Sosztakovics a zsidókról

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Zene

Dmitrij Sosztakovics, századunk egyik legnagyobb zeneszerzője élete utolsó éveiben tollba mondta emlékezéseit Solomon Volkov zenetörténésznek, azzal a kívánsággal, hogy e vallomások csakis halála után és csakis külföldön, a Szovjet­unió határain túl láthatnak napvilágot. Sosztakovics 1975-ben hunyt el, négy év múlva Amerikában megjelent e Vallomások angol nyelvű kiadása, Volkov gondozásában. Pándi Marianna lefordította és előkészítette magyar nyelvű kiadását. Ebből közlünk egy részletet.

Azt hiszem, ha zenei benyomásokról beszélünk, ram a zsidó népzene gyako­rolta a legerőteljesebb hatást. Sohasem fáradok bele a gyönyörűségbe, miköz­ben tragikus, sokarcú, boldognak tűnik. Majdnem nevetés a könnyeken át.

A zsidó népzenének ez a vonzása kö­zel áll ahhoz az elképzelésemhez, hogy milyen legyen a zene. A zenében min­dig két felületnek kell lenni. A zsidókat olyan hosszú időn át kínozták, hogy megtanulták elrejteni kétségbeesésü­ket. A kétségbeesést tánczenében feje­zik ki. Minden népzene gyönyörű, de el­mondhatom, hogy a zsidó népzene egyedülálló. Számos zeneszerző hallgatta, köztük oroszok, például Mu­szorgszkij. Nagy gonddal alkalmazott zsidó népdalokat. Sok művem tükrözi a zsidó népzenéről nyert benyomásai­mat. Ez nem csupán zenei téma, ez er­kölcsi téma is. Gyakran abból ítélek meg egy embert, hogyan viselkedik a zsidókkal szemben. Napjainkban, ha egy ember igényt tart a tisztességre, az nem lehet antiszemita. Ez olyan nyil­vánvalónak tűnik, hogy nem is érde­mes beszélni róla, de legalább harminc évig kellett érvelnem erről. A háború után egyszer elmentem egy könyvke­reskedés előtt és láttam egy kötet zsidó dalt. Mindig érdekelt a zsidó népkölté­szet, és azt hittem, a könyvben dalla­mokat is találok, de az csak szövegeket tartalmazott. Úgy gondoltam, ha kivá­lasztok néhány szöveget és zenét írok hozzájuk, mondhatok valamit a zsidó nép sorsáról. Fontos dolognak látszott, mert láthattam, körülöttem mint nő az antiszemitizmus. De akkor nem adat­hattam elő a sorozatot, sokkal később mutatták be, és még később csináltam meg a mű zenekari változatát

Szüleim az antiszemitizmust szégyen­letes babonának tekintették és ebben az értelemben egyedülálló nevelésben részesültem. Fiatalkoromban társaim között találkoztam antiszemitizmussal,

olyanokkal, akik úgy érezték, a zsidók­kal kivételezetten bánnak. Ezek nem emlékeztek a pogromokra, gettókra, zárt számokra. Azokban az években szinte vitézségnek számított a zsidókról gúnyos nevetéssel beszélni. Ez egyfajta ellenállás volt a hatóságokkal szemben. Én még akkor sem bocsátottam meg so­ha az antiszemita hangvételt és nem meséltem antiszemita vicceket, ame­lyek akkoriban népszerűek voltak. De sokkal türelmesebb voltam ezzel a méltatlan vonással szemben, mint most va­gyok. Később még jó barátaimmal is szakítottam, ha antiszemita irányzatot fedeztem fel bennük. De még a háború előtt, a zsidókkal szemben tanúsított magatartás drasztikusan megváltozott. Kiderült, messzire kell mennünk ahhoz, hogy a testvériséget megvalósítsuk. A zsidók lettek Európa legüldözöttebb és legvédtelenebb népe. Visszatérés volt ez a középkorhoz. Számomra a zsidók jelképpé lettek. Az ember minden ki­szolgáltatottsága bennük összponto­sult. A háború után megpróbáltam ezt az érzést zenében kifejezni. Rossz idők jártak akkor a zsidókra. Valójában min­dig rossz idő jár rájuk…

Mindazon zsidók ellenére, akik tábo­rokban pusztultak el, az emberektől eszik ezt hallottam: „A biboldók Taskentbe mentek harcolni.” Ha pedig meglát­tak egy zsidót katonai kitüntetésekkel, utána szóltak: „Bibsi, hol vetted az érme­ket?” Ekkor írtam a Hegedűversenyt, a Zsidó dalciklust és a Negyedik vonósné­gyest. Ezek közül egyik művet sem lehe­tett akkor előadni. Csak Sztálin halála után mutatták be mindegyiket…

Amikor utoljára Amerikában voltam, láttam a Hegedűs a háztetőn című fil­met, és ez ragadott meg benne: az el­sődleges érzelem a honvágy, ezt érezni a zenében, a táncban, a színekben. Még ha ilyen meg olyan is a szülőföld, go­nosz, szeretetlen ország, inkább mos­toha, mint édesanya. De az emberek­nek mégis hiányzik, és ezt a magányt érezni lehetett. Úgy érzem, a magány volt a film legfontosabb szempontja. Jó volna, ha a zsidók békében és boldo­gan élhetnének Oroszországban, ahol születtek. De sohasem szabad megfe­ledkeznünk az antiszemitizmusról és állandóan erre kell másokat is emlékez­tetnünk, mert a fertőzés él, és ki tudja, eltűnik-e valaha…

Címkék:1996-12

[popup][/popup]