Szombat előfizetés 2017

Szlovákia és a zsidók

Írta: Gadó György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szlovákia és a zsidók

Akár más kelet-európai államoknak, Szlovákiának is nehezére esik megemészteni saját fasiszta múltját. Ha – mint Nyugaton – előbb a hidegháború akadályozta a teljes tisztázását, úgy 1989 után a nacionalizmus. Ma már azonban nem lehet tovább eltusolni a nácibarát, klerikális-tekintélyuralmi Tiso-rendszer (1938-1945) bűneit.

A vidéki szlovák pap, Andrej Hlinka már az első világháború előtt megalapí­totta Szlovák Néppártnak elnevezett mozgalmát. 1918 után, Masaryk Csehszlovákiájában ez mind agresszí­vebb nacionalista párttá vált.

Amikor Hitler Csehszlovákia szétzú­zása után 1939 márciusában létrehoz­ta a „Szlovák államot” a Hlinka-párt (HSLS) a führer-elv alapján szervezett csatlós állam vezető erejévé vált.

Az állam és az állampárt élén egy pap állott: Jozef Tiso, akinek „führer”-pozícióját a „Szlovák Állam” alkotmánya is rögzítette. Tiso papi mivolta ellenére Hitler csodálója volt, aminek számta­lanszor kifejezést is adott. A Tiso-féle állam hatóságai buzgón kaptak a németek javaslatán, hogy deportálják a szlo­vákiai zsidókat Lengyelországba. Szlo­vákia volt Európa egyelten országa, amely kész volt minden deportáltért „költség-hozzájárulást” fizetni a náci hatóságoknak (500 birodalmi márkát). A szlovák rezsim abban is egyedülálló volt, hogy minden antiszemita intézke­dést a parlament útján legitimált, majd pedig alkotmányosan „legalizálta” (1942. május 15-én) a zsidók elhurcolá­sát is az országból.

A szlovák kormány már 1939. április 18-án, egy hónappal az önállóság kinyilvánítása után meghozta az első zsi­dótörvényeket. Ezeket számtalan, pub­licisztikai csinnadrattával kísért zsidóel­lenes rendszabály követte. Csupán az 1940/1941 évben száznegyvenegy ilyen rendelkezés jelent meg. Mérföld­követ jelentett a 198/1941 számú ren­delkezés a második „zsidótörvény”, aminek kapcsán szlovák hivatalos kö­rök még büszkélkedtek is: ez némely pontban keményebb, mint az úgyneve­zett nürnbergi törvények.

Az Eduard Benes elnökletével a lon­doni száműzetésből Prágába visszatért kormány 1945-ben komoly dilemmával találta szemben magát: a Csehszlovák Köztársaság egy része többé-kevésbé saját kezdeményezéséből Hitlerhez szegődött, az ő oldalán részt vett a Szö­vetségesek elleni háborúban és a leg­súlyosabb náci bűntettekben. Ugyanak­kor az volt a feladata, hogy új életre keltsék Csehszlovákiát mint egységes államot, és megőrizzék az 1918-1938 közötti köztársaság jogfolytonosságát. Hat évig tartó szünet után, az állam megőrzése kapott elsőbbséget. Szlová­kia a csehekkel azonos elbánásban ré­szesült, noha akkori szemmel a szövet­ségesekkel ellenséges nemzet volt. Ja­vára szolgált, hogy a szlovákok egy ré­sze 1944-ben fellázadt Németország és a szlovák náci rendszer ellen. (Ezt a „Szlovák Nemzeti Felkelést” egyébként pontosabban és valósabban fedné az „elit-felkelés” fogalma.)

A háború befejeztével Szlovákiában csak ötvenöt halálos ítélet született, ebből huszonkilencet hajtottak végre. Elsősorban német háborús bűnösöket végeztek ki, a szlovákokkal nehezeb­ben ment a dolog. Hóhérkézre jutott Vojtech Tuka, az ultraradikális minisz­terelnök, Anton Vasek, Szlovákia Eichmanja, valamint Otomar Kubala, a Hlinka Gárda nevű, az SA és az SS mintájára formált terrorszervezet vezér­kari főnöke. Pozsonyban felakasztották végül – persze nem minden prágai nyo­más nélkül – a legfőbb felelőst, Tisót, Szlovákia führerét és elnökét. A szlová­kiai nácizmus más fő képviselői elke­rülték az akasztófát, akár mert megszöktek, akár, mert kihasználtak zava­ros viszonyokat. így például Alexander Mach, a Hlinka Gárda főparancsnoka, aki a szlovákiai „Endlösung” egyik legfőbb felelőse volt. Machnak kapcso­latai voltak a kommunistákkal – barátai közé tartozott Gustáv Husák, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság későbbi elnöke -, így megúszta börtönbüntetéssel. A közelmúlt politikailag „méltányos” kezelésétől már csak egy lépés volt e múlt teljes kiszorítása a köztudatból.

A múlt személyei a jelenben

Ezt a lépést meg is tették 1948 után a hatalomra jutott kommunisták, akik­nek nagyhangú „antifasizmusa” inkább a hatalom megtartásához és a szovje­teknek való udvarláshoz kötődött, ám vajmi kevéssé Szlovákia náci múltjá­nak a feldolgozásához. Ellenkezőleg: a „népi demokrácia kibontakozása” je­gyében nem utolsó sorban épp arra tö­rekedtek, hogy a saját zászlajuk alá so­rakoztassanak fel korábban nácibarát, plebejus tömegeket. Így aztán bizonyos személyi folytonosság alakult ki olykor még exponált tisztségekben is. Milo Ur­ban író, a zsidóellenes uszításra szako­sodott Gárdista című lap főszer­kesztője hamarosan az új urak szolgá­latában folytathatta működését, immár természetesen „szocreál” színben. A jo­gász Petger Colotka, aki a Hlinka Gár­dának a partizánok elleni harcban és a zsidók legyilkolásában közreműködő „készültségi részlegeinél” (POHG) tevékenykedett, a kommunista uralom utol­só éveiben, Husák idejében, Szlovákia miniszterelnöke lett.

A túlélő zsidók nem jutottak nyuga­lomhoz. 1946-1948 között Szlovákiá­ban kisebb pogromok voltak. 1950 után eljött a „kozmopolitizmus” és a „zsidó nacionalizmus” elleni harc ideje. A Cionista Szövetség vezetői és más zsi­dó személyiségek elleni bírósági eljárás Pozsonyban a vádlottakra kiszabott ke­mény börtönbüntetésekkel ért véget. A hitközségek szövetsége kivételével fe­loszlattak és betiltottak minden zsidó szervezetet, mint „az amerikai imperia­lizmus ügynökségeit”, az emberbaráti szervezeteket sem leszámítva. Azokban az évtizedekben a holokauszt témája természetesen tabu volt. 1968 után a kormányhű sajtóban még mindig az „anticionizmus” kísértett (a gyakorlat­ban ez semmi mást nem jelentett, mint közönséges antiszemitizmust): Husák a Prágai Tavaszban is „az amerikai irányí­tású cionizmus” művét látta.

Három évvel az 1989-es „bársonyos forradalom” után az derült ki felméré­sekből, hogy a szlovák lakosság harma­da a zsidókban „a politikai fejlődésre nézve veszélyt” lát. Szlovákia lélekszáma 5,4 millió, a zsidók számát legfel­jebb ötezerre becsülik.

Az eltelt nyolc évben a Szlovák Köz­társaság kormányai ismételten kinyilvá­nították, hogy az új állam nem tekinti magát a Hitler-barát „Szlovák Állam” utódának. Nacionalista jobboldali kö­rök azonban más nézeten vannak, az ő számukra a Tiso-rezsim tisztára mosdatása a cél. (A politikai irányultság fogal­mait viszonylagossá teszi Szlovákiában a szélsőbal – és a szélsőjobboldali erők összefonódása.). Minthogy pedig annak a zsidóüldözés volt a leggonoszabb, legszégyenletesebb tette, a revízió problémája lényegénél fogva összekap­csolódik az antiszemitizmus komplexu­mával.

A revizionisták „szelídebb” válfaja számára elsősorban Tiso rehabilitáció­járól van szó az ő állama – úgymond – kereszténydemokrácia volt, csak épp „hadidemokrácia”, a zsidók tragédiája kizárólag – vagy legalábbis túlnyomólag – a németek számláját terheli. Megszó­lalnak azonban jóval gorombább han­gok is: a zsidók a szlovákság ellenségei voltak, idegen test, mely tobzódva élt, és maga okozta balsorsát.

A szlovákiai jobboldali radikális mozgalmak körén belül a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) vált a szélsőjobb legnagyobb erejévé. 1998-ban a szava­zatok 9 százalékát kapta meg, 14 he­lyet szerzett a 150 tagú törvényhozás­ban, és éveken át partnere volt Vladi­mir Meciarnak. Az SNS ellenségképét a zsidókon és a cigányokon kívül a ma­gyarok testesítik meg. A párt a nyugat­-európai jobboldali radikálisok testvér­pártjának tartja magát, azonban olyan nyelvezetet használ, amilyet Nyugat- Európában nem mernének vállalni a politikai palettán hasonlóképp elhe­lyezkedő erők. Finomabb formában, de más pártok is élnek nacionalista, fa­siszta jelszavakkal, ha szavazatokat akarnak nyerni. A nagy pártok képvi­selői olykor ott asszisztálnak jobbolda­li radikális szervezetek emlékünnepsé­gein és más rituáléin, így például a kü­lönböző Tiso- és Hlinka-társaságok ren­dezvényein (Ezek szemlátomást sza­lonképeseknek számítanak.) Különö­sen szégyenletes, hogy a nagy múltú kulturális intézmény, a 19. századig visszanyúló gyökerű Matica Slovenská, valamint a katolikus klérus egyes ré­szei azonosulnak szélsőséges követe­lésekkel, és részt vesznek egy gyilkos rezsim szerecsenmosdatásában. Súlyos tény, hogy ehhez a táborhoz csat­lakozott Szlovákia katolikus egyházá­nak legnagyobb méltósága, Ján C. Korec bíboros, valamint Ján Sokol érsek és néhány hangadó püspök.

Kinövések

A könyvpiacot már régen elárasztot­ták hasonló szellemű irodalommal – a Cion bölcseinek jegyzőkönyveitől és a náci idők főbűnöseinek emlékirataitól a történelemhamisító, áltudományos művekig. Vezető szlovák politikusok ismételten kijelentették – különösen a külföld felé -, hogy küzdeni akarnak az antiszemita és neonáci tendenciák el­len. Ám a hatóságok csak tétlenked­nek, noha meg lenne a törvényes le­hetőség arra, hogy fellépjenek ezek el­len. Ezzel szemben gyakran még támo­gatnak és ünnepelnek is olyan antisze­mita publicistákat, mint a már említett Durica. Hiányzik a politikai akarat az anyagi jellegű jóvátételi intézkedések­hez is. Mi több: egykor „árjásított”, az­után a kommunisták által kisajátított ingatlanokat az elmúlt években szá­mos esetben az „árjásítóknak” szolgál­tatnak vissza.

Ilyen körülmények között szimboli­kus gesztusokká satnyulnak különféle pozitív, jó szándékú hivatalos intézke­dések. Például zsidó temetők megtartá­sára bizonyos pénzösszegeket biztosítottak a hatóságok. 1998-ban bélyeget adtak ki a hírneves pozsonyi rabbi, Mose Szófér emlékére. A Nemzeti Múze­um részlege gyanánt létrehozták és évek óta finanszírozzák a fővárosban a Zsidó Múzeumot. A szlovákiai zsidóság­nak ez a roppant fontos kulturális intéz­ménye időközben Pavol Mestan pro­fesszor vezetése alatt a maga kiadvá­nyaival és nemzetközileg látogatott konferenciáival megbecsült intéz­ménnyé vált.

A már említett revizionista, antisze­mita történész, Durica írt egy könyvet Szlovákia és a szlovákok története cím­mel. Ezt kilencvenezer példányban osz­totta szét a középiskolák között az SNS-hez tartozó akkori oktatásügyi minisz­ter, Slavkovská. A könyv megjelenését különben hanyag módon az EU pénzel­te. Durica történelmi vázlata a naciona­lista mítoszok, a vaskos antiszemita ha­zugságok, a cinikus elbagatellizálások, torzítások és elhallgatások egyvelege. Az EU kiküldötteinek nem minden fá­radtság nélkül sikerült csak az iskolák­ból kitiltaniuk a még ma is díjtalanul kapható kötetet.

A Vojtassák-ügy

Végül még az időközben a világsajtó­ban nagy port felvert Vojtassák-ügyről: Jan Vojtassák szepesi püspök a Tiso-féle köztársaság államtanácsának az el­nökhelyettese volt. Történészek az ő magatartásának tulajdonítják, hogy ez a testület ellentmondás nélkül hozzájá­rult a deportálásokhoz. Dokumentumszerűleg bizonyított, hogy az antiszemi­ta püspök az egyházmegyéjéből leg­alább egy zsidót név szerint denunciált és a deportálását követelte. Bár Izrael és más zsidó körök többször tiltakoz­tak, a Vatikán azon van, hogy eleget te­gyen a szlovák püspöki kar kérésének, és boldoggá avassa a néhai püspököt, mint az egyház vértanúját, akit a kom­munisták alaptalan vádakkal évekig börtönben tartottak. Egyes megfigyelők szerint még ez lenne „a kisebb baj”: bi­zonyos szlovák körök ugyanis a legszívesebben magát Jozef Tisót is szentté avatnák.

Neue Zürcher Zeitung, 2001. június 16/17.

Gadó György fordítása

Címkék:2001-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Újraéled-e a bécsi zsidó zsurnalizmus?

Újraéled-e a bécsi zsidó zsurnalizmus? Amikor Oskar Bronner 1986-ban, 13 éves amerikai tartózkodás után vissza­tért Bécsbe, már az első reggel...

Újragondolni a Holocaustot

Újragondolni a Holocaustot Yehuda Bauer, a Jad Vasém Intézet 75 éves világhírű kutatója, a világ egyik leg­nevesebb, és még ma...

Close