Szombat előfizetés 2017

Szefárd sérelmek és indulatok

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Izrael

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ehud Barak, az izraeli hadse­reg volt vezérkari főnöke, jelenleg a Munkapárt veze­tője és miniszterelnök-je­löltje nemrégiben szükségesnek látta, hogy bocsánatot kérjen Izrael szefárd zsidó közösségétől azokért „a fájdalmakért, amelyeket az ál­lamalapítás első éveiben okozott” az országban akkor döntő befolyás­sal rendelkező és túlnyomórészt askenázi elit.

A baloldali Munkapárt, amely több­ségében az askenázi szavazók bizal­mát élvezi, a legutóbbi választásokon csekély mértékben alulmaradt, ezért szükségesnek látta, hogy nyisson a szefárd szavazók felé. Barak apológiá­ját számos politikus és újságíró azon­nal választási trükknek minősítette.

A „szefárd” az iszlám országokból bevándorolt zsidóság gyűjtőfogalma. (Általában idesorolják a jemenieket vagy az irakiakat is, holott ők nem az egykor Spanyolországból – héber ne­vén: Szfarad – elüldözött zsidók le­származottai.) A mára Izrael zsidó la­kosságának több mint felét kitevő sze­fárdok döntő többsége az ötvenes évek elején érkezett Izraelbe, amikor a zsidó állam megalapításán felbő­szült arab vezetők saját országaik zsi­dóságával éreztették haragjukat. Ek­kor – néhány év alatt – 790 ezer be­vándorlót fogadott be az akkor 600 ezer zsidó lakosnak otthont adó Izra­el. Az ország néhány évvel megalaku­lása és az azt követő súlyos háború után, maga is roppant szegény volt, szomszédai gazdasági és katonai blokádjától fojtogatva csak rendkívül szi­gorú intézkedések meghozatalával volt képes megbirkózni a menekültá­radattal. Az elhagyott arab házakban, majd kiürült angol katonai táborok­ban, utána sátortáborokban és végül sebtében felállított bádogkunyhókban elhelyezett bevándorló tömegek sa­nyarú körülmények között élték át az első éveket (húsz sátorra jutott egy vízcsap és egy vécé). A szegénység­ben és a nélkülözésben persze osztoz­tak az askenázi bevándorlók vagy a ré­gebben honos izraeliek is. Mindannyiukat lelkesítette azonban, hogy a zsi­dók közös hazáját építik.

Ám a közös haza képe az askenázi zsidók életfelfogását tükrözte, akik e hazát még az elmúlt században Euró­pában „kitalálták”, és most igyekeztek a gyakorlatban is megvalósítani. A hagyományos észak-afrikai közösségek­ből alijázókat individualista magánéle­ti viszonyok és az európai kollektivista szemléletnek megfelelő munkaszerve­zés fogadták: apa, anya gyerekek ke­rültek egy sátorba; munkára külön mentek a nők és a férfiak. A beván­dorlási hivatal tisztviselői éjt nappallá téve dolgoztak, és nem sokat foglal­koztak azzal, hogy a bevándorlók szá­mára olya fontos nagycsalád-modell az új körülmények közt széthullik. Szülőföldjén a nagycsalád feje, a patriarcha korlátlan tekintélynek örven­dett a famíliában, az új hazában vi­szont a hivatalnokok nem láttak ben­ne mást, mint támogatásra szoruló öreget, akiket külön szálláson helyez­tek el. A vallásgyakorlás elé természe­tesen nem gördítettek akadályt, de az új hazában ennek társadalmi súlya csekély volt: a vallási törvények betar­tása nem segítette elő a ranglétrán va­ló emelkedést.

Nem kerültek be nagy számban a szefárd zsidók az izraeli társadalom egyik elitintézményébe, a kibucba sem. Idegen volt számukra a kelet-eu­rópai kollektivizmus e megtestesülé­se. (Mikor a piacgazdaság beköszöntével, a kibucok és mosávok kedvező feltételek mellett megvásárolhatták földjeiket az államtól, és azok ára az egekbe szökött, természetesen az askenázi lakosság volt a változások fő nyertese, hiszen döntő többségében ők működtették a kollektív gazdaságo­kat.) Hasonlóképpen sokáig askenázi dominanciájú maradt az Izraelben kulcsfontosságú hadsereg, valamint az államigazgatás. Nehezen jutottak be a keleti zsidók az elit iskolákba is.

Miután a táborokat felszámolták, a szefárd zsidók közül sokan kerültek az ország új, fejlődő városaiba, melyek az agglomerációs centrumoktól (Jeru­zsálem, Haifa, Tel-Aviv) és az ott kon­centrálódó elit intézményektől távol voltak. A baloldali kormány nagyará­nyú fejlesztési tervei nem mindig vál­tották be a hozzájuk fűzött reménye­ket, a periféria városaiban magas a munkanélküliség, nincsenek elit tanin­tézetek, így a túlnyomórészt szefárd zsidó lakosság a felemelkedés útjaitól távol került, és aránytalanul nagyobb terheket kell vállalnia, ha például gye­rekeit jó iskolákba akarja küldeni. De az egyenlőtlenség újratermelődik a nagyvárosok szefárdok által lakott ne­gyedeiben is.

Kétségtelen tény az, hogy a mai izra­eli társadalomban a keleti zsidók ked­vezőtlenebb helyzetben vannak, mint askenázi testvéreik. Ha csak a szabrékat (a már Izraelben születetteket) te­kintjük, az európai származásúak 54 százaléka tanul tovább az érettségi után, míg a szefárdok közt ez az arány csak 25 százalék. Az egyetemek orvo­si és jogi karain 25 százalék a keletiek aránya, a tudományos fokozattal ren­delkezők között kevesebb, mint 20 százalék – holott ma már ők vannak csekély többségben az országban. A fentieknek megfelelőek az arányok a magasabb kvalifikációt megkívánó munkahelyeken is.

Az is igaz, hogy a szefárdok mára so­kat ledolgoztak hátrányukból. Míg ez­előtt huszonöt évvel a keleti bevándor­lók szinte mind a hierarchia alján he­lyezkedtek el, gyerekeik ma már a társadalom minden rétegében megtalál­hatók. A politikai elitben a legkedve­zőbb a helyzetük: a Kneszet tagok egy- harmada szefárd, a miniszterek köré­ben pedig éppenséggel többségben vannak. Ezen belül is két kulcsfontos­ságú tárcának is szefárd gazdája van: a hadügyeket Jichak Mordecháj, a külügyeket Dávid Levi irányítja.

A vita ezért nem is a fenti kétségbe­vonhatatlan tények körül zajlik, ha­nem inkább arról: növekszik-e az egyenlőtlenség a két népcsoport kö­zött vagy csökken. Egy tanulmány az előbbi tényt látja bizonyítottnak: a két csoport közti jövedelemkülönbség az elmúlt tíz évben nőtt. Egy másik tanul­mány viszont azt hangsúlyozza, hogy a képzésben megmutatkozó egyenlőt­lenség csökkent. Miután a társadalmi folyamatok csak évtizedekben mérve hoznak egyértelműen észlelhető válto­zásokat, igen sok függ az egyelőre bi­zonytalan kimenetelű tendenciák érté­kelésétől. Aligha véletlen, hogy az előbbi, kedvezőtlen információ a bal­oldali, kritikus beállítottságú Jerusalem Report hasábjain jelent meg, az utóbbit viszont a hagyományosabb, a cionista értékek iránt erősebben elkö­telezett Jerusalem Post közölte.

Weizman államelnök nem is kíván tudomást venni szefárdok és askenázi honfitársaik közti különbségről. Si­mon Peresz volt miniszterelnök az et­nikai politizálásról így vélekedett: Nem a hátrányos helyzetre kéne figyelni, nem abból kellene az identitást felépí­teni, hanem a pozitív teljesítményből.”

Velük ellentétben épp az etnikai kü­lönbségek és sérelmek hangsúlyozásá­ra játszik a Sasz párt, amely a szefárd zsidók méltóságának helyreállítását tűzte zászlajára. A Sasz jelenleg Izrael legdinamikusabban növekvő pártja: parlamenti mandátumainak számát a legutóbbi választásokon megduplázta (jelenleg 10 hellyel rendelkezik), ami arra utal, hogy a szefárdok fogékonyak az etnikai alapon történő politizálásra.

Honnan ez a dinamizmus, hiszen et­nikai alapon nem egy párt szervező­dött már Izraelben? Erős szefárd tartal­ma van például a David Levi, jelenlegi külügyminiszter által vezetett Geser pártnak is, amely jelenleg a Likuddal együtt kormányoz.

A Sasz erősen sérelmi jellegű etni­kai politizálást folytat, amely alkalmas arra, hogy sokféle frusztrációt kanalizáljon.

A párt fellendülésének kedvezett a posztcionizmus légköre is. Izrael már nem az ellenséges tengerben túlélé­sért küzdő, csöppnyi sziget, amelyben a halálos veszély egységbe kovácsolja a társadalmat. A nyitottabb légkörben jelent meg a poszt-cionista gondolat, mely több-kevesebb radikalizmussal megkérdőjelezi az államalapító cionis­ta ideológia toposzait, kedvező légkört teremtve ahhoz, hogy a zsidó testvéri­ség mítoszát is megtépázzák kissé és rámutassanak: miféle (vélt vagy valós) diszkriminációkban volt és van része a szefárd zsidóságnak.

A korunkban amúgy is népszerű et­nikai politizáláson túl a Sasz meglova­golja a másik nagy korhullámot, a val­lást is. A cionista eszme meggyengülé­sével támasz nélkül maradó, a modem világ Bábelében bolyongó fiataloknak egyértelmű világképet, szellemi ott­hont kínál az Izraelben fellendülő orto­doxia. A Sasz szellemi vezére, Ovadja Joszéf, nyugalmazott szefárd főrabbi kérlelhetetlen szigorral képviseli az ult­ra-ortodox vallási szemléletet, egyebek közt éppen a reform-zsidókat súlyosan sértő kijelentéseiről híresült el.

Ilyen politikai fegyvereket forgatva a párt valóban úgy nyomul előre a sze­fárd zsidóság köreiben, mint kés a vaj­ban. A Sasz mozgalom is, mely óvodá­kat, iskolákat, szociális intézményeket tart fenn és fáradhatatlanul térít az el- vallástalanodott, tengő-lengő fiatalok körében. A vallásos térítésnek etnikai­-politikai eleme is van: a szefárd zsidó­ság szülőföldjén, az iszlám országai­ban mélyen vallásos volt, csupán csak az askenáziak által létrehozott vallásta­lan Izraelben kezdte utánozni az euró­pai zsidókat és veszítette el a hitét és ezzel együtt önmagát – szól az üzenet.

Az etnikai alapon történő politizálás kétségtelenül nagymértékben hozzájá­rult ahhoz, hogy a szefárdok sérelmei eljussanak az izraeli társadalom tuda­tába. A parlamenti demokrácia játékszabályai szerint a politikusok most egymással versengve tűzik zászlajukra a keleti zsidók ügyét, ami e népcso­port hasznára lehet. Mások viszont rá­mutatnak az etnikai-sérelmi politika veszélyeire. A vallás politikai felhasz­nálása sokaknak visszatetsző. Ennek példájaként idézik az agg kabbalista Kedourie rabbit, aki „szent” amulette­ket osztogatott azoknak, akik megígér­ték, hogy a Sasz pártra adják voksukat. A sérelmi politika tisztességtelen alkalmazása az, ha a párt dinamikus if­jú vezére, Arje Deri, az ellene évek óta folyó korrupciós vizsgálatot úgy ál­lítja be, mint a szefárdok üldöztetésé­nek újabb példáját. Mások a párt de­mokratikus belső rendjének hiányát teszik szóvá: a mozgalmat két kariz­matikus vezér, Ovadja Joszéf és Arje Deri uralja, nincsenek meg a tisztújí­tás belső, demokratikus feltételei. So­kan bírálják a Sasz sebtében létreho­zott oktatási rendszerét, mert az az egyenlőtlenségeket konzerválhatja majd, hiszen jóval nagyobb súlyt he­lyez a vallási tárgyakra, mint a társa­dalmi előmenetelhez szükséges világi stúdiumokra.

A párt támogatóit ilyen aggályok nem bántják. Arje Deri sokuk szemé­ben hős – és lehet, hogy az ellene fo­lyó vizsgálatból politikailag megerő­södve kerül ki.

Címkék:1997-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Bennem látták az utolsó bástyát

Beszélgetés Katz Éliás volt pozsonyi főrabbival Kérem, meséljen a családjáról! A családom Német- és Morvaország­ból származik. A dédnagyapám szefárd volt,...

A pozsonyi ortodoxia története

Bár a pozsonyi zsidók létszáma a középkortól rendszeresen ismétlődő kiűzetések és az ezeket makacsul követő újabb letelepedések miatt gyakran vál­tozott,...

Close