Szombat előfizetés 2017

Egy kis katonásdi – Szomj a befogadásra

Írta: Szerényi Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szerényi Gábor

Úgy látszik sikerült ráijeszteni a Szochnutra. Legalábbis leálltak azok a hirdeté­sek, hogy „gyere polgári munkára az izra­eli hadseregbe!” Ugyan törvény azt nem tiltja, hogy magyar állampolgár más or­szág hadseregében tevékenykedjen, de az erre való toborzást – állítólag – igen.

2001 vége felé a szűnni nem akaró terrorakciók tovább lohasztották a po­tenciális jelentkezők számát. Jelen sorok írója hosszas hezitálás után végül elszán­ta magát a kalandra, dacolva intelmekkel – „mi lesz veled ott?!” – riogatásokkal – „majd jól fölrobbantanak egy buszon!”

A fő aggodalmam saját magam miatt volt.

Egész eddigi életemet kudarc és me­nekülés jellemezte minden olyan hely­zetben, amikor valamilyen közösségbe kellett volna helyezkednem. Alapállá­som: senkihez és semmihez semmi kö­zöm. Ha színleg az ellenkezőjét míme­lem is, a szívem mélyén megtagadok minden kísérletet, ami makacs individu­alizmusomat – egoizmusomat? – próbál­ná kikezdeni.

Miért lenne épp most másképp?

Mégsem tudtam megnyugodni. Szá­mot kellett vetnem azzal, hogy egész egyszerűen szeretem Izraelt. Aggódom érte, drukkolok neki, hiába is tagadnám, érzelmileg kötődöm hozzá.

Miközben magyar vagyok. Persze zsi­dó szívvel. (Biztos, ami biztos: egyházon kívüli, Szép Ernővel szólva: az én Iste­nem felekezeten kívüli.)

És mint katona?

A magyar néphadsereg megpróbált engem 1976-ban: közös megegyezéssel lemondtunk egymásról. Bár lőttem kalasnyikovval, inkább munkaszolgálat volt az: vasútépítés Bicskén. (Politikailag megbízhatatlan voltam, az 1973-as már­cius 15-ei „nacionalista balhé” egyik sta­tisztájaként.)

Akkori alkalmatlanságom – hivatalo­san „skizofrénia” miatt – nem tette lehe­tővé magyar katonai karrierem kibonta­kozását. Ezúttal ez nem akadályozott meg, hogy messzebbre merészkedjek. Egészen a Cahalig.

Mire leszek én jó ott? Ezen tűnődtem, miközben induláskor felmértem, hogy kicsiny társaságunk nagy valószínűség­gel nem fogja hőstettekkel öregbíteni a legendás izraeli hadsereg krónikáját. Bár ki tudja, mi minden lappang bennünk, amit egy esetleges vészhelyzet aktivizál.

A HADAV, illetve SAR-EL névvel illetett önkéntes programot Davidi tábornok ta­lálta ki az 1982-es galileai háború ide­jén, amikor kiderült, hogy nincs elég ka­tona a hátországi munkákhoz. így hirdet­ték meg, és valósult meg folyamatos si­kerrel a külföldi önkéntesek bevonása a hadsereg kisegítő feladataihoz.

A konkrét hasznosságon túl ez a for­máció alkalmasnak látszott, hogy a szer­te a világban élő zsidókban erősítsék a zsidó öntudatot, illetve a kötődést Izrael­hez, ami esetleg alijába is torkollhat.

Természetesen minket sem vittek veszélyes helyeknek még a közelébe sem, leszámítva, hogy az egész ország potenciális célpont, de hát ez már az egész világra is érvényes többé-kevésbé. Egy zsidónak pedig különösen.

„Jól el fognak rejteni titeket” – jósolta egy bennfentes még Pesten. S valóban. A Tel-Aviv melletti Tel HaSomeri (Őrdomb) egészségügyi bázison landoltunk az éj­szakában, hogy azután – kicsit ottfelejtve – két napon át ki se tehessük onnan a lá­bunkat. Vaságy, külön házikóban a vécé, zuhanyzó: többé-kevésbé a meghirdetett alacsony komfortfokozat jutott osztályré­szül. És: mosó- és szárítógép. Valamint hízókúra, hiszen mindenki annyit ehet, amennyit bír. (Magyarok többet is.)

A katonás menetrend beütemezi a na­pokat. Háromnegyed hétkor senki nem rúgja be az ajtót, hogy „ébresztő elvtár­sak!”, ahogy erre Bicskén mindig számíta­ni lehetett. Jómagam egy ausztrál-kanadai-újzélandi-amerikai önkéntes csoport­ba keveredtem, s később se cseréltem le őket a magyarokra, belőlük épp elég amúgy is. Ezek a nyugatiak mind keresz­tények voltak, protestánsok inkább, akik a vallási alapokon nyugvó Izrael és a zsi­dók iránti szeretetből vállalkoztak több­hónapos, sőt: éves önkéntes munkára.

Árazó „pisztollyal” szavatossági cím­két nyomni az egészségügyi felszerelé­seket tartalmazó dobozhegyekre – ez a feladat jut napokon át egy meglehető­sen unalmas raktárban, semmiféle kato­nai jellege nincs a dolognak. Ugyanez a tevékenység mondjuk egy Ó utcai rak­tárban, Pesten sivárnak és céltalannak tűnne. Állandóan kerestem a megerősí­tést, hogy „ez ugye, tényleg hasznos…”

Az önkéntesek tartása nagyon olcsó. A repülőjegyet mindenki maga vásárol­ja. Egy vaságy, pokróccal, többedmagunkkal egy faházban – nem lehet jelen­tős tétel. Az étel pedig hegyekben áll, ami megmarad, azt kidobják, elég biztos módja az ételmérgezés elkerülésének.

Odafér hát bőven az önkéntes az asztal­hoz, legfeljebb kevesebbet öntenek sze­métbe.

A munkához – csak a táboron belüli használatra – katonai gyakorlóruhát ad­nak: legalább az illúzió meglegyen. Fegy­vert még játékból, fotózáshoz sem ad­nak kézbe. Így az sem igaz, hogy „ado­gatnánk a lőszert a palesztin gyerekeket gyilkoló izraeli katonáknak” – ahogy ezt állították a magyar szélsőjobboldalról.

Nyomelemnyi katonásdi: felsora­kozunk a zászlófelvonáshoz. (Lógó zub­bonyban, félrecsapott sapkában, sapka nélkül – laza civil bagázs.)

Reggeli, ebéd, vacsora – minden kó­ser, ha nem igényelné valaki, akkor is. (Nem marad éhen a vegetáriánus más­ság sem.) Estefelé hírek meghallgatása, nézése a tévében: madrich-kommentárral. Tényleg se vége se hossza a terror­nak. De: furcsa módon együtt lehet élni a megszokhatatlannal. Jönnek előadók még: egy navigátor az 1976-os entebbei túszkiszabadító akcióból, (újra lelkesül­ten hallgatjuk a már jól ismert történe­tet.) Egy holokauszt-túlélő néni emléke­zése 95 százalékban csak megerősíti a tudott tényeket, de öt százalékban meg­lep valami új személyességgel. Egy szabre katonalány született komikaként pa­rodizálja a jemeni és az orosz bevándor­lók akcentusát, sajátságos lamentálását. Egy robbantás híre után csasztuskákat idéző hevülettel arabul is békedalt éne­kel – énekeltetne velünk.

A többhetes program kirándulásokat is ígér. Ezek lennének hivatottak megis­mertetni az országot. Villanásnyi, mindig sietős élmény, ahogy Erdély Miklós írta: „most egy kicsit itt semmi, most egy ki­csit ott semmi” – a turista világ.

Sok minden kimaradhat – ki is marad -, a Jad Vasem nem. Hányszor kell szembesülni a borzalmakkal, hogy azt mondhassuk, már nem zaklat fel. (Vagy akkor lenne igazán baj? Ép erkölcsű em­ber rosszul van a gyűlölet uralmától, de akit meg kellene győzni, nem jön ide.)

De mit kezdjünk mi, magyar önkénte­sek, szorongó, zaklatott zsidó lelkünk­kel? Kellünk mi Izraelnek egyáltalán? Be­fogad, eltűr, de más világ, mint ahol éle­tünk nagyobbik fele eltelt már. Nemcsak a nyelvi korlátok választanak el. Más­ként kondicionálódtunk. A szomj, hogy ott valódi közegembe érek: illúzió. Egy-egy rokon – igen. De alapjaiban ott is idegen vagyok. Mint Magyarországon. Mint az egész világon. Gójok és zsidók közt egyaránt.

Címkék:2002-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Trófea

Markas Zingeris Trófea Ég veled, régi Kaunas. Fehér gólya köröz feletted, de a gólya szárnyát is fénylő vörös vonás hasítja...

Könyvespolc: – Röhrig Géza – Nyers pátosz

Nyers pátosz (hamvasztókönyv. Múlt és Jövő köny­vek 1995. 100 oldal, 520 Ft; Éj. Szép­halom Könyvműhely, 1999. 167 ol­dal. 890 Ft;...

Close