SZÉLJEGYZETEK

Kíváncsi vagyok

Radnóti Miklós neve szúrt szemet bizonyos szegedi „öregdiákoknak”, akik a múlt századi liberális politi­kusnak, Klauzál Gábornak kevéssé liberális módon Radnóti rovására kí­vántak igazságot szolgáltatni: a Kla­uzál nevére visszakeresztelendő gimnázium faláról még a költő em­léktábláját is el akarták távolítani.

Híre járt (a televízió jóvoltából), hogy némelyek József Attilát tart­ják „idejét múlt” költőnek, akiről „nem időszerű” ma iskolát elnevez­ni.

Előfordult már, hogy Bajcsy- Zsilinszky Endre neve ellen tilta­koztak valamiféle utcaátkeresztelők.

Azt már nem is említem, hogy Ságvári Endre névtábláját eltávolí­tották Budapest belvárosából, amint változhatatlanul befejezett ténynek tűnik az is, hogy Hatvany Lajos nevét sem viseli többé a magyar irodalom e rajongójáról, tudósáról és mecénásáról korábban elnevezett budai kis utca.

Kíváncsi vagyok, meddig mennek el az új önkormányzatok a „népaka­rat” respektálásában. Észreveszik-e és mikor, hogy a kommunizmus bu­kásával sem avultak el az antifasisz­ta magatartással, a fasizmus elleni harcban szerzett érdemek? Megjárja-e az eszüket, hogy aki Hit­ler és csatlósai ellen az életét áldozta, az még kommunista létére is a magyar nemzet javát szolgálta?

Ami pedig Radnóti Miklós vagy József Attila költői, emberi és ma­gyarként való nagyságát illeti, az nem szorul a magamfajta csekély­ség védelmező szavaira. Hanem ha azt a Radnóti-emléktáblát még­is leszedik a szegedi gimnáziumról, akkor még az én erőtlen szavamra is szükség lesz. Mert az már komoly bajnak lesz a jele.

A „nemzetietlen zsidó”

Április végéig, egy hónapon át tartott a magyar kultúra fesztiválja a kaliforniai Santa Barbarában. A két világháború közötti magyar mű­vészetet mutatták be ezen, és ez elválaszthatatlan számos zsidó származású magyar művész nevétől. Egyikük-másikuk – így Kertész André, Kepes György – alkotásai az ebből az alkalomból nyílt kiállí­tásokon voltak láthatóak.

A fesztivál nyitó hangversenyén a prononszírozottan zsidó Yehudi Menuhin vezényelte a zsidó szárma­zású Doráti Antal II. szimfóniáját. Az ünnepélyes rendezvénysorozat díszvendége volt Nicholas M. Salgo, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete, aki pesti zsidó család­ban született.

Mindezt nem említeném ilyen hangsúllyal (hiszen mennyire bar­bár dolog is ebben az összefüggés­ben Menuhin zsidóságát vagy Doráti származását firtatni), ha bizonyos körökből nem vagdosnák folyton a fejünkhöz, hogy – szerintük – idegen tőlünk, magyar zsidóktól, a magyar kultúra. Ha nem hangsú­lyoznák oly nagy előszeretettel, hogy „túlreprezentáltak” vagyunk a magyar művészeti, irodalmi, tudományos életben, a magyar sajtóban.

Persze, eme bizonyos köröket nem akarom én meggyőzni, ilyen reménytelen feladatra miért vál­lalkoznám. Mindössze csak észlel­ni kívántam a Santa Barbara-i jelzést: nincs modern magyar kultúra zsidó közreműködés nélkül.

„Mélymagyar” berkekben aztán vizsgálhatják, ha nagyon ráérnek: vajon mennyiben volt „túlreprezen­tált” a zsidóság ezen a fesztiválon. Talán még azt is megállapítják majd (amint a Hunnia cikkírója tette Soros Györgynek a magyar kultúrát szolgáló mecénási tevékeny­ségéről), hogy Kepes vagy Doráti „nemzetellenes”…

Címzések

Ha Szakály János, a Magyar Szabadságharcosok Világszövetsé­ge angliai csoportjának elnöke ragaszkodik a „vitézi” cím használa­tához, az az ő dolga – Angliában. Azt hiszem azonban, túlmegy az elvárható udvariasságon az a hír­laptudósító, aki Szakály úr hazai

közszereplése kapcsán nem mulaszt­ja el kitenni a neve elé a „vitéz” szót. A Horthy-rendszer kreálta jellegzetes intézmény, a Vitézi Rend ugyanis egyelőre nem éledt még újjá a Magyar Köztársaságban. Ha tehát a Pesti Hírlap egyik híré­ben „vitéz Szakály János”-ként említette a nevezett urat, akkor – hogy úgy mondjam – nem volt egészen korhű.

Ha dr. Habsburg Ottó Magyar- országra látogat valamilyen idősze­rű közéleti esemény kapcsán, po­litikai pártállásra való tekintet nélkül nagyon sokan fogadják rokonszenvvel. Senki sem köszönti azonban királyi hercegként, és ő maga tart a legkevésbé igényt ilyen köszöntésre. És alig valószínű, hogy a fiai – apjukkal ellentétben – főhercegeknek tituláltatnák magukat. Némileg különös tehát, ha a szocialista (!) Népszabadság tudósításában „főher­cegek” gödöllői látogatásáról olvashatunk. Amíg Ausztria nem rehabilitálta a Habsburg-házat mint királyi családot, épp nekünk kell annyira sietnünk ezzel?

Ugyancsak a szocialista napilap­ban olvastam az MTI hírét egy püspök kinevezéséről. Ezzel összefüggésben a hír nem a „pápát”, hanem a „szentatyát” említette. Nos, én zsidó létemre is nagyon tisztelem II. János Pált mint egyházfőt és mint embert, de az én számomra nem „szentatya”. Ezt a címzést csak a katolikusok (a „pápisták”) fogadják el, de már a protestánsok nem szívesen veszik ajkukra. Miért kell hát egy nem felekezeti jellegű, de még csak nem is kereszténydemokra­ta irányzatú lapban ezt a megneve­zést használni?

Úgy érzem, az említett és más hasonló címzések mind gyakoribb, ám indokolatlan előfordulása egy­fajta túlbuzgalom jele. Ez az alatt­valói buzgalom – meglehet, öntu­datlanul – úgy munkál némelyekben, mintha máris újra király nél­küli királyság lennénk, és a katolicizmus lenne az államvallás.

A kegyeletes hóhérsegéd

Kegyeletes ünnepségről tudósí­tott a bajorországi magyar reformá­tus egyházközség Harang című lapja, és annak nyomán a Szabad Európa Rádió is: a dachaui koncent­rációs tábor egykori területén megtartott ökumenikus istentisztelet­ről, amelyen – több felekezet pap­jai között – Polnauer Sándor rab­bi, ez idő szerinti hannoveri fő­kántor is részt vett.

Idézek a tudósításból: „A nap ótestámentumi igehelyét… a né­metországi magyar lelki gondozói szolgálat világi elnöke olvasta fel és kommentálta… Szavai nyomán kibontakozott az Ótestámentum népének sorsa a babiloni fogság idején és annak szörnyű párhuzama a Holocaust gyilkos éveiben…”

Szegény Polnauer Sándor alig­ha tudta, amit a tudósítás sem említett, hogy a szóban forgó világi elnök úr, dr. Fáy Gedeon nem más, mint Adolf Eichmann egyko­ri munkatársa a magyarországi deportálások lebonyolításában.

A Szombat olvasói egyik koráb­bi számunkból értesülhettek már arról, hogy Sípos Zoltán reformá­tus lelkész, aki az NSZK-ban él és tölt be egyházi tisztséget, le­mondásra szólította fel Fáyt, aki­nek a viselt dolgait a felekezet vezetőinek a tudomására hozta. Az eredmény (egyelőre): Fáy, az agg fasiszta perbe fogta Sípos Zoltánt. Közben pedig kegyeletes prédikációt tart (tarthat!) Dachauban.

Gyógyítás és felekezetiség

Valaha létezett Budapesten (és remélhetőleg megint lesz önálló intézményként) Zsidókórház. Tevékenykedett az Irgalmas rend, amely­nek saját kórháza volt, és amely újra megkezdte működését. Más katolikus szerzetesrendek ugyan­csak kivették részüket a betegek gyógyításának és gondozásának emberbaráti munkájából Magyarországon. Ez a munka (a vele néhol járó negatív jelenségek elle­nére) mégsem vált szűkkeblűén felekezeti jellegűvé: a más vallásúakat sem a Zsidókórház, sem az Irgalmasok Kórháza nem utasí­totta el, a betegeket nem érte vallási indítékú diszkrimináció. Ez így volt és van rendjén. Az orvostudományban épp oly kevéssé létezhetik valami speciális „zsidó szellem”, mint sajátosan „keresz­tény szellem”, és a bánásmód is csak egyféle lehet: humanista.

A felekezeti kórházak létjogát a zsidóság, illetve a kereszténység tanításaiból egyaránt következő emberbaráti kötelességtudaton és az egészségügyi ellátás történelmi­leg kialakult megosztottságán kí­vül az indokolta, hogy a társada­lom vallási közösségeihez tartozó emberek igényelték: a maguk kö­zösségéhez tartozók között lehesse­nek, amikor betegek.

Ennek az érthető emberi igény­nek, lelki szükségletnek semmi kö­ze maguknak az orvosoknak a felekezetek szerinti szervezkedéséhez. Ez utóbbit sem az orvostudomány, sem a betegek jó pszichológiai vagy szociális közérzete nem teszi szükségessé.

Az orvosok érdekvédelmi szer­vezkedése szükséges, és lehetsé­ges emellett politikai tagolódásuk is. El tudom fogadni, hogy politikai pártok mellett vagy a pártokon belül orvos tagozatok létesüljenek. Ezek a közegészségügy különféle felfogások szerinti megszervezé­sén munkálkodhatnak, de nem hiszem, hogy eltérhetnének egymás­tól az orvostudomány tételei, a beteggondozás etikai normái tekin­tetében. Orvos szakszervezet vagy más, kamara-jellegű érdekvédelmi szerv is létezhet több, de ezek aligha különbözhetnek egymástól éppen a tagjaik vallása szerint.

Amikor márciusban a már ko­rábban létező Magyar Orvosi Ka­marától külön, vele mintegy szem­ben megalakult a Keresztény Or­vosi Kamara, sokakban fészket vert a gyanú: ez bizony nemigen szolgálhat más célra, mint a zsi­dó orvosok kirekesztésére.

Aggodalommal várom, hogy az új szervezet miképpen tudja eloszlatni ezt a bennem is eleven gyanút.

A költő és a gáz

Kannás Alajos Los Angelesben élő költő egyik prózai (de még mennyire prózai) szövegéből citá­lok néhány sort a Hunnia című fo­lyóirat nyomán (a szöveg február­ban hangzott el az Egyetemi Szín­pad Hunnia-estjén): „Csoóri és Csurka megmaratása engem döbbenettel és utálattal töltött el. De ezért nem lehet még a nemzetet okolni, csak a nemzet testére akaszkodott tetveket és kullancsokat. Még emlékezetemben él, mikor a poloskák által megszál­lott öreg pesti házakat ciánozták. Bizony, nem egy kiadóra, szer­kesztőségre is ráférne már a nagy- takarítás. Bizonyára vannak, akik szívesen ciánoznának irodalmi ber­kekben is, de én csak azt kívánom, hogy október szelleme hassa át és vezérelje tettre, alkotásra a Nem­zeti Egység híveit határainkon be­lül és túl.”

A Költő tehát költői képpel tetveknek és kullancsoknak mondja azokat, akik Csurkát és Csoórit bírálják. („Megmarták” – szisszen föl a Költő, noha Cs és Cs még a leghevesebb bírálójától sem kapott soha ehhez még csak távol­ról is hasonlító minősítést.)

A Költő szerint persze az oly kívánatos Nemzeti Egységben nincs helyük ama „tetveknek és kullan­csoknak”. Abban – és ez logikusan következik a Költő gondolatából – csak azok férnek el, akik Cs és Cs, valamint a Hunnia támogatói. (Mit szól ehhez maga Csoóri Sán­dor?) A többiek – nyilván – a kriptokommunista liberális kozmopolitizmus szekértolói, ezért nem tartoz(hat)nak az Egységes Nemzet­hez. „Ein Volk, ein Reich, ein Führer” – tanította egykor a né­hai Adolf, aki meg (érdekes ha­sonlóság!) „a júdeo-bolsevista plutokraták” ellen mennydörgött.

Szárnyaló képzelete a tetvektől és kullancsoktól a poloskák felé ragadja a Költőt, azoktól pedig már csak ugrás Pegázusának a ciángáz. No persze, dehogy is akar ő gázt bocsájtani a két Cs ellenfeleire, azt csak az „irodalmi berkek” némely ismeretlenei akarják. (Megint csak a néhai Adolf után szabadon és egyelőre még szabadlábon.) Neki mindössze csak eszébe jut ez a lírai asszociáció…, de beérné egy nagytakarítással is, cián nélkül.

Alajos, hát nem fél, hogy a kozmopolita-liberális nemzetvesztők cimborájának nézik majd, ha ennyire engedékeny?