Szombat előfizetés 2017

„Sokak szemében útban vagyunk” – Vita a túlélő-szindrómáról, intézményeink állapotáról és a gyógyulás esélyéről

Írta: Deutsch Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Sokak szemében útban vagyunk”

Vita a túlélő-szindrómáról, intézményeink állapotáról, és a gyógyulás esélyéről

A SZINDRÓMA

A holtak keze mind kinyúl a sírból

És vádolnak az üveges szemek.

Hát megbocsátható-e az, hogy élek,

Hogy ajkam sima, szívem még meleg?

Néhány hónappal ezelőtt jelent meg az ÉS-ben Szántó T. Gábor hosszú írása A holoca­ust-túlélőket kéretik előreengedni cím­mel, amelyet aggódva olvastam. Ha az írás egy kilométerrel hosszabb lett vol­na, akkor sem fért volna bele egyetlen megértő mondat a túlélők iránt. Akik, úgy látszik, aprópénzre váltják helyze­tüket, múltjuk jogán igényt tartanak irányításra, vezetésre, és még a jó ég tudja, mire. A német megszállás 60. évében, az iga alóli megszabadulás 59. évfordulóján Kardos Péter főrabbi nagyhatású és igaz beszédet mondott a Dohány templomban, amelyet a har­madik generáció egyik reprezentatív képviselője, Szántó T. Gábor a Szom­bat márciusi számában meg nem értett, visszautasított. Az indokai alapján ko­moly generációs válságról beszélhe­tünk.

Pedig érdemes volna a rabbibeszéde­ket sorban elolvasni. Kiadni is lehetne, meg terjeszteni. Lőw Immánuel vagy Katona József háború előtti, illetve az utóbbi háború utáni beszédei pontosan tükrözik azt a kort és atmoszférát, amelyben elhangzottak. A történelem ugyanis nem áll meg a templomkapu­ban. Különösen nem akkor, amikor az imaházakból koncentrációs tábort vagy istállót csináltak. Persze akkor sem, amikor – mint az utóbbi hatvan évben – enyészetnek adták át ezen épületeket, vagy raktárrá alakították, esetleg van­dál módon lebontották. Kardos Péter az egyik legjobb hitszónokunk. Bár nem használ gesztust, semmilyen hatásva­dász eszközt, beszédei mégis izzóak, differenciáltak, és ami a legfontosabb, kifejezik hallgatói ki nem mondott ér­zéseit, gondjait.

A túlélőket nem kell előreengedni sehova. Nem tartanak rá igényt, mert ez nem erény, hanem nehezen elvisel­hető állapot. Örökös lelkiismeret-furdalás. Ahogy a költő, Simon Tamás ír­ta: „A holtak keze mind kinyúl a sírból / És vádolnak az üveges szemek, / Hát megbocsátható-e az, hogy élek, / Hogy ajkam sima, szívem még meleg?” Mi­ért mi maradtunk életben, miért nem társunk vagy rokonunk? Pesten a gye­rekeknek és öregeknek volt valami esé­lyük az életben maradásra, innen a fia­talokat és a középkorúakat cipelték el. Vidéken fordítva történt. A deportálta­kat szelektálták a táborok zömében, a gyerekeket és öregeket elpusztították. A munkaképesek közül maradtak ke­vesen életben. Néhány kilométeren múlott tehát a túlélés. Tessék megérte­ni, egy ország várta a háború végét éhezve, fázva. Nemcsak a gettó vagy a koncentrációs tábor csonttá soványodott lakói, vagy a bujkálok és katonaszökevények, hanem a frontra hurcol­tak, a leventék, akiket 13-14 évesen vittek el ágyútölteléknek, valamint a pincében szorongok. Mert mit hozott a háború az országnak? A Don-kanyart, a hidak felrobbantását, a bombázáso­kat, a nélkülözést, sokaknak a halált, kiszolgáltatottságot, megaláztatást.

A pusztítás végét jelentette április 4., amelyet jogutód nélkül nem lett volna szabad elhagyni. Ha nem akarták – ért­hetően – idegen hatalom bejövetelét ünnepelni, választhattak volna magyar vonatkozású lépést, például az ideigle­nes kormány megalakulását, vagy a köztársaság háború utáni kikiáltását. De a fasizmustól való megszabadulást igenis meg kellene ünnepelni. Még ak­kor is, ha a nagyhatalmak asszisztálásával egy másik diktatúra kezdett kiala­kulni. Újabb kihívásokkal, konfliktu­sokkal, tragédiákkal, amivel szintén foglalkozni kell. Például Apor Vilmos sorsa azért különösen szomorú, mert igen emberségesen viselkedett a vész­korszak alatt. Nem igaz, hogy a háború vége csak a zsidók számára jelentett megmenekülést. Ne legyen szétválasz­tás ti-re és mi-re. Megindult a sajnos rövid demokratizáló folyamat, az isko­lák tágra nyitották kapuikat paraszt- és munkásgyerekek előtt is, hihetetlenül gyorsan felépítette a nép az országot, tehát történtek pozitív dolgok is.

Hogy mit éreztek azon időkben az emberek, ezt mondta el Kardos Péter. Azt kellett volna elmondania, hogy mit kellett volna éreznünk akkor, mert ez az elvárás? Vagy amit éreztünk, azt hatvan év távlatából nem szabad ki­mondani? Ezek szerint újabb tabuk ké­szültek? Az utóbbi időben tisztára akarják mosni a két világháború közti idő minden szereplőjét, cselekedetei­ket. Persze a tisztelet megilleti azokat, akik megérdemlik és méltatlanul nem kapták meg eddig. De azt ne mondjuk, hogy a háború előtt csak pozitívumok történtek, a háború után csak negatívu­mok. Mert akkor újból csorbul az igaz­ság. Ha tórái parancsot akarunk teljesí­teni: „Igazságot, igazságot kövess… – akkor ehhez szigorúan kell tartanunk magunkat. A rosszakat megmondani, a jókat sem elhallgatni. Az igazságtalan­ságtól mindig el kell határolódni. A főrabbi régebbi beszédeiben ostorozta a későbbi rezsim negatívumait is, de most, a megszállás 60. évében erre a tragédiára összpontosít a figyelem.

Akik a vészkorszakban elvesztek, nemcsak a zsidóság számára jelentenek veszteséget, hanem az országnak és az emberiségnek is. Mert vegyük például a vidéket, a zsidóságtól teljesen kiürült falvakat. Az emberekkel együtt elpusz­tult a zsidó kultúra, tanházak, jesivák, tanítók, a világranglista első helyein szereplő rabbik. Ez az egész ország és az egyetemes kultúra vesztesége is. Ezt kell megérteni és megértetni.

Írt Szántó T. a jelekről, amelyekre túlságosan érzékenyek vagyunk. Pedig, mint írja, a társadalom csak egész kis része rendelkezik előítéletekkel. Ami teljesen igaz. Azonban az is igaz, hogy az utódok szokták elődeik szemére vetni, hogy nem figyeltek annak idején a jelekre, a torz hangokra, és az elíté­lendő ideológiai mozgalmakra, túlsá­gosan optimisták voltak. Persze volt fi­gyelem és volt figyelmeztetés. Akkori nagyjaink: Babits, Kosztolányi. Mó­ricz, Berda, és mások is figyeltek és in­tettek. Sajnos ezzel szemben állt a har­mincéves szellemi fertő, a sok szó, szó, szó a politikusok szájából, valamint könyvekből, ami a legtöbbször hatásta­lan, egy adott pillanatban azonban bombává tud válni.

A mára térve, a nyomor, amelyben az ország lakóinak jelentős része visszasüllyedt a Horthy-éra színvonalá­ra, újratermeli a gyűlöletet, amely adott időben tragikus lehet. Az ember nem győz csodálkozni. Nézzünk Szerbiára. Egymás mellett éltek szomszédok, az­tán egy nap farkasszemet néztek egy­mással, és ölik egymást. Mi ezt láttuk és átéltük. Hasonló szituációkat nem szeretnénk még egyszer. Ezért va­gyunk érzékenyek, nem magunk miatt, hanem éppen a mostani és a jövő gene­rációt féltve.

Tudjuk, hogy sokak szemében útban vagyunk, mert amíg élünk, addig van szemtanú, és a történelmet nem lehet a politika kedvére facsarni, kiforgatni. Hogy mi lesz a szindróma után, az az utókor szindrómájától függ, mert úgy érzem, erről van szó.

Kérdés, mennyire sikerült nekünk ábrázolni a régmúltat és a közelmúltat. Hitelesen és őszintén. Függ a generáci­óktól, hogy mit hajlandók meghallani ebből, amit mi kötelességünknek tar­tottunk elmondani. Szántó T. Gábor megnyilvánulásai aggodalommal tölte­nek el. Ugyanis csak azt hallja, amit akar, ami az ő képletébe belefér. Ellen­érzése a vészkorszak túlélőivel szem­ben az ÉS-cikknél sejtés volt, most már egyértelmű és félreérthetetlen. De va­lószínű, hogy nem a teljes generáció, hanem személyes tévedéséről van szó, legalábbis mindnyájunk érdekében re­mélem.

Deutsch Gábor

*

VÁLASZ DEUTSCH GÁBORNAK

Az író védtelen: írásai kiszolgáltatottak a megértő olvasat mellett a félreértés­nek, illetve annak, hogy azokat ki-ki kizárólag saját élményei, nézetei fény­törésében értelmezi. Deutsch Gábor le­vele írásaim teljes – vétlen vagy szán­dékos – félreértéséről tanúskodik.

Az Élet és Irodalomban közzétett el­beszélésemre hivatkozni, annak ismer­tetése nélkül – amelynek nemcsak tar­talmát idézi tendenciózusan eltorzítva, hanem címét is – azért nem illő a Szombat hasábjain, mert nem minden Szombat-olvasó ÉS-olvasó, tehát a szöveget sem ismerhetik. Ha ismernék, számukra világossá válna, hogy az írás együtt érző. Szatirikus éle korántsem a túlélők, hanem a vészkorszak banalizálása, instrumentalizálása, az intézmé­nyes korrupció, a hatalmi visszaélések, az előítéletek ellen irányul, melyek a zsidó intézményrendszert sem kímélik és az egyént is eltorzítják. Prózapoéti­kai szempontból az ironikus ábrázolás olykor sokkal drámaibbá és átélhetőbbé teszi a tragikumot, mint a közvetlen, felpanaszló hang: amazt eluta­sítva, a levélíró akár Kertész Imre Sorstalanságát is elutasíthatná. Deutsch Gábornak valójában a zsidó intézményrendszer nyílt kritikája fáj, mert – és ez talán valóban nemzedéki, menta­litásbeli különbség – úgy gondolja, hogy mindez nem tartozik a nyilvános­ságra, netán tudomást sem akar venni róla, annyira fájó az erkölcsi romlás, a pusztulás.

Az elbeszélés egyébként a vészkor­szak 60. évfordulójára, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő Lágermikulás című novelláskötetemben olvasható, több más prózával együtt, melyeknek olvastán talán vitapartnerem is elgon­dolkodik vaskos ítéletén.

Deutsch Gábor ugyanakkor fájdal­mas kérdéseket feszeget, mint ahogy magam is ezekkel birkózom írásaim­ban, és tesszük ezt gyakran a Szombat hasábjain. A vészkorszak élményeinek tudatosítása, s a második-harma­dik nemzedék lélektani érintettségé­nek feldolgozása számunkra sem le­zárt folyamat, hanem aktuális generá­ciós és személyes kihívás. Erről be­széltem a gettó-megemlékezésen el­hangzott beszéd nyomán írt cikkem­ben is (Szombat, 2004. március), melyben hangsúlyoztam: kritikám nem személyre szól. Az utóhatások tompítása, a belőlük származó maga­tartásminták felülvizsgálása, a létbiza­lom és a másik emberbe vetett biza­lom készségének visszaszerzése hosszú távú feladat, amely nem megy önvizsgálat, öngyógyítás – és alkalma­sint önkritika – bátorságot és erőt igénylő munkája nélkül. A Mazsihisz-BZSH jelképezte magyar-zsidó intézményrendszer nyilvános szereplé­seiben ma semmi egyéb üzenetet nem közvetít, mint a vészkorszak s napjaink potenciális üldözöttjének áldozati ön­képét, és az új nemzedékek szocializá­cióját is erre alapozza. Ez a magatar­tás a trauma továbbélését idézi elé). Tudom, hogy a zsidó intézményrend­szernek kettős kihívásnak kell megfe­lelnie, és ez példa nélküli feladat: kife­lé tudatosítani a magyar társadalom­ban a vészkorszak iránt viselt történel­mi felelősséget, befelé pedig a gyász nyomán újraszőve a szekularizáció, az asszimiláció, a vészkorszak és a kom­munista diktatúra után a természetes kötelékeket, megújítani a zsidó identi­tást: föleleveníteni annak etnikai és vallási aspektusait. Csakhogy amíg a vészkorszak öröksége képezi a politi­kai kommunikáció egyetlen centrális kérdését, s a központi intézményi és a személyes gazdasági-hatalmi érdekek fontosabbak a zsidó közösség egészé­nek érdekénél, ezért nyoma sincs a stratégiai összefogásnak, addig felró­ható a felelősség, nem szólva arról, hogy korántsem biztos, hogy a túlélők nemzedéke szabadulni képes fájdal­maitól, és valódi esélye kínálkozik a zsidó újjászületésnek. A magyar zsidó­ság 95 százaléka nem tagja a zsidó hit­községnek, sem más zsidó szerezet­nek, és a rendszerváltás óta eltelt más­fél évtized alatt ez mit sem változott.

A vészkorszak második, alkalmasint a harmadik nemzedéke is ismeri, illet­ve ismerheti a túlélés bűntudatát, a szo­rongást, a felhőtlen örömre való képte­lenséget. Megörököltük azt, benne re­kedve szüléink, nagyszüleink élménye­iben. Gyakran érezhettük úgy, hogy gondtalan vidámságunkkal hűtlensé­get, árulást követnénk el velük, illetve a halottakkal szemben. Nem szavakkal, inkább metanyelvi eszközökkel, néma gesztusokkal fejezték ki mindezt. Va­lóban a túlélő bűntudata működött ben­nük, amelytől nem szabadulhattak, ha nem törekedtek erre tudatosan. A fáj­dalom, a gyász, az üldöztetés alkalma­sint önlebecsülést eredményező emlé­ke azonban nemcsak a személyes ön­képet határozta meg, hanem a zsidó in­tézményrendszer közvetítésével politi­kai üzenetté válva, a zsidóság többsé­gének hagyományos azonosságtudata helyébe lépett.

A gyógyulásnak talán csak az lehet az útja, hogy szembenézünk identitá­sunk hiányosságaival: azzal, hogy azo­nosságtudatunk nem kultúránk, hanem a bánat, a félelem, a kirekesztettség és az ellenérzések folytonosságára épül, s ebből az ördögi körből ki kellene tör­nünk. A traumáinkkal való szembené­zés nem azt jelenti, hogy újra és újra potenciális áldozatként tekintünk ma­gunkra, így ragaszkodva halottainkhoz, és elhárítva a jelen kihívásait, hanem azt, hogy megpróbálunk félelmeink és fájdalmaink mélyére nézni, emlékein­ket tudatosítani, gyászolni, majd erőt meríteni az élethez, az örömhöz. „Elébed helyezem az életet és a halált, az áldást és az átkot! És válaszd az éle­tet! ” – így szól a tórai parancs.

Tudom, mindezt a második-harma­dik nemzedék élethelyzetéből mondani talán könnyebb, mint az első nemzedék lelkiállapotából megcselekedni. Azt is tudom azonban, hogy a második-har­madik nemzedék számára azért is ne­héz a saját traumákkal való szembené­zés, mert azt alkalmasint éppen saját családjukban, szüleik közvetítésével szenvedték el, szüleik-nagyszüleik tra­umáinak, az üldöztetésben szerzett kényszerű tapasztalatok fájó következményeképp. Ez a teher – a második nemzedék traumatizáltsága – szintén létező jelenség, súlyos szakirodalom­mal, esettanulmányok százaival. A zsi­dó kulturális kontinuitás megteremté­séhez, amely egyszersmind hozzájárul­hatna a nem zsidó környezet, a másik emberbe vetett bizalom megteremtésé­hez, s visszahelyezhetne bennünket az élet birodalmába, sok esetben elkerül­hetetlen a szüléinktől, nagyszüleinktől örökölt, szenvedésekből eredő, félel­mekre alapozott magatartásmintáktól való eltávolodás. Ahhoz, hogy mások­kal együtt tudjunk érezni, először meg kell tanulnunk együtt érezni önma­gunkkal. A keménység, a túlélésre való képesség, az önvédelemhez és az érvé­nyesüléshez szükséges bizalmatlanság mellett, amire a túlélők döntő többsége szocializálta gyermekét, meg kell ta­nulnunk hinni és bízni magunkban és a másik emberben.

Nemzedékek számvetését is szor­galmazzuk, s egymással való eszme­cseréjét – szóváltását és szót értését – is igyekszünk szolgálni, az „Igazsá­got, igazságot keress… ” tórai paran­csának szellemében. Nahmanidész szerint azért áll kétszer az igazság szó, hogy akkor is keressük, ha javunkra szól, s akkor is, ha ellenünkre. Az in­tézményi és mentalitáskritika azonban nem feltétlenül nemzedéki ellentétet takar – Deutsch Gábor ezt éppúgy tud­ja, mint én. csak elhallgatja. Nem hi­szem, hogy felmentést adnának a vészkorszak traumái, ha gazdasági visszaélések, politikai mulasztások, kommunikációs hibák, és vezetői, ne­tán emberi kvalitások hiánya árnyé­kolja be a zsidó intézményrendszer na­pi működését, ha mégoly megfeszített munkával látják is el sokan a hitköz­ség vallási és szociális alapintézmé­nyeinek működtetését. Azon is el kell gondolkodnunk, hogy a modern nyu­gati demokrácia, melyben a kommuni­káció jelentősége példátlanul megnőtt, nem kedvez a csak részint a zsidó ha­gyományból, csak részint történelmi tapasztalatokból, mert másrészt félel­mekből és előítéletekből gyúrt zsidó zárkózottságnak, mely kettős morális mércét alkalmaz, és egérutat biztosít, ha a külvilágtól való félelmek miatt (vagy azokkal visszaélve) nem műkö­dik a zsidó közösség vezetőivel szem­beni demokratikus kontroll.

Az erkölcsi megbélyegzésként hang­zó vádat, hogy a vészkorszak túlélőivel szemben „ellenérzéseim” volnának, íz­léstelen általánosításnak tekintem a máskor, máshol, és másokkal szemben oly szelíd, megértő és jóhiszemű De­utsch Gábor tollából, akit tanítói mun­kájáért, személyes erkölcséért továbbra is becsülök. Lelki betegségek tünete­iről beszéltem, amelyek egész közössé­günket érintik, s melyek közül meg kel­lene találnunk a kivezető utat, ha az ön­magunkkal való szembenézés fájdal­makkal jár is.

Deutsch Gábor írása mottójaként egy verset idéz. Hadd válaszoljak zárszó­ként egy saját verssel, amelyben egy fél nemzedékkel előttem járók, közvetle­nül a vészkorszak után született „emlékmécses”-gyerekek élményeire ref­lektálok, bízva abban, hogy ha vitáink vannak és lesznek is, Deutsch Gábor a jövőben nem vitatja el tőlem a megér­tés, az együttérzés, a gyógyítás és a gyógyulás szándékát.

Testvéreim

Ha volnának, én nem lennék –

holtuknak köszönhetem éltem.

(Gőzölgő kávé helyett cikóriafőzet…)

A falon harmad-akkora a képem,

mint az övék, kiknek vonásait

holtig hordozza az arcom.

Emlékművük vagyok, kísértet,

fagyott mosolyom jólesne levakarnom.

Amikor anyám szemembe néz,

azt látja, amint Mengele intett.

Hogyan tudhatnánk jóvátenni

el nem követett bűneinket ?

Szántó T. Gábor

Címkék:2004-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Mazsihisz szerepvesztése

A Mazsihisz szerepvesztése A HOLOKAUSZT EMLÉKKÖZPONT MEGNYITÁSÁVAL A HITKÖZSÉG VEZETÉSE ELVESZÍTETTE EGYIK LEGFONTOSABB IDEOLÓGIAI FEGYVERÉT - ÍRJA FELDMÁJER PÉTER, A...

Kezdem átlátni a rendszer logikáját – Interjú Heisler Andrással, a Mazsihisz elnökével

„Kezdem átlátni a rendszer logikáját” Interjú Heisler Andrással, a Mazsihisz elnökével Önt egy éve választották a Mazsi­hisz elnökének. A fő...

Close