Szilánkok

Írta: Várai Emil - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

A hölgyet egyesületünk rendezvényeiről ismerem, és a véletlen ültette mellém a metrón. Annyit tudok róla, hogy évekkel ezelőtt kérte: a havi hírlevél feladójaként ne tüntessék fel a MAZSIKE nevét, mert ugye a szomszédok… Míg rohan a szerelvény, beszélgetünk. Örömmel mesélem, hogy a napokban Izraelbe utazom,azután itthoni dolgokról esik szó. Több állomást elhagyva, az utasok is kicserélődnek körülöttünk. Amikor a Deák Ferenc térnél kiszáll, mégis súgva mondja: jó utat!

*

Bizonyára nem véletlenül engem szólít meg a Blaha Lujza téren egy idősebb férfi, miként jut a Kozma utca 6. alatti temetőbe. Mutogatok a Népszínház utca felé, hogy ott a villamos, mire meghív egy feketére. Először kérdezget, mit csinálok, hogyan vészeltem át az 1944-es őszt, majd elmondja, hogy Los Angelesben kérte meg egy ismerőse, keresné meg szülei sírját. Magáról beszél utóbb – visszafelé haladva a történetekben. Fényképen mutatja feleségét, unokáit, büszkélkedik a biztosító szakmában elért sikereivel, mesél az ukrajnai munkaszolgálatról, végül felidézi szülőfaluját, ahonnan kipusztult minden zsidó.

Mondja a község nevét, nekem meg beugrik, hogy néhány héttel ezelőtt barátom felesége ugyanezt a dunántúli helységet említette, mondván: ő annak egyetlen túlélője. Újdonsült ismerősömet hívom a Hauer cukrászda melletti telefonfülkébe, tárcsázom barátom számát, Judit veszi fel. Rákérdezek a község nevére, s ő igent mond. Átadom a kagylót, a Los Angeles-i bemondja nevét, a válaszra elsápad, zokogni kezd, izgalmában törve a magyart kinyögi: „máris ülök egy taxit…” Átölel. „Az unokatestvérem…, merre van a Hársfa utca?”

*

Évtizedeken át képviselte Magyarországot nemzetközi tudományos konferenciákon. Népszerűséget szerzett azzal is, hogy a záró banketten – ha spicces volt – magyar népdalokat énekelt. Mert megőrizte szülőhelyének jellegzetes beszédét, s mert évszázadokkal ezelőtt élt ősétől, akit talán egy oroszországi gettóba hatolt kirgiz, vagy mongol erőszakkal nemzett, ferdevágású szemeket örökölt, itthoni pályatársai a magyar fajta jellemző képviselőjének tartották. Otthonában sohasem beszéltek származásáról, elpusztított családtagokról, annál több szó esett a ״minden népet egyaránt szívéhez ölelő” internacionalizmusról és az ateizmus ״bölcsességéről”.

Mindezek ellenére az unokahad ott van a cionista fiatalok rendezvényein, a múlt nyáron a szarvasi nyári tábor örömeit is élvezhették. Az unokák egyike a napokban megjelent a soros zsebpénz-sarcért, majd annak átvétele után váratlanul megkérdezte: ״Nagypapa, mi melyik törzsből származunk?…” A nagymama hebegni kezdett: ״Ki tudja ma már az ilyet, hogy Ond, Kond, vagy …” Nem folytathatta, mert a próbálkozásért unokájától csúnya grimaszt, az öregúrtól meg egy morgást kapott. Az ugyanis értette a kérdést, válaszolt is: ״Mi leviták vagyunk, templomi zenészek és énekesek leszármazottai…” És kezét fejfedőként használva, dúdolni kezdte a tudat mélyéről felszakadó daltöredéket: Löho dajdi likrász káló…

Várai Emil

Címkék:1992-03

[popup][/popup]