Egy Ismeretlen történetéből

Írta: Szilágyi Ernő - Rovat: Archívum

Az itt következő könnyű kis füzetek „Al-Chet” néven, Palesztinában, hé­berül fognak megjelenni. Az „A1-Chet” nagyjából annyit tesz, hogy: „…az összes bűneink miatt!” Ez az Örökkévaló előtti bűnvallomás zsidó formája. Ezzel csak azt szögezzük le, hogy ennek a könyvnek nem az a cél­ja, hogy bárkit is csak úgy megvádol­jon, de hogyha mégis vádat emelne, azt inkább maga ellen tenné.

Zsidók számára írták. Palesztinának.

Az európai kiadás számára szánt cím így hangzik: „Egy Ismeretlen tör­ténetéből”. Az imént említett és Pa­lesztinának szánt bűnmegvallási for­mula, azaz az „ismeretlen” szó nem véletlenül lett kiválasztva. Arra céloz­nánk ezzel, hogy a zsidó, Európával való kétezer éves szimbiózisa után, még mindig ismeretlen maradt a kon­tinens számára. És ismeretlennek ma­radni veszélyesebb, mint idegennek.

Hadd idézzük fel az ismeretlen egyik múltbeli felbukkanását, alig 100 nap történetét. A budapesti 100 napét 1944-ből, amihez még azt kell hozzátennünk, hogy ugyanilyen joggal beszélhetnénk Córdoba 100 napjáról 1492-ből, Kijev 100 napjáról 1096-ból, és így tovább. Egyszer itt, aztán ott, egyszer a XII. századi Angliában, aztán a XIII. száza­di Franciaországban, máskor meg a XIX. századi Oroszországban. Ezer vastag könyvet lehetne megtölteni: megírni ennek az Ismeretlennek a teljes történetét, mely – sajátos módon – a nem zsidók történelemkönyveiből hiányzik és ezért az iskolás gyerekeknek sohasem kell megtanulniuk.

Valóban igaz, hogy a zsidót annyira nem ismerték? 1945 januárjában, Euró­pában hirtelen kísérletet tettek arra, hogy – nagy sietve – bepótolják a lemaradásu­kat. A zsidót az egész világ előtt, a sajtó­ban, a rádióban, a riportokban és a mozi­ban is megmutatták. Zsidó halált ábrázoltak a maga páratlan borzalmában, összes megjelenésében. Addig és addig mutogatták, amíg csak Európának elege nem lett belőle, és meg nem unta. Az unalom – mely adott esetben egyáltalán nem csekély erő – könnyen teljes szelle­mi és erkölcsi immunitást idéz elő. És az érzéketlenség végül is nem csak a zsidók iránt nyilvánul meg. Legyünk óvatosak!

Az ilyesféle, ezer és ezer dokumen­tumból csak egyet hozzunk fel példá­nak: „Let‘s we Forget” („Felejtsünk!” – N.A.) – így nevezték ezt a kiadványt, ezt a nagyon szép könyvet – „published by the Daily Mail” („a Daily Mail ki­adásában” – N. A.), s ebben a zsidó nép hulláit, a „gázkamrazsidókat” ábrázol­ták. Egy rakásban. Tömegében. Mezte­lenül, lecsupaszítva, a fotóriporter által megörökítve. Modemül és szabadon. A szemérmetlenségig gátlástalanul.

A zsidót még mindig nem ismerik? Még mindig nem! Ott fekszik, ruha nél­kül, a maga testi valóságában: „Let’s We Forget.” Nem elég? Nem. Aztán ha­marabb már: „Forget.” Előbb felejteni. Hagyják már békén a halottainkat. Az ismeretleneket. De számunkra mégis ismerősek. Egykoron: Apa. Testvér és ba­rát. Tanító! Be akarjuk takarni. A testét. A szemérmét. Vagy valahogyan a nyu­gati civilizáció szégyenét? Ugyanaz, pil­lanatnyilag. Forget! Forget! Forget!

Ami ezután következik, az nem si­etősen lett megírva, s ezért – sajátosan és kifejezetten – európai dokumen­tum, és nem zsidókönyv. Nem mártirológia vagy vádirat, és minden, csak nem vitairat. Ami ebben olvasható, az politika, harc, ember és hétköznap. Rossz órák, sőt néhol még beismerő vallomás is. Ám tisztán csak elbeszé­lés, és csak találomra választottuk ki ennek az ismeretlennek a történetéből.

És most: Béke és Üdv az Olvasó­nak! Továbbá bátorság és türelem.

Svájcban, Bergenben, a vándorlás alatt, a zsidó időszámítás szerinti 5706-5707. évben.1

1944. március 22-ét írjuk, egy budapes­ti kávéházban vagyunk, a korareggeli órákban. Az asztalnál két budapesti cio­nista beszélget. Már a negyedik napja annak, hogy a magyar fővárost az SS – minden idők lehető legcéltudatosabb szervezete elfoglalta.

Az egymilliós nagyváros kezdett fe­locsúdni első meglepetéséből. Már va­lamivel nyugodtabban beszélnek a már­cius 18-ról 19-re virradó borzalmas éj­szakáról, az első órák tömeges letartóz­tatásáról, a száz és száz vezető szemé­lyiségről, akik még szombat este azzal a tudattal tértek nyugovóra, hogy a világ és az élet meglehetősen jól berendezett intézmények, és hogy másnap jön a va­sárnap, a nyugalom és a szórakozás.2 És akiket röviddel pirkadat előtt három SS-legény – géppisztollyal a kezében – azzal riasztott fel álmából, hogy: „Ve­lünk jön!”

A magyar uraságok, félig még mindig a trauma hatása alatt állva, nem értették meg a helyzetet, s magyarázatot köve­teltek, ám a sötét fickók mindent csinál­tak, csak nem beszéltek. Géppisztolyaik viszont annál inkább beszédesebbek voltak. És mit tettek az urak? Szépen felöltöztek és mentek. Csak páran tanú­sítottak ellenállást. Őket „összepakol­ták” és elvitték, vagy géppisztolyaikkal intézték el. Segítségért hiába kiáltottak, a telefont már korábban kikapcsolták. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A család és a szobalány sápadtan álltak az előszobában, még azt sem engedték meg nekik, hogy elbúcsúzzanak.

A budapesti rádió is néma maradt. Három napon át csak magyar cigány­zenét sugároztak, és senki sem mert gondolni arra, amit egyébként bárki tudott: hogy immár Magyarország is sorra került. Mint ahogy korábban más államok kerültek sorra, Európa metropoliszai, Párizstól Varsóig, At­héntől Oslóig.

Három napon keresztül álltak az SS kis sárga rendőri kocsijai az utcákon. Korábban a város legjobb negyedeiben lehetett őket látni. Az uraságok villái előtt. Megálltak, három fickó kiszállt a kocsikból, majd felmentek a lépc­sőkön, s néhány percen belül már jöttek is visszafelé. Ám most már négyen vol­tak. Valakit magukkal hoztak. A nagy­bankok előtt álltak meg, gyárak és szer­kesztőségek előtt.

Nevek listái voltak forgalomban. Ar­ról beszéltek, hogy százakat tartóztat­tak le. És ezen kívül arról, hová hurcol­ták el őket. Az ellenzék exponált politi­kusait, akik egy bizonyos ideje a külön­béke mellett szálltak síkra, a szocdemek vezetőit, publicistákat, művésze­ket, parlamenti képviselőket, egy ma­gas rangú tábornokot, sőt, még a bel­ügyminisztert is.

Majd a Haute-Finance következett, a bankok és a nagyipar korifeusai, az iri­gyeltek, a zsidó nagyburzsoázia oly forrón gyűlölt nevei. A hadat viselő Magyarország parancsoló, irányító és reagáló idegközpontjait a titokzatos SS rövid idő alatt bénította meg.

A Hotel Astoria, ez az előkelő belvá­rosi hotel volt a főhadiszállásuk.3 A kis, sárga rendőrségi autók a bejárat előtt táboroztak, itt osztották szét a már évek óta összegyűjtött proskripciós lis­tákat, innen indultak el autóik, és az ut­ca embere sápadt arccal nézte ezt a kí­sérletet. Nehéz volt a nap estéje, ám még nehezebb az éjszakája. Azokra a százakra gondoltak, akik eltűntek, és mindenki azt találgatta, hogy vajon éj­szaka kire fog sor kerülni. Hogy mikor jönnek érte, kivel tud még beszélni, vagy kapcsolatba kerülni.

Ezekben a napokban ez volt ennek a pletykára oly éhes városnak a fő be­szédtémája. És még valami. Azok gon­doltak erre, akik biztosan tudták már, hogy elsősorban a magyarországi zsi­dóság van soron. Hogy a közeli napok­ban és hetekben a „zsidó” szó a min­dennapi események közös nevezője lesz. Valami, amit még nem tudhatunk, történni fog ezekkel a „zsidókkal”, valami, ami kétségkívül nagyon rossz. Történelmileg már régóta esedékes, huszonöt éve pedig akut probléma. Már negyedszázada annak, hogy ez az ország, egy vesztes háború után, a „zsidó” szót egy bizonyos akcentussal ejti ki. És hogy a kormányzat, a napis­ajtó, az utca és a csőcselék sajátos hangsúllyal susogja, mondja, ordítja bele a világba ezt a szót. Elég sokat­mondó dolgok ezek. A szó után, csak­nem érzékelhetően, kérdőjel állt a le­vegőben. Valaminek már történnie kell ezzel „a zsidó” elnevezésű fogalom­mal. Huszonöt éve esedékes. Az élet nem tűr további haladékot.

A megrémült város két pontján már semmi kétség nem volt, hogy mostan­tól kezdve mi fog történni ezekkel a „zsidókkal”. A Hotel Astoriában – ahol az uralkodó és pusztító erők főhadiszállása volt -, és itt, a két cionista kávéházi asztalánál, a budapesti élet eme két gyújtópontjánál ijesztően tisz­tán látták, hogy merre fejlődnek az ese­mények. A Hotel Astoria urai pontosan tudták, mit is szándékoznak tenni, és a cionisták az utolsó három-négy év ese­ményeivel – a környező országokban (Horvátország, Szlovákia, Lengyelor­szág) történt dolgokkal – szóval ezzel, a lassan történelemmé váló történettel -, túlságosan is tisztában voltak ahhoz, hogy ne legyenek illúzióik. Gondolko­dásuk eléggé szilárd volt, hogy kibú­vókkal és reményekkel – „talán?”, „ki tudja”, „mindig csak lesz valahogy” – ne csapják be magukat.

Különösen az egyikük foglalkozott az utóbbi években kizárólag ezzel a fel­adattal. Már hosszú évek óta vívta ezzel az erőközponttal – mely akkor a Hotel Astoriában, előtte pedig Európa más nagyvárosaiban verte fel tanyáját – a maga harcát. A hadjárat színterei min­dig a közép-kelet-európai térség azon részein voltak, ahol a zsidó élet a német szoldateszka csizmája alá került. Ez kü­lönösen érvényessé vált arra a titokza­tos területre, ahová még egy madár sem merészkedett be. Csak a segítői, a kül­döttei vették a bátorságot ahhoz, hogy bemerészkedjenek oda. Leveleket, híre­ket és pénzt vittek, nem ritkán óriási összegeket. Időről időre ezzel a pénzzel akartak lazítani a szögesdrót kerítésein. Ám csak kis réseket találtak. A pénz pe­dig kenyér és inzulin, ruhák és injekci­ós felszerelések formájában talált meg­hallgatásra. De magát pénzt is küldtek. Az ilyen és az ehhez hasonlatos dolgok olykor leveleket és híreket csalogattak elő. Ritkán pedig – a drótok felett – egé­szen emberi életet. Ott, ahol az igazsá­got halálfej tette közhírré: „Ki itt bel­épsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Pozsony és Varsó, Krakkó és Lublin, Theresienstadt és Treblinka, ez volt a glóbusza, a világegyeteme ezeknek az embereknek. Levelek és elismervények százait, és tízezer dollárokat juttattak el hozzájuk. És a határokon keresztül, ide és oda jöttek és mentek a menekültek. Különösen Lengyelországból. Ők vol­tak egy politikai elmélet helyességének bizonyítékai: az erő ellen csak az erő számít. És nincs olyan gyilkos erő, melynek a működését ne lehetne meg­bénítani mégoly csekély, csak ellen­kező előjelű energiával.

Nos, ami a módszereket illeti, feltéte­lezhető, hogy egy zsidó politikus, aki egy olyan „úgynevezett” zsidó világot akar szolgálni, mely folyamatosan kö­zeledik a szögesdrót mögötti utolsó vándorlási stációjához, biztosan nem szégyenlős és puha. Továbbá, ehhez társul egy bizonyos erőszakos skrupulusnélküliség. Különösen érvényes ez a kereskedelem és a diplomáciai kapcso­latok napszámosaival, nagyköveteivel, az árulás, a morfium, a csalás és az ab- szint által megrontott lelkekkel, a pol­gári társadalom periférikus figuráival fenntartott kapcsolatokra. A hadiké­mekkel, a homályos háborúvégre gon­doló Wehrmacht-altisztekkel, a kalan­dorokkal, az obskúrus kereskedőkkel, nem ritkán a diplomácia és a tisztikar magas rangú uraival. Ők természetesen csak a pénz nyelvén értenek, kizárólag óriási összegekkel lehet a munkához kezdeni. A pénzt a palesztinai mun­kásszervezetek és a nagy amerikai zsi­dó pénzügyi források kerülő úton, Gén­ién és különösen, Isztambulon keresztül csempésztek be az országba.4 Ezeket az összegeket hasonlóképpen az előbb is említett figurák hozták be az országba. Ez sokba került, az alvilágot bőségesen meg kellett fizetni. De nem a hivatalos banki átutalások idejét éltük, a drága pénzzel olyasmit lehetett megszerezni, amit már alig lehetett többé előteremte­ni: zsidó életet.

Egy másodosztályú budapesti panzi­óban lakott ez a zsidó politikus, aki a sötét és illegális mentőmunka szálait a saját kezében összpontosította.5 Kis szobájában folytak a döntő tárgyalások, itt igazították el a nagyköveteket, és ide összpontosult a Közép- és Kelet-Európa embermentését szolgáló levelezés.

Ez a sötét, nap által alig látogatott vis­kó jelentette 1943-ban mindannak az előiskoláját, melynek egy napon el kel­lett érkeznie.

Ebben a szobában még archívumot is elrejtettek, amin egy hatalmas utazási koffert értünk, telezsúfolva okiratokkal, másolatokkal, feljegyzésekkel. Egy kis, szlovákiai vidéki városi rabbi hosszú és nagyon szomorú, héber levele: a politi­kai művészet és jóakarat kivételes emberi dokumentumai. SOS-kiáltásokkal, jelentésekkel, melyek beszámoltak ar­ról, hogy a segítség eredményes volt vagy túl későn jött, s hogy időközben beteljesedett a végzet.

Birodalmi szempontból különösen fontos volt az a levelezés, melyet a zsi­dó politikus és egy kis, vezető cionis­tákból álló pozsonyi munkacsoport ko­rábban, még 1942 vészjósló hónapjai bán folytatott, rögtön azután, hogy a zsidóság deportációja megkezdődött. Kelet-Európa cionistái riadót fújtak és elkeseredett harcot folytattak, hogy e tervet minden lehető eszközzel meghiú­sítsák.

Az ellenállás módszerei nem voltak újak, kétezer év történelmi tapasztalata­ira támaszkodhatott, pénzre és embercsempészetre. A cionista ifjúság úttörő munkája százakat mentett át Magyaror­szágra. Ezen ifjúság sajátos vitalitása még további ezreket hozott át a magyar határon, ám körülbelül huszonötezren maradtak Szlovákiában, jobb sorsukra várva. A hátramaradt, megközelítően ötven-hatvanezer embert„valahová Északkeletre”akarták szállítani, ám még nem lehetett tudni azt, hogy hová és mi célból.

Az, ahogyan és amiért történelme, a huszonötezer szlovákiai zsidó lakóhe­lyére történő kényszerítése szerepelt ezekben az okiratokban, az utazási kof­ferben, hogy megőrizzék őket. Beszá­moltak a nagy zsidónőnek és a kis rab­binak a német tanácsadóval – aki az SS egyik Hauptsturmführere volt – folyta­tott pozsonyi tanácskozásáról. És egyút­tal a hozzá eljuttatott első „honorárium­ról” is. Többtízezer dollár volt, tisztán. Ami ebből létrejött, ami ezért az össze­gért és aztán a további summákért meg­valósult, annak összehasonlíthatatlanul nagyobb valósággal kellett rendelkez­nie. Már nem pusztán a huszonötezerről szóit a történet, hanem egy „nagyeuró­pai tervről” – ezt jelentette hajdan a nagy zsidó dáma és a kis rabbi, s őket – a magyar zsidókat – sem fogják békén hagyni, a Haupsturmführer nem hagyott efelől kétséget.6 Az időpontot még nem hozták nyilvánosságra, a „Führer fővonala” azonban semmiféle elhajlást nem ismert, legalábbis ami a nyolcszá­zezer zsidó tömeges jelenlét illeti. Ilye­neket és ehhez hasonlókat lehetett ol­vasni azokban a hosszú, szomorú, héber nyelvű levelekben.

Ám a kofferben lévő papírtömegből vakítóan tör elő a bizakodás. Az a re­mény, hogy távoli és további lehetőség nyílik a mentésre: hogy az a „nagyeurópai terv”, mely 1944 márciusi napjaiban már a magyar zsidóságot érintette, me­gérett.7

Ez volt a koffer titka, ám a titkok kö­zött bizonyos nevek is szerepelnek, így egy bizonyos Hauptsurmführeré, aki­nek pozsonyi „munkája” ideiglenesen befejeződött, és aki négy napja a Hotel Astoriában dönt életről és halálról. Ma­gyarországon. 8

Ez a nap borzalmas szenzációja! Nem „homo novus” jött, nem egy ismeretlen, nem „jó barát”! Hanem egy megbízha­tó partner, akivel lehet beszélni. Igen, a pillanat borzasztó, a számítani lehet ar­ra, megneszeljük, hogy a végzet lépett be a történetbe, és hogy kérdést fog intézni az emberekhez. Most eldől, ki ez az em­ber, most és itt, ahol a végzet lakozik, az ítéletvégrehajtó és a megmentő perszonáluniója jelenik meg.

Most valami el fog kezdődni vele, kapcsolatnak kell létrejönnie közöttük és ez létre is jött. Inkább ma, mint teg­nap, hiszen néhány héttel ezelőtt ez nem volt lehetséges.

Néhány héttel ezelőtt? Igen, de miért is nem? Ő, a Haupsturmführer – már korábban is járt Budapesten.9 Hogy a magyar rendőrség erről semmit sem tu­dott, és hogy a kormányzat egyszer sem gyanította, az semmit sem jelent. Ki törődött volna azzal a korpulens úrral, aki nyolc nappal ezelőtt a Prága-Pozsony-Budapest gyorsvonattal érkezett a Keleti-pályaudvarra. Ezzel a meg­nyugtató-kellemes jelenséggel, ezzel a jólöltözött civillel, ezzel az ártatlan mosollyal a kövér és joviális arcon, azzal, aki jól szabott angol felöltőjében és két nehéz útitáskával érkezett meg. Kon­szolidált, átlátszó és nem túlkomplikált élet benyomását keltette. Ha az ember véletlenül nekimegy az utcán, pardont int, és egyszer sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen.

El egy páratlan ember Budapesten, aki lázasan tárgyal vele. Egyik alvilági ügy­nöke ugyanazon a napon jelenti a zsidó politikusnak, hogy a Gestapo Quartiermeistere – a pozsonyi Haupstürmführer – Budapestre érkezett és a Hotel Astori­ában szállt meg. Megérkezett, hogy lás­sa Magyarország megszállásának utolsó felvonását. El lehetett volna küldeni, de ez nagyon sokba került volna.

A politikus nem egyedül dönt, néhány vezető cionistával tárgyal és be­mutatja nekik alvilági ügynökét.10 Az ügynök megismétli az információit és egyúttal a javaslatot.

Az összetrombitált urakat a hírek már egyáltalán nem lepik meg. Már féléve is van annak, hogy – stopperórával a ke­zükben – figyelik a keleti front hadmű­veletének alakulását, az orosz haderők előrenyomulását. Aztán arra is fel van­nak készülve, hogy – ahol az oroszok elérik a Kárpátok bérceit – a Duna-medence orosz katonai megszállása csak idő kérdése. Egyébként ez már napok­kal korábban bekövetkezett. Ezt a poli­tikai matematikát még a zavaros embe­rek sem vonhatják kétségbe és különö­sen bizonyításra sem szorul. Az ügynök javaslata nyilvánvalóan támogatásra ér­demes. Azonban a stratégiai érdekekkel szemben a pénz és a „nagy európai terv” pusztán papírdarabkákon szere­pelt. Az elkerülhetetlennel szemben nincs mit tenni, csak meghódolni lehet. Ha már egyszer itt vannak a németek, akkor a „nagy terv” jön, és az, hogy mentsük, ami még menthető.

Most kell hozzá elmenni! A Haupsturmführerhez!

De hogyan? Bizonyos dolgoknak megvannak a maguk „kifinomult’1’ szo­kásaik. Ilyen egyszerűen biztosan nem működik a dolog.

A másik cionista egy levelet húz elő, benne egy koncepcióval, melyet az SS- Haupsturmführemek vázoltak fel, és az­tán a pozsonyi nagy zsidónő és a kis rabbi tárgyalt erről.11 Egy levelet ehhez a hatalmassághoz, aki – a pozsonyi hírek szerint – összehasonlíthatatlanul többet kell, hogy tudjon a zsidókérdésről, mint a magyar zsidóság néhány vezetője, „írunk neki jelentjük és beterjesztjük ja­vaslatainkat” – szólt a levél egy sora.

A terv és az ötlet a politikus számára alkalmasnak tűnt. „Bár egy kissé ro­mantikus, de bátor és alkalomadtán célt fog érni.”

Aztán továbbtűnődött. „Nem, nem mehet így, nem lehet ily otromba tám­adási felületet hagyni.” Az ismeretlen azonnal egy másik, újabb ábrázatot vesz fel. És azonkívül is: nincs is erre felhatalmazásunk. Hogy gondolod, ki­nek a nevében akarsz beszélni? Úgy gondolod, hogy ezek olyan naivak? És mit akarsz neki, vagyis nekik mondani? Lehet-e ilyen céltalanul odamenni? Személyes öngyilkosság lenne, egyúttal pedig végzetes politikai hiba. Nem, egy másik utat kell találnunk, egyelőre meglátogatjuk az „elnököt”.12

„…és mindazokat, akik hűséggel a közösség bajainak szentelik életü­ket…” (Zsidó imakönyv, Áldás)

Íme, a középkor egy már elfelejtett da­rabja! Jól szabott felöltőben is – még mindig! A pénzzsidó! Egy mitikus erő megtestesülése, mely korábban a zsidók ösztöneiben, később pedig a tudatában élt tovább. Egy nagyon hosszú történel­mi tapasztalat szellemi képződménye, és aztán a szociológiai kifejeződése an­nak, amit a helyzet létrehozott. Ahol csak a zsidók a szakadék szélén álltak és egy utolsó erőtől – pénztől, sok pénztől – várhatták még megmentésüket.

E történelmi tapasztalat konkrétan ab bán fejeződik ki – ez félelem és sejtés egyszerre – , hogy a pénzzsidó a zsidó társadalom csúcsán maradt. A lélek törté­nelmi emlékezete és egyúttal – a látszóla­gos biztonság korszakában – egyre in­kább funkcionáló reflexének működése.

Nem a pénz uralmáról vagy Mammon-kultuszról van szó, nem a gazdag­ság előtti hajbókolásról, hanem a to­vábbélő középkorról, ahol a zsidónak orvosnak, koldusnak vagy bankárnak kellett lennie, és e három mesterség kö­zül csak az utolsó számított biztosnak.

Ezért van az, hogy – az összes közül a legbiztosabb – a budapesti zsidó el­nök, ez a bankzsidó, a világviszonylat­ban is jelentős kereskedő. Ez a kicsi, öreg és törékeny úr, aki a kíméletlensé­gig kemény, félelmetesen okos, fagyos és hideg, azonkívül milliomos. Minden úgynevezett eszmétől – egészen a ciniz­musig terjedően – tartózkodik. Aki csak számokban, mégpedig nagy számokban tud gondolkozni és érezni. Aki immár tizenöt éve, elnökként uralkodik a nyu­gati világ egyik legnagyobb zsidó kö­zössége felett, úgy körülbelül kétszáze­zer lelken. Es aki, mostantól kezdve a németek utasítására, arra a történelmi szerepre ítéltetett, hogy száznyolcvane­zer zsidó élén tevékenykedjen.

Ilyen volt ő és az emberei: a notabilitások, a közösségi képviselet – nálánál kétségkívül összehasonlíthatatlanul ki­sebb volumenű tagjai – gyakran – a ka­rikatúráig elcsúfítva. Ezek a bankárok és gyárosok, járadékosok, gazdag ke­reskedők – és valahol a szellemi perifé­rián néhány színházi iparos és sorozatírócska akik egy vége felé közeledő korszak nagyvárosi zsidósága fájdal­mas dekorációjaként jelentek meg.

A legfélelmetesebb színházi rendező – talán fátumnak nevezhetjük? – úgy akar­ta, hogy ezek az előkelőségek éppen a németek március 19-i bevonulása napján tartsák meg általános gyűlésüket.11 Az évi költségvetés – magyar pénzben 12 millió pengőről szóló költségvetési ja­vaslat – állt a napirendben. Isten és a tör­ténelem azonban, az utolsó pillanatban megváltoztatták a programot.

Délelőtt tíz órakor az öregúr, életében először, láthatóan nyugtalanul nyitotta meg az ülést.14 Azt már mindenki tud­ta, mi történt az éjszaka folyamán. Hogy egy világ omlott össze. Az ülés csak pár percig tartott. Kiket is érdekeltek már azok a milliós számok? Re­megő térdekkel, az ijedtségtől ostobán, mindenki már csak magáért reszketett. Az urak kiszédelegtek a díszteremből, szemérem és tartás, méltóság vagy a ci­vil kurázsi bárminemű nyoma nélkül.

„Mit lesz most velünk?” – ez volt a hivatalos testület egyetlen kérdése. Azé, amelyre a többszázezres zsidóság már évtizedek óta gyanútlanul ráhagyatko­zott. így – ezzel a kérdéssel az ajkukon – léptek be a történelembe. Haláluk épp annyit ért, mint amennyit az életük.

Harminchat órával később, hétfő reg­gel 6 órakor, az urak ismét összegyűl­tek.15 Közben némileg magukhoz tér­tek, így jönniük kellett s az elnök hívat­hatta őket: a drill pedig átmenetileg erősebbnek bizonyult, mint az ijedtség.

A díszterem megtelt, a lélegzet is megállt a levegőben. Mindenki tudta, szenzációs és ritka esemény előtt áll­nak. Pontosan hét órakor kitárult az el­nöki ajtó, és a pódiumon egy SS jelent meg, géppisztollyal felszerelve, mögöt­te pedig az idős úr, az elnök. Sápadtan, ám fagyos csendben és megfontoltan.16

Páratlan pillanatok! Az SS az első íz­ben jelent meg Európa utolsó és legna­gyobb zsidó közössége előtt. Most mi következik?17

Elmaradnak a formalitások. Az öre­gúr leül, semmiféle köszöntő nem hagy­ja el az ajkát, szemeivel csöndre int.

Egy tiszt – a távolból már jól ismer­jük őt, a pozsonyi Haupsturmführert, az előző hetek Quartiermeister-ét, a Vég­zetet, inkognitóban. Most már oda az inkognitó – a látomás kezébe veszi jegyzeteit és a következőket olvassa fel:

„Magyarországot a németek nem szállták meg, az ország szuverenitása érintetlen maradt” – így hangzik az első mondat.

Egy pillanatra abbahagyja, és az ar­cokat mustrálja. Az ember szinte irigyli őt: milyen ritka pillanat ez, hogy az em­bereket csak így nézze.

Még nagyobb csend lesz, szinte ordí­tó. Majd így folytatja tovább:

„Ha valaki történetesen zsidó, sem­milyen bántódása nem lesz. Ha ezt vagy azt mégis őrizetbe fogják venni, az más miatt fog bekövetkezni. A gazdasági életnek is akadálytalanul kell tovább­folytatódnia. Mindenki haladéktalanul foglalja el a helyét. Arra is gondunk lesz, hogy a vallási élet zavartalan ma­radjon. Intézkedéseinket a – haladékta­lanul megalakuló – Zsidó Tanácson ke­resztül ismertetjük és hajtatjuk végre. Bizonyos korlátozások természetesen lesznek. De pánikra nincs semmi ok. A Zsidó Tanácsnak az a kötelessége, hogy minden ilyen pánikot megelőzzön és a kedélyeket lecsillapítsa. Ha nem fog a helyén állni, akkor arra le­szünk rákényszerülve, hogy drasztikus intézkedéseket hoz­zunk. Már ma kora reggel őrizet­be vettünk a pályaudvarokon pár­száz zsidót, akik menekülésszerűen akarták elhagyni a várost.” Most ismét megáll. A csend egyre elviselhetetlenebb. Egy perc, vagy tán tizede annak? Égető a várakozás! Mi jön még? Most mi? De nem folytatja. Bú­csút int az öregúrnak és távozik. Vele együtt a másik tiszt, a géppiszto­lyok is velük együtt távoznak. A láto­más véget ér.

Most megtört! Az utolsó 36 perc fe­szültsége, és különösen az utolsó kettőé hagy alább. Négyszáz ember – férfiak és nők – ugranak fel a karosszékükből, mindenki kiabál, az egyik kérdez, a má­sik magyaráz.

„Bizonyos megszorítások… kompe­tenciánk… a pánikot megelőzni… drasztikus intézkedések… mindenki kommentálja, és tudni szeretné, hogy mit is akarnak jelenteni ezek a meg­jegyzések.

A pszichológiai hatás egyáltalán nem rossz: „…zavartalan vallási élet… za­vartalan vallási élet…” – hallja az em­ber minden sarokban, minden ajakról, ez a mondat gyakorolja a legtartósabb hatást: „vallás… zavartalan vallás…”

Igen: vallás? Budapesten: A Pesti Iz­raelita Hitközség dísztermében! Mily gyorsan telik meg egészen más jelentés­sel a „vallás” fogalma.

„A híre alighanem rosszabb nála” – magyarázza az egyik úr, egy udvari ta­nácsos még a Ferenc József-i időkből. „Már két éve folyton azt mondom, túl­zóak a cionisták híresztelései. Termé­szetesen, ezzel nyilvánvalóan nem aka­rom tagadni, hogy Lengyelországban – példának okáért – bizonyos szerencsét­lenség történt, de itt biztosan nem lesz olyan rossz. Most már csak arra kell fi­gyelnünk, hogy a fegyelmet senki se bontsa meg.”

„Csak egyet szeretnék tudni – felelte a másik udvari tanácsos mire gondolt tulajdonképpen, amikor bizonyos meg­szorításokról beszélt?”

Fél órával később egész Budapest tudta, hogy mi történt. „Semmit sem fognak ellenünk elkövetni!”

„Mit kell azon érteni, hogy a hatáskö­rébe tartozunk?” – kérdezték annyian töprengve ezen az estén Budapest kis zsidólakásaiban. De aztán diadalmas­kodott az optimizmus, az utolsó óráit élő budapesti zsidók felszínes életigen­lése. Csöndes agónia. Még az utolsó al­kalommal tesz kísérletet arra, hogy élet­bölcsességgel törje át, azzal, mely őt korábban már annyi nehézségen segí­tette át. Még egyszer mosolyog. De egy napra rá többé már nem. Azt tapasztal­ja, hogy a toloncház tele van zsidókkal. Mostantól kezdve a német katonák nem csak a pályaudvarokon, hanem a szom­szédos utcákon is a zsidókra vadásznak. Már az otthonok sem biztonságosak többé. És hogy a zsidókat az éjjeli órák­ban rángatják ki az ágyaikból és isme­retlen helyre hurcolják őket.

A zsidó politikus már oly sokszor el­mondta: „Varsóban is így kezdődött. Pozsonyban is. Zágrábban is.”

(…)

„Hol van a bölcs, aki mindenkitől tanul?” (Pirké-Avot, IV/1)

„Azért jöttem, hogy segítsek önöknek.” Március 22-én, délután fél kettőkor, a nehéz és súlyos kávéházi beszélgetés és a hosszú előszobázás után, a zsidó poli­tikus döntő tárgyalásba kezd a Judenrat elnökével.

„A Hotel Astoria urai rólunk, cionistákról, naprakész információval rendel­keznek. Tudják, hogy mik vagyunk és azt is pontosan tudják, kik vagyunk és mit akarunk. Többször volt dolguk ve­lünk, legutoljára éppen Pozsonyban, és nem nagyon értik, miért nem hallattunk már magunkról. Ismerik az erőfeszíté­seinket, sőt, hogy keményen tárgya­lunk. De egyúttal azt is tudják, hogy tel­jesítjük az ígéreteinket. Hogy mi ponto­san szállítunk. És hogy hiábavalóan kö­vetelnének embereket tőlünk, ezt ugyancsak tudják. Még bíznak is egy kissé bennünk, természetesen, a maguk természete szerint. És most ez a biza­lom emberi életet követelhet, ha nem élünk vele. Ezt a segítséget Önnek, El­nök úr, nem szabad elutasítania.”

„A cionisták nem a feletteseim, nem utasíthatnak engem” – hangzik a válasz. „Még néhány hónap, és hol vannak ad­digra a németek?!”

„Igen, éppen erről van szó. Erről a pár hónapról. Túl kell élni. Közben kap­csolatot kell kiépíteni a németekkel, és ennek a kapcsolatnak nem szabad egy­oldalúnak lennie. Nem szabad az utasí­tások néma átvételére szorítkoznia, az „Igenis”-re. Azt nem hiheti el, elnök úr, hogy ezek a hónapok olyan egyszerűen és eseménytelenül fognak elmúlni, és hogy a németek, az intézkedéseiket – hogyha szükséges nem hónapról-hónapra, de pillanatról pillanatra nem fogják-e megváltoztatni. Igen, kapcsolatot velük, biztosan! És hogy mit jelent a „kapcsolat”? A csendes engedelmesség széles skálájától, a csekélytől, az „igen”-től, a visszakérdezésen és a gyá­moltalanságon át a megjátszott, vagy tettetett eleget nem tevésig, a kérésekig, a könyörgésig, a nyomásig, a hazugsá­gig és a szó megtartásáig, addig a go­lyóig, melyet a zsidó vezető ultima ratioként a fejébe röpít.”

„Mint már mondtam, nincs szüksé­gem a cionistákra” – ismétlődik a ko­rábbi válasz.

A politikus azonban nem hagyta ma­gát megzavarni. „Elnök úr, szeretném Önnek Czemiakow mérnök esetét el­mesélni. Ja igen: az ön egykori kollégá­ja volt Varsóban.”

„1942. július 20-át írták. Négyszázezer zsidó élt már akkor a varsói gettóban. Nem tudom, vajon tudja-e Ön, milyen az, amikor egy ilyen emberi tömeg zsú­folódik össze. Most nem a higiéniára és az élet fizikai síkjára gondolok. Hanem éppen a lelkire. A legszorosabb kény­szerközösség neuraszténiájára.

„Azon a napon vagyunk, amikor a gettót olyan híresztelések kavarják fel, melyek szerint másnapra a Zsidó Ta­nácsnak testületileg kell megjelennie az SS-Sonderkommandó előtt. A híreszte­lések természetesen százféle variánsban terjedtek. Így nyilvánult meg a nyomor hisztériája. Néhányan úgy tudták, hogy a német munkások 20-30 ezer hadiipari munkást követeltek. Mások újabb zsi­dóadóra számítottak. Aztán megint má­sok úgy vélték tudni, hogy magát a get­tót fogják evakuálni. Mindenki tudott valamit, mindenki beavatottnak gon­dolta magát és úgy is beszélt, mint aho­gyan azt ijedt, szegény és beteg fantázi­ája diktálta. Azon az éjszakán senki sem aludt a gettóban.

„Ön még nem tudja, elnök úr, hogy milyen az a baj, amelyre az éjszaka és a sötétség borul. Amikor mindenki éber marad és ahol négyszázezer ember fek­szik, egymáshoz préselődve. Bizonyos időben, egy ily mértékben elszegénye­dett embertömeg az összes pszichózis­nak ki van téve. Amint azt éjfél után megtudták – s az rejtély, hogy ugyan honnan tudódott ki, az utcán ugyanis senkit sem lehetett látni. Valójában a hí­reknek falakon, szalmazsákokon, vasú­ti síneken kellett áthatolniuk. Szóval, amint kioltódott, hogy a Gestapo húsz zsidó orvost a lakásában tartóztatott le és a helyszínen kivégezték őket, s emel­lett néhány gazdag zsidót a családjaik­kal együtt szintén a lakásaikban kaptak el, az érzelmek az elképedéstől az őrü­letig terjedtek. A szerencsétlenek gör­csösen tördelték a kezeiket az ablakaik­nál, s a félelemtől félőrülten lestek ki a vaksötét utcára és várták, hogy mit hoz a következő pillanat.

„Pirkadatkor az ukrán milícia körbe­zárta a gettót, és elkezdődött az embe­rek utáni hajsza, a házakban és a barakkokban, a kórházakban és a hajnal be­köszönte után, az utcákon is.

„Kora reggel Czerniakow a Judenrattal együtt jelentkezett az Einsatz-kommandók parancsnokai előtt. A pa­rancs rövid és világos volt: a Zsidó Ta­nácsnak a kétszázezer zsidót – napi bontásban hétezret – a saját eszközei­vel kell elfognia és naponta előállíta­nia. Az intézkedések már az elmúlt éj szaka érvényesek voltak, az első héte­zer előállítása nem kerül a Judenratnak hosszú idejébe, hiszen erről az ukrán milícia gondoskodott. Jelen pillanat­ban ez az első hétezer már úton van Treblinka felé. Kora reggeltől a Zsidó Tanács kötelessége gondoskodni a kö­vetkező hétezer előállításáról, és ahogy már megmondták, a saját ható­ságaik segítségével.

„Az urak meghallgatták az utasítást és egymásra néztek: „Treblinka? Az a halált jelenti!” Ezzel tértek vissza a get­tóba.

„A rákövetkező nap a Judenratnak már új elnöke volt. Czemiakow – a ma­ga számára – revolvergolyóval oldotta meg a dilemmát.

„Ez a Zsidó Tanács, Elnök úr. így áll a dolog a kapcsolattal.

„És most el szeretnék Önnek valamit mondani a pozsonyi cionisták tárgyalá­sairól, hogy a „kapcsolat” fogalmát más oldaláról is megvilágítsam.

„Ismerem a történetet – hallatszott a válasz – de már elmondtam, a saját módszereimmel elbánok a németek­kel.”

„Pénzre van szükségünk, Elnök úr, sok pénzre. És… és a Zsidó Tanács megbízására. Egy bizonyos felhatalma­zásra. Pro domo szabadon. Önök értik ezt. Szükségünk van… -ra”

Itt az idős úr félbeszakította a beszél­getést. Felemelkedett a székéből és bú­csút intett. Egyáltalán nem tudta, miről is van szó. Hogy még ma oda kellene menni, hogy a Hotel Astoria mélye, legbelsője megismerje. De hiányzott belőle az új világ felismerése, a gyors érverés, a patetikus elán, a politikai lé­lek meggyőző, haladó, belső ritmusa. Nem lehet büntetlenül eltölteni fél év­századot egy nagy bankban, elszokva a kalandtól, és elfelejtve, hogy az élet és a veszély egy és ugyanaz. Ha egy sze­gény ördög ülne a helyén, és ha csak egy ostoba fajankó lenne is – az is meg­értené, hogy az ember nem habozhat. Hogyha olyan fontos dologról van szó, mint ma, akkor azonnal cselekednie kell.

A legtragikusabb az, hogy a politi­kust tökéletesen megértette. Tíz napra rá, a Zsidó Tanács a rendelkezésére bocsájtotta az első nyolcmillió pengőt. Az elnöknek ehhez tíz napra volt szüksége. És még valamire.

A zsidó politikus a kezdetben nem volt partner a számára. Csak egy sze­gény orvos, író, rajongó, cionista. Nem minthogyha averziója lett volna a bankárokkal és a pénzsidókkal szem­ben. Először a tíz nap – és milyen na­pok! melynek minden pillanata egy zsi­dót veszített el – múlt el. A zsidó poli­tikus a korábbi alvilági kapcsolatai ré­vén elérte, hogy a Hotel Astoria urai, a Zsidó Tanács felhatalmazása nélkül is fogadják és pozitív megbeszélésre ke­rült sor. Amint a – történelem és a sors kegyelméből -, a magyar zsidók köz­benjárójának isteni jóváhagyását meg­kapta, és azt az idős úrnak prezentálta, csak ekkor vált megközelíthetővé ez a szakember.

Olykor nem csak a dilettánsnak, ha­nem a hozzáértőnek is az a tragédiája, hogy kudarcot vall, ha új játékszabá­lyokkal találja magát szembe.

Novák Attila fordítása

Jegyzetek

1 Az 1945 őszétől 1947 őszéig terjedő idő­szakban.

2 1944. március 18-19-e: szombat-vasárnap.

3 Az SS először a pesti belvárosban, a Ho­tel Astoriában rendezte be főhadiszállását, majd átköltözött a Vasmunkások Székhá­zába, a Magdolna utcába, majd legvégül egy svábhegyi üdülőszállóba, a Hotel Majesticbe.

4 Genfben dolgozott Nathan Schwalb, a Hechalutz megbízottja, míg Isztambulban a Jewish Agency (Szochnut) irodája műkö­dött Chaim Barlas vezetésével. Mind a két szervezet rendszeresen adott pénzt a ma­gyarországi cionistáknak vagy közvetítettek Joint-pénzeket.

5 Kasztnerről ír Szilágyi. A szóban forgó pesti panzió a Corso nevet viselte.

6 A „nagy zsidó dáma”: Gisi Fleischmann (1897-1944), a pozsonyi Munkacsoport (a helyi cionista mentőbizottság) gazdag szponzora és résztvevője, aki a háború ki­törésekor két gyermekét Palesztinába küld­te, de ő Pozsonyban maradt. Először a zsi­dó tanácsban tevékenykedett, majd 1942-től a cionista munkacsoportban. Titkos le­velezést folytatott a genfi HeHalutzcal és az isztambuli Vaada-val. Részt vett az Európa-terv kidolgozásában. Auschwitzban gyil­kolták meg. A „kis rabbi” pedig a magyar or­todox körökkel, így Freudiger Fülöppel is ki­váló kapcsolatokat ápoló Michael Dov Weissmandel rabbi, aki 1957-ben halt meg az Egyesült Államokban, miután publikálta memoárjait Min Ha-Mecar címen. Weissmandel volt a pozsonyi munkacsoport és az Európa-terv atyja.

7 Ez az „Európa-terv” volt, amelyet szlová­kiai cionista vezetők dolgoztak ki, s a nácik kai történő üzlet során megmenekült volna Európa maradék zsidósága – kétmillió dol­lárért. A nácik – 52 ezer zsidó deportálása után, 1942 őszén – pénzért – leállították a deportálásokat.

8 Dieter Wisliczeny, a szlovákiai deportálá­sok irányítója, SS-Hauptsturmführer.

9 Wisliczeny 1942. október elején járt Bu­dapesten, ahol Fáy minisztériumi emberrel a magyarországi zsidóság „áttelepítéséről” értekezett.

10 Az alvilági ügynök, aki az Abwehrnek, a német katonai titkosszolgálatnak is dolgo­zott, Josef (Józsi) Winninger volt.

11 Dieter Wisliczeny SS Hauptsturmführerről van szó, Eichmann Sonderkommandója tagjáról.

12 Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke és a Magyarországi Izraeliták Or­szágos Irodájának (MIOI) feje, később pe­dig a Központi Zsidó Tanács (pontosabban: Magyar Zsidók Központi Tanácsa) vezetője lett. Személye szimbólummá vált, a hata­lommal modus vivendit kialakítani képes, jómódú zsidó vezetőé.

13 1944. március 19-én volt a Pesti Izraeli Hitközség éves közgyűlése, amely a meg­szállás miatt nagyon hamar véget ért. Az­nap délután jelentek meg a Síp utcai PIH- székházban Hermann Krumey és Dieter Wisliczeny – hiába. A rákövetkező napok­ban, 20-án és 21-én voltak elöljárósági ülé­sek. A 20-ain történtek a Szilágyi által is le­írt események (melyeken ortodox és neo­lóg elöljárók jelentek meg), míg 21-én 200 zsidó elöljáró (köztük vidéki közösségek vezetői is) ülésezett, s a németek elfogad­ták a Központi Zsidó Tanács összetételére tett javaslatot, melyet Stern Samu készített elő.

14 A délelőtti 10 órát a németek erőltették ki, erre március 19-e délután parancsot ad­tak. Valójában már 1944. március 19-e reg­gelén keresték Sternt a lakásán, s este – dr. Csergő Hugó lakásán – már összegyűlt az új helyzetet megvitató PIH-es vezetők­ből álló válságstáb. Lásd Stern Samu ön­életírását, in: Kollaboráció vagy kooperá­ció. A Budapesti Zsidó Tanács. Válogatta és az előszót írta: Schmidt Mária. Minerva, Budapest, 1990. 47-113. (A továbbiakban: Kollaboráció…)

15 A 36 óra nem pontos, legfeljebb a meg­szálláshoz képest telt el 36 óra. 1944. már­cius 20-ról, hétfő reggelről van szó.

16 Hermann (Alois) Krumey SS-Obersturmbannführerről van szó, míg Szilágyi a Hauptsturmführerről, azaz Wisliczenyt említi. Az emlékiratok viszont nem számolnak be arról, hogy pontosan ki volt a hivatalos fel­olvasó, valószínűleg Krumey.

17 Stern Samu nem tesz említést, hogy kik voltak, csak SS-ről beszél. Freudiger Fülöp – visszaemlékezésében – viszont megem­líti, hogy Krumey, Wisliczeny és két másik SS képezte a német „delegációt”. A hangu­latot így festi le: „Egy be nem mutatott SS-tiszt állt az SS-tisztek mögött a jelen lé­vő zsidókra irányított géppisztollyal.” (255-265.) Stern Samu szerint: „legé­nyeik lövésre kész géppisztolyokkal adtak nagyobb nyomatékot jelentkezésüknek…” (58., in: Kollaboráció…)

A memoár publikálását a Mazsihisz támogatta

Címkék:2004-05

[popup][/popup]