Spanyol zsidó história

Hispániában igen régóta éltek zsidók. Már a ró­maiak idején eljutottak ide. Az arab hódítók uralma alatt általában békében élhettek. 756-tól létezett a cordobai önálló kalifátus, ami az akkori Európa egyik vezető hatalmává vált, s ebben nem kevés részük volt a zsidóknak is. Jól értették a paraszti munkát, ügyes kereskedők, tudós orvosok voltak közöttük, és több nyelvet be­szélő férfiak, akik jelentős diplomá­ciai pozíciókat töltöttek be, művel­ték az irodalmat és a tudományt.

Elég megemlíteni Hászdáj Ibn Sáprut­ot (910-970), II. Abdurráhmán kalifa háziorvosát, és diplomáciai tanácsa­dóját, akinek hívására a kor legki­emelkedőbb zsidó tudósai, írói, köl­tői sereglettek Cordobába.

Amikor a XI. században a kalifá­tus több részre szakadt, a zsidóság az új államalakulatokban is fontos szerepet játszott. Elsősorban Sámuel Hánágidot (990-1060) említhetjük, aki kereskedőből lett diplomata és a szultán hadvezére, amellett a zsidó tudományok bőkezű mecénása, maga is tudós és jelentős költő.

Motamid sevillai emír a cordobai csillagász és talmud tudós, Jichák ibn Albaliát nevezte ki udvari asztrológusává. Zaragoza uralkodó­ja, Moktadir 1066-ban Hászdáj AbuFadlt tette meg vezérének, aki tiszte mellett buzgón hódolt a költészet­nek: arabul írt és számos csodálója volt.

Hosszabb időt töltött Zaragozában Slómó ibn Gabirol (1020-1058) ki­emelkedő költő és filozófus. Az utóbbi téren kifejtett munkássága nagy hatással volt a középkor ke­resztény filozófiájára.

Toledóban született Jehuda Halévi (1085-1140), a „költőfejedelem”, a Cionért lángoló nagyszerű költő, Mose Ibn Ezra (1070-1138), a „bűnbá­nó imák mestere”.

A humánus arab uralkodókat el­söpörte az „almohádok” fanatikus, egyben zsidógyűlölő hada, az iszlám kérlelhetetlen harcosai, akik előbb Észak-Afrikából űzték ki azokat a zsidókat, akik nem voltak hajlandók felvenni Mohamed hi­tét, majd átkelve a tengeren, meg­hódították Sevillát (1147), Cordobát (1148), aztán Malagát, s Lucenát. Andalúziának nem volt olyan zsidó közössége, amit fel nem dúl­tak, le nem romboltak volna. Ez lett a sorsa a granadai gyülekezeteknek is.

A mohamedánoktól üldözött zsidók egy az arab területre beéke­lődött spanyol-keresztény katonai támaszponton, Calatravában leltek menedéket. S miután kiürültek az Ibériai-félsziget déli részén, a ko­rábban eleven zsidó akadémiák, zsinagógák, s a temetőket már gyom verte fel, új otthonra találtak a kiűzőitek. A keresztény uralko­dók Castiliában, Leonban, Aragó­niában, Navarrában és Portugáliá­ban menedéket nyújtottak a számukra.

Jehuda Ibn Ezra Mose Ibn Ezra unokaöccse VII. Alfonz király kincstárnoka lett. VIII. Alfonznak (1166-1214) igen nagy szolgálatokat tett Joszef Ibn Sosan, mint pénzügyi tanácsadó.

Az Ebro melletti Tudelából származott az a Benjá­min, aki híressé vált 13 évig tartó kutató útjával, ami­kor bejárta Európát, Afrikát, Ázsiát, és leírta az ott tapasztalt szokásokat, történelmi és földrajzi adato­kat és az ott látható életet.

A spanyolországi nyu­galom csalóka volt. Azok a zsidóüldözések, amelyek a középkor utolsó századaiban kibontakoztak, azok a rágalmak, amiket dema­góg propagandisták sike­resen gyökereztettek meg az egyes európai országok lakosságában, megtették hatásukat.

Az inkvizíció egy ideig még elfogadta a „betérést”, de mert ebből semmilyen anyagi haszna nem származott, megvádolta a beté­rőket, hogy titokban a zsi­dó hitet követik és a katoli­kus vallást meggyalázzák, más szóval, marrannusok, vagyis disznók. Elég volt egy feljelentés és máris működésbe léphettek az inkvizítorok, és a kínzások kegyetlen változatosságá­val bírták vallomásra a bevádoltakat és küldték őket máglyára. Az érintettek vagyonát természetesen elkobozták.

Ferdinand és Izabella házasságával, majd trónra-lépésükkel az inkvizíció egyre nagyobb szerepet kapott. Az általuk halálba küldöt­tek száma csakhamar elérte a 30 ezret.

A hitükhöz hű zsidók ezalatt háborítatlanul éltek: nem voltak eretnekek, csupán máshitűek. Többen közülük magas tisztsége­ket töltöttek be, még a királyi ud­varban is, mint Izsák Abarbanel, akire az uralkodópár országaik pénzügyeit bízta, és Ábrahám Seni­or, aki a zsidó közösségektől haj­totta be az uralkodók részére az adókat. Abarbanel miniszter te­remtette elő azt a pénzösszeget, amelynek birtokában Ferdinand felszerelhette seregét a Granadá­ban még kitartó arabok kiverésé­re. Ezután 1492. március 31-én Izabella és Ferdinand aláírták a „zsidóknak Aragóniából és Castiliából való kiutasításának általános ediktumát”. Ebben, egyebek között a következők olvashatók: „…ezennel elrendeljük, hogy mind a Mi uralmunk alatt élő zsidók, nemre és korra va­ló tekintet nélkül… tartoznak a Mi királyi birtokainkat és uradalmainkat fiaikkal és leányaikkal, valamint zsidó háznépükkel együtt elhagyni… Ha mégis rajtakapatnának e rendelkezésünk megszegésén, akkor bírósági eljá­rás nélkül halállal és vagyonuk elkobzásával bűntettei­nek. Ennek okából ajánljuk, hogy vagyonának a királyi kincstár javára történő elkob­zása büntetésének terhe alatt senki ne merészeljen nyíltan, vagy titokban zsidó férfinek, vagy nőnek menedéket nyúj­tani…”

A királyi parancsot ki­hirdették az egész ország­ban. A mintegy 300 ezer zsidó még utoljára felkereste a temetőit, hogy az­tán végeláthatatlan me­netben, a szélrózsa min­den irányában elindulja­nak, elhagyják szeretett hazájukat.

1492. augusztus 2-án Spanyolország „megszaba­dult” zsidóitól. A spanyol gazdaság csakhamar megérezte a következménye­ket: egykor nyüzsgő, élet­tel teli helységei kihaltak. Különösen érezhetővé vált az orvosok hiánya. Az a vi­rágzás, amely azelőtt jelle­mezte az Ibériai-félszige­tet, sosem tért vissza Spanyolországba.

Jólesz László