És mi van a túlélő szindróma után?

A budapesti gettó felszabadulásá­nak 59. évfordulóján Kardos Péter főrabbi tartott emlékező beszédet, amelyben egyebek mellett a következőket mondta:

„…a hónapok óta várva várt és remélve remélt Vörös Had­sereg két katonája szó szerint berontott a pincébe, utolsó menedékünkbe – és fasisztákat kerestek. Amikor meglát­tak bennünket, mindketten letették gép­pisztolyukat, s piszkos zsákjukból valami­lyen fekete színű, száraz kenyérdarabokat osztogattak, s hátunkat lapogatva kiabál­ták: Fasiszti kaput!…

Elmondom, hogy ennek a két katonának a sapkáján ott volt az ötágú vörös csillag.

Ma Magyarországon a törvények egyen­lőségjelet tesznek a horogkereszt és a vö­rös csillag közé. Mindkettő úgymond tiltott önkényuralmi jelkép.

Mi, a pesti gettó túlélői nem tudunk egyenlőségjelet tenni a kettő közé!

Bennünket a horogkereszt alatt irtottak, a pesti gettó mártírjait nyilaskeresztesek ölték meg, a kevés megmaradottat a vörös csillagosok mentették meg.

Azt mondottam, a pesti gettó utolsó ge­nerációjának egyik tagjaként szólok.

Egy beteg nemzedék tagjaként. Betegségünk gyógyíthatatlan, néha fer­tőző, gyakran öröklődő.

Mi vagyunk azok, akik ha tűzijátékot lá­tunk, az ostrom torkolattüzei jutnak eszünkbe. Ha hamvasztásos temetésről hallunk, a krematóriumok füstjét érezzük. A gázról Auschwitz, a vagonról a deportá­lás, a táborról a láger, az árpádsávos zászlóról a nyilasok jutnak eszünkbe. S míg a Duna-parton a fiatalok diszkóra várnak, addig mi cipőket vagy gyerekruhákat látunk a rakparton.

Mondom: beteg ez a nemzedék.

(…)

Szól a gyűlöletbe­széd, a gyűlöletdal, a gyűlöletvers… a gyű­lölet légkörében a rabbinak a szerétéiről kellene prédikálnia… még csak szavakban ugyan, de növekvő hangerővel vitatják jogunkat ehhez a föld­höz.

(…)

Mondom: beteg ez a nemzedék.”

Szomorú szavak. Szomorúak, mert a betegség szimptómáit tárgyilagosan rögzí­tik, ám maga a beszéd, a benne foglalt helyzetkép is a betegség tünete. Úgy szól e beszéd, mintha a gettó-felszabadulás első évfordulóján hangzott volna el, alig elte­metett holtak sírhantjánál. Úgy szól, mint­ha ott és akkor megállt volna az idő, s no­ha a fájdalmat azóta hordozók számára bizonyos értelemben valóban megállt, a be­széd mégis anakronisztikus. Miközben végkicsengésében a békét és a gyász végét hirdeti, összhatásában mégis megújuló fé­lelemről vall, kételyről, bizonytalanság­ról és bizalmatlanságról. Úgy szól, mintha a magyar társadalom egésze fenyegetné a zsidóságot, s nem csupán a lakosság 10-15 százaléka érezne előítéleteket a zsi­dókkal szemben, hasonlóan az európai fel­mérések eredményeihez. Úgy szól, mintha nem lenne épp elég jelenkori kihívás az európai Izrael-ellenesség, amely új, szo­fisztikált formája a XXI. századi antisze­mitizmusnak.

Félreértés ne essék, a bírálat nem sze­mélyre szól. A túlélő-szindróma tünetei egész közösségünkön, sőt bizonyos érte­lemben Közép-Európa valamennyi népén regisztrálhatók.

Akit súlyos üldöztetés ért, alkalmasint benne reked élményeiben, s ezek rabja­ként később érzékenyen reagál a kisebb súlyú fenyegetettségre is. Környezetem, valamint a saját félelmeim ismeretében azt is tudom, hogy néha tehetetlenek vagyunk a ránk törő érzések ellenében. Tisztában vagyok azzal is, hogy akadnak körülöt­tünk néhány tízezren, akik gyűlöletükben akár fizikai erőszakhoz is folyamodnának velünk szemben. Abban azonban biztos vagyok, hogy helytelen és káros, ha trau­máinkban gyökerező félelmeink határoz­zák meg szavainkat és cselekedeteinket, különösen, ha egy közösség képviseleté­ben, a legszélesebb nyilvánosság előtt szó­lunk és cselekszünk. Márpedig a zsidó kö­zösség politikai megnyilatkozásait – me­lyeket szinte kizárólag a Hitközség világi és vallási vezetőitől hallhatunk, nem lévén más érdekképviseletünk – döntően ez a mentalitás jellemzi. A kérdés csak az, va­jon jól és bölcsen szolgálja-e a zsidó kö­zösség politikai érdekeit ez a bizonyos értelemben trauma által meghatározott, másrészt azonban kényelmes gondolko­dásmód, amely nem találja az aktuális zsi­dó kihívásokra a válaszokat, mert nem is keresi azokat, nem keres új paradigmát, inkább a múlt ingoványába süpped.

A feldolgozatlan, s talán feldolgozhatat­lan saját élményekre alapuló, szorongás­ból fakadó politikai magatartásminta ve­szélyes, mert elfogult véleményekre kész­tet, túlzó vádakra ragadtat, és túlreagálva a szélsőjobboldali jelenségeket, sommás ítéletével olyanokat is megbélyegez és el­lenségeink közé sorol, sőt alkalmasint odasodor, akik maguktól talán nem lépné­nek erre az útra.

Az a fajta egyoldalúság, amely a vörös csillag jelképezte Vörös Hadseregben ki­zárólag a felszabadítókat élteti, és megfe­ledkezik az 1945-öt követő megszállásról, a kommunista diktatúra zsidókat is sújtó időszakáról, megfeledkezik a munkaszol­gálatosokat is érintő hadifogságról, a sztálinista-rákosista perekről, a kitelepíté­sekről, az államosítások során felszámolt egzisztenciákról, és megfeledkezik a Gulag népirtásairól – legfeljebb egy sebzett magánember érzelmi kifakadásában néz­hető el, ám igaztalan és káros egy közszereplő nyilvánosság előtti, s e minőségében politikai megnyilatkozásában. Ami meg­engedhető egy vészkorszakot túlélt, érzel­meinek foglyaként megnyilvánuló idős ember részéről, nem szerencsés egy kö­zösség szellemi vezetőjétől, különösen nem egy lelkipásztor szájából, akiről hall­gatói erkölcsi autoritást és bölcsességet feltételeznek.

A demokratikus köztársaság nélkülöz­hetetlen habarcsa az empátiaminimum, az emberi képzelet, amely a személyes élmé­nyektől elvonatkoztatva lehetővé teszi, hogy beleéljük magunkat a másik ember sorsába, és együtt érezzünk vele. Ezt vár­juk el embertársainktól, és nekünk, zsi­dóknak is ezzel az érzéssel kellene visel­tetnünk mások iránt. Szörnyűségeken mentek keresztül közösségünk idősei, és mi, gyermekeik és unokáik örököltük fáj­dalmaik egy részét. Tudnunk kell erről, meg kell tanulnunk beszélni fájdalmaink­ról, és emlékeznünk kell rájuk. Ez azon­ban nem jelenti azt, hogy mások nem szenvedtek másfajta veszteségeket az el­múlt évtizedekben környezetünkben, amelyekről szintén tudnunk kell. Nem egymáshoz kell mérnünk szenvedésein­ket, hanem az emberi jogok teljességéhez, és egy emberhez méltó élethez mindazok sérelmét, akik bármiféle jogsértést és bár­miféle bántalmat szenvedtek el a XX. szá­zadban Magyarországon, vagy másutt. Ha ebből a perspektívából nézzük a veszteségeket, képesek leszünk mások sérelmét is respektálni, és joggal várhatjuk el, hogy mások is tiszteletben tartsák a mi vesztesé­geinket.

Beteg nemzedékekről beszélt a gettó­-megemlékezés szónoka, aki maga is a túlélő-szindrómáról tett tanúságot beszé­dével. A betegségből való gyógyulásnak elengedhetetlen feltétele a beteg együtt­működése a gyógyulás érdekében. Ko­rántsem biztos, hogy sebzettségéből fel­épülhet a vészkorszakot túlélők nemzedé­ke, mint ahogy gyermekeik generációja is hordozni fogja, sőt továbbadja a sebeket, ha politikai krédóját az áldozati önképre alapozza. Utódaink mentális egészsége ér­dekében meg kellene próbálnunk változtatni e szemléletmódon, ami önmaga is hozzájárul a fájdalom és a félelem továbbörökítéséhez.

Szántó T. Gábor