, mely a szó barátai és ellenségei között feszül. Vagy igazi áldozati bárányok, vagy bakkecskék. Szinte

fizikailag, testemben érzem azt a tisztátalan kecskebak-szellemet, amely a szó ellenségeiből árad. Itt helyénvaló, ami a komoly nézeteltéréseknél csak a végső érv lehet: „Az ellenségem messziről bűzlik”.

Az állam világiasodása nem állt meg az egyház és az állam szétválasztásával, ahogyan azt a francia forradalom értelmezte. A társadalmi fordulat ennél mélyebb szekularizációt hozott magával. Kirajzolódik az új összefüggések szerves típusa, amely az államot a kultúrával hasonlóan köti össze, mint ahogy azt a fejedelmek tették a kolostorokkal. A kolostorok voltak a fejedelmek tanácsadói. Ez mindent megmagyaráz. Az állam kivonulása a magas kultúrából magát az államot teszi a kultúra függvényévé. A kultúrértékek díszei az államiságnak, ők kölcsönzik színét, formáját, és, ha úgy tetszik, még nemiségét is. Az állami épületeken, a sírköveken, a kapukon a feliratok óvják meg az államot az idő rombolásától.

A költészet eke, mely az idői úgy szántja fel, hogy az idő mélyrétegei, a feketeföld kerülnek felülre. De vannak korok, amikor az emberiség nem elégedvén meg a mával, szántóvetőként sóvárogva az idők szűzföldjére vágyik. A forradalom a művészetben óhatatlanul klasszicizmushoz vezet. Nem azért van ez így, mert Dávid aratta le Robespierre-t, hanem mert így akarja a föld.

Gyakran hallani: ez szép, ez jó, de ez már a tegnapi nap. Mégis én azt mondom: a tegnapi nap még meg sem született. Igazából még nem is volt. Én újra akarom Ovidiust, Puskint, Catullust, és engem nem elégít ki a történelmi Ovidius, Puskin, Catullus.

Valójában meglepő hogy mindenki csak bajlódik a költők- kel, de sehogysem tudnak megszabadulni tőlük, pedig hát elolvassuk őket és vége. „Túlestünk rajta” – ahogy manapság mondják.

Pedig erről szó sincs. Catullus ezüst trombitájának szava: „Ad claras Asine volemus urbes”, azaz „Szállj Ázsiában a büszke városokba” (Catullus, XLVI. vers, Devecseri Gábor fordítása) – most sokkal jobban gyötör és izgat bennünket, mint bármely futurista feladvány. Ez még nem létezik oroszul. Pedig ennek léteznie kell oroszul. Azért vettem példaként egy latin nyelvű verset, mert azt az olvasó a kötelesség kategóriájába tartozóként fogja fel: az imperatívusz bennük kategorikusabb, érzékletesebb. Ez minden klasszikus költészet tulajdonsága. Annak fogjuk fel, aminek lennie kell s nem, ami már volt.

Tehát egyetlen költő sem volt még. Szabadok vagyunk az emlékek terhétől. Viszont hány örömteli előérzet: Puskin, Ovidius, Homérosz! Mint mikor a szerelmes a csöndben összetéveszti a gyöngéd neveket és hirtelen eszébe jut: mindez már volt – a szavak is, a haj is, a kakas is, amelyik az ablak alatt kukorékolt – ez kiáltott már Ovidius Tristiáiban is -, és az ismétlődés mélységes öröme, szédítő öröm keríti hatalmába: Mint sötét vizet, iszom a levegőt felkavartan,

Az eke szántja az időt s föld vala a rózsa is valaha. (Mandelstam: Ti nővérek – Súlyosság és Jóság)

Így a költő se fél az ismétlődésektől, megmámorosodik a klasszikus bortól.

Ami igaz egy költőre, igaz minden költőre. Nem érdemes fölállítani iskolákat. Nem érdemes poétikát kieszelni.

A szó életében hősi korszak köszöntött be. A szó – test és kenyér. Osztozik a kenyér és a test sorsában: a szenvedésben. Az emberek éhesek. Még éhesebb az állam. De van valami, ami még annál is éhesebb: az idő. Az idő fel akarja falni az államot. Kürtszóként zeng a fenyegetés, amelyet Gyerzsavin egy palatáblára vésett fel. Ki emeli föl a szót és mutatja meg azt az időnek? Nincs éhesebb, mint a leontyevi bizánci állam: az szörnyebb az éhes embernél is. Együttérzés a szót megtagadó kultúrával – ez a mai költő” társadalmi útja és hőstette.

Akinek szíve van, már látva

látja,

idő, hajód mint süllyed el.

(Mandelstam: Derengő szabadság, Pór Judit fordítása)

Ne követeljetek a költészettől szigorúan vett tárgyiasságot, anyagszerűséget. Ez ugyanaz a forradalmi éhség volna. Tamás kételkedése. Minek mindig mindent ujjaink begyével megtapintani? S főleg – minek azonosítani a szót a tárggyal, amelyet jelöl?

Vajon a tárgy a szó gazdája? A szó – Psyché. Az eleven szó nem jelöli a tárgyat, hanem szabadon választja mintegy lakóhelyéül az egyik-másik tárgyi jelentést, tárgyiságot, drága testét. A tárgy körül a szó úgy lebeg, szabadon, mint a lélek a már elhagyott, de el nem feledett test körül.

Amit elmondottunk a tárgyiasságról, a képszerűségre kicsit másképp vonatkozik:

Prends l’éloquence et tords-lui son cou!

(Szónoklat? Törd ki a nyakát….)

(Verlaine: Költészettan, Kosztolányi Dezső fordítása) írj csak kép-nélküli verset, ha tudsz, ha képes vagy rá. A hosszú távollét után a vak, alig érintvén látó ujjaival megismeri a kedves arcot, és az örömkönnyek, a felismerés igazi örömének könnyei törnek fel szeméből. A verset a belső kép és a hangnak az a gipszmintája élteti, amely megelőzi a költemény megírását. Még egyetlen szó sincs meg, de a vers már él. Ami él, az a belső kép, és ezt érzékeli a költő hallása:

….édes csupán a felismert perc öröme (Mandelstam: Tristia, Pór Judit fordítása) szó szerint: „édes csupán a felismerés perce”.

Manapság szinte bábeli zűrzavar tanúi lehetünk. A költők szent őrületben kezdtek minden idők és minden kultúra nyelvén beszélni. Már semmi sem lehetetlen. Ahogy a haldokló szobája áll nyitva mindenki előtt, úgy áll tárva-nyitva a régi világ ajtaja a tömeg előtt. Hirtelen minden közös tulajdonba ment át. Menjetek és vigyétek! Minden elérhető” – minden labirintus, minden titkos járat.

A szó nem is hétágú, de ezerágú varázssíp lett, amelyre egyszerre összes század „lélekzete” leheli. E bábeli zűrzavarban az a legmegdöbbentőbb, hogy a beszélő nem is tudja azt a nyelvet, amelyen beszél. Egy számára teljesen ismeretlen nyelven szól. Ugyanakkor mindenki és ő maga is azt képzeli, mintha görögül vagy kaldeusul beszélne. Ez maga a visszájára fordított műveltség. A kortárs költészet, minden bonyolultsága és belső kifinomultsága ellenére naiv:

Écouter la chanson gisse…

(Versed ragadd meg a lágy levegőben)

(Verlaine: Költészettan, Kosztolányi Dezső fordítása)

Napjaink szintetikus költőjének számomra nem annyira Verhaeren tűnik, hanem inkább a kultúra Verlaine-ja. Számára a régi világ minden bonyolultsága ugyanazon a puskini varázssíp. A modem költészetben az eszmék, a tudományos rendszerek és az állami teóriák éppoly pontosan énekelnek, mint elődeiknél a csalogányok és a rózsák.

Ki is mondta, hogy a forradalom oka a bolygóközi tér éhsége? Szét kell hinteni a búzát az éterben.

1921.

Az összeállításban szereplő versek és prózai munkák Erdődi Gábor fordításai.

Oszip Mandelstam

Homály üli szív koronáját…

Homály üli szív koronáját.

Testünk kő: messzi gurul.

Költő szomjúz: hivatását

nem tárta neki fel az Úr.

Megszállták titkon a vágyak, –

Sajgó-súlyú sugarak

Testet követeltek az árnyak