Szombat előfizetés 2017

Szappanopera – Spiró György drámája a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában

Írta: (Szántó Judit) - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Spiró György a színházi szórólapon a görögökre hivatkozik, s azt mondja: a Szappanoperában egy mai Antigonét akart megírni. Nekem elsősorban a platóni dialógusformát juttatja eszem­be a mű, amely inkább két ellentétes felfogást képviselő ember drámai fe­szültséget sem nélkülöző párbeszéde, mint igazi egyfelvonásos dráma.

Ahogy az a választott formához illik, ma vitának súlyos erkölcsi tétje van, amely a bűnnel és a bűnhődéssel, il­letve az áldozatok sebeinek enyhítésé­vel függ össze, és e tekintetben az író kevés aktuálisabb témát választhatott volna, hiszen már majd’ egy évtizede foglalkoztatja a társadalom számos ré­tegét az úgynevezett kárpótlás komp­lexuma. Tulajdonképpen már a vagyo­ni kárpótlások kacsán is fel lehetett volna vetni az arányosság kérdését: fo­gadjon-e el az egykori tulajdonos vagy leszármazottja mondjuk, három többemeletes bérházért egymillió forintot, vagy vágja az állam képébe a nevetsé­ges összeget. Ennek a kérdésnek azonban még nem volt erkölcsi vetülete, a veszteséget nem emberéletekben mérték, s így nehezen volt támadható a túlnyomó többség logikus válasza: tiszta haszon, ha valamit adnak, vág­juk csak zsebre.

A kérdés azonos, ha a bérházakat emberéletekkel helyettesítjük, csak a válasz logikája helyeződik más alapok­ra. A zsidó kárpótlás egész komplexu­ma súlyos erkölcsi értékeket görget: Auschwitzot nem lehet pénzben meg váltani. (Ez adott esetben akkor is igaz, ha a túlélők vagy örököseik csak anyagi károsodást szenvedtek.) Az előző problémával ellentétben itt nem számít az összeg nagysága, a harmin­cezer forintos fejpénzt büszkén vissza­utasító vagy sértetten zsebre tevő túl­élőktől joggal kérdezhetné az ember: százharmincezer elfogadhatóbb lenne a férjért, a szülőért, a gyermekért? Egymillió-háromszázezer? Tizenhárom millió?

Nem hiszem, hogy van kárpótolt, akiben fel ne vetődtek volna a Spiró által feszegetett erkölcsi kérdések, és akiből ne váltott volna ki keserűséget is a váratlan anyagi juttatás, sőt még Spiró hősnőjének egy specifikus érve is megérintette őket: mi lesz, ha ezek a régóta szunnyadó s most előhúzott vagy éppen a jelentkezők által felfrissí­tett listák utóbb ismét ellenük fordul­nak? De mert a valóság sokkal bonyo­lultabb a téziseknél: a legtöbben igen­is elfogadták a pénzt, sőt a legtöbb esetben maguk jártak utána. Ki vehet­né tőlük rossznéven? Történetesen is­merek olyan hetvenes évei derekán já­ró asszonyt, aki csak azért hagyhatott fel nyugdíjasként végzett fárasztó munkájával, mert a későn jött bűnbá­nat hatására kiutalt német életjáradék a megélhetési küszöbig lőtte fel addigi huszonezres nyugdíját. A hatvanon, de inkább hetvenen felüli kárpótoltak nem Antigonék, akik maguknak tartják meg halottaikat.

Antigoné fiatal lány volt, s a hőst jó érzékkel választó Spiró Kertész Dórája ötven éves, tehát még javában dolgo­zó, tetterős, a társadalom által nem le­írt nő, akinek erkölcsi igényei még tö­retlenek, aki még követel valamit az élettől. Ez a profil persze ötven év kö­rül sem általános, de mindenesetre hi­teles, Spiró hősnője napjainkban ritka típus (alighanem maga Spiró György a legközelebbi rokona), de elfogadható, olyan, aki álláspontja erős meggondo­lására, sőt esetleg azonosulásra készte­ti a nézőt. Érvei figyelemreméltóak: til­takozik minden olyan lista ellen, amely­re az ember tudtán és akaratán kívül kerül fel, büszkén vallja, hogy a kárpó­tolni szándékozott sérelmek nem forintosíthatóak, és hallani sem akar arról, hogy a fejpénzt felajánló jogutódok ilyen olcsón válthassák meg bűntudatu­kat. Ahogy már utaltam rá: Antigonénak ezek az érvei még a lázadást elvető Iszménéktől sem idegenek.

A Nő (így nevezi a színlap) alakja ter­mészetesen nélkülözhetetlen a drámai vitában. Ellenjátékosának megválasz­tásában azonban az írónak nagyobb volt a mozgástere, hiszen az egyetlen kritérium az volt, hogy ez az antagonista a haszonelvűség tetszetősen cini­kus változatát képviselje a nő abszolút erkölcsi igényével szemben. Spiró is­mét csak jó drámai érzékkel választott olyan figurát, akinek számára a nő er­kölcsi igényének a köznapi szintjére való leszállítása közvetlen anyagi ha­szonnal is járna: így lett a Férfi olyan fi­atal ügynök, akinek cége megfelelő anyagi részesedés fejében magára vál­lalja a követelés behajtásának hosszú bürokratikus procedúráját. Az már azon a párbeszéd színvonalasságából és hevéből következik, hogy a nő sze­mélyiségének és érveinek hatására a Férfi is rákényszerül, hogy az általa képviselt ügyet erkölcsi szempontból is mérlegre tegye, s előálljon a maga erkölcsfilozófiájával: minden továbbra is az emberzsírból főzött szappanról szól, és semmi értelme önként a vesz­tesek oldalára állni, amikor az ember­nek tálcán kínálják az alkalmat, hogy a győztesekhez tartozzon.

Hogy a hangsúly az erkölcsfilozófiái dialógusról tovább tolódjék az egysze­ri, a személye, a hamisítatlanul drámai felé, Spiró további nehezékekkel erősíti meg a nő serpenyőjét. Kiderül, hogy milyen nehéz életet tehetne ki­csit könnyebbé az elutasított juttatás: a röntgenesként (tehát nem hálapén­zes ágazatban dolgozó) doktornő alig mozgásképes, szellemileg is leépült anyával van megterhelve, anyaként pe­dig, mint két gyermeke rövid megjele­nése jelzi, nem valami sikeres: fia belőtten tébolyog buliról bulira, kön­nyű fajsúlyú lánya csak kihasználni akarja. Mindenfelől be van kerítve: a lumpenproli és persze antiszemita kö­zös képviselő lerázhatatlanul tereli számára hátrányos lakóközösségi vál­lalások felé, és akkor még a közös költséggel is tartozik. Elég bravúr min­dezt a lakás egy szem előszobájában bezsúfolni, de a Férfiról ebben a kör­nyezetben természetesen nem derül­het ki több konkrétum, mint amennyi a személyi igazolványba belefér.

Kár, hogy Spiró nem érte be ennyi­vel, és engedményt tett a sztenderd közönségigénynek (holott a Budapesti Kamaraszínház csöpp stúdióját úgy­sem tömegekre szabták, s feltételezhető, hogy ilyen helyeken többnyire vájt fülűek vagy legalábbis igényesek gyűlnek össze). Az utolsó percekben ugyanis új dráma kezdődik, afféle az egészhez hozzátoldott lila farkinca: ki­derül, hogy a harminc éves Férfi és az ötvenéves Nő szexuálisan vonzódnak egymáshoz, hogy aztán a kapcsolat fel­villanó lehetősége hamvába haljon – annyi helyzeti hátrány, amennyi a Nőre nehezedik, még a rámenős fiatalem­bert is lelombozza. A nézői fantáziát elvégre már az is igénybe veszi, hogy agresszív ügynök és vonakodó kliens­jelölt között mindkettőjük teljes szel­lemi apparátusát és erkölcsi érzékeny­ségét igénybe vevő párbeszéd bonta­kozzon ki, amelynek során az utóbbi még múltja fájdalmas intimitásait is megosztja az előbbivel – kár volt a húrt továbbfeszíteni, méghozzá a kon­vencionális felé.

Persze az is segített volna, ha Vincze János különben korrekt, tisztán ér­telmező rendezése valamelyest előké­szíti ezt a fordulatot, de ehhez Andai Györgyi (Nő) kulturált, csendes alakí­tása túlságosan egysíkú, Németh Kris­tófé (Férfi) pedig bátortalan és szexepiltelen. Andai Györgyinek egy hang­színe van a szerephez, s hozzá ugyan­az a naivul csodálkozó, kérdő, kitágult szemű mimikája, Németh Kristóf pedig egyelőre éretlennek látszik az ilyen főszerephez. A kisebb szerepek alakí­tói közül hibátlan Jánosi Dávid a beszámíthatatlanná zápult Fiú szerepé­ben, Nagy Enikőnél (Lány) erősen banalizált a magakellető riszálás, míg Kránitz Lajos rutinból, de mulattatóan oldja meg a Szomszéd hálás ziccer­szerepét. Kóti Kati (Anya) fiatal Andai Györgyi mamájának a szerepére, de ez adott esetben jótékonyan enyhíti rövid jelenetének kínosságát.

A dráma lényegét kitevő nagy dialó­gus Spirót, a szokatlanul direkt mora­listát állítja előtérbe, és ez csöppet sem baj, az egész mai magyar társada­lomra ráférne, hogy életanyagát olykor erkölcsileg is reflektálni tudja. A kár­pótlás apropóján abszolút és relatív értékekről esik szó Menczel Róbert szűk dobogóján, amelyen az alakokat a közönség jelentős része csak felemelt fejjel láthatja, az a néző, akinek nem „túl magas” az egész, talán gon­dolatilag is hajlandó felemelkedni a színpadon megvitatott kérdésekhez és tágabb aurájához.

Szántó Judit

Címkék:2001-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

2001. márciusi szám

Summary Bassa László: Pontatlanságok Jabotinsky kapcsán Nagy László G.: Történelmi tényeket és emberi érzelmeket figyelembe vevő kiállítás Petőcz András: Zsidó...

Summary

Summary The March issue of Szombat begins with two writings on Ariel Sharon, Israel's newly elected Prime Minister. Yehuda Lahav...

Close