Szombat előfizetés 2017

Új antiszemitizmus

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szántó T. Gábor

A jobboldali gyökerű, modern politikai antiszemitizmus a zsidó emancipáció nyomán, a XIX. században jelentkezett, amikor a zsidók, a gettóból kilépve, egyénként kezdtek érvényesülni, és be­olvadni a nyugati társadalmakba.

Az új antiszemitizmus, mely a koráb­bi előítéletek mellett a baloldali anticionizmusból is táplálkozik, a XX. század jelensége, és azt az Izraelt támadja, mely a zsidók modem nemzetként való önemancipációját és beilleszkedését tűzte ki célul a Vészkorszak után.

Izrael éppúgy szimbólum és bűnbak számos előítélet számára, mint a zsi­dók voltak, ám az euro-atlanti világban kialakult holokauszttudatosság követ­keztében „a zsidó” immár nem lehet céltáblája ezeknek. Az antikapitalista, Nyugat-ellenes erők – jobboldaliak és baloldaliak egyaránt – a politikai anti­szemitizmus ezen új, kifinomult formá­jában azonban közös nevezőre, még pontosabban: közös nyelvre találnak.

*

A nyugati világ, különösen Európa ve­zető demokráciái, a Vészkorszakkal kapcsolatos bűntudatuk következmé­nyeként beépítették közgondolkodá­sukba a Soá miatti felelősséget. A holo­kauszt emlékéhez és a zsidókhoz való viszony az európai demokráciák fok­mérője lett. A nyugati kereszténység kétezer éves antijudaizmusa azonban nem számolódott, nem számolódhatott fel ezzel az átpolitizálódott érzelmi ak­tussal. Ennek eredménye a mai Izrael- ellenesség.

Örökösnek tételezvén magát egy olyan örökség várományosaként, mely­nek örökhagyója minden ezzel ellenke­ző törekvéssel szemben, kétezer év múltán is él és jó egészségnek örvend, a keresztény Nyugat a zsidósággal kap­csolatban súlyos társadalmi neurózisba torkolló frusztrációt élt át. A zsidóság és a judaizmus a kereszténység tanait elutasítva, az erőszakos térítésnek el­lenállva, és az évezredes üldöztetést is tűiéivé fennmaradt, és létével – különö­sen a holokauszt után Izrael létrejötté­vel – cáfolta a köztudat alatt lappangó, vallási reményeken nyugvó jövőképet, nevezetesen a zsidóság megtérését és felszámolódását, ráadásul a Vészkor­szak kataklizmája által szembesülésre késztette az európai kereszténységet, hogy az retrospektíve számot vessen kétezer éves történelmi viszonyával a zsidósághoz és önmagához. A folyamat lassan zajlik, és a súlyos erkölcsi-intel­lektuális teher alól az európai keresz­tény gondolkodás itt-ott – különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a kommunista diktatúra okozta, fél év­százados fejlődési lemaradást is pótol­ni kell – igyekszik kibújni. A lassan fel­táruló neurózisában új tárgyat kereső tudat reflexe ez. A keresztény antijudaizmus gyökereiből táplálkozó modern európai antiszemitizmus Izrael Államá­ban, az 1967-es hatnapos háborút kö­vetően, bizonyos értelemben új tárgyat talált, és anticionizmusban vagy Izrael­lel kapcsolatos elfogultságokban él to­vább.

Félreértés ne essék: nem Izrael poli­tikája bírálatának jogát vitatom, s ter­mészetesen nem tekintek minden Iz­raelt érintő kritikát zsidóellenességnek. Minden olyan tárgyilagos bírálat meg­fontolandó, mely azonos mércével mé­ri a szemben álló felek magatartását. Akad bírálnivaló az izraeli politikán is, én csak a gyakori egyoldalúság és elfo­gultság társadalomlélektani gyökereire szeretnék rámutatni.

*

Amikor a Vészkorszak után néhány évvel, a sárga csillagos „áldozat zsidó” helyét – akinek képe Európa (bűntuda­tába vésődött – a köztudatban a „fegy­veres zsidó” foglalta el, aki kék-fehér, Dávid-csillagos lobogó alatt, ütőképes hadseregbe szerveződve immár nem védelmet kért, de jogaival élt, Európa egyszerre érezhetett zavart és meg­könnyebbülést. A zsidó immár nem­csak ártatlan áldozat volt, hanem olyan hús-vér, hadviselő nemzet, melyet a több évtizedes háborúskodás során végre nemcsak főhajtás illethetett, ha nem bírálat is. Felszabadító pillanat le­hetett ez a bűntudat által elfojtott elő­ítéletek számára, és ezek – úgy tűnik – fel is szabadultak.

A XX. század második felének Euró­pája a kereszténység szellemi gyökerei­ből táplálkozó, elfojtott zsidóellenes előítéleteit a modern demokratikus Nyugat – holokauszton is iskolázott – emberjogi eszméibe csomagolva fordí­totta Izrael ellen. Paradox, de Európa jórészt éppen a zsidók XX. századi sor­sából, a holokauszt tapasztalatából, sa­ját korabeli passzivitásából, és a gyar­mati felszabadító mozgalmak történe­téből okulva integrálta nemzetközi jogi normáiba a kisebbségvédelmi gondol­kodást, amit az izraeli-palesztin viszály­ban helyenként egyoldalúan és mecha­nikusan alkalmaz. Az uralkodó közbe­szédben szinte soha nem merül fel pél­dául az egyenlő mérce alkalmazásának elve a tekintetben, vajon milyen a töb­bi közel-keleti kisebbségi népcsoport helyzete az izraeli palesztin kisebbség helyzetéhez képest, hogyan érvénye­sülnek az emberi és kisebbségi jogok Irakban, Iránban, Szíriában, Líbiában, Libanonban, vagy a térség többi orszá­gában, noha ez világosan rámutatna, Izrael nem „rasszista”, „apartheid” re­zsim, hanem az egyetlen demokrácia a diktatúrák között, a megszállt területek megoldatlan kérdésével együtt.

Izrael Állam 1967 utáni politikájának esetenként tárgyszerű nyugati bírálatá­val szemben, a palesztin vezetés és az arab országok politikájának korrekt kri­tikája rendszeresen elsikkad, és elsik­kad a terrorral szemben egyedül lehet­séges magatartás akceptálása, míg a felszíni jelenségek alatt a mélyben a holokauszt miatti kompenzáció – Izrael Állam életre hívásának és a közel-keleti status quo átrendezésének – kompen­zálása zajlik. Mintha a világ úgy érezné: túl sokat adott a zsidóknak, visszavesz belőle. Erre utalt az 1975-ös szégyenle­tes ENSZ-határozat a cionizmus mint rasszizmus elítéléséről, s erre utal az Iz­raelt érintő gyakori diplomáciai egyol­dalúság, vagy az izzadságszagú egyen­súlykeresés a nyugati világ médiumai­ban a demokratikus, ám egyértelműen agresszorként aposztrofált Izrael, és a zsidó állam elpusztítására fanatizált, diktatórikus vezetésű, ám formailag de­mokratikus jogaiért küzdő palesztin nép között, mely utóbbi melegágya a vallási fundamentalizmus eszméitől ve­zérelt, egyes arab államok által is támo­gatott terrorizmusnak.

*

Fél évszázaddal a II. világháború után, a kommunista rezsimek bukása nyomán, a levéltárak megnyílása, a holokauszttudatosság és a nemzetközi zsidó érdekképviseletek megerősödése következtében, ismét a nácizmushoz és a zsidókhoz való viszony került az európai nemzetek diskurzusának fó­kuszába. Tucatnyi ország ismerte el anyagi és erkölcsi felelősségét a Vészkorszak idején a zsidóknak okozott ká­rokért, s fizetett jóvátételt a nemzetkö­zi zsidó szervezetek nyomására.

A jóvátétel mint anyagi forrás, mint az erkölcsi igazságszolgáltatás formája s mint politikai ügy, másrészt az Euró­pában terjedő Izrael-ellenes hangulat: az európai nyomtatott és elektronikus sajtó túlnyo­mó részének elfogultsá­ga és a zsidó intézmé­nyek elleni támadások is hozzájárultak, hogy az európai zsidóság – para­dox módon – az európai integráció és a transzna­cionalizmus hátszelével újrafogalmazza önmagát, s etnikai tudata újjáéle­désével az integrációs fo­lyamatba csatlakozzon. Megkockáztatható a kije­lentés: a nemzetállamok integrációja idején egy európai nép újjászületési kísérletének lehetünk ta­núi, mely kinyilvánítja kulturális értékeit és kitű­zi politikai céljait.

Miközben azonban a kelet-közép-európai zsi­dóság még önfeledten ünnepli az EU-bővítést, a földrész nyugati felén már Izraellel szolidarizáló, Európa-ellenes, zsidó tüntetések zajlanak. A posztkommunis­ta országok mértékadó véleményfor­málóit talán csak az kíméli meg az Izrael-ellenességtől, hogy túl közeli a múlt: a feldolgozatlan holokauszthagyaték és a hivatalos, pártállami anticionizmus.

A két, párhuzamos folyamat: a kár­pótlás (s a nácikkal való együttműkö­dés miatti felelősség felvetése), vala­mint az európai zsidó élet megélén­külése, sokakban aktiválhat eddig el­fojtott ellenérzéseket, melyeket azon­ban a politikai korrektség nem enged közvetlenül felszínre törni. Az Izraellel szemben megnyilvánuló elfogultságok bán, egyoldalúságokban és túlzó kijelentésekben azonban ez a zsidóellenes feszültség könnyen valamiféle pótki­elégülést nyerhet. E jelenség mögött azonban nem, vagy nem csupán a régi típusú vallási, faji antiszemitizmus hú­zódik. Ne feledjük: jobb- és baloldali gyökerekből egyaránt táplálkozó új anti­szemitizmussal van dolgunk.

*

Az európai baloldal antikapitalizmusa, Amerika-ellenessége, liberális-ember­jogi érvkészlete és a nemzetállamokat illető kritikája, valamint aufklérista hite a társadalmi konfliktusok megoldható­ságában, egyszerre eredményezi Izrael-ellenességét – fogalmazott egy előadá­sában Michael Gove, a The London Times szerkesztője.

A baloldal és a liberálisok gyakorta tárgyai a „zsidó-cionista világuralomra törekvés” antiszemita vádjainak. A bal­oldal és a liberális szellemi-politikai irányzatok hívei (elsődlegesen is a zsi­dó származásúak) közül sokan azért határolódnak el Izraeltől, s válnak oly­kor emblematikus alakjaivá az Izrael-ellenességnek, mert így akarnak „egyen­súlyt” (vagy inkább ellensúlyt) képezni, és „objektivitást” felmutatni a vádak szerinti elfogultsággal szemben, miköz­ben nem tesznek egyebet, mint az anti­szemita előítéletekkel szemben kom­penzálnak – állítja Melanie Philips, a The Daily Mail szakírója.

Nem kell hozzá különös borúlátás, hogy kimondjuk, az izraeliek és a pa­lesztinok e pillanatban megoldhatatlan­nak látszó ellentétének megoldását Európa egyensúlykereső, ám egyen­súlyt nem találó magatartása sem könnyíti meg. Sőt. Izrael olyan vonatkozta­tási ponttá vált, melyhez képest a nem­zetközi közösség egymással szembe­nálló érdekcsoportjai nem csak a konk­rét válsággóccal összefüggő vélemé­nyük alapján viszonyulnak, de eseten­ként más szövetségi viszonyaikat is Iz­raelhez, vagy mások Izraelhez fűződő kapcsolatához képest alakítják ki, mint ahogy alkalmasint egyéb konfliktusai­kat is a közel-keleti viszályban elfoglalt szerepük mentén artikulálják.

Mindeközben az Izraelhez való vi­szony – hasonlóképpen a zsidókhoz va­ló általános viszonyhoz – szélesebb ér­telemben is instrumentalizálódik, véli Kovács András szociológus. Ha valaki állást foglal Izraellel vagy az izraeli-pa­lesztin viszállyal kapcsolatban, számos más kérdésben is következtetni lehet álláspontjára, annak ellenére, hogy bal­oldalról és szélsőjobboldalról egyaránt felhangzanak az Izrael-ellenesség jel­szavai. A zsidók és Izrael önkéntelenül világnézeti kóddá, tradíció és modernitás egyidejű, bonyolultan összefüggő paradigmáivá váltak mások számára. Paradox jelentőséget nyernek, mert mi­közben a modem világ rendkívüli bo­nyolultságát leegyszerűsíteni kívánó előítéletes gondolkodás épp a zsidók túlzott szerepvállalását, a rájuk irányu­ló kulturális figyelem aránytalanságát hánytorgatja fel, maga vizionálja min­den globális jelenség mögé a felejteni vágyott mumust.

*

Izraellel és a palesztinokkal (az arab világ egészével) szemben a nyugat­-európai politika kettős mércét alkal­maz. A zsidó állammal szemben tá­masztott magasabb elvárások mögött nem egyszerűen az erősebb féllel szemben a kisebbség jogait védő ál­láspont rejlik. A nyugati világ Izraelt il­lető megfontolásaiban, ismét csak pa­radox módon, éppúgy szerepet kap a zsidókhoz tapadó erkölcsi elvárás, mint a zsidók nagy részének hagyo­mány determinálta önképében, füg­getlenül attól, hogy vallásos vagy szekuláris gondolkodásúak. A tradicioná­lis zsidó felfogás szerint Izrael or lagojim – a népek fénye, még pontosab­ban: fény a népeknek, az isteni szö­vetség és ígéret hordozója. Sokan azok közül, akiknek ősei rég maguk mögött hagyták a vallási élet kereteit, önmagukat bár nem tartván zsidónak, szociális igazságérzetükben és a ki­sebbségi problémákkal kapcsolatos érzékenységükben hordozzák tovább nem csupán a zsidó társadalomtörté­neti tapasztalatokat, de a vallási gon­dolkodás kollektív tudatalattiba beivó­dó értékeit is, vagy netán bűntudatot ezen normák megszegése miatt. Ám a kereszténységből a nyugati világ köz- gondolkodásába átörökített és a szekularizáció ellenére fennmaradt klisék is tovább élnek, és azok gondolkodásmódjára is hatással vannak, akik oly­kor zsidó történelmi tapasztalatokból eredeztetik problémaérzékenységüket, olykor a felvilágosodás értékrendjé­ből, mindenesetre feledik a zsidóság valóságos létét és a tradicionális zsidó gondolkodás komplexitását. A törté­nelmi Izrael és a zsidóság így sokak szemében áldozati bárány, mely ön­nön létét feláldozva és szellemivé transzcendálva váltja meg a világot – vagy legalábbis ehhez kellene tartania magát.

Az Izraellel – a létező zsidósággal – szemben támasztott politikai igények mögött ezek az önellentmondással küszködő elvárások állnak.

A nyugati kereszténység kéri szá­mon a zsidóságon mindazokat az érté­keket, melyeket a judaizmus a zsidó­ságnak tulajdonított, miközben a ke­reszténység megtagadta azt, hogy a zsidók ezeknek az értékeknek a birto­kában lennének, mert felfogásuk sze­rint az „új szövetség” által ezek univerzalizálódtak. Amikor tehát Izraelen bi­zonyos értelemben magasabb normá­kat, nagyobb önmérsékletet kérnek számon, mint a nemzetközi közösség konfliktushelyzetben lévő más nemze­tein és államalakulatain, egyszerre je­lenik meg magatartásukban a keresz­ténység antijudaizmusának maradvá­nya, s a kereszténység új keletű iden­titáskrízise. Ez utóbbi nem másból, mint abból ered, hogy Izrael a keresz­ténység teológiai prekoncepciójával ellentétben fennmaradt, sőt a keresz­ténység mély lelkiismeret-vizsgálatára okot adó Soá után ismét államalkotó néppé vált, amit a zsidó vallásos gon­dolkodás bizonyos irányzatai eszkatológiai jelentőségű ténynek tekintenek, s amivel talán a keresztény gondolkodás is úgy szembesül, mint Izrael kivá­lasztottságának újra felmerülő, súlyos kérdésével.

*

A mélyben sejthető társadalomlélek­tani okok fölött világosan felismerhető a nyugati világ gazdasági-politikai való­sága.

Nyugat-Európában – elsősorban a volt gyarmatosító országokban – jelentős arab-iszlám kisebbség él, s ezen orszá­gokat erős gazdasági kapcsolatok fűzik az arab világhoz, ami magyarázatot ad a közel-keleti konfliktusban tanúsított ma­gatartásukra. Az arab világba inkább be­ágyazódott egykori szovjet, illetve nyu­gat-európai érdekekkel szemben az Egyesült Államok Izraelben talált straté­giai gazdasági-politikai-katonai szövetsé­gesre. Ugyanakkor le kell szögezni: az Egyesült Államok demokratikus beren­dezkedését soha nem veszélyeztette sem a jobboldali, sem a baloldali totali­tarizmus, ezért lehetett egyszerre antifa­siszta és antikommunista. Miután Euró­pával ellentétben nem küzdött kompen­zációs késztetésekkel (másrészt a jelen­tős bevándorlásra épülő társadalom szerkezetébe, kollektív identitásába a zsidók inkább integrálódtak, mint az óvi­lágéba), az amerikai lelkiismeretbe ezért épült be Európát megelőzően, s talán mélyebben a holokauszttudatosság, az Egyesült Államok ezért is vállal oly derekas részt a zsidó állam létkérdéseit illető közel-keleti béketeremtésben.

*

A kettős mérce, mely a nyugat-euró­pai közgondolkodásban és Európa Közel-Kelet-politikájában is megnyilvánul, mindig a palesztinok javára és mindig Izrael rovására torzít, mint tette ezt a legszembetűnőbb módon a dzsenini harcok idején.

A média egy elfogult része odáig me­részkedett, hogy a palesztinokat a var­sói gettó felkelőihez (következéskép­pen az izraeli katonákat a nácikhoz) ha­sonlította, amikor pedig kiderült, hogy a palesztinok veszteségei korántsem oly nagyok, mint azt előre vizionálták, s hogy a palesztinok által manipulált mé­dia beállított felvételekkel (például máshonnan a helyszínre szállított tete­mekkel) hamis képet nyújtott az ese­ményekről, az európai nyomtatott és elektronikus sajtó nem korrigálta ön­magát: Dzsenin hamarosan lekerült a képernyőkről és a címlapokról.

Az Ehud Barak vezette izraeli kor­mány békepolitikájának palesztin oldal­ról való visszautasítása 2000-ben, és az intifáda kiújulása világosan megmutat­ta: a palesztin nép vezetése nem érde­kelt a józan kompromisszumokban.

2001. szeptember 11-e, az Egyesült Államokat ért példátlan terrortámadás óta pedig nem lehet kétséges Nyugat-Európa józan gondolkodói számára sem: civilizációk háborúja zajlik, melyben Izrael a nyugat végvára. Következe­tesen elfogult állásfoglalásuk Izraellel szemben és a palesztinok mellett nem más, mint kognitív disszonancia: a ha­szonelv és a félelem rövidlátó politiká­ja elvekké stilizálva.

Az igazságot Európa ma éppúgy szo­lidaritás nélkül áldozná fel saját nyugal­ma érdekében, ahogy kiszolgáltatták a zsidókat az európai államok Quisling-jei a Vészkorszak idején.

A különbség éppen az, ami kockán forog: a zsidó állam léte. S persze egy igazság és erkölcs vezérelte világé, mely a holokauszt tapasztalatát valóban meg­emésztette, s nem a félelem és a pusz­ta érdek alapján hozza meg politikai döntéseit.

Címkék:2003-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„A kritikák egy része jogos” – Interjú Heisler Andrással, a Mazsihisz új elnökével

„A kritikák egy része jogos” Interjú Heisler Andrással, a Mazsihisz új elnökével Heisler András 48 éves mérnök-közgazdász, üzletember. Nős, két...

Egy igaz ember halálára

Egy igaz ember halálára Gáspár Ferencet régóta ismertem. Tudtam róla, hogy vi­déki zsidó családból jött, hogy sok családtagját megölték a...

Close