Egy Ismeretlen történetéből
Az itt következő könnyű kis füzetek „Al-Chet” néven, Palesztinában, héberül fognak megjelenni. Az „A1-Chet” nagyjából annyit tesz, hogy: „…az összes bűneink miatt!” Ez az Örökkévaló előtti bűnvallomás zsidó formája. Ezzel csak azt szögezzük le, hogy ennek a könyvnek nem az a célja, hogy bárkit is csak úgy megvádoljon, de hogyha mégis vádat emelne, azt inkább maga ellen tenné.
Zsidók számára írták. Palesztinának.
Az európai kiadás számára szánt cím így hangzik: „Egy Ismeretlen történetéből”. Az imént említett és Palesztinának szánt bűnmegvallási formula, azaz az „ismeretlen” szó nem véletlenül lett kiválasztva. Arra céloznánk ezzel, hogy a zsidó, Európával való kétezer éves szimbiózisa után, még mindig ismeretlen maradt a kontinens számára. És ismeretlennek maradni veszélyesebb, mint idegennek.
Hadd idézzük fel az ismeretlen egyik múltbeli felbukkanását, alig 100 nap történetét. A budapesti 100 napét 1944-ből, amihez még azt kell hozzátennünk, hogy ugyanilyen joggal beszélhetnénk Córdoba 100 napjáról 1492-ből, Kijev 100 napjáról 1096-ból, és így tovább. Egyszer itt, aztán ott, egyszer a XII. századi Angliában, aztán a XIII. századi Franciaországban, máskor meg a XIX. századi Oroszországban. Ezer vastag könyvet lehetne megtölteni: megírni ennek az Ismeretlennek a teljes történetét, mely – sajátos módon – a nem zsidók történelemkönyveiből hiányzik és ezért az iskolás gyerekeknek sohasem kell megtanulniuk.
Valóban igaz, hogy a zsidót annyira nem ismerték? 1945 januárjában, Európában hirtelen kísérletet tettek arra, hogy – nagy sietve – bepótolják a lemaradásukat. A zsidót az egész világ előtt, a sajtóban, a rádióban, a riportokban és a moziban is megmutatták. Zsidó halált ábrázoltak a maga páratlan borzalmában, összes megjelenésében. Addig és addig mutogatták, amíg csak Európának elege nem lett belőle, és meg nem unta. Az unalom – mely adott esetben egyáltalán nem csekély erő – könnyen teljes szellemi és erkölcsi immunitást idéz elő. És az érzéketlenség végül is nem csak a zsidók iránt nyilvánul meg. Legyünk óvatosak!
Az ilyesféle, ezer és ezer dokumentumból csak egyet hozzunk fel példának: „Let‘s we Forget” („Felejtsünk!” – N.A.) – így nevezték ezt a kiadványt, ezt a nagyon szép könyvet – „published by the Daily Mail” („a Daily Mail kiadásában” – N. A.), s ebben a zsidó nép hulláit, a „gázkamrazsidókat” ábrázolták. Egy rakásban. Tömegében. Meztelenül, lecsupaszítva, a fotóriporter által megörökítve. Modemül és szabadon. A szemérmetlenségig gátlástalanul.
A zsidót még mindig nem ismerik? Még mindig nem! Ott fekszik, ruha nélkül, a maga testi valóságában: „Let’s We Forget.” Nem elég? Nem. Aztán hamarabb már: „Forget.” Előbb felejteni. Hagyják már békén a halottainkat. Az ismeretleneket. De számunkra mégis ismerősek. Egykoron: Apa. Testvér és barát. Tanító! Be akarjuk takarni. A testét. A szemérmét. Vagy valahogyan a nyugati civilizáció szégyenét? Ugyanaz, pillanatnyilag. Forget! Forget! Forget!
…
Ami ezután következik, az nem sietősen lett megírva, s ezért – sajátosan és kifejezetten – európai dokumentum, és nem zsidókönyv. Nem mártirológia vagy vádirat, és minden, csak nem vitairat. Ami ebben olvasható, az politika, harc, ember és hétköznap. Rossz órák, sőt néhol még beismerő vallomás is. Ám tisztán csak elbeszélés, és csak találomra választottuk ki ennek az ismeretlennek a történetéből.
És most: Béke és Üdv az Olvasónak! Továbbá bátorság és türelem.
Svájcban, Bergenben, a vándorlás alatt, a zsidó időszámítás szerinti 5706-5707. évben.1
…
1944. március 22-ét írjuk, egy budapesti kávéházban vagyunk, a korareggeli órákban. Az asztalnál két budapesti cionista beszélget. Már a negyedik napja annak, hogy a magyar fővárost az SS – minden idők lehető legcéltudatosabb szervezete elfoglalta.
Az egymilliós nagyváros kezdett felocsúdni első meglepetéséből. Már valamivel nyugodtabban beszélnek a március 18-ról 19-re virradó borzalmas éjszakáról, az első órák tömeges letartóztatásáról, a száz és száz vezető személyiségről, akik még szombat este azzal a tudattal tértek nyugovóra, hogy a világ és az élet meglehetősen jól berendezett intézmények, és hogy másnap jön a vasárnap, a nyugalom és a szórakozás.2 És akiket röviddel pirkadat előtt három SS-legény – géppisztollyal a kezében – azzal riasztott fel álmából, hogy: „Velünk jön!”
A magyar uraságok, félig még mindig a trauma hatása alatt állva, nem értették meg a helyzetet, s magyarázatot követeltek, ám a sötét fickók mindent csináltak, csak nem beszéltek. Géppisztolyaik viszont annál inkább beszédesebbek voltak. És mit tettek az urak? Szépen felöltöztek és mentek. Csak páran tanúsítottak ellenállást. Őket „összepakolták” és elvitték, vagy géppisztolyaikkal intézték el. Segítségért hiába kiáltottak, a telefont már korábban kikapcsolták. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A család és a szobalány sápadtan álltak az előszobában, még azt sem engedték meg nekik, hogy elbúcsúzzanak.
A budapesti rádió is néma maradt. Három napon át csak magyar cigányzenét sugároztak, és senki sem mert gondolni arra, amit egyébként bárki tudott: hogy immár Magyarország is sorra került. Mint ahogy korábban más államok kerültek sorra, Európa metropoliszai, Párizstól Varsóig, Athéntől Oslóig.
Három napon keresztül álltak az SS kis sárga rendőri kocsijai az utcákon. Korábban a város legjobb negyedeiben lehetett őket látni. Az uraságok villái előtt. Megálltak, három fickó kiszállt a kocsikból, majd felmentek a lépcsőkön, s néhány percen belül már jöttek is visszafelé. Ám most már négyen voltak. Valakit magukkal hoztak. A nagybankok előtt álltak meg, gyárak és szerkesztőségek előtt.
Nevek listái voltak forgalomban. Arról beszéltek, hogy százakat tartóztattak le. És ezen kívül arról, hová hurcolták el őket. Az ellenzék exponált politikusait, akik egy bizonyos ideje a különbéke mellett szálltak síkra, a szocdemek vezetőit, publicistákat, művészeket, parlamenti képviselőket, egy magas rangú tábornokot, sőt, még a belügyminisztert is.
Majd a Haute-Finance következett, a bankok és a nagyipar korifeusai, az irigyeltek, a zsidó nagyburzsoázia oly forrón gyűlölt nevei. A hadat viselő Magyarország parancsoló, irányító és reagáló idegközpontjait a titokzatos SS rövid idő alatt bénította meg.
A Hotel Astoria, ez az előkelő belvárosi hotel volt a főhadiszállásuk.3 A kis, sárga rendőrségi autók a bejárat előtt táboroztak, itt osztották szét a már évek óta összegyűjtött proskripciós listákat, innen indultak el autóik, és az utca embere sápadt arccal nézte ezt a kísérletet. Nehéz volt a nap estéje, ám még nehezebb az éjszakája. Azokra a százakra gondoltak, akik eltűntek, és mindenki azt találgatta, hogy vajon éjszaka kire fog sor kerülni. Hogy mikor jönnek érte, kivel tud még beszélni, vagy kapcsolatba kerülni.
Ezekben a napokban ez volt ennek a pletykára oly éhes városnak a fő beszédtémája. És még valami. Azok gondoltak erre, akik biztosan tudták már, hogy elsősorban a magyarországi zsidóság van soron. Hogy a közeli napokban és hetekben a „zsidó” szó a mindennapi események közös nevezője lesz. Valami, amit még nem tudhatunk, történni fog ezekkel a „zsidókkal”, valami, ami kétségkívül nagyon rossz. Történelmileg már régóta esedékes, huszonöt éve pedig akut probléma. Már negyedszázada annak, hogy ez az ország, egy vesztes háború után, a „zsidó” szót egy bizonyos akcentussal ejti ki. És hogy a kormányzat, a napisajtó, az utca és a csőcselék sajátos hangsúllyal susogja, mondja, ordítja bele a világba ezt a szót. Elég sokatmondó dolgok ezek. A szó után, csaknem érzékelhetően, kérdőjel állt a levegőben. Valaminek már történnie kell ezzel „a zsidó” elnevezésű fogalommal. Huszonöt éve esedékes. Az élet nem tűr további haladékot.
A megrémült város két pontján már semmi kétség nem volt, hogy mostantól kezdve mi fog történni ezekkel a „zsidókkal”. A Hotel Astoriában – ahol az uralkodó és pusztító erők főhadiszállása volt -, és itt, a két cionista kávéházi asztalánál, a budapesti élet eme két gyújtópontjánál ijesztően tisztán látták, hogy merre fejlődnek az események. A Hotel Astoria urai pontosan tudták, mit is szándékoznak tenni, és a cionisták az utolsó három-négy év eseményeivel – a környező országokban (Horvátország, Szlovákia, Lengyelország) történt dolgokkal – szóval ezzel, a lassan történelemmé váló történettel -, túlságosan is tisztában voltak ahhoz, hogy ne legyenek illúzióik. Gondolkodásuk eléggé szilárd volt, hogy kibúvókkal és reményekkel – „talán?”, „ki tudja”, „mindig csak lesz valahogy” – ne csapják be magukat.
Különösen az egyikük foglalkozott az utóbbi években kizárólag ezzel a feladattal. Már hosszú évek óta vívta ezzel az erőközponttal – mely akkor a Hotel Astoriában, előtte pedig Európa más nagyvárosaiban verte fel tanyáját – a maga harcát. A hadjárat színterei mindig a közép-kelet-európai térség azon részein voltak, ahol a zsidó élet a német szoldateszka csizmája alá került. Ez különösen érvényessé vált arra a titokzatos területre, ahová még egy madár sem merészkedett be. Csak a segítői, a küldöttei vették a bátorságot ahhoz, hogy bemerészkedjenek oda. Leveleket, híreket és pénzt vittek, nem ritkán óriási összegeket. Időről időre ezzel a pénzzel akartak lazítani a szögesdrót kerítésein. Ám csak kis réseket találtak. A pénz pedig kenyér és inzulin, ruhák és injekciós felszerelések formájában talált meghallgatásra. De magát pénzt is küldtek. Az ilyen és az ehhez hasonlatos dolgok olykor leveleket és híreket csalogattak elő. Ritkán pedig – a drótok felett – egészen emberi életet. Ott, ahol az igazságot halálfej tette közhírré: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
Pozsony és Varsó, Krakkó és Lublin, Theresienstadt és Treblinka, ez volt a glóbusza, a világegyeteme ezeknek az embereknek. Levelek és elismervények százait, és tízezer dollárokat juttattak el hozzájuk. És a határokon keresztül, ide és oda jöttek és mentek a menekültek. Különösen Lengyelországból. Ők voltak egy politikai elmélet helyességének bizonyítékai: az erő ellen csak az erő számít. És nincs olyan gyilkos erő, melynek a működését ne lehetne megbénítani mégoly csekély, csak ellenkező előjelű energiával.
Nos, ami a módszereket illeti, feltételezhető, hogy egy zsidó politikus, aki egy olyan „úgynevezett” zsidó világot akar szolgálni, mely folyamatosan közeledik a szögesdrót mögötti utolsó vándorlási stációjához, biztosan nem szégyenlős és puha. Továbbá, ehhez társul egy bizonyos erőszakos skrupulusnélküliség. Különösen érvényes ez a kereskedelem és a diplomáciai kapcsolatok napszámosaival, nagyköveteivel, az árulás, a morfium, a csalás és az ab- szint által megrontott lelkekkel, a polgári társadalom periférikus figuráival fenntartott kapcsolatokra. A hadikémekkel, a homályos háborúvégre gondoló Wehrmacht-altisztekkel, a kalandorokkal, az obskúrus kereskedőkkel, nem ritkán a diplomácia és a tisztikar magas rangú uraival. Ők természetesen csak a pénz nyelvén értenek, kizárólag óriási összegekkel lehet a munkához kezdeni. A pénzt a palesztinai munkásszervezetek és a nagy amerikai zsidó pénzügyi források kerülő úton, Génién és különösen, Isztambulon keresztül csempésztek be az országba.4 Ezeket az összegeket hasonlóképpen az előbb is említett figurák hozták be az országba. Ez sokba került, az alvilágot bőségesen meg kellett fizetni. De nem a hivatalos banki átutalások idejét éltük, a drága pénzzel olyasmit lehetett megszerezni, amit már alig lehetett többé előteremteni: zsidó életet.
Egy másodosztályú budapesti panzióban lakott ez a zsidó politikus, aki a sötét és illegális mentőmunka szálait a saját kezében összpontosította.5 Kis szobájában folytak a döntő tárgyalások, itt igazították el a nagyköveteket, és ide összpontosult a Közép- és Kelet-Európa embermentését szolgáló levelezés.
Ez a sötét, nap által alig látogatott viskó jelentette 1943-ban mindannak az előiskoláját, melynek egy napon el kellett érkeznie.
Ebben a szobában még archívumot is elrejtettek, amin egy hatalmas utazási koffert értünk, telezsúfolva okiratokkal, másolatokkal, feljegyzésekkel. Egy kis, szlovákiai vidéki városi rabbi hosszú és nagyon szomorú, héber levele: a politikai művészet és jóakarat kivételes emberi dokumentumai. SOS-kiáltásokkal, jelentésekkel, melyek beszámoltak arról, hogy a segítség eredményes volt vagy túl későn jött, s hogy időközben beteljesedett a végzet.
Birodalmi szempontból különösen fontos volt az a levelezés, melyet a zsidó politikus és egy kis, vezető cionistákból álló pozsonyi munkacsoport korábban, még 1942 vészjósló hónapjai bán folytatott, rögtön azután, hogy a zsidóság deportációja megkezdődött. Kelet-Európa cionistái riadót fújtak és elkeseredett harcot folytattak, hogy e tervet minden lehető eszközzel meghiúsítsák.
Az ellenállás módszerei nem voltak újak, kétezer év történelmi tapasztalataira támaszkodhatott, pénzre és embercsempészetre. A cionista ifjúság úttörő munkája százakat mentett át Magyarországra. Ezen ifjúság sajátos vitalitása még további ezreket hozott át a magyar határon, ám körülbelül huszonötezren maradtak Szlovákiában, jobb sorsukra várva. A hátramaradt, megközelítően ötven-hatvanezer embert – „valahová Északkeletre” – akarták szállítani, ám még nem lehetett tudni azt, hogy hová és mi célból.
Az, ahogyan és amiért történelme, a huszonötezer szlovákiai zsidó lakóhelyére történő kényszerítése szerepelt ezekben az okiratokban, az utazási kofferben, hogy megőrizzék őket. Beszámoltak a nagy zsidónőnek és a kis rabbinak a német tanácsadóval – aki az SS egyik Hauptsturmführere volt – folytatott pozsonyi tanácskozásáról. És egyúttal a hozzá eljuttatott első „honoráriumról” is. Többtízezer dollár volt, tisztán. Ami ebből létrejött, ami ezért az összegért és aztán a további summákért megvalósult, annak összehasonlíthatatlanul nagyobb valósággal kellett rendelkeznie. Már nem pusztán a huszonötezerről szóit a történet, hanem egy „nagyeurópai tervről” – ezt jelentette hajdan a nagy zsidó dáma és a kis rabbi, s őket – a magyar zsidókat – sem fogják békén hagyni, a Haupsturmführer nem hagyott efelől kétséget.6 Az időpontot még nem hozták nyilvánosságra, a „Führer fővonala” azonban semmiféle elhajlást nem ismert, legalábbis ami a nyolcszázezer zsidó tömeges jelenlét illeti. Ilyeneket és ehhez hasonlókat lehetett olvasni azokban a hosszú, szomorú, héber nyelvű levelekben.
Ám a kofferben lévő papírtömegből vakítóan tör elő a bizakodás. Az a remény, hogy távoli és további lehetőség nyílik a mentésre: hogy az a „nagyeurópai terv”, mely 1944 márciusi napjaiban már a magyar zsidóságot érintette, megérett.7
Ez volt a koffer titka, ám a titkok között bizonyos nevek is szerepelnek, így egy bizonyos Hauptsurmführeré, akinek pozsonyi „munkája” ideiglenesen befejeződött, és aki négy napja a Hotel Astoriában dönt életről és halálról. Magyarországon. 8
Ez a nap borzalmas szenzációja! Nem „homo novus” jött, nem egy ismeretlen, nem „jó barát”! Hanem egy megbízható partner, akivel lehet beszélni. Igen, a pillanat borzasztó, a számítani lehet arra, megneszeljük, hogy a végzet lépett be a történetbe, és hogy kérdést fog intézni az emberekhez. Most eldől, ki ez az ember, most és itt, ahol a végzet lakozik, az ítéletvégrehajtó és a megmentő perszonáluniója jelenik meg.
Most valami el fog kezdődni vele, kapcsolatnak kell létrejönnie közöttük és ez létre is jött. Inkább ma, mint tegnap, hiszen néhány héttel ezelőtt ez nem volt lehetséges.
Néhány héttel ezelőtt? Igen, de miért is nem? Ő, a Haupsturmführer – már korábban is járt Budapesten.9 Hogy a magyar rendőrség erről semmit sem tudott, és hogy a kormányzat egyszer sem gyanította, az semmit sem jelent. Ki törődött volna azzal a korpulens úrral, aki nyolc nappal ezelőtt a Prága-Pozsony-Budapest gyorsvonattal érkezett a Keleti-pályaudvarra. Ezzel a megnyugtató-kellemes jelenséggel, ezzel a jólöltözött civillel, ezzel az ártatlan mosollyal a kövér és joviális arcon, azzal, aki jól szabott angol felöltőjében és két nehéz útitáskával érkezett meg. Konszolidált, átlátszó és nem túlkomplikált élet benyomását keltette. Ha az ember véletlenül nekimegy az utcán, pardont int, és egyszer sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen.
El egy páratlan ember Budapesten, aki lázasan tárgyal vele. Egyik alvilági ügynöke ugyanazon a napon jelenti a zsidó politikusnak, hogy a Gestapo Quartiermeistere – a pozsonyi Haupstürmführer – Budapestre érkezett és a Hotel Astoriában szállt meg. Megérkezett, hogy lássa Magyarország megszállásának utolsó felvonását. El lehetett volna küldeni, de ez nagyon sokba került volna.
A politikus nem egyedül dönt, néhány vezető cionistával tárgyal és bemutatja nekik alvilági ügynökét.10 Az ügynök megismétli az információit és egyúttal a javaslatot.
Az összetrombitált urakat a hírek már egyáltalán nem lepik meg. Már féléve is van annak, hogy – stopperórával a kezükben – figyelik a keleti front hadműveletének alakulását, az orosz haderők előrenyomulását. Aztán arra is fel vannak készülve, hogy – ahol az oroszok elérik a Kárpátok bérceit – a Duna-medence orosz katonai megszállása csak idő kérdése. Egyébként ez már napokkal korábban bekövetkezett. Ezt a politikai matematikát még a zavaros emberek sem vonhatják kétségbe és különösen bizonyításra sem szorul. Az ügynök javaslata nyilvánvalóan támogatásra érdemes. Azonban a stratégiai érdekekkel szemben a pénz és a „nagy európai terv” pusztán papírdarabkákon szerepelt. Az elkerülhetetlennel szemben nincs mit tenni, csak meghódolni lehet. Ha már egyszer itt vannak a németek, akkor a „nagy terv” jön, és az, hogy mentsük, ami még menthető.
Most kell hozzá elmenni! A Haupsturmführerhez!
De hogyan? Bizonyos dolgoknak megvannak a maguk „kifinomult’1’ szokásaik. Ilyen egyszerűen biztosan nem működik a dolog.
A másik cionista egy levelet húz elő, benne egy koncepcióval, melyet az SS- Haupsturmführemek vázoltak fel, és aztán a pozsonyi nagy zsidónő és a kis rabbi tárgyalt erről.11 Egy levelet ehhez a hatalmassághoz, aki – a pozsonyi hírek szerint – összehasonlíthatatlanul többet kell, hogy tudjon a zsidókérdésről, mint a magyar zsidóság néhány vezetője, „írunk neki jelentjük és beterjesztjük javaslatainkat” – szólt a levél egy sora.
A terv és az ötlet a politikus számára alkalmasnak tűnt. „Bár egy kissé romantikus, de bátor és alkalomadtán célt fog érni.”
Aztán továbbtűnődött. „Nem, nem mehet így, nem lehet ily otromba támadási felületet hagyni.” Az ismeretlen azonnal egy másik, újabb ábrázatot vesz fel. És azonkívül is: nincs is erre felhatalmazásunk. Hogy gondolod, kinek a nevében akarsz beszélni? Úgy gondolod, hogy ezek olyan naivak? És mit akarsz neki, vagyis nekik mondani? Lehet-e ilyen céltalanul odamenni? Személyes öngyilkosság lenne, egyúttal pedig végzetes politikai hiba. Nem, egy másik utat kell találnunk, egyelőre meglátogatjuk az „elnököt”.12
„…és mindazokat, akik hűséggel a közösség bajainak szentelik életüket…” (Zsidó imakönyv, Áldás)
Íme, a középkor egy már elfelejtett darabja! Jól szabott felöltőben is – még mindig! A pénzzsidó! Egy mitikus erő megtestesülése, mely korábban a zsidók ösztöneiben, később pedig a tudatában élt tovább. Egy nagyon hosszú történelmi tapasztalat szellemi képződménye, és aztán a szociológiai kifejeződése annak, amit a helyzet létrehozott. Ahol csak a zsidók a szakadék szélén álltak és egy utolsó erőtől – pénztől, sok pénztől – várhatták még megmentésüket.
E történelmi tapasztalat konkrétan ab bán fejeződik ki – ez félelem és sejtés egyszerre – , hogy a pénzzsidó a zsidó társadalom csúcsán maradt. A lélek történelmi emlékezete és egyúttal – a látszólagos biztonság korszakában – egyre inkább funkcionáló reflexének működése.
Nem a pénz uralmáról vagy Mammon-kultuszról van szó, nem a gazdagság előtti hajbókolásról, hanem a továbbélő középkorról, ahol a zsidónak orvosnak, koldusnak vagy bankárnak kellett lennie, és e három mesterség közül csak az utolsó számított biztosnak.
Ezért van az, hogy – az összes közül a legbiztosabb – a budapesti zsidó elnök, ez a bankzsidó, a világviszonylatban is jelentős kereskedő. Ez a kicsi, öreg és törékeny úr, aki a kíméletlenségig kemény, félelmetesen okos, fagyos és hideg, azonkívül milliomos. Minden úgynevezett eszmétől – egészen a cinizmusig terjedően – tartózkodik. Aki csak számokban, mégpedig nagy számokban tud gondolkozni és érezni. Aki immár tizenöt éve, elnökként uralkodik a nyugati világ egyik legnagyobb zsidó közössége felett, úgy körülbelül kétszázezer lelken. Es aki, mostantól kezdve a németek utasítására, arra a történelmi szerepre ítéltetett, hogy száznyolcvanezer zsidó élén tevékenykedjen.
Ilyen volt ő és az emberei: a notabilitások, a közösségi képviselet – nálánál kétségkívül összehasonlíthatatlanul kisebb volumenű tagjai – gyakran – a karikatúráig elcsúfítva. Ezek a bankárok és gyárosok, járadékosok, gazdag kereskedők – és valahol a szellemi periférián néhány színházi iparos és sorozatírócska akik egy vége felé közeledő korszak nagyvárosi zsidósága fájdalmas dekorációjaként jelentek meg.
A legfélelmetesebb színházi rendező – talán fátumnak nevezhetjük? – úgy akarta, hogy ezek az előkelőségek éppen a németek március 19-i bevonulása napján tartsák meg általános gyűlésüket.11 Az évi költségvetés – magyar pénzben 12 millió pengőről szóló költségvetési javaslat – állt a napirendben. Isten és a történelem azonban, az utolsó pillanatban megváltoztatták a programot.
Délelőtt tíz órakor az öregúr, életében először, láthatóan nyugtalanul nyitotta meg az ülést.14 Azt már mindenki tudta, mi történt az éjszaka folyamán. Hogy egy világ omlott össze. Az ülés csak pár percig tartott. Kiket is érdekeltek már azok a milliós számok? Remegő térdekkel, az ijedtségtől ostobán, mindenki már csak magáért reszketett. Az urak kiszédelegtek a díszteremből, szemérem és tartás, méltóság vagy a civil kurázsi bárminemű nyoma nélkül.
„Mit lesz most velünk?” – ez volt a hivatalos testület egyetlen kérdése. Azé, amelyre a többszázezres zsidóság már évtizedek óta gyanútlanul ráhagyatkozott. így – ezzel a kérdéssel az ajkukon – léptek be a történelembe. Haláluk épp annyit ért, mint amennyit az életük.
Harminchat órával később, hétfő reggel 6 órakor, az urak ismét összegyűltek.15 Közben némileg magukhoz tértek, így jönniük kellett s az elnök hívathatta őket: a drill pedig átmenetileg erősebbnek bizonyult, mint az ijedtség.
A díszterem megtelt, a lélegzet is megállt a levegőben. Mindenki tudta, szenzációs és ritka esemény előtt állnak. Pontosan hét órakor kitárult az elnöki ajtó, és a pódiumon egy SS jelent meg, géppisztollyal felszerelve, mögötte pedig az idős úr, az elnök. Sápadtan, ám fagyos csendben és megfontoltan.16
Páratlan pillanatok! Az SS az első ízben jelent meg Európa utolsó és legnagyobb zsidó közössége előtt. Most mi következik?17
Elmaradnak a formalitások. Az öregúr leül, semmiféle köszöntő nem hagyja el az ajkát, szemeivel csöndre int.
Egy tiszt – a távolból már jól ismerjük őt, a pozsonyi Haupsturmführert, az előző hetek Quartiermeister-ét, a Végzetet, inkognitóban. Most már oda az inkognitó – a látomás kezébe veszi jegyzeteit és a következőket olvassa fel:
„Magyarországot a németek nem szállták meg, az ország szuverenitása érintetlen maradt” – így hangzik az első mondat.
Egy pillanatra abbahagyja, és az arcokat mustrálja. Az ember szinte irigyli őt: milyen ritka pillanat ez, hogy az embereket csak így nézze.
Még nagyobb csend lesz, szinte ordító. Majd így folytatja tovább:
„Ha valaki történetesen zsidó, semmilyen bántódása nem lesz. Ha ezt vagy azt mégis őrizetbe fogják venni, az más miatt fog bekövetkezni. A gazdasági életnek is akadálytalanul kell továbbfolytatódnia. Mindenki haladéktalanul foglalja el a helyét. Arra is gondunk lesz, hogy a vallási élet zavartalan maradjon. Intézkedéseinket a – haladéktalanul megalakuló – Zsidó Tanácson keresztül ismertetjük és hajtatjuk végre. Bizonyos korlátozások természetesen lesznek. De pánikra nincs semmi ok. A Zsidó Tanácsnak az a kötelessége, hogy minden ilyen pánikot megelőzzön és a kedélyeket lecsillapítsa. Ha nem fog a helyén állni, akkor arra leszünk rákényszerülve, hogy drasztikus intézkedéseket hozzunk. Már ma kora reggel őrizetbe vettünk a pályaudvarokon párszáz zsidót, akik menekülésszerűen akarták elhagyni a várost.” Most ismét megáll. A csend egyre elviselhetetlenebb. Egy perc, vagy tán tizede annak? Égető a várakozás! Mi jön még? Most mi? De nem folytatja. Búcsút int az öregúrnak és távozik. Vele együtt a másik tiszt, a géppisztolyok is velük együtt távoznak. A látomás véget ér.
Most megtört! Az utolsó 36 perc feszültsége, és különösen az utolsó kettőé hagy alább. Négyszáz ember – férfiak és nők – ugranak fel a karosszékükből, mindenki kiabál, az egyik kérdez, a másik magyaráz.
„Bizonyos megszorítások… kompetenciánk… a pánikot megelőzni… drasztikus intézkedések… mindenki kommentálja, és tudni szeretné, hogy mit is akarnak jelenteni ezek a megjegyzések.
A pszichológiai hatás egyáltalán nem rossz: „…zavartalan vallási élet… zavartalan vallási élet…” – hallja az ember minden sarokban, minden ajakról, ez a mondat gyakorolja a legtartósabb hatást: „vallás… zavartalan vallás…”
Igen: vallás? Budapesten: A Pesti Izraelita Hitközség dísztermében! Mily gyorsan telik meg egészen más jelentéssel a „vallás” fogalma.
„A híre alighanem rosszabb nála” – magyarázza az egyik úr, egy udvari tanácsos még a Ferenc József-i időkből. „Már két éve folyton azt mondom, túlzóak a cionisták híresztelései. Természetesen, ezzel nyilvánvalóan nem akarom tagadni, hogy Lengyelországban – példának okáért – bizonyos szerencsétlenség történt, de itt biztosan nem lesz olyan rossz. Most már csak arra kell figyelnünk, hogy a fegyelmet senki se bontsa meg.”
„Csak egyet szeretnék tudni – felelte a másik udvari tanácsos mire gondolt tulajdonképpen, amikor bizonyos megszorításokról beszélt?”
Fél órával később egész Budapest tudta, hogy mi történt. „Semmit sem fognak ellenünk elkövetni!”
„Mit kell azon érteni, hogy a hatáskörébe tartozunk?” – kérdezték annyian töprengve ezen az estén Budapest kis zsidólakásaiban. De aztán diadalmaskodott az optimizmus, az utolsó óráit élő budapesti zsidók felszínes életigenlése. Csöndes agónia. Még az utolsó alkalommal tesz kísérletet arra, hogy életbölcsességgel törje át, azzal, mely őt korábban már annyi nehézségen segítette át. Még egyszer mosolyog. De egy napra rá többé már nem. Azt tapasztalja, hogy a toloncház tele van zsidókkal. Mostantól kezdve a német katonák nem csak a pályaudvarokon, hanem a szomszédos utcákon is a zsidókra vadásznak. Már az otthonok sem biztonságosak többé. És hogy a zsidókat az éjjeli órákban rángatják ki az ágyaikból és ismeretlen helyre hurcolják őket.
A zsidó politikus már oly sokszor elmondta: „Varsóban is így kezdődött. Pozsonyban is. Zágrábban is.”
(…)
„Hol van a bölcs, aki mindenkitől tanul?” (Pirké-Avot, IV/1)
„Azért jöttem, hogy segítsek önöknek.” Március 22-én, délután fél kettőkor, a nehéz és súlyos kávéházi beszélgetés és a hosszú előszobázás után, a zsidó politikus döntő tárgyalásba kezd a Judenrat elnökével.
„A Hotel Astoria urai rólunk, cionistákról, naprakész információval rendelkeznek. Tudják, hogy mik vagyunk és azt is pontosan tudják, kik vagyunk és mit akarunk. Többször volt dolguk velünk, legutoljára éppen Pozsonyban, és nem nagyon értik, miért nem hallattunk már magunkról. Ismerik az erőfeszítéseinket, sőt, hogy keményen tárgyalunk. De egyúttal azt is tudják, hogy teljesítjük az ígéreteinket. Hogy mi pontosan szállítunk. És hogy hiábavalóan követelnének embereket tőlünk, ezt ugyancsak tudják. Még bíznak is egy kissé bennünk, természetesen, a maguk természete szerint. És most ez a bizalom emberi életet követelhet, ha nem élünk vele. Ezt a segítséget Önnek, Elnök úr, nem szabad elutasítania.”
„A cionisták nem a feletteseim, nem utasíthatnak engem” – hangzik a válasz. „Még néhány hónap, és hol vannak addigra a németek?!”
„Igen, éppen erről van szó. Erről a pár hónapról. Túl kell élni. Közben kapcsolatot kell kiépíteni a németekkel, és ennek a kapcsolatnak nem szabad egyoldalúnak lennie. Nem szabad az utasítások néma átvételére szorítkoznia, az „Igenis”-re. Azt nem hiheti el, elnök úr, hogy ezek a hónapok olyan egyszerűen és eseménytelenül fognak elmúlni, és hogy a németek, az intézkedéseiket – hogyha szükséges nem hónapról-hónapra, de pillanatról pillanatra nem fogják-e megváltoztatni. Igen, kapcsolatot velük, biztosan! És hogy mit jelent a „kapcsolat”? A csendes engedelmesség széles skálájától, a csekélytől, az „igen”-től, a visszakérdezésen és a gyámoltalanságon át a megjátszott, vagy tettetett eleget nem tevésig, a kérésekig, a könyörgésig, a nyomásig, a hazugságig és a szó megtartásáig, addig a golyóig, melyet a zsidó vezető ultima ratioként a fejébe röpít.”
„Mint már mondtam, nincs szükségem a cionistákra” – ismétlődik a korábbi válasz.
A politikus azonban nem hagyta magát megzavarni. „Elnök úr, szeretném Önnek Czemiakow mérnök esetét elmesélni. Ja igen: az ön egykori kollégája volt Varsóban.”
„1942. július 20-át írták. Négyszázezer zsidó élt már akkor a varsói gettóban. Nem tudom, vajon tudja-e Ön, milyen az, amikor egy ilyen emberi tömeg zsúfolódik össze. Most nem a higiéniára és az élet fizikai síkjára gondolok. Hanem éppen a lelkire. A legszorosabb kényszerközösség neuraszténiájára.
„Azon a napon vagyunk, amikor a gettót olyan híresztelések kavarják fel, melyek szerint másnapra a Zsidó Tanácsnak testületileg kell megjelennie az SS-Sonderkommandó előtt. A híresztelések természetesen százféle variánsban terjedtek. Így nyilvánult meg a nyomor hisztériája. Néhányan úgy tudták, hogy a német munkások 20-30 ezer hadiipari munkást követeltek. Mások újabb zsidóadóra számítottak. Aztán megint mások úgy vélték tudni, hogy magát a gettót fogják evakuálni. Mindenki tudott valamit, mindenki beavatottnak gondolta magát és úgy is beszélt, mint ahogyan azt ijedt, szegény és beteg fantáziája diktálta. Azon az éjszakán senki sem aludt a gettóban.
„Ön még nem tudja, elnök úr, hogy milyen az a baj, amelyre az éjszaka és a sötétség borul. Amikor mindenki éber marad és ahol négyszázezer ember fekszik, egymáshoz préselődve. Bizonyos időben, egy ily mértékben elszegényedett embertömeg az összes pszichózisnak ki van téve. Amint azt éjfél után megtudták – s az rejtély, hogy ugyan honnan tudódott ki, az utcán ugyanis senkit sem lehetett látni. Valójában a híreknek falakon, szalmazsákokon, vasúti síneken kellett áthatolniuk. Szóval, amint kioltódott, hogy a Gestapo húsz zsidó orvost a lakásában tartóztatott le és a helyszínen kivégezték őket, s emellett néhány gazdag zsidót a családjaikkal együtt szintén a lakásaikban kaptak el, az érzelmek az elképedéstől az őrületig terjedtek. A szerencsétlenek görcsösen tördelték a kezeiket az ablakaiknál, s a félelemtől félőrülten lestek ki a vaksötét utcára és várták, hogy mit hoz a következő pillanat.
„Pirkadatkor az ukrán milícia körbezárta a gettót, és elkezdődött az emberek utáni hajsza, a házakban és a barakkokban, a kórházakban és a hajnal beköszönte után, az utcákon is.
„Kora reggel Czerniakow a Judenrattal együtt jelentkezett az Einsatz-kommandók parancsnokai előtt. A parancs rövid és világos volt: a Zsidó Tanácsnak a kétszázezer zsidót – napi bontásban hétezret – a saját eszközeivel kell elfognia és naponta előállítania. Az intézkedések már az elmúlt éj szaka érvényesek voltak, az első hétezer előállítása nem kerül a Judenratnak hosszú idejébe, hiszen erről az ukrán milícia gondoskodott. Jelen pillanatban ez az első hétezer már úton van Treblinka felé. Kora reggeltől a Zsidó Tanács kötelessége gondoskodni a következő hétezer előállításáról, és ahogy már megmondták, a saját hatóságaik segítségével.
„Az urak meghallgatták az utasítást és egymásra néztek: „Treblinka? Az a halált jelenti!” Ezzel tértek vissza a gettóba.
„A rákövetkező nap a Judenratnak már új elnöke volt. Czemiakow – a maga számára – revolvergolyóval oldotta meg a dilemmát.
„Ez a Zsidó Tanács, Elnök úr. így áll a dolog a kapcsolattal.
„És most el szeretnék Önnek valamit mondani a pozsonyi cionisták tárgyalásairól, hogy a „kapcsolat” fogalmát más oldaláról is megvilágítsam.
„Ismerem a történetet – hallatszott a válasz – de már elmondtam, a saját módszereimmel elbánok a németekkel.”
„Pénzre van szükségünk, Elnök úr, sok pénzre. És… és a Zsidó Tanács megbízására. Egy bizonyos felhatalmazásra. Pro domo szabadon. Önök értik ezt. Szükségünk van… -ra”
Itt az idős úr félbeszakította a beszélgetést. Felemelkedett a székéből és búcsút intett. Egyáltalán nem tudta, miről is van szó. Hogy még ma oda kellene menni, hogy a Hotel Astoria mélye, legbelsője megismerje. De hiányzott belőle az új világ felismerése, a gyors érverés, a patetikus elán, a politikai lélek meggyőző, haladó, belső ritmusa. Nem lehet büntetlenül eltölteni fél évszázadot egy nagy bankban, elszokva a kalandtól, és elfelejtve, hogy az élet és a veszély egy és ugyanaz. Ha egy szegény ördög ülne a helyén, és ha csak egy ostoba fajankó lenne is – az is megértené, hogy az ember nem habozhat. Hogyha olyan fontos dologról van szó, mint ma, akkor azonnal cselekednie kell.
A legtragikusabb az, hogy a politikust tökéletesen megértette. Tíz napra rá, a Zsidó Tanács a rendelkezésére bocsájtotta az első nyolcmillió pengőt. Az elnöknek ehhez tíz napra volt szüksége. És még valamire.
A zsidó politikus a kezdetben nem volt partner a számára. Csak egy szegény orvos, író, rajongó, cionista. Nem minthogyha averziója lett volna a bankárokkal és a pénzsidókkal szemben. Először a tíz nap – és milyen napok! melynek minden pillanata egy zsidót veszített el – múlt el. A zsidó politikus a korábbi alvilági kapcsolatai révén elérte, hogy a Hotel Astoria urai, a Zsidó Tanács felhatalmazása nélkül is fogadják és pozitív megbeszélésre került sor. Amint a – történelem és a sors kegyelméből -, a magyar zsidók közbenjárójának isteni jóváhagyását megkapta, és azt az idős úrnak prezentálta, csak ekkor vált megközelíthetővé ez a szakember.
Olykor nem csak a dilettánsnak, hanem a hozzáértőnek is az a tragédiája, hogy kudarcot vall, ha új játékszabályokkal találja magát szembe.
Novák Attila fordítása
Jegyzetek
1 Az 1945 őszétől 1947 őszéig terjedő időszakban.
2 1944. március 18-19-e: szombat-vasárnap.
3 Az SS először a pesti belvárosban, a Hotel Astoriában rendezte be főhadiszállását, majd átköltözött a Vasmunkások Székházába, a Magdolna utcába, majd legvégül egy svábhegyi üdülőszállóba, a Hotel Majesticbe.
4 Genfben dolgozott Nathan Schwalb, a Hechalutz megbízottja, míg Isztambulban a Jewish Agency (Szochnut) irodája működött Chaim Barlas vezetésével. Mind a két szervezet rendszeresen adott pénzt a magyarországi cionistáknak vagy közvetítettek Joint-pénzeket.
5 Kasztnerről ír Szilágyi. A szóban forgó pesti panzió a Corso nevet viselte.
6 A „nagy zsidó dáma”: Gisi Fleischmann (1897-1944), a pozsonyi Munkacsoport (a helyi cionista mentőbizottság) gazdag szponzora és résztvevője, aki a háború kitörésekor két gyermekét Palesztinába küldte, de ő Pozsonyban maradt. Először a zsidó tanácsban tevékenykedett, majd 1942-től a cionista munkacsoportban. Titkos levelezést folytatott a genfi HeHalutzcal és az isztambuli Vaada-val. Részt vett az Európa-terv kidolgozásában. Auschwitzban gyilkolták meg. A „kis rabbi” pedig a magyar ortodox körökkel, így Freudiger Fülöppel is kiváló kapcsolatokat ápoló Michael Dov Weissmandel rabbi, aki 1957-ben halt meg az Egyesült Államokban, miután publikálta memoárjait Min Ha-Mecar címen. Weissmandel volt a pozsonyi munkacsoport és az Európa-terv atyja.
7 Ez az „Európa-terv” volt, amelyet szlovákiai cionista vezetők dolgoztak ki, s a nácik kai történő üzlet során megmenekült volna Európa maradék zsidósága – kétmillió dollárért. A nácik – 52 ezer zsidó deportálása után, 1942 őszén – pénzért – leállították a deportálásokat.
8 Dieter Wisliczeny, a szlovákiai deportálások irányítója, SS-Hauptsturmführer.
9 Wisliczeny 1942. október elején járt Budapesten, ahol Fáy minisztériumi emberrel a magyarországi zsidóság „áttelepítéséről” értekezett.
10 Az alvilági ügynök, aki az Abwehrnek, a német katonai titkosszolgálatnak is dolgozott, Josef (Józsi) Winninger volt.
11 Dieter Wisliczeny SS Hauptsturmführerről van szó, Eichmann Sonderkommandója tagjáról.
12 Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke és a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának (MIOI) feje, később pedig a Központi Zsidó Tanács (pontosabban: Magyar Zsidók Központi Tanácsa) vezetője lett. Személye szimbólummá vált, a hatalommal modus vivendit kialakítani képes, jómódú zsidó vezetőé.
13 1944. március 19-én volt a Pesti Izraeli Hitközség éves közgyűlése, amely a megszállás miatt nagyon hamar véget ért. Aznap délután jelentek meg a Síp utcai PIH- székházban Hermann Krumey és Dieter Wisliczeny – hiába. A rákövetkező napokban, 20-án és 21-én voltak elöljárósági ülések. A 20-ain történtek a Szilágyi által is leírt események (melyeken ortodox és neológ elöljárók jelentek meg), míg 21-én 200 zsidó elöljáró (köztük vidéki közösségek vezetői is) ülésezett, s a németek elfogadták a Központi Zsidó Tanács összetételére tett javaslatot, melyet Stern Samu készített elő.
14 A délelőtti 10 órát a németek erőltették ki, erre március 19-e délután parancsot adtak. Valójában már 1944. március 19-e reggelén keresték Sternt a lakásán, s este – dr. Csergő Hugó lakásán – már összegyűlt az új helyzetet megvitató PIH-es vezetőkből álló válságstáb. Lásd Stern Samu önéletírását, in: Kollaboráció vagy kooperáció. A Budapesti Zsidó Tanács. Válogatta és az előszót írta: Schmidt Mária. Minerva, Budapest, 1990. 47-113. (A továbbiakban: Kollaboráció…)
15 A 36 óra nem pontos, legfeljebb a megszálláshoz képest telt el 36 óra. 1944. március 20-ról, hétfő reggelről van szó.
16 Hermann (Alois) Krumey SS-Obersturmbannführerről van szó, míg Szilágyi a Hauptsturmführerről, azaz Wisliczenyt említi. Az emlékiratok viszont nem számolnak be arról, hogy pontosan ki volt a hivatalos felolvasó, valószínűleg Krumey.
17 Stern Samu nem tesz említést, hogy kik voltak, csak SS-ről beszél. Freudiger Fülöp – visszaemlékezésében – viszont megemlíti, hogy Krumey, Wisliczeny és két másik SS képezte a német „delegációt”. A hangulatot így festi le: „Egy be nem mutatott SS-tiszt állt az SS-tisztek mögött a jelen lévő zsidókra irányított géppisztollyal.” (255-265.) Stern Samu szerint: „legényeik lövésre kész géppisztolyokkal adtak nagyobb nyomatékot jelentkezésüknek…” (58., in: Kollaboráció…)
A memoár publikálását a Mazsihisz támogatta
Címkék:2004-05