Szombat előfizetés 2017

Számadás

Írta: Fazekas Lajos - Rovat: Archívum, Vélemény

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

EGY REGGEL GIGI, aki az első udvarban lakott, egy négykerekű hordárkocsi végében ült, harangozott vékony, hosszú lábaival, és csúfondáros mosollyal nézett a szemembe. A ruháján, mint valami gyönyörű, nagyszirmú virág, sárga posztócsillag tündökölt. Illett hozzá.

A hordárkocsi zsúfolásig megrakva a doktor bácsiék holmijaival, a legtetején Gigi babái trónoltak. Csak ketten voltunk az udvaron, a felnőttek bezárkóztak a lakásokba.

Egy ablak nyitva volt, azon át a rádióból hadijelentések hallatszottak.

– Hová mentek? – kérdeztem a kislányt.

– Mit tudom én … – vonta meg hetykén a vállát.

A doktor bácsi kijött a lakásból, bezárta maga mögött az ajtót, aztán húzni kezdte a kocsit.

A nagykapuig mentem utánuk, grimaszokat vágtunk egymásra Gigivel, amíg egyáltalán láttam az arcát a világító-sárga virágszirmok fölött.

A korai naptól áttüzesedett a keramit, égette meztelen talpaimat.

Amikor Gigi és a doktor bácsi bekanyarodtak a sarkon, hazafutottam.

Az öcséim talán épp reggeliztek, édesanyámnak könnyes volt az arca.

*

ABBAN A VÁROSBAN, ahol gimnáziumba jártam, a város egyik negyedében jóformán kizárólag ortodox zsidók laktak. Széles utcák voltak arrafelé, méltóságos házakkal, közöttük a szép, kupolás, kőtáblás templom.

A gimnázium órarendjében szombatonként torna-, rajz- és énekórák szerepelték, hiszen azok az osztálytársaink, akik a zsidó városrészben laktak, a hét utolsó tanítási napján nem jártak iskolába. így lehetett ez időtlen idők óta, mert ezt mind rendjén valónak tartottuk, legföljebb irigyeltük őket a szabadnapért.

Gigi és köztem még nem volt semmi különbség. A gimnáziumi osztálytársak és közöttem már tapasztaltam különbözőségeket.

Az egyik öcsém jó barátságba keveredett Misi nevű padtársával. Misi helyes, okos, vidám gyerek volt, pajeszt és kis kerek sapkát hordott, öcsém és ő voltak az osztály legjobb focistái. Egy alkalommal öcsém szombat délután elkéredzkedett, hogy elmehessen Misiékhez, s amikor alkonyattájt hazatért, elmondta, hogy Misi szülei megkérték, gyújtsa meg a gázt, forraljon tejet, végezzen el ezt-azt, csupa olyasmit, amiket egyébként otthon is mi szoktunk termi. Édesapám magyarázta el, hogy Misi maga azért nem végezhette ezeket a dolgokat, amiért a szülei sem: a vallásos zsidók szombaton – ez az ő vasárnapjuk – egyáltalán nem dolgozhatnak. Különösnek tartottuk, de engem meg is hatott, hogy ilyen mélységesen komolyan veszik Isten parancsolatait.

*

FELNŐTT KOROM legjobb barátjával 1957-ben, érettségim körül ismerkedtem össze. Költőnek indult ő is, én is. Kezdődő önálló életünk közös viszontagságai kötöttek össze bennünket életfogytiglan. A forradalom utáni fagyos év volt ez. Megbélyegzett voltam, édesapám börtönben; Gábor káderlapja sem volt tiszta.

A város lassan kiürült körülöttünk: társainkat, köztük nálunk sokszorta érdemtelenebbeket, fölvették az egyetemekre. Nekünk maradnunk kellett; összezárt hát a sorsunk. Jövőtlenségünk koloncát azonban nem fogadtuk el: tervek feszítettek belülről. Együtt vágtunk neki Budapestnek; nekem valami szakiskolába, neki a József körúti rabbiszemináriumba sikerült bemenekülni a katonai behívó elől.

Hiába a környezet különbözősége, az otthon kötött bennünket továbbra is: naponta találkoztunk, kapaszkodtunk egymásba; én megtanultam az ő nappali életét, ő az enyémet. Tanulgattam a héber betűket, eljártam az istentiszteleteikre.

Hétvégén együtt utaztunk haza. A keresztény ünnepeket – Karácsonyt, Húsvétot – Gábor töltötte nálunk, a zsidó ünnepeket én őnáluk. A megfogyatkozott zsidó közösség már nem használta a főtéri, kupolás templomot: apró imaházban hozta össze őket az ünnep, és főleg a kóved, a megbecsülés – a közösségnek bóhere, rabbinövendéke van! Csak hát kevesen voltak már, még a közös imához szükséges tíz férfiember sem tellett ki. Gábor apja, igazi „páter familias”, engem hívott el ,,tizediknek”.

Összetartozásunk családi barátsággá terebélyesedett, nagyanyám unokái egyikeként szerette a barátomat. Később egy olyan nagyon távoli rokonunkat vette feleségül, amilyen távoli rokonságot csak az efféle vidéki cívisvárosokban tartanak az őslakos famíliák; ez nagyanyámnak kivételes örömöt okozott, mert attól fogva úgy tartotta számon: Gábor is rokonunk lett.

A véle megélt barátságom története pedig azért különleges jelentőségű, mert évtizedekkel később – mindketten elfogadván már a társadalomban számunkra engedélyezett helyet – egyszer súlyosan elárult engem, pontosabban egy közös munkánkkal kapcsolatosan olyan, részemről kivédhetetlen, de számomra elfogadhatatlan engedményt tett, bevállaltan gyávaságból, hogy hosszú évekre megszakítottam vele minden kapcsolatot. Az évek során hiányzott persze, úgyhogy végül is megbocsátottam neki, éspedig a következőkért: tudtam, hogy 1944-ben – amikor Gigit és a doktor bácsiékat is elvitték – Gábor családját is deportálták. Ő ekkor hétéves volt, vékony csontú, fényes szemű, értelmes és érzékeny kisfiú. A koncentrációs tábor, a gyermeki kényszermunka, a halálos kiszolgáltatottság minden gonosz terhe azt sulykolta belé élete legfogékonyabb esztendejében, hogy ő senki, ő eltaposható, értéktelen tetű, akinek a létezése a természet ellenére való; ez az aljas gonosztett, amit ellene elkövettek, nem múlhatott el immár soha a lelkéből nyomtalanul; a gyávaság kategóriáját nem alkalmazhatom hát gátlástalan egyértelműséggel, mert nem tudhatom: ha velem szemben követték volna el azt a galádságot hétesztendős koromban, vajon lehetett volna-e egyáltalán épelméjű és -lelkű ember belőlem ?

Ebben a barátságban éltem meg leginkább az összetartozás és különbözés történetét, s a különbözés ábrái között, lám, ott világol Dávid király csillaga is.

*

HÚSZÉVES KOROM UTÁN velem is történt egy csoda. Fölvettek a Színház és Filmművészeti Főiskola filmrendezői karára, egy olyan osztályba, amit diplomások számára szervezték, állami és pártösztöndíjakkal. Fölvettek, annak ellenére, hogy nem volt diplomám, hogy káderlapom a lehető legpocsékabb volt, hogy szakállat viseltem (akkor még a rendőrök vertek miatta, hiszen 1956 októberére emlékeztette őket – teljes joggal). Mégpedig azért vettek föl, mert az osztály későbbi Mestere így határozott; mert hitt abban, hogy alkalmas vagyok; mert eltekintett – mint ahogy másoknál is – az induló feltételektől. És keresztülvitte az akaratát párton, minisztériumon, főiskolai bizottságokon – áldassék érte a neve!

A Mester zsidó. Nem ez az egyetlen tulajdonsága, az sem igaz, hogy a legfontosabb, de nagyon egyértelműen és öntudatosan zsidó.

Mi, a tanítványai, nemcsak a szakmát tanultuk tőle, hanem tisztességet, önismeretet, egymás megbecsülését, felelősségérzetet, humanizmust is és még mennyi mindent! Osztálytársaim egyike a szemem előtt (hiszen szemben ült velem) vált igen hamar öntudatos zsidóvá, másika – akkoriban első számú barátom – fölfedezte magában szülei egyikének zsidó voltát, s ez az 50 százalék hamarosan dominálni kezdett, fölszabadítva addig tudat alá tuszkolt görcsöket.

Én is lázasan kutakodtam, ám eredménytelenül. Ezzel szemben – Gábornak hála – egyedül én ismertem ki magam a zsidó ünnepek és szokások, időszámítás, betűvetés és áldások terén; így teremtettem, miként a tintahal, némi homályt származásom körül.

A Mester persze tisztában volt velem is, mint mindannyiunkkal, jókat mulatott a fanyar helyzeteken; soha nem várta el senkitől, hogy más legyen, mint ami, de azt igen, hogy AZ legyen; másodéves korunkban, 50 százalékos barátommal párban, előléptetett közvetlen munkatársává, ezzel koronázva meg rehabilitálásomat.

Barátként magánéletébe is bejáratos lettem, tudom hát, hogy nem az történt: rendhagyó, sőt rendellenes módon kiterjesztette rám is a zsidók között működni vélt világméretű szolidaritást; nem mert ez a szolidaritás nem létezik, hanem mert van, de nem kirekesztő természetű.

Főiskolásként éltem meg a „zsidó” fogalmával kapcsolatos egyik megrendülésemet is. Járt oda egy hallgató, magas rangú szülők nem épp rokonszenves ivadéka; hosszú ideig nem hagytam magam, hogy tiszta szívből utáljam, mert arra gyanakodtam, hogy ez esetben antiszemita lennék; míg egy közös pragram után rá nem döbbentem: épp ez a lefojtás a gyanús, hiszen ekkor én, lám csak, különbséget teszek! S attól kezdve boldogan és fölszabadultan utáltam az illetőt éveken át.

*

DIPLOMA UTÁN jó starttal, hátszéllel indultam a pályán, természetesen a Mester csapatában. Munkám volt bőviben, jövendőm is reményteljesnek látszott, magabiztos voltam és céltudatos. Ám egyszer, nagyra becsült, emberséges szakmai elöljárómtól, különös ajánlatot kaptam: meghívott, igazolnék át az ő csapatukba, mivelhogy jóravaló keresztény embernek közöttük a helye. Nem mentem, de beleborzadtam a fölismerésbe, hogy derék és tiszta lelkű értelmiségi emberek is lám, antiszemiták… És kezdtem félni, mert kezdtem megérteni 1944 gyalázatát.

*

AKKORIBAN első számú barátom már Péter volt, a 100 százalékos zsidó, aki a főiskolán velem szemben ült. Éjjel és nappali együtt dolgoztunk, belebolondulva mindenbe, a mi jó és szép szerelmes mesterségünkbe. Dolgoztunk gyötrődve és bugyborékolva a boldogságtól, sokszor két-három napot egyvégtében, a vágószobában laktunk, a produkciós irodában aludtunk …

Péternek akkor már autója volt. Egy hajnalon, a végtelen munkától kótyagos fejjel beültünk a parányi járgányba, és kihajtottunk a külvárosba, ahol 1956-ban Péter apja párttitkár volt. Megmutatta azt a gyerekkori házat, aminek égi mása az éppen forgatott filmben is megjelent. Takaros, tiszta kis sátortetős ház lapult a ritka kerítés mögött a virradat előtti derengésben, szakasztott olyan, mint az én gyerekkorom egyik háza. Az utca felőli falon egy elmázolt, elcsiszolt, soha eltüntetni nem tudott ábra és fölirat még abban a homályban is jól kivehető volt: a két háromszögből szerkesztett csillag alá azt mázolták az én tiszta forradalmam idején valakik: MOCSKOS ZSIDÓ!

– Miért nem mocskos kommunista? – kérdezte Péter..

Bizony, miért? Abban az orthodox zsidók lakta városban, ahol október 26-án a fölvonulók élén én vittem a kilyukasztott zászlót, a Kossuth-címert Ági hordozta, finom és vidám osztálytársam, akinek a családjánál egykor egyik öcsém volt sábesz-goj.

*

AZ UTOLSÓ TÖRTÉNET már majdnem napjaink története. Mi ott a főiskolán nemcsak a Mestert, egymást is szerettük. A legtehetségesebb közülünk János volt. Az induláskor hozzá fűzött szoros barátság és szövetség; jószerivel gyerekkorunktól ismertük egymást. János a maga törvényeit követte, függetlenebb volt mindannyiunknál.

1988-ban látogatott haza a föld túloldaláról. Együtt mentünk valahová, amikor a Duna-parton találkoztunk egy régi ismerőssel. Megörültek egymásnak; egy-egy mondat: ki mit csinál? A régi ismerős, az ellenzék jelentős teoretikusa, erről mond ügyetlen szavakat. János megérti, és kinyilatkoztatja: a világ a zsidóktól lakhatatlan. Megcsinálták a kommunizmust, hogy belegebed a világ, most megdöntik magukat, hogy újra belegebedjen, forradalom és ellenforradalom, monolit hatalom és izgága ellenzék: mind, mind zsidó!

A régi ismerősben bennszorul a levegő, akárha hurok szorítaná, elkullog a kutyája után. Nekem zsibbad a térdem, üres a fejem, nem jutnak eszembe érvek, csak az, hogy kikérem magamnak a magyar költészetet Radnóti Miklós nélkül, a prózát Karinthy Frigyes nélkül, a szakmámat Pétertelenül, a forradalmat Ágitlanul, Magyarországot Gábor és Gigi nélkül… Kikérem magamnak!

Borzasztó az, hogy a világnak ezen a szülőföldemül adatott fertályán újra és újra eljön az idő, hogy az ember kénytelen legyen számot adni magának: mit gondolok a zsidókról? Szeretnék semmit se gondolni a zsidókról, szeretnék úgy gondolni barátaimra és ellenségeimre, hogy aki közülük zsidó, arról azt is gondoljam egyéb dolgok között, hogy zsidó, de ne együtt kelljen rájuk gondolnom.

Gábor mondja, megrendülten a feléje is tüzet okádó, újból talpra szökkent antiszemitizmus alatt görnyedve: zsidónak lenni nem elhatározás, nem választás, döntés kérdése, mint valamely pártállásé.

Sokáig azt hittem, hogy az antiszemitizmus kérdése politikai kérdés. Hogy ha szorítanak a bajok, a sanda hatalom fölemeli az első zsilipet: a piros-fehér-zöldet. Ha nem zúdul át rajta elég indulat ahhoz, hogy a nyomás az elviselhető, a kordában tartható szintig csökkenjen, fölhúzza a másodikat, a sárga csillagosat is …

Bizonyára nem tévedtem nagyot, valószínűleg ez is igaz. De nemcsak ez.

Sokat járok vidéki városokban, beszélek értelmiségivel, munkással, nyomorult nyugdíjassal és megalázott paraszttal, reménytelen fiatallal és kétségbeesett öreggel, hajléktalannal, rokkanttal, sok-veszteni-valós tehetőssel, óvatos kiválóval.

Mondják, mondják a magukét, aztán egyszer csak oda érnek: sok a zsidó a képernyőn, az újságban, a közéletben, mindenki zsidó, mindeniki!

Kádár János belső köreiben is ott pimaszkodtak, Kun Béla is Kohn Béla, Rákosi Mátyás is Róth Miksa…

Mi a teendő? Mondjam el, hogy Róth Miksa a szecesszió legnagyobb üvegművésze volt minálunk, a Parlament ablakcsodáit köszönhetjük neki? De hiszen azt már elmondtam!

Érvelni kéne. Ahogyan Száraz György próbálta. Keresni a magam érveit. És mindenkinek a sajátjait. Mert bizony, sajnos, a világnak ezen a szülőföldünkül adatott fertályán újra és újra eljön az idő, hogy az ember kénytelen legyen számot adni magának, és – ahogy a katolikus misén mondjuk – nektek, testvéreim.

 

Címkék:1990-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidó rádióadó Párizsban

Franciaországban gombamód szaporodnak a magán rádióadók, mióta Mitterrand 1981-ben zöld utat adott nekik. Ma ezernégyszáznál több adó sugározza a legkülönbözőbb...

Mérleg két év után

 Az „intifáda” nem képes felőrölni Izraelt - Látja ezt a szekrényt? - mutat házigazdám egy szép bútordarabra -, Betlehemben vásároltam,...

Close