Szombat előfizetés 2017

Szirtek és zátonyok között

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Könyvespolc

(Kertész Imre: Gályanapló. Holnap Kiadó, Budapest, 1992. 239 oldal, 180 Ft.)

Könnyed depresszió” – írja nem egyszer a keletkezés harminc éve alatt Gályanaplójába a szerző. Hűvös eleganciával szemlélt neurózisát termelőerővé avatja, írói attitűdjéből adódó felfokozott önreflexiós készségét a feljegyzések munkamódszerének (s egész írói működésének) szerves részévé teszi. Újra és újra olvassa naplóját, magát is kommentálja, s kemény ítéleteket mond: „Auschwitz és Szibéria úgy múlt el (ha elmúlt), hogy alig érintette meg az ember tudatát, etikailag pedig semmi sem változott. Minden tapasztalat hiábavaló.” (102. o.)

Kertész Imre, a Sorstalanság, A nyomkereső, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért és Az angol lobogó szerzője, a mai magyar próza megkésve felfedezett klasszikusa. Önsorsrontó egzisztencialista, akinek élete ráadás a világtapasztalatra, mely holocaust néven közismert. 1991 áprilisában jegyzi fel: „..az vagyok, akit zsidóként üldöznek, de nem vagyok zsidó.” (235. o.). Illik-e, szabad-e ez esetben negatív identitásmodellről beszélni? Auschwitz a felnőtt Kertész számára világvég, a poszt-auschwitzi kor kultúra utáni állapot. Azzal az élménnyel, hogy a civilizáció csődöt mondott – sugallja -, a továbbiakban nem lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna, más koordinátarendszerbe tevődött át a létünk, ahol a „magyar”, „zsidó”, vagy „antiszemita” kifejezések mögötti tudattartalom s e fogalmak köre már koránt- sem értelmezhető’ a csődélményt megelőző konnotációban.

Élettényekről ritkán ejt szót. Ha beszél ezekről, önnön létét is írói megfigyelés tárgyává teszi. Kísérleti nyúl, minek léte csakis a rögzíthető” tapasztalat nézőpontjából releváns. Naplója – élete – polifóniájából meghatározó a búvópatakként minduntalan előtörő’ túlélő’, ám személyisége szűrőjén az egész világot átereszti. Olykor törté- netet mesél, olykor alámerül egy problémában, boncolgatja, állást foglal, vagy nyitva hagyja a magának szegzett kérdést, olykor mellbevágó határozottsággal sző- géz le valamit: „Felkészülni. Hogy ne véletlen balesetként érjen, ahogy az utcasarkon fejbe ver egy útonálló. Beethoven: »Nyomorult, aki nem tud meghalni.«” Néha szántszándékkal sokkolni kíván egy-egy odavetett, ám esetenként felszínes, ezért céltévesztett mondattal: „Halottnak lenni bizonyára rossz lehet, de (mint mindenhez) ideivel valószínűleg hozzászokik az ember.” (88. o.). Néha pár szavas, kommentár nélküli idézetet rögzít, saját szövegét megtörve, a szerző’ nevét a végére biggyesztve, s ez a tömörség és alázat felemel.

Dionüszoszi élmények s egy alapvetően apollóni szellemi-érzelmi habitus. Megkockáztatom: ez tette nemzedéke egyik meghatározó szkeptikus gondolkodójává, s nem csupán prózaírójává Kertész Imrét. A filozófusnapló szövegei, mondattöredékei egy lelki viharait – munkaterápiaként – szellemi utazásainak vitorláiba befogó kapitány portréját vázolják elénk, aki magát láncolja a gályapadhoz, önnön rabszolgája lesz, hogy – bár eleve tudja: partot sosem érhet – naponta küzdjön tudatának örvényeivel és hullámaival. Legjellemzőbb helyzete a könyv középső fejezetének alcíme: „Szigetek és zátonyok között”. Kiszolgáltatottan sodródó, választási, döntési lehetőségeitől megfosztott, ezért sorstalan hajóutas. A készen kapott kötődésektől irtózó alkat, aki szabadulni igyekszik szerepkényszereitől. A relatív szabadság jelen állapota engedélyezi e mozgásteret. „Nekem ugyan nincsenek »identitásproblémáim« Hogy magyar vagyok, semmivel sem képtelenebb annál, mint hogy ».zsidó« vagyok; s hogy »zsidó« vagyok, mivel sem képtelenebb, mint hogy egyáltalán vagyok.” (192. o.) Egy, a „népi-urbánus” vitáról szóló könyv olvastán írja a kérdésről: „…olyan egzotikus, annyira idegen…” S magáról: „…csöndes elégedettség, hogy teljesen idegen vagyok hazámban, idegen az emberek között, idegen a világban.” (225. o.) E szinte kéjjel rögzített érzés ellensúlyaként értelmezhető minduntalan tetten érhető szellemi honvágya a német filozófia, zene, irodalom – egyszóval az európai civilizáció egyik ősforrása iránt. Bizarr intenzitásúnak tűnhet ez a vonzalom. Mintha a metafizikai kultúra kimunkáltságában párhuzamos zsidó és német tradíció vonódott volna kétségbe, mintha minden annulálódott volna azáltal, hogy az egyik kultúrkör reprezentánsai a másik létének jogát von- ták kétségbe, s e felfokozott érdeklődés az egyik megcsalt társ kétségbeesett vágyódása lenne a valahai szellemi partnerség után, annak tudatában, hogy a viszonyra immár örökre rávetül a történtek árnyéka. Meglehet, Kertész maga tiltakozna ilyesfajta szerepét tételező interpretáció ellen, ám itt húzódik a határ közlő és értelmező között. Mert míg ő jelen szövegének bizonyos pontjain foglalkozik csak zsidósága történetével, a recenzens az egészet nézi, s az életmű ismeretében viszonyítási pontként túl gyakran bukik fel a szerző számára „képtelen zsidóságában.

A milliók által típusszerűen megélt, számára szükségképpen mégis egyéni sorsban (sorstalanságban) Kertész soha nem egy szűkén értelmezett kisebbségi létélményt elemez. A zsidóság – s általa a holocaust – számára kivételes élet- és haláltapasztalat, melyet csakis a maga küszködő világ- és önértelmezési kísérletei legitimálnak vállalhatóvá. Döbbent csend fogadhatja csak alábbi mondatát: „Kezdem átlátni, hogy engem az öngyilkosságtól (Borowski, Celan, Améry, Primo Levi stb. példájától) az a »társadalom« mentett meg, amely a KZ-élmény után az ún. »sztálinizmus« képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról … szó sem lehet.” (233. o.) Katarzis valóban nincs, mert Auschwitz megtörténte (Pilinszky! parafrazálva) ma kevésbé sokkol, mint megtörténhetése. Bármikor, bárhol, akármi. Ha így van, a konzekvenciák levonhatatlanok, vagy ha mégis, csak a legsúlyosabb, önpusztító tett válthat meg az életre szóló sebzettségtől és szűkölő félelemtől, netán a Kertész által sugallt misztikus hajlandóság. „Nem elutasítani, hanem befogadni, nem nemet, hanem igent mondani – elérkezni az élet, a valódi, az ideológiától meg nem hamisított, az énem szennyezéseitől megtisztított élet rejtelmes kapujához. Kinyílik-e?” S lám, a végszó itt is csupán kérdőmódban állhat.

Szántó T. Gábor

Címkék:1992-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izrael színei

Juda Enav kiállítása Kőszegen Az egyik legrégebbi magyar zsidó közösség után mára mindössze egy nagy lakattal lezárt temető" - ahová...

Megbékéléseink

A Hadtörténeti Múzeum kiállítása „Türelmetlenség, kirekesztés, erőszak. Tombol a gyűlölködés. Ősindulatoktól fűtött, lélekmérgező előítéletekről megszabadulni képtelen sötét erők feszülnek egymásnak....

Close