Szombat előfizetés 2017

Biztonságba helyezés

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szántó T. Gábor

Biztonságba helyezés

Ketten voltak. Egy alacsony gyorsbeszédű, meg egy mélák. Az előbbi egy maroktelefonnal mutogatott. Folyton ez be­szélt, a másik, a nagydarab, alig szó­lalt meg. A kicsi volt a főnök, úgy is szólította a másik.

Nagy fekete autóval jöttek, mind­kettőjükön napszemüveg, mint a fil­mekben, a homlokukra tolva. Egy ut­cát kerestek, a kocsmában is megkér­dezték, merre van, ahol mindenki el­némult, amikor beléptek. Mindketten jó ötvenesek lehettek, de fiatalabbnak néztek ki. Az ő korukban az itteniek már szinte öregemberek, akik csak tá­masztják a pultot álló nap, ők azonban energikusan intézkedtek. Látszott raj­tuk, hogy nem idevalósiak. Az ukrá­nok néztek ki így, akik gyakorta fel­tűntek itt, s akikkel senki nem húzott ujjat, olyan volt a hírük. Azokról se le­hetett tudni, van-e náluk fegyver. Ide­genekről arcról ítélnek, és itt, a város­ban, az elmúlt években, éjszakánként előfordultak kisebb lövöldözések. Jobb a békesség, gondolhatták, inkább nem szóltak ezekhez sem, csak arra válaszoltak, amit kérdeztek.

Nem lehetett hallani semmit, hang nélkül indult el az autó. Hang nélkül fordultak be a kis utcába, és parkoltak le a ház előtt. A karosszéria elnyelte a finom motor zümmögését. Bezörget­tek a kapun, a gondnok már várta őket. Kissé megilletődve hajtott fejet, amikor bemutatkoztak. Eddig csak le­veleztek és telefonon beszéltek.

Rózner, mondta a köpcös, és úgy nyújtott kezet, hogy a tenyerét lefelé fordította. Csuklóján aranylánc lifegett. A gondnoknak úgy kellett alá­csúsztatnia a tenyerét, mintha várna valamit. Ezt az arcot ismerte már a té­véből, tudta, hogy nem akárki. Fontos ügyről lehet szó, ha személyesen jön, gondolta már akkor, amikor telefonon hívta.

Posonyi.

Sallai, mutatkozott be a nagydarab is. Egy fogpiszkáló lógott a szája sar­kából, azt szopogatta.

Egyáltalán nem néznek ki egyházi embereknek, méricskélte őket óvato­san a gondnok, bár tudta, ezeknél nem úgy van, mint náluk, de még csak nem is úgy, mint a kálvinistáknál. Hogy pontosan hogy van, azt nem tudta. A kicsin fekete bőrdzseki volt, de elsza­bott alakján, rövid felsőtestén rosszul állt a kissé divatjamúlt, kerek nyakú, olaszos fazon. Alatta lezseren kigom­bolt, hosszanti csíkozású szürke inget viselt, élére vasalt világosszürke szö­vetnadrágot, hegyes orrú, fekete cipőt. A fején semmit. Az ing széles gallér­ját kihajtotta a dzsekire. Nyakában, vastag aranyláncon, Dávid-csillag fi­tyegett. Kísérője szintén fedetlen fővel, farmernadrágban, hatalmas ha­sán kidudorodó fekete ingben, drapp vászonzakóban. Az ő nyakában is vas­tag aranylánc, de ezen nem lógott me­dál. Ahogy kezet fogtak, ennek is elővillant a karkötője.

A gondnoknak egy pillanatra eszébe ötlött, hogy ez valami vallási dolog le­het, aztán rájött, hogy téved. Azok, akik olykor-olykor feltűntek a város­ban, hogy meglátogassák a rokonaik vagy a rabbik sírját, egyáltalán nem így néztek ki, a fejükön azonban min­dig volt kalap, vagy svájcisapka.

A gondnok várt. Nem tudta, mit akarnak, csak azt közölték telefonon, mikor jönnek, s hogy legyen nála a templom kulcsa. Sose jártak még itt személyesen. Ha jött valaki, mindig csak azok közül, akik itt éltek régeb­ben, vagy ezek hozzátartozói, kül­földről. Egyre kevesebben és egyre ritkábban tűntek fel. Régebben előfor­dult, hogy egyszerre többen jöttek, ta­xival, mikrobusszal, egyenesen a te­metőbe. Imádkoztak, a sírok között rendezkedtek, aztán már mentek is. Udvariasan kikészítette nekik a törül­közőt, a vödröt, a kézmosó ibriket és a lavórt két székre, hogy ne kelljen na­gyot hajolniuk, és a kapuban várako­zott. Előfordult, hogy télen jöttek, de akkor is kezet akartak mosni, mielőtt elhagyták a temetőt, még ha megjegecesedett is a víz. Visszafelé menet oly­kor megálltak a zsinagógánál. Előzé­kenyen kinyitotta nekik a kertkaput, aztán a templomajtót, és megvárta, míg körbenéznek. Ha kérdeztek, vála­szolt, de keveset tudott, noha annak a kevésnek is örültek. Mindig kapott né­mi borravalót. Amikor még az apja volt a gondnok, ő sokat tudott mesél­ni, igaz, akkor jóval kevesebben jártak vissza, emlékezett, most meg már többnyire azok is meghaltak, mint az apja.

Ez jutott eszébe most, és feszélyezettségét próbálva oldani, amit más lá­togatókkal szemben nem érzett, mert azok barátságosan kérdezgették, most ő kérdezett.

Nem akarnak először a temetőbe menni?

Nem, mondta a köpcös. Sajnos, arra most tényleg nincs időnk. Talán leg­közelebb. A templomhoz kéne men­nünk. Messze van ide? – kérdezte.

Nem, kérem. Gyalog úgy egy ne­gyedóra.

Miért mennénk gyalog? Itt a kocsi, mondta Sallai.

Nem akarják esetleg látni a számlákat? – kérdezte Posonyi előzékenyen, bár kissé sietősen, mert érezte, hogy nem tarthatja fel őket. Meg tudok mu­tatni mindent.

Köszönjük, de ez most nem fog menni. Év elején, ahogy szokta, küld­je fel a papírokat.

Kérem, természetesen. Csak gon­doltam, megmutatom. Kissé csalódott volt. Készült rá, hogy elbüszkélked­jen.

Nagyon kedves, de inkább indul­junk. Tudja, még máshová is kell mennünk.

Jó, akkor hozom a templomkulcsot.

Várjon, van valamilyen hitközségi leltár?

Leltár? Hát, a hitközségen semmi nem maradt. A templomi leltár, az megvan.

Van róla másolat?

Nincsen, de ha szükséges…

Nem szükséges. Azt az egy pél­dányt hozza magával.

Mire visszajött, azok beültek a ko­csiba. Amikor ő is beszállt a hátsó ülésre, édeskés illat csapta meg az or­rát. Előrenyújtotta a papírokat Róznernek. A visszapillantó tükrön lógott a légfrissítő, egy félmeztelen nő há­romdimenziós fényképével. Ha meg­felelően esett rá a fény, a nő kacsin­tott. Egy pillanatra kínos képzete tá­madt. A plébános úrnak vajon vannak ilyen felvételei? Elhessegette a gondo­latot. Nem járt templomba, de tisztelte a szentségeket és a szentségekkel fog­lalkozókat. Azért is csodálkozott, hogy ezeken egyáltalán nem látni semmi jelét. Emlékezett a gyerekkorá­ból, hogy néztek ki, és hogy viselked­tek az itteniek. Magában úgy mondta: az igaziak. Ezeken a pestieken nem látni semmit. Sem a külsejükön, sem a viselkedésükön. És ez nem amiatt van, hogy más a vallásuk. A reformátusok is civilben járnak, de valahogy mégis másként viselkednek.

Zene szólt az egyik kereskedelmi rádióból. Sosem hallgatta az új adó­kat, csak a felesége, vagy a fia. Ha te­hette, kikapcsolta a rádiót. Idegesítette az állandóan zakatoló, monoton rit­mus, a műsorvezetők erőltetett vidám­sága és a reklámok özöne. Csupa olyan dolgot hirdettek, amit nem tu­dott megfizetni. Az asszony újra és új­ra megmutatta neki a térképen Tenerifét, ahová állítólag kedvezményes uta­kat hirdettek, de ő meghallotta a ked­vezményes árat és elszörnyedt. Miért pont Tenerife? nyögött föl. Tenerife, suttogta az asszony. Mondd ki te is! Hát nem csodálatos? De az, mondta jóváhagyólag, mert nem akart vitat­kozni, mást meg, ami az asszonynak jólesett volna, Tenerifével kapcsolat­ban mondani nem tudott.

Nem is érezte, hogy beindították a motort. Ez tetszett neki. A vöröses fényben játszó műszerfal, a bőrülések, a bőrrel bevont kormány, a tucatnyi apró kapcsoló és kijelző, amikről azt sem tudta, mire szolgál, az automata sebváltó és középen a képernyő. Elké­pedt. Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

Ez tévé?

Ja, tévé, mondta a nagydarab, aki vezetett. Merre kell menni?

Itt jobbra, végig a főúton, aztán majd be kell kanyarodni balra, onnan mutatom az utat.

Ahogy végiggurultak a főutcán, a gondnok igyekezett úgy helyezkedni, hogy ne csak ő láthasson ki, de őt is láthassák kívülről. Legszívesebben le­tekerte volna az ablakot, hogy kikönyököljön, de nem látta a kallantyút, kérdezni meg nem akart, melyik gom­bot kell nyomnia.

Itt kellene balra menni a temetőhöz, hajolt előre, s mutatott ki a szélvédőn.

Nem a temetőbe megyünk! – mor­dult rá Sallai, miután tekert egyet, majd visszakapta a kormányt, és féke­zett. Bassza meg! A zsinagógához mutassa az utat! Szitkozódott, mert egy lovas kocsi fordult be jobbról. Megtévesztette a kocsist, hogy balra indexelt. Centik választották el az au­tó orrát a széles farú muraközi lótól.

Ilyet többet ne csináljon! – fordult hátra a megszeppent gondnokhoz, aki az ülésbe préselődött.

Nyugi! – mondta Rózner. Posonyi úr, ha mutatná az utat.

Igenis. Egyenesen, aztán ott, a re­formátus templomnál kell elmennünk balra. Elnézést, csak gondoltam, jó, ha tudják, merre van a temető.

Köszönjük, de mint mondtam, nincs most időnk. Amúgy a kollégám ideva­lósi.

Tényleg? – kerekedett el a szeme Posonyinak.

Ja. Én itt születtem, bólintott Sallai.

Ne haragudjon, de én nem ismertem meg. Elhallgatott, majd újra megszó­lalt: Megmondom az őszintét, én nem is emlékszek itt mifelénk Sallaiakra.

Nem is emlékezhet, ez magyarosí­tott név.

Bocsánat, itt kellene befordulni.

Fékez, balra fordul, majd lassan gördül a széles autó a szűk utcán. Nem meri megkérdezni, hogy hívták a ba­rátságtalan sofőr apját. Nyilván nem is itt temették el, mert akkor azért csak kimennének a temetőbe. Ezt különö­sen tiszteli bennük, ahogy a halottak­kal bánnak. Hogy a temetőiket nem számolják fel, hanem örök időkre tart­ják fenn a sírokat. Igaz, a temető nem a központ juttatásaiból olyan rende­zett, amilyen. Külföldiek hoztak létre egy alapítványt, aminek kamata éven­te megérkezik a nevére, s ezért olyan rendet tart ott, amilyet csak lehet, de a pénz így sem elég, egyedül nem bír a bozótossal. Látogatók már alig jön­nek, de az adományok csordogálnak. Azt mondták, ne aggódjon, amíg a kö­vek állnak, mindig lesz elegendő összeg a számlán. Gazolni még csak tud, de a téli hidegben megrepedt, vagy olykor-olykor ledöntött köveket megjavíttatni nem képes. Arra kellene még egy ember. Elbüszkélkedne a te­metővel, s elpanaszolná, mi az, amire nem telik, de ezek sietnek, nem kíván­csiak a munkájára. Pedig a rabbi-sí­roknak még a feliratait is megcsinál­tatta. Ő ugyan nem tudja olvasni, de úgy gondolta, mégse járja, hogy az első sorban lévő díszes köveken, ahol a külföldiek mindig hosszasan imád­koznak, ne legyenek olvashatók a be­tűk. Megszervezte, jött egy ember Pestről, széles karimájú, fekete kalap­ban, hosszú kabátban, olyan, amilyen máskor csak külföldről érkezett, láto­gatóba, és kijavította, bearanyozta a neveket. Az máshogy viselkedett, mint ezek. Szelíden elbeszélgetett ve­le, még kérdezgette is. Nagyot sóhajt és előre mutat. Itt a sarkon jobbra kel­lene menni, a második keresztutcán balra, és onnan már látni.

Megállnak a vaskapu előtt. Rozsdás lakat lóg a láncon. Nehezen nyílik. Posonyi nem tudja, tulajdonképpen mit akarnak itt, de arra gondol, leg­alább módja lesz rá, hogy megmutas­sa, a nemrég renovált zsinagóga teteje megint beázik, a fala vizesedik, vala­mit tenni kellene. Ha most nem is ér­nek rá foglalkozni vele, azért nyilván felmérik, mi a teendő. Nem akarja elkapkodni a dolgot, hadd nézzenek kö­rül, intézzék, amit ők akarnak, s aztán, ha megnyugszanak, és maguk nem vennék észre, szól.

Leveszik a zakójukat. Úgy néznek ki, mint Stan és Pan, jut Posonyi eszé­be, csak azoknak az oldalán nem lóg mobiltelefon, akárha fegyvert viselné­nek. Szerette a filmjeiket, amiket gye­rekkorában. a város egyetlen mozijá­ban látott, mostanában pedig újra vé­gig nézi mindet, ha valamelyik tévé- csatornán épp vetítik őket. Élvezi, hogy sok film közül válogathat, és időről-időre mennek a régi, híres dara­bok.

Kinyitná ezt is? – kérdi Rózner, és a templomajtóra mutat.

Ki, persze.

Körül se néznek, egyenesen a bejá­rattal szemközti szekrényhez mennek, amit Posonyi oltárnak hív, bár tudja, itt nem ez a neve.

Annak nincs nálam a kulcsa.

Hogyhogy nincs?

Hát nincs. Sose volt. Én azt meg nem kaptam.

De hát ez nyitva van! – ránt egyet az ajtón Sallai. Nyikorogva nyílik ki a frigyszekrény.

Dohos szag csap ki belőle. Te jó ég, mi van itt? Még jó, ha nem rohadtak szét!

Majd megnézzük őket. Most ne va­cakoljunk, mondja Rózner. Vigyük már!

Posonyi zavartan áll. Elviszik?

El kell vinnünk. Vallásilag. Fogjon meg maga is egyet, és hozza. Össze­sen hány darab van? – kérdi izgatottan Rózner.

Egy, kettő, három, négy, öt. Nem, hat! számolja Sallai. Ott a sarokban van még egy.

Jó volna tudni, hány kóser közülük. Egy vagyon lesz a javíttatás.

Ez hat tóra, Főnök. Mindenképpen jók vagyunk.

Erre ráérünk még, int rosszallóan Rózner. Segítene, Posonyi úr?

Sallai szedi elő a tórákat, ők meg a vállukra veszik, úgy viszik kifelé. Né­melyik nagyon nehéz. A gondnok ke­zében még sosem volt tóratekercs. Amíg gyerekként itt játszott szombat délelőttönként a templomból ki-kiszökdöső barátaival az udvaron, s oda­bent a felnőttek imádkoztak, sosem érinthette meg a tórákat. A hátsó pad­sorok mögül számtalanszor megleste játszótársait, amint visszaszaladnak imádkozni, s olykor nemcsak megfog­ják, de meg is csókolják a díszes, hím­zett bársonyba öltöztetett, s a padso­rok között körbe vitt pergameneket. Beleborzongott a kíváncsiságba.

Megilletődve veszi át a felé nyújtott tekercset. Úgy érzi, illetéktelen, ám most, hogy elviszik a szent könyveket, úgy búcsúzik tőlük, mint is­merősöktől. Úgy viszi, ahogy tőlük látta. Óvatosan nekitámasztja a vállának, egyik kezével átöleli, a másikkal alul fogja meg. Eszébe ötlik. amit an­nak idején hallott: ha valaki leejti a tó­rát, negyven napig kell böjtölnie, és azoknak is, akik szemtanúi voltak a szerencsétlenségnek.

Fütyül az autóból a riasztó, Rózner fojtottan szitkozódik: Az istenit! Vala­mit elkúrtam!

Sallai lohol, nagy, hájas teste reng. Nyugi, Főnök, a másik gombot kell nyomni! Kikapja a kezéből a kulcs­csomót, a vijjogó hang elhallgat. Róz­ner kelletlenül néz körül. Közben nyí­lik a csomagtartó, lefektetik a két tó­rát, aztán még kétszer fordulnak.

A gondnok odabent vár, de nem jönnek, kiürült a frigyszekrény. Látha­tóan nem érdekli őket semmi egyéb. Nincs más hátra, neki kell szólnia.

Itt a leltár? kérdi tőle Rózner, ahogy a kocsihoz ér. Nehogy elfelejtsük! Ha nincsenek tórák, akkor a leltárra sincs már szükség, igaz? Bekerül a közpon­ti adminisztrációba. Van itt egyébként valami iroda? Maradtak hivatalos ira­tok? Anyakönyv, Chevra-könyv, mi­egymás, tudja? Ilyen nagyformátumú, régi könyvek. Sietősen mutogat.

Posonyi a fejét rázza: Elvitték azo­kat még ötvenhatban, amikor sokan kivándoroltak. Nem maradt akkor már itt templomjáró. De hadd kérdezzek még én is valamit, szedi össze a bátor­ságát. Megkérdezhetem, hová kerül­nek? mutat a csomagtartóban egymás mellé fektetett tekercsekre, és maga sem tudja, miért, szomorúság fogja el. Igaz, hogy utoljára az ő gyerekkorában használták ezeket, de valahogy úgy érzi, ide tartoznak.

Biztonságba kell helyezzük őket, Posonyi úr, mondja Rózner. Tudja, ezek szent dolgok a mi hitünk szerint. Nem heverhetnek szanaszét, gazdátla­nul. Ahol már nincs, aki olvasson belőlük, nem maradhatnak.

Rossz érzése van, nem nyugtatja meg a válasz. Úgy néznek körül, mi­után lecsapták a csomagtartó tetejét, mint akik azt lesik, nem látta-e őket valaki. A nagydarab közben nyitja már a kocsiajtót, jelezvén, hogy men­nének.

És nekem nem kellene valami papír, hogy elviszik ezeket? Nehogy aztán valaki rajtam kérje számon, vesz erőt magán a gondnok.

Rajtunk kívül ugyan ki más kérhet­né számon, mi hol van? Csak mondja azt, ha valaki kérdezné, hogy fordul­jon hozzánk.

Kellene beszéljünk a temető karban­tartásáról is, nyel nagyot Posonyi, mert látja, fogytán a türelmük. Ahová nem járnak rokonok, nincs kigazolva, le vannak dőlve a sírkövek. Én pucolgatom, de tudják, én csak másodállásban vagyok gondnok, nem tudom magam ellátni az egészet, ezt is csak úgy ön­ként csinálom, mert bántja a szemem.

Sajnos, erre nincs pénz. írunk majd az önkormányzatnak. Maga is meg­próbálhatna sírni nekik egy kicsit.

A templom fala meg vizesedik. A talajvíz is alámossa, meg a téli beázás se tud kiszáradni, ha nincs fűtve. Dohosodik minden.

Szomorú, mondja Rózner. De saj­nos nem tudunk mit tenni. Látja, ezért kell legalább a tórákat menteni. Van még valami? Mert ha nincs, akkor mi indulnánk. Még máshová is kell mennünk.

Nyújtják a kezüket, már szállnak is be a kocsiba. Elindulnak, Posonyi meg csak áll az út közepén, néz a ki­pörgő kerekek kavarta porfelhőbe. Szégyelli magát, de úgy gondol a távozókra, mint akik megrövidítették. Nem mutathatta meg nekik a temetőt sem. Ráadásul még csak azt se kérdez­ték meg, hazavigyék-e. Amikor kül­földi látogatók jönnek, és kiautóznak a temetőbe, nemcsak borravalót ad­nak, de mindig visszafuvarozzák őt a házához.

Címkék:2004-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Visszanövés

TÁBOR ÁDÁM Visszanövés Visszaköltözve a szülőlakásba, a legvédettebb belső gyerek-szobába heverni hővel s verset írni ágyba’. Gyerekként mindig fel így...

Üdítő színfolt

Üdítő színfolt A tények mögött címmel jelent meg a Focus kiadó gondozá­sában Seres László publi­cisztikai gyűjteménye, a szerző 1999 és...

Close