Szombat előfizetés 2017

Szántó T. Gábor – Székfoglaló

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Székfoglaló

Nyolc lesz két perc múlva. Az ajtót most nekem nyitották ki, az ablakot nekem zárják most be, a mindig riadt takarítóasszony miattam húzódik a titkárnő író­asztala mellé, s hajtja meg magát derék­ból, s Nelli nekem integet asztalán tor­nyosuló számítógépe és faxkészüléke mögül, hogy igyekezzem, mert kihűl a kávém, amit még akkor töltött ki a csé­szébe, amikor beléptem a kapun, s fel­csöngettek neki. Utánam szól, mielőtt a szobámhoz érnék, hogy mindjárt érkez­nek a mától mindennapossá váló eliga­zításra, s addig még alá szeretne íratni velem napok óta itt heverő számlákat, leveleket.

Úgy jöttem el a régi irodám előtt, mintha soha nem dolgoztam volna ott. Meglehetősen távolinak tűnik az a tizen­négy év, amit a külügyi osztály vezetője­ként húztam le. Ma szerda van, elseje. Múlt csütörtökön este volt a választás. Pénteken Klein nem jelentkezett, hét­főn szándékosan csak öt körül állított be, s a portás ezt a megállapodás sze­rint rádiótelefonon azonnal közölte ve­lem. Hagyják csak rámolni, vigye el a cuccait, kérjék vissza tőle a kulcsait, és takarítsanak ki utána, utasítottam a ka­puügyeletest. Jobb ez így. Nincs felesle­ges dráma. Másnap átvitettem néhány személyes holmit, telefonon lediktáltam Nellinek pár sort, amit a sajtóval kell közöltetni, és utasítottam, hogy ma reggel­re trombitálja össze a házat. A többit magától intézte.

Mióta vártam ezt a percet! Belépek a párnázott ajtón, sarkammal belököm magam mögött, és lehunyt szemmel az íróasztal mögé lépek. Pontosan tudom, nyolc lépés sréhen jobbra előre, utána balra három, negyed fordulat megint balra, és letámaszthatom a tenyerem az ébenfa íróasztalra. Hallomásból tudom, hogy az ötvenes években került ide va­lami hagyatékból, én mégis azt mon­dom majd, a Steiné volt, és el fogják hinni, és ezt fogja mindenki visszhan­gozni. Hányszor álltam itt titokban, ami­kor Klein nem tartózkodott bent, és hányszor képzeltem el, hogy úgy tenyerelhetek egyszer az asztallapra, hogy nem nyithatja rám senki az ajtót, nem kell összerezzennem és úgy tennem, mintha neki keresnék valamit.

Ciripel a házi telefon. Nelli volt az, de leráztam. A számlák, meg a levelek. Majd később. Ki akarom élvezni a pilla­natot, az első reggelt. Az első reggelt fél év után, amikor nem úgy kellett bejön­nöm, hogy ügyeljek minden szavamra és mozdulatomra, ne derülhessen ki semmi idő előtt.

Utólag persze minden másként fest. Olajozottabban ment, mint gondoltam. Amikor meggyőztem Luxot a temet­őrendezési csoporttól, az ingatlankeze­léssel foglalkozó Weisst, meg az öreg Zimmermannt, hogy van mit keresni a választáson, és Zimmermann tapogatózására a rabbik nagy része is hajlandó­nak mutatkozott a tárgyalásra, elkezd­tem hinni a dolog kivitelezhetőségében. Kínosan vigyáztam végig, hogy csak a legszűkebb körben legyen tudott, tőlem indult a szervezés. A legtöbben most is azt hiszik, valakik „kitaláltak”, holott pont fordítva történt: én találtam ki őket. Lux és Weiss máig úgy tudja, Kle­in a választás után kidobta volna mindkettejüket az összeférhetetlenségre hi­vatkozva, mert őt is megszorongatták a legutóbbi közgyűlésen, holott ez meg se fordult annak a szerencsétlennek a fejében, én röppentettem fel a hírt Zimmermannak, aki persze megsúgta ne­kik, s végül hozzám fordultak tanácsért. Nálatok alkalmasabbat nem ismerek, mondtam, és hozzáfűztem, nincs az a szabályzat, amin ne lehetne módosítani két jó szakemberért. Ettől kezdve lelke­sebbek voltak, mint én.

Ők dumálták meg külön-külön a veze­tőség tagjait, akik egymással nem mer­tek ilyesmiről szót váltani, s akik vala­mennyien azt gondolták, a mérleg nyel­ve már átbillent, ezért nekik is idejében le kell tenniük a voksukat, hogy meg­maradhassanak tisztükön.

Négy évvel ezelőtt, amikor Klein máso­dik megválasztását ünnepelve koccintot­tunk ebben a szobában, eszembe nem jutott volna, hogy én seprűzöm ki innen. Vonzott persze a hatalmas karosszék, a rádiótelefon, a kecses Saab a vékony, fe­kete hajú sofőrrel, aki Erecből települt vissza, s így minduntalan úgy érezte, szégyellnivalója van, ezért igyekezett rop­pant készségesnek mutatkozni, hogy va­lami elismerést kapjon; vonzott a Klein által kiharcolt K-vonal a Nemzetbiztonsá­gi Hivatalhoz, amin olykor, tőle szokatla­nul indulatosan üvöltözött belügyes fő­kutyákkal, ha sírköveket döntöttek fel vagy zsinagógát firkáltak össze szkinhedek, s a rendőrök nem intézkedtek kellő gyorsasággal és eréllyel, ám akkor még nem éreztem ellenállhatatlan vágyat pusztán a poszt, a szerep iránt.

Amikor azonban egyre-másra érkez­tek a személyre szóló külföldi meghívá­sok, sorjáztak kisebb-nagyobb ajándé­kokkal az idelátogató delegációk, s ad­ták egymásnak a kilincset a különféle nyugati tévétársaságok és világlapok ri­porterei, akik a miniszterelnöki interjú és a maffia között a jidek helyzetére is kíváncsiak voltak, a szűk perspektíva ki­tágult. Pálya lett zsidónak lenni.

Ha ezen múlik, gondoltam, hordha­tok én is kapedlit, akár minden nap, s ott tudok lenni hetente egyszer, péntek este a templomban. Az ügyeket jórészt addig is közösen intéztük, akár pénzről, akár politikáról volt szó, egyik se lenne újdonság, s ahogy Klein fazekába se né­zett bele senki, úgy az se derülne ki, hogy én sem eszem otthon kósert, s nem tartok szombatot. Még azelőtt el­váltam, hogy ide jöttem volna dolgozni, s hogy azóta kivel fekszem össze alkalmanként, mert nővel együtt nem élek többé soha, a magánügyem. Nem tud­nak belém kötni. Ki nem derítik, hol jár­tam, mit csináltam régebben, feddhe­tetlen vagyok. És lényegesen alkalma­sabb a közszereplésre, mint Klein.

Itt, a tükör előtt jegyeztem meg két éve barátilag, hogy csináltathatna már valami jobban szabott öltönyt, és vehet­ne egy-két pofásabb nyakkendőt, de va­lójában akkor már leírtam őt. Akkor már el tudtam képzelni magam egyedül ebben az irodában. Lényegében akkor már egyedül magam tudtam elképzelni itt. Sötétkék kétsoros öltöny, széles reverrel, halványkék ing, apró, kék koc­kás, sárga nyakkendő, arany tűvel, rajta pici menóra. Kissé korán őszülő, de még dús hajamra simuló, aranyszegé­lyű, fekete bársony kapedli. Kimondot­tan jól áll rajtam. Erre az eleganciára ő képtelen lett volna.

Klein naiv volt, és kifulladt. Meg kel­lett buknia. Ha körbenéztünk, azt láttuk mindenütt, a profiké a hatalom. Nekünk is lépnünk kellett.

Zimmermann utazni akart, azt mond­ta, a felesége állandóan emiatt rágja a fülét. Nyíltan közölte, akkor érdekli a dolog, ha ő kerülhet a helyemre. Ez ak­kor tetszett, legalább tudtam, hányadán állunk. Biztos pont, van miért tennie. Érthetőnek találtam: a Chevra után nyil­ván szórakoztatóbb posztra vágyik. Ő találta ki, milyen ürüggyel járjuk sorra az összes zsinagógát az utolsó két hó­napban.

A raktárból felhozattuk az évek óta ki­bontatlanul ott porosodó remittenda könyvcsomagokat, ami a fordulat ide­jén elhamarkodottan kiadott sok ezer példányból érintetlenül ott hevert, és ajándékként hurcoltuk el kötegenként az egyes templomokba. Autóval szágul­doztunk péntek esténként keresztül-kasul a városon, hogy ha egy alkalommal három helyre mentünk, minden­hová idejében érkezzünk. Zimmermann szombattartó, ebben az ügyben csak éceszgéberként működött közre, de az nem fájt neki, hogy mi szombatot sze­günk a cél érdekében.

Mindenütt rövid beszédet tartottam, finoman célozva rá, hogy akad azért még olyan vezető, akinek fontos az élő kapcsolat a lelkes hívekkel, s hogy az elégedetlenség jogos, feltétlenül javíta­ni kell az egyes hitközségek helyzetét. Senki rá nem kérdezett az öregek kö­zül, mivel is volnának elégedetlenek, ám ha netán addig véletlenül nem is volt hiányérzetük, ezután vérszemet kaptak, s jelezték igényeiket. Megtettem a tőlem telhetőt: ígértem, amit csak kértek, utalva persze arra, hogy ha rajtam múlik, teljesül, ha azonban a főnöknek kell döntenie felőle, nem sok reményt látok az eredményre. Ekkor mindig szét­tártam a kezem.

Amikor Klein az utolsó hetekben a hí­reket hallva észbekapott, és gyanakod­va rákérdezett, voltaképpen miről is be­szélek mindenhol, elütöttem a kérdés élét, s magától értetődően azt feleltem, mellette kampányolunk. Ez a majom végig elhitte, hogy egyetértése, szimpá­tiája, lojalitása jeleként olyan aktív Lux és Weiss, ezért szervezkedik velem együtt olyan lelkesen Zimmermann, s hogy mi, valamennyien az ő útját egyen­getjük. Eszébe nem jutott, hogy neki is jelen kellene lennie ahhoz, hogy tény­leg esélye legyen. Benne persze fel se merült, hogy vetélytársa akad. Amikor róla döntöttek, előre le volt vajazva, ki a kiválasztott, formális volt az egész procedúra, s talán ez a reflex működött benne ezúttal is.

Miután a hangulatot előkészítettük, a rabbikat becserkészni volt a legfonto­sabb feladat. Nem kedvelték különö­sebben Kleint, aki a fordulat után tájé­koztatást kapott az Egyházi és Feleke­zeti Összekötő Hivatal levéltári anyaga­iról, a hitközségi archívumhoz pedig ki­zárólag ő fért hozzá, vagy az ő közvet­len engedélyével lehetett az anyagok­hoz jutni, így minden raktáron lévő szennyesről tudhatott. Klein, bár nem adta nyilvános jelét, talán emiatt, talán az együtt töltött évek tapasztalata alap­ján viszonozta érzéseiket, ez azonban önmagában nem volt elegendő, hogy szembeszálljanak vele.

Az egyes rabbiknak személyre szóló ajánlatot tettünk. Először csak Zimmer­mann beszélt velük, amikor aztán kide­rült a gyenge pontjuk, hármasban is leültünk. Gerber évek óta várta, hogy me­gürüljön a múzeum igazgatói széke. Őt könnyű volt azzal kecsegtetni, hogy Handelt az év végén nyugdíjaznánk, s még bűntudata se kellett legyen, mert az alapítvány kuratóriumának elnöke­ként továbbra is bejárhat az öreg szivar, bár az égvilágon semmi beleszólása nem lesz semmibe. Nem fog belehalni, nyugtattam meg Gerbert, akin látszott, hogy szűz is akarna maradni, meg igaz­gató is szívesen lenne.

Kohn mindenáron a lapot akarta, de Meyerre szükségünk volt. Tudtuk, ő eget-földet megmozgatna, hogy marad­hasson, ezért inkább megnyugtattuk, hogy keresve se találnánk nála jobb szerkesztőt, ott jó, ahol van, de vigyáz­zon, ha netán újra Klein győzne a vá­lasztáson, ő megígérte Kohnnak, hogy kinevezi. Ennek köszönhetően a két utolsó számban egy-egy fényképes in­terjút közölt velem. Az egyik képen a Si­ratófalnak támaszkodom lehunyt szemmel. Egészen fiatal, szinte áttetszőén vi­lágos bőrű palesztin fiú csinált rólam képeket, még a Kótelhez is eljött velem.

Mire Klein szagot kapott, és lépni akart volna, Meyer széttárta a kezét, mond­ván, a következő szám már csak a vá­lasztás után jelenik meg. Istenem, mek­kora fasz ez a Klein! Még akkor sem érezte, hogy vége. Azt mondta, nyuga­lom, nincs szükség választási hadjárat­ra, mert nincs ellenfelünk. Kohnnak vé­gül nagy nehezen kitaláltuk a szóvivőséget, amiről fogalmunk sem volt, mit is akarunk vele, de beígértünk neki egy fél fizetést, és ezzel kiegyezett.

Ehrlichhel és Schwartz-cal meg sem próbáltunk egyezkedni. Ezek semmi po­litikában nem vesznek részt a rabbikari ülések kivételével, viszont tudvalevő, hogy glattkóser és sabbosz sómér mind a kettő, ezért respektjük van. A lehető legnagyobb tisztelettel és óvatossággal beszéltünk velük, nem is említve, hogy bármit is kérnénk vagy várnánk tőlük, pusztán előre jelezve nekik a többiek akkor már többé-kevésbé biztosra vehe­tő elkötelezettségét. Az utolsó pillanatá­ig kétséges volt, vajon megértették-e, egyre csökken annak az esélye, hogy mi bukjunk, ám ha győzünk, éppúgy lehe­tünk hasznukra, mint kárukra.

Schillert etetnünk kellett. Felváltva hívtuk meg éttermekbe, küldettünk ajándékcsomagokat a lakására, míg vé­gül igent mondott, de újabb és újabb meghívásokat eszközölt ki továbbra is, mint mondta, a részletek tisztázása mi­att. Auer nagyobb lakást szeretett volna, Lux ezt könnyű szívvel meg is ígérte, a hagyatéki csoportnál számos lerobbant ingatlan közül lehetett válogatni, hála Tellernek a jogi osztályról, akitől meg­őrültek a polgármesteri hivatal jogászai, mert egyetlen perben sem tudták rábizo­nyítani, hogy az örökhagyók elhalta után készült végrendeletekkel manipulál. Au­er még így is jól jár, csak a felújítás költ­ségei terhelik őt. Zeller egy üzlethelyi­séghez akart jutni a közelben. Zsidó Könyvek Antikváriuma néven tervez bol­tot nyitni itt, a gettóban, s Klein megpró­bálta lebeszélni erről, mert úgy tervezte, hogy a hitközség égisze alatt létesülő kulturális központ fogadna be hasonló létesítményt. Zeller erre persze bedühödött, és kapva-kapott ajánlatunkon.

Bleyerrel nem volt könnyű dolgunk. A legnagyobb kile gazdája, s ez nemcsak tizenhárom szavazatot jelent a közgyű­lésben, de odafigyelnek rá a többi zsi­nagógából is, és a Zsidó-Keresztény Tár­sulásban viselt alelnöki címe miatt a sajtó is bukik rá. Évek óta a Vallástanár­képző Intézetre és a Könyvtárra pályá­zik, nem egyszer nyíltan bejelentette utódlási igényét. Nemcsak hatalmat akart, de trónfosztóként kívánt tetsze­legni egészen azóta, hogy az öreg Hirschfeld, a jelenlegi igazgató azt nyi­latkozta, nem lát lehetőséget az itthoni kínálatból az utódlásra.

Az utolsó percben hullott ölünkbe a megoldás. Hirschfeld váratlanul bejelen­tette, hogy a tanév végén egészségügyi okok miatt vissza kíván vonulni. Sejtel­münk sem volt, vajon nem taktikai meg­fontolások húzódnak-e meg a számunk­ra oly kedvező időpontban nyilvánosság­ra hozott elhatározás mögött, ezért azt sem tudtuk, hogyan kell reagáljunk. Va­jon milyen ajánlatra vár a ravasz vénem­ber, tanakodtunk, de nem mertünk lép­ni, mert az öreg, mint a háború előtt fela­vatott rabbinemzedék mindent túlélt reprezentánsa, aki több évtizedes távol­létet követően, a fordulat nyomán tért vissza Izraelből, hogy utolsó éveiben új­ra itthon taníthasson, szent tehénnek számított, s ha az ő lepényén megcsú­szunk, az összes esélyünket elpuskáz­hattuk volna.

Klein maga játszott a kezünkre, ami­kor kitalálta neki a vezető főrabbi titu­lust, amit Hirschfeld életfogytig betölthet, s amit a rabbikar és a vezetőség együttes ülése még kora tavasszal szinte vita nélkül elfogadott. Csak a hülye Bleyer rontotta el majdnem az egészet, ami­kor indulatosan közbevágott, hogy fölös­leges a poszt, úgyis lesz szóvivő. Miféle szóvivő, kérdezte Klein, s mi belesápad­tunk. Kohn egészen összetöpörödött a hátsó sorban, én meg átkoztam a per­cet, amikor Bleyert beavattam az egész koncepcióba, mert úgy éreztem, hatás­sal lehet a többiekre is. Hirschfeld men­tette meg végül a helyzetet, amikor sér­tetten felajánlotta, ha nincs szükség egyéb munkájára, ő szívesen vállal óra­adói állást az Intézetben, tanít, amíg bír, és más megbízatásra nem is tart igényt. Szó se lehet róla, játszotta a gút bácsit Klein, a rabbik erre persze észbe kaptak és bólogattak, mi pedig felsóhajthat­tunk. Bleyer ugyan kínos helyzetet te­remtett, de senki nem akart visszatérni rá. Hirschfeld illő módon kicsit kérette még magát, majd elfogadta a címet. Az Intézet igazgatóját már az új vezetőség fogja kinevezni a jövő tanév elején, mondta zárszavában Klein, s ahogy Ble­yer kihúzta magát, esküszöm, még ne­kem is viszketni kezdett a tenyerem.

Attól a perctől kezdve, hogy megal­kudtunk velük, lefutottnak tekintették a választást. Bármi bajuk volt, a rabbik Zimmermant vagy engem kerestek meg, nem Kleint. Kínos volt, szinte hessegetni kellett őket, állandóan türelmüket kérni, méghozzá úgy, hogy eszükbe se jusson, ne adj isten Kleinhez fordulni, aki belekavarhatott volna a levesünkbe, ha netán segít, lekötelezve ezzel magá­nak a hozzá folyamodókat.

Zimmermann másfél hónappal a vá­lasztás előtt szólt, hogy a biztonság ked­véért be kéne vonnunk Hellit a dolgaink­ba. A titkárságon az összes látogató, le­vél, telefon és fax keresztülmegy, így Klein valamennyi lépéséről tud. Ha de mégiscsak egy siksze, mondtam, s ek­kor gondolkodtam el rajta egy évtized után először, hogy kerül az elnöki titkár­ságra valaki, akinek ekkora artista lóg a nyakában. Abszolút megbízható, nyugta­tott meg Zimmermann, s összedörzsölte az ujjait. Az öreg csocsesz innen szerez­hette minden információját, már a Kleint megelőző, két ciklussal korábban meg­választott garnitúra viselt dolgairól is. Helli régi bútordarab. Épp úgy tudott az elkótyavetyélt zsinagógákról, mint a megboldogult Egyházi és Felekezeti Összekötő Hivatalnak átutalt devizákról, s rémtörténetei voltak zsidók nélkül maradt községek eladott és bedózerolt te­metőiről, ahonnan a sírköveket közvet­lenül családi ház építkezések helyszíné­re szállították. Nem sokkal az előtt kerül­tem ide, hogy ezek történtek, s akkor még igyekeztem meghúzni magam, el­engedni a fülem mellett a rosszindulatú pletykának vélt híreket. Ám ezek szerint Helli épp úgy tud figyelni, mint hallgatni, s csak a megfelelő pillanatban megszó­lalni, és elég intelligens ahhoz, hogy megítélje, hová érdemes állnia. Az is le­het, hogy közte és Zimmermann között volt valami kis feszültség. Jól mutathat­tak, ez a nő van vagy egy mázsa. Persze, a vén kecske is megnyalná. Talán épp itt az íróasztalon nyomta meg az öreg kéjenc a kövér sikszét, amikor Klein elutazott. Fúj! Ha ez így megy itt, esküszöm, kivágom mindkettőt.

Bár ennek a Hellinek szíve van. Egé­szen kipirult és dühbe gurult, amikor a temetőrombolásról és a sírkő-bizniszről beszélt. És rendkívül leleményes. Tény­leg. Pénteken szóltam neki, hogy talál­nak a régi helyemen a ruhásszekrény­ben meg a kanapé ágyneműtartójában pár dolgot, azzal csinosítsák ki a szobát, legyen valami reprezentatív póneme. Lássák, akik jönnek, hogy az új vezetés ügyel az új arculatra is. Ahogy elnézem, szép munkát végzett. Csak Zimmermann fanyalog, hogy egyoldalú a dizájn, de ő mindent sinfel.

Az íróasztalom mögött, az egykori cí­mer helyén, a falra feszítve hatalmas iz­raeli zászló. Aki belép, rögtön a kék-fe­hér, mógendóvidos lobogó fogadja. Im­pozáns látvány. Egy Herzl-képet raktak az ablak mellé, azt, amin a bázeli Rajna híd korlátjára könyököl, és a felépítendő birodalomról álmodozik. Kivitettem a korábbi díszleteket: egykori rabbik és el­nökök portréit. Mit mond ez ma annak, aki ide belép? Egyértelmű és célratörő jelképek kellenek, mint például ez a fa­lióra a héber számlappal. Jobbról-balra jár, egyedi darab. Mindenki felfigyel rá. Oldalt a hatalmas tükör, ami megnöveli a teret, és állandóan arra készteti az asz­tal túlfelén, most már velem szemben helyet foglalót, hogy oldalt fordulva min­duntalan belepillantson. A tükör torzít kissé, ezt én tudom, ám aki először néz bele, kissé megzavarodik. Klein sose tudta megszokni.

A polcon, az asztal mögött, jól látható helyen egy kétnyelvű Tanach, a Kicur Sulchan Aruch, meg egy szidur, egy chanukia és néhány izraeli dísztárgy. Most végre tényleg látható, hogy lépésváltás történt. Kleinnek ehhez se volt érzéke. Hetente egyszer jön majd a Szochnuttól egy srác, az felhoz kicsit héberből. Ala­csony, még nálam is kisebb, filigrán fiú, egészen rövidre nyírt hajjal. Ha kicsit megnövesztené, meglágyítaná a vonása­it. Nem lenne hátrányára. Legalább annyira tudnom kellene a nyelvet, hogy ne okozzon gondot folyamatosan olvas­ni. Fogadásokon tartandó rövid köszön­tők, üdvözlések miatt elengedhetetlen. Ne vigyoroghasson rajtam még egyszer az a tetű Neumann a cionista szövetség­től, csak azért, mert ő élt kint pár évet, pont az államalapításkor, megtanulta a nyelvet, s mert tolmács nélkül tud vele tárgyalni, ő a nagykövet bizalmasa. Mi­lyen gúnyos kísérőlevelet küldött az ajándék transzparensekhez, amit né­hány éve kapartak elő, s most, mint Nel­li a telefonba tegnapelőtt beolvasta, a nézetazonosság jegyében s a közös szel­lemi gyökerek jelképeként szeretnék fel­ajánlani és viszontlátni a relikviákat szo­bám falán. Ám echád v’lév echád. Ezt már gond nélkül ki tudom betűzni. Egy nép, egy szív, közölte a fordítást levelé­ben ez a szemét. Húsz tagja ha van a szövetségnek. Hülyének néznek ezek engem? Állítólag már pénteken itt volt a csomag. Finom figyelmeztetés. Mindez hat szavazatért. Tényleg igaz, csak a szö­vetségeseitől tartsa távol magát az em­ber, az ellenségeivel már egyedül is bol­dogul. Az ortodoxok is ígértek kilenc voksot, aztán Stein arra hivatkozott, hogy én ajánlottam keveset, ezért ő se tudott mit mondani az embereinek, így lett a kilencből öt. Nem volt perdöntő, de akkor is vészjel. Hogy bízhatnék így bennük a jövőben? Az ő rabbijuk adja továbbra is a hechsert a borra és a ma­ceszra, ez tíz százalékot jelent nekik az árból, és két évre leállíttatom az élelmi­szer áruház tervét. Ennyit tudtam ajánla­ni. Persze ha ígéretet tettem volna, hogy nem nyitjuk meg a tervezett gyorsbüfét, és továbbra is egyedül maradnak a pia­con, akkor bezzeg lett volna inspiráció. Naná, mert a Stern sógora Antwerpen­ből betársult az étterembe, meg a kifőz­débe, késő estig nyitva tartanának, s odacsábítva a fiatalokat, árulnának fala- felt, meg olcsóbb, tejes dolgokat is.

Az istenit, hová lett a kapedlim? Úgy éljek, az előbb még rajtam volt. Persze, kéne egy csat, állandóan elhagyom így, úgy viszont a hajam hullik, mert fémér­zékeny a bőröm. A kurva életbe! Képte­len vagyok megszokni, állandóan a fe­jemhez kapkodok, pedig most már min­dig viselnem kell. Megvan, a szék és az asztal közé esett. Ezentúl vigyáznom kell a káromkodással is. Ebben a hely­zetben még kevésbé engedhetem meg magamnak a lazaságot, mint eddig.

Kétszer is majdnem rajtavesztettem a finisben. Kint a temetőben, a mártír-is­tentiszteletkor, mivel Hirschfeld beteg volt, egy végzős növendéket, leendő hit­szónokot bízott meg, hogy olvassa fel előre megírt beszédét. Nyomasztó volt a hangulat, hideg is volt, az eső is szemerkélt. Frei sok bakival hadarta el a szöve­get, aztán ahogy a tömeg oszlott, mi is elindultunk kifelé. Úgy éreztem, vala­hogy oldani kellene már a hangulatot. Az első világháború zsidó hőseinek em­lékműve előtt elhaladva, oldalba bök­tem Freit. Ha fejből végig tudsz monda­ni egy kaddist, bazmeg, tied a tábori lel­készet, kacsintottam rá. Lehettünk vagy másfél tucatnyian, de szerencsére nem mindenki figyelt. A rabbik többsége úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, de azért látszott rajtuk a megdöbbenés. A vezetőség jelenlévő tagjai egymást Fi­gyelték, vajon ki hogyan reagál. Frei szi­kár arcából kidülledtek savószínű sze­mei, ugyanolyan bután nézett, mint min­dig. Lux és Weiss mint két hülyegyerek, leghátul somolyogtak, nyilván azt hitték, ez most valami taktikai húzás, pedig csak túl voltam pörögve, s a baromság kiszaladt a számon.

Akkor már hónapok óta állandó kép­mutatás volt a programom kapedlistől, udvariaskodástól a színlelt imádkozáso­kig. A templomokban, ahová az ajándékkönyveket szállítottuk, olykor ottmarad­tunk davenolni, a közbeeső ünnepekkor pedig mindig más zsinagógákban jelen­tem meg néhány fős kíséretemmel, máskor kiddust adva, vagy halvacsorára invitálva a legbefolyásosabb bálbószokat. Azt a keveset, amit a szidurból is­merek, lázas lapozgatással, s az utóbbi időben másoktól ellesett sasszé lépésekkel és hajlongásokkal kellett feltupíroznom. Klein soha nem adott az ilyesmire, beszélték is a háta mögött, hogy csak akkor lát templomot belülről, ha alku­dozni kell a renoválás költségeiről a kivi­telezővel.

Iszonyú feszült voltam, és elpattant egy húr. Klein felváltva pislogott rám és Zimmermannra, mintha annak heves fejcsóválásából és az én sápadtságom­ból hirtelen megérezte volna, nem csu­pán egy idétlenség utórezgéseit látja.

A második eset még kínosabb volt. Brüsszelben, a Zsidó Világkongresszus Végrehajtó-bizottsági ülésén unalmas ta­nácskozás, száraz beszámolók, szabad­idő alig. A WIZO*-küldöttség is jelen volt, csupa öregedő úriasszony, klima­xon még innen, de már másodvirágzásu­kon is túl. Engem eleve nem érdekeltek, de a társaság más férfi tagjai se mutat­tak különösebb érdeklődést irántuk. Utolsó éjjel a Grand Boulevard kellős közepén meglehetősen savanyú ábrázattal álldogáltak egy hatalmas illatszer­bolt csillogó portálja előtt, s az árakon hüledeztek. Hirtelen ötlettel betaszigáltam valamennyiüket az üzletbe, s míg ők hetvenkét féle pacsulit próbáltak, szagolgattak végig, én egy-egy Paloma Pi­casso, Anais-Anais, Rome és Venezia márkájú üvegcsét csúsztattam a zse­bembe. Nem okozott volna gondot kifi­zetni, de kíváncsi voltam az arcukra, amikor meglepetésszerűen átnyújtom nekik a kicsi prezentet. Mozgás kifelé, suttogtam a fülükbe, és ezúttal valóban a sietség miatt lökdöstem őket a csilin­gelve nyíló ajtón át az utcára, s alig né­hány lépésre eltávolodva a tett színhe­lyétől, gáláns mozdulattal, ugyanakkor éreztetve cinkosságukat, kezükbe nyomtam a parfümöket. Ezúttal is elszá­mítottam magam. Többen nagyokat nyelve hüledeztek, a nők kényszeredet­ten mosolyogtak, s valamennyien riad­tan tekintgettek hátra. Klein a delegáció tagjaitól hallótávolon kívülre rángatott, és diplomáciai botrányról suttogott, meg hogy ez az állásomba kerülhet.

Három és fél héttel voltunk a válasz­tás előtt. Amikor hazatérve, Zimmermann másnap éjszakai telefonja felri­asztott, és percekig hallgattam a szitkozódását, csak akkor kezdtem felfogni, hogy kapitális marhaságot csináltam. Az egész hitközség ezen csámcsog, üvöltöt­te a telefonba, hát normális vagy te? Ha tudom, hogy ilyen hülyeségekre vagy ké­pes, eszembe nem jut, hogy melléd áll­jak. Mire volt ez jó, ismételgette, majd lecsapta a kagylót.

Aznap éjjel nem tudtam elaludni, s reggel azzal az érzéssel léptem be a ház kapuján, hogy a játszmának vége. Nehe­zemre esett úgy tenni, mintha ez is olyan nap lenne, mint a többi. Legna­gyobb meglepetésemre azonban Klein volt az, aki ahol lehetett, oltotta a tüzet. Nyilván arra gondolt, a kínos ügy az ő esélyeit rontja. Akárhogy is, a dologról nem esett szó sem akkor, sem azóta semmilyen nyilvános fórumon. Lux és Weiss naponta jelentette a fejleménye­ket, és úgy tűnt, aki hallotta, inkább rosszízű pletykának tekintette a történe­tet, amivel lejárathatnak egy hitközségi vezetőt. A legfőbb szempont ekkor már mindenki számára az volt, nehogy széle­sebb nyilvánosságot kapjon a híreszte­lés. Más se hiányzik, ezen is kapva kap­nának a rósék, súgta Weiss, mintha bár­ki tudomást szerezhetett volna róla. Épp annak az újságcikknek a fénymásolatát nyomta a kezembe, ami utolsó sakkhú­zásunkat volt hivatva előkészíteni.

Tudtuk, hogy Meyer alkalmanként súg egy jobboldali esti lapnak, mely olykor antiszemita cikkeket is közöl. A szer­kesztőség úgy csapott le minden hírmor­zsára, ami a hitközség belső életéről ki- szivárgott, mint gyöngytyúk a langy ta­konyra. Ha Meyer valamit nem mer meg­írni a saját újságjában, aminek köztudot­tan legizgalmasabb oldala a halálhíreké és az apróhirdetéseké, azt garantáltan továbbadja a gój haverjainak, ezért ko­rántsem véletlenül beszélte tele Weiss a fejét az irodaházból létesítendő kóser szálloda dolgával.

Klein kétségbe volt esve az írástól, és válaszolni akart rá, de megnyugtattuk, hogy a kutya sem olvassa a lapot, egyéb­ként is, jogilag minden tiszta a dolog kö­rül. Hivatkozni akartunk a cikkre, lehető­leg a közgyűlésen, a választás előtti utol­só pillanatban.

A jelölőbizottságot megkerültük, így csak a közgyűlésen hangzott el a rám vonatkozó javaslat. Az egyes hitközsé­gek hangadói persze tudtak róla, hogy Kleinnel szemben lesz egy másik aspi­ráns. Egy nappal a választás előtt körle­velet kaptak a képviselők, melyben mint ellenjelöltet mutattak be saját hitközsé­gem hívei. Nem volt kis feladat megorga­nizálni, hogy mindez valóban a legna­gyobb diszkréció mellett bonyolódjék, majd meglepetésszerűen kerüljön a nyil­vánosság elé. Mégis, Klein úgy lépett a Tanácsterembe a választás délutánján, hogy igazi hidegzuhanyként érte addig rémhírként kezelt ellenjelölésem.

A képviselők döntő többsége ekkorra már zavarodottan azt hitte, ő eleve le akart mondani, s én mintegy hivatalos utódjelölt vagyok. Hihetetlennek tűnt számunkra is, de szinte semmi ellenál­lás nem mutatkozott. Erőtlen felszólalá­sok hangzottak el, hogy puccs történt, s hogy példátlan az az egyoldalúság, ahogy az elmúlt évek eredményeit keze­li körlevelünk, de miután a megállapo­dás szerint egyre-másra kritizálták Kleint saját, egykori elöljáró társai, amit ő fo­kozódó elképedéssel hallgatott, s a jelö­lések során jórészt kivétel nélkül ugya­nők kerültek a vezetőségi listára, simán ment minden. A rabbik ugyan taktiku­san nem nyilvánítottak véleményt, ám erre nem is volt szükség, ők már koráb­ban instruálták zsinagógáik küldöttjeit. A meccs eldőlt.

Legszűkebb baráti környezete szava­zott csak mellette. Nem kellett végül ki­játszanunk az utolsó kártyát, a lapban már kiszivárogtatott kétes ingatlancse­rét, amit Weiss készített elő Tellerrel, s amiről mindannyian tudtuk, hogy abban a pillanatban visszacsináljuk, amint Kle­in megbukik. Ha a célegyenesben előny­re tesz szert, ez lett volna a banánhéj. A jelentős értékkülönbség miatt abszurd ügylet csak arra kellett, hogy ha szüksé­ges, egyértelmű bizonyítékot mutassunk fel alkalmatlanságára. Meg kellett ehhez dumálnunk a másik felet, ez se volt in­gyen, de az utolsó hetekre már amúgy is komoly költségeink gyűltek fel. Megkönnyebbülten vettük tudomásul a sza­vazás végeredményét, így nem kellett napirenden kívüli pontként kijátszanunk az utolsó kártyát. Nem voltunk biztosak abban, hogy az ingatlanügy pikáns rész­leteit, a hatáshoz nélkülözhetetlen gyor­sasággal és pontosan felfogja a szinte ki­zárólag veteránokból álló közgyűlés, s annak alapján megvonja tőle a bizalmat.

A szavazatszámláló bizottság jelenté­se után Klein, a záró imát meg se várva, mint aki sokkot kapott, a teremből egye­nesen a kapuhoz rohant, szobája ajta­ját, páncélszekrényét, íróasztalát tárva- nyitva hagyva maga mögött.

Így, utólag végiggondolva, minden gördülékenyen ment mostanáig, nyolc óra egy perc. Hol vannak már? Miért nincs itt Zimmermann? Megbeszéltük, hogy kicsit korábban jön. Vele vigyáz­nom kell, mert nemcsak ügyes és intelli­gens, de köztiszteletnek is örvend. Szük­ségem van rá, egyelőre. Luxot és Weisst rövid úton kipicsázom az összeférhetet­lenségre hivatkozva. Zimmermann meg fogja értetni a többiekkel, hogy nem te­hetünk semmilyen engedményt, alap­szabályszerűen kell működnünk. Vigyáz­nom kell, mennyire engedem közel ma­gamhoz ezeket az embereket.

Az előkészített fiktív ingatlancsere do­kumentumait el kell tüntetni. Ha ezek után Weisst létszámleépítésre hivatkoz­va még nyugdíjba is küldöm, és össze­vonom az ingatlanügyeket a temetőgondozással, éreztetve persze Luxszal, hogy a megoldás átmeneti, és ő is bár­mikor repülhet, mindenre hajlandó lesz. A vezetőségben ugyan elveszítek két beton biztos szavazatot, de ezzel én leszek a törvényesség szószólója. Kifo­gom a szelet azoknak a vitorlájából, akik állandóan az ilyen apró, látható stiklikbe kötnek bele, mert egyébbe nem tudnak, másrészt Lux személyé­ben hű szolgára teszek szert. Ő egyéb­ként rendkívül alkalmas bizalmas jelle­gű feladatokra. Megszervezhetné példá­ul a telefon lehallgatást, ebben úgyis van tapasztalata, még a belügyből.

Akár az Egyházi Összekötőből megka­pott akták másolatát is rá lehetne bízni, hadd bogarássza át azokat valódi sza­kértelemmel. Jól jöhet még az anyag, akár a következő választás előtt is. El­végre hogy állhatna szószékre vagy egy vallási szervezet élére olyasvalaki, aki besúgó volt? Én ugyan senkit nem revol­verezek a múltjával. Hogy Lux mit tesz a belső elhárítás kiépítéséért, az ő dolga. Ez mindenütt piszkos munka, de egy szervezetnek ki kell szűrnie soraiból a zsarolható figurákat, a saját érdekében.

Chazak v’emac. Legyetek erősek és bátrak! Nincs igaza Zimmermannak. Jól mutatnak itt ezek a plakátok, Im tircu, éjn zo ággádá. Ha akarjátok, nem mese. Az Országot is csak kemény és céltuda­tos munkával lehetett felépíteni. Csak­hogy itt nem lehet szemtől-szembe tá­madni. Olykor bólint az ember, és igazat ad. Aztán intézkedik. Lesz erő és lesz akarat. Új korszak kezdődik. Velem nem tehetik meg, amit Kleinnel. Lesz cukor és lesz korbács, nyolc óra kettő. Csön­getek Nellinek.

Talán nem kellett volna ordítanom, el­végre ő a helyén volt időben, na tessék, kihűlt ez a rohadt kávé. Pont ez kell a gyomromra.

A karosszék egészen biztosan a Steiné volt. Hatalmas háttámla, bőrrel be­vonva, faragott karfa, nemrég hozattuk vissza a kárpitostól. Amikor Kleinnek azt mondtam, mégiscsak normálisabban festene, ha áthúzatnánk, csodálkozva rám nézett, aztán a székre, és legyintett. Akkor már éreztem, szerencsés esetben magamnak készítem elő az impozáns darabot, neki fel se tűnt, hogy két hétre egy sima forgószéket kapott.

Kényelmesen leülhetek, senki meg nem zavarhat már. Ha jönnének, Nelli majd csönget a házi telefonon. Legfel­jebb várnak. Hátradőlök. Várni fognak.

A francba, de messze van a támla. Ha nekidöntöm a hátam, egészen fel kell húzódzkodnom. Ez a szék állt itt? Nem igaz, milyen szar konstrukció. Előre kell nyújtanom a lábam, így meg a derekam kezd el fájni, s nem érem el az asztalt. Ha előre csúszom, hogy írni tudjak, ak­kor is legfeljebb csak a cipőm orra ér le a földre. Lógázhatok a lábammal, hogy el ne zsibbadjon. A Stein se volt magas, hogy az istenben tudott olyan elegánsan ülni itt? Nincs más megoldás, le kell vá­gatni a szék lábából. Csak nehogy akkor meg az asztal legyen magas. Az isten bassza meg! Szólni kell Nellinek. Miért nem jó ez a telefon? Nelli! Nyolc óra négy. Nelli!! Miért nem jön senki? Nelli!!! Miért nem jön már valaki?!

*Nemzetközi Cionista Nőszövetség

Címkék:2003-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az igazi bűnösök – Costa Gavras: Ámen

Az igazi bűnösök Costa Gavras: Ámen Costa Gavras filmjét együtt láthatják a nézők Costa Gavras munkájának Benetton-reklámjával. A reklám, melyen...

TÍZ ÉV, TÍZ KÖNYV – (Plusz még néhány)

Tíz év, tíz könyv (Plusz még néhány) Naftali Kraus igényli az őszinte kritikát, akár a szigorú bírálatot is. Teher alatt...

Close