Pészach: a “véreskezű” lányok ünnepének esete

SZÁSZNÉ SCHEER IBOLYA

A véreskezű lányok négyen voltak. Éva, Edit, Ibi és Magda. Még nézni is borzasztó volt a kezüket. 1942-őt írtunk, a háború kellős köze­pén jártunk. Javában működött a fasiz­mus gépezete. Családommal az utolsó, közösen megünnepelt pészach előkészü­leteit végeztük. Anyánk kiadta az utasí­tást: Az egész lakást alaposan ki kell taka­rítani, mindhárom szoba parkettáját fel kell súrolni, az éléskamrát kiüríteni, a polcokat lemosni, új papírokkal beboríta­ni, no és a konyhát is fenekestül felforgat­ni, mindent kitisztítani, a gáztűzhelyet ki­égetni. Nem is beszélve a mellékhelyisé­gekről. Ezalatt anyánk az összegyűlt szen­nyes ruhákat mosta a mosókonyhában, reggeltől estig. Hét ember után mosni! Teknőben! „Nem semmi!” – mondanák manapság. Hét ágyruha, hétszer négy da­rab. Abroszok, törülközők. Kétféle kony­haruha, zsíros és tejes edényekhez. Orto­dox kóser háztartást vezettünk – édes­anya maga főzte a házi szappant. Amikor egy badella, úgy 10-15 kiló libazsiradék összegyűlt, leöntötte lúgkővel. És a mosókonyhában kifőzte. Nagyon értett hoz­zá! A kifőzött, lúgos folyadékból sóval csapatta ki a tetejére feljött, híg szappant Szitával bélelt faládába öntötte, és alul egy edényben fogta fel a lecsöpögő lúgot Ez volt a barna kenőszappan. Amikor a szappan megszilárdult, dróttal feldarabol­ta, és szikkadni rakta. A kenőszappannal súroltuk fel a viaszkkal beeresztett szobá­kat Ez kóser szappan volt, ezzel gyönyö­rűen lehetett felsúrolni a parkettát…

A négy lány felosztotta egymás között a szobákat… Becsülettel, nagy igyekezettel láttunk hozzá a takarításhoz. Először a szekrényeket raktuk ki. Mindet kimostuk enyhén lúgos vízzel. A ruhák zsebeit is ki­fordítottuk, nehogy kenyérmorzsa (homec) maradjon bennük. Majd szépen mindent vissza. Bútorokat toltunk oda, vissza. Csillárt, ablakot tisztítottunk. A ké­peket, függönyöket le-fölraktuk, a szőnye­geket kimostuk. Majd utoljára – a SÚRO­LÁS! Aki már súrolt, tudja, micsoda ne­héz munka ez! Külön, soronként, először forró vízzel, szálirányban súrolókefével, majd meleg víz, aztán a feltörlés hideggel – lányonként körülbelül tizennyolc négy­zetméter. 21, 19, 16, 15 éves nagylányok – rájuk lehetett bízni, míg anya fent mo­sott… Hozzá is fogtunk a súroláshoz. A parketta egyenletes, szép tiszta lett. De a kezünk! Hu-húj! A lúgkő véresre marta. Gumikesztyű nélkül súroltunk… Egy-egy szoba, egy-egy véres kéz. A lúghoz nem volt szokva a lányok keze. Hiába kenegettük krémekkel, fájt és égett. Be kellett kö­tözni gézzel, de még így is borzasztóan sajgott. Mire végeztünk a beeresztéssel, átvérzett a kötés. Amikor a kefét a lá­bunkra tehettük a vikszeléshez, lengettük a kezünket, s így hűsítettük. Nagyon, na­gyon fájt. Anyuka meg borzasztóan ve­szekedett, amiért nem húztunk gumi­kesztyűt. De ha egyszer csak egy pár volt!

Még két nap, és itt a pészach. Mi már nem tudtunk semmit csinálni, a lakás ra­gyogott, mi könnyeztünk. Másnap, erev pészach előtti délben ciberelevest, ke­mény tojást és chremzlit készített anyánk. Ezt ettük – homecot már nem, maceszt még nem lehetett. Csak este, a szedernél lehet a macot megkóstolni. Erev pészachkor apánk böjtölt. Elsőszü­lött volt. Mi az ünnepi edényt fájós kézzel hordtuk le a padlásról – az edények el­mosása már tízéves Dániel öcsénkre ma­radt Dehogy tudtuk mi vízbe tenni a ke­zünket! Egyre csak fújtuk, hűsítettük, miközben anya zsörtölődött – őrá maradt a háztartás. A szédertálra megreszelte a tormát, kifőzte-megtisztította a krumplit, a tojást. Előkészítette a sós vizet, össze­állította a hárájszeszt, mindent elvégzett, amit kellett. A kóser, sel pészach bort Weisz Mendel nagyapám vendéglőjéből hoztuk. Finom, tokaji bora volt.

Minden időre elkészült. Szép, kóser szappannal mosott, damaszt asztalterítő került a hosszú asztalra. Ragyogtak a gyertyatartók, anyánk meggyújtotta ben­nük a gyertyákat Bejött az ünnep. Tíz személyre terítettünk. Mi heten, és Éva vőlegénye, Miklós, szabadságos muszosként. Amikor apánk hazajött a templom­ból, hozott magával két bóhert. Nekik nem lett volna hol széderezni, ha apánk nem ajánlja fel családi asztalunkat nekik. A chaszidoknál ez volt a szokás. Akár péntek, szombat vagy ünnep volt, apánk mindig meghívott szegény embereket. Ezeknek a Pesten tanuló fiúknak igyekez­tünk kellemes légkört teremteni, és pró­báltuk jóllakatni őket, hogy feledtessük a távoli otthon hiányát. A kézmosás után apám elővette a díszes, régi Hagadát, és megkezdődött az úgy várt, csodálatos széder-esti szertartás rendje. Hogyan ve­zette ki a zsidó népet Mózes Egyiptom or­szágából, a rabszolgaság házából? – apánk szépen, értelmesen, héberül és magyarul mesélte el a történetet a Hagadából. Aztán az olvasottakat meg is ma­gyarázta. Az ünnep történetét, a szédertál szimbólumait. A négy pohár bor ivásának fontosságát. A macesz jelentőségét. Szólt a különböző, csak e napon szokásos éte­lek elfogyasztásáról. Élményszámba ment, ahogy a tíz csapás említésekor uj­junkkal kicseppentjük a földre a bort. Az afikajmen, az eldugott maceszdarab elcsenése Dani öcsémre várt – így késő es­tig nem álmosodon el. A visszaadott afikajmenért sel pészachi csoki járt neki. A vacsorával anyuka remekelt! Húsleves csirkéből, libából, maceszgombóccal. Libacombok sülve burgonyával, cékla, kompót, utána macesztorta csoki öntet­tel. Finom ízét még most is érzem. A visszaszerzett afikajmenra mondott brohe és bencsolás után már csak Eliáhu bo­rospohara maradt az asztalon…

Mi, lányok bekötött kézzel ettünk az ünnepi asztalnál. Csillagokat láttunk, ha valami hozzáért az ujjainkhoz. Fehér kesztyűt húztunk a kezünkre, hogy ne tréflizzük véletlenül össze az edényeket a vérrel, nagyokat nevettünk a két hóhé­ron. nem tudták elképzelni, miért van ezeken a szép lányokon géz és kesztyű. Megrökönyödve ültek a helyükön, majd az egyik odasúgta jiddisül a másiknak – azt hitte, nem értjük: „Szegény lányok, biztos rühesek. Lajder. Pedig nagyon szép négy lány! Alle jiddise kinder gezugt. Igaz, Jaszele?”

És másnap a második széder és a va­csora újra elkezdődött. És az ünnep nyolc napig tartott, nyolc napig ropogtattuk a maceszt. „Mint az egerek” – mondogatta apa nevetve. Sok látogató és rokon for­dult meg nálunk. Csodálták az új füg­gönyt, a fényes parkettát… no meg néz­ték a négy lány fájós, véres kezét. Hát, ez volt a „véreskezű” lányok esete…