Szombat előfizetés 2017

„Sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok” – Mezei Andrással beszélget Várnai Pál

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Mezei András költő, prózaíró, folyóirat-szerkesztő, egyesületek és társaságok megteremtője, közéleti személyiség.

1966-ban jelent meg regényed, a Csodatévő. Beszédes cím, hiszen a ho­locaust borzalmai között a zsidóság csakis a csodában reménykedhetett. Idézek a regényből: „Ne emlékeztesd az embereket szenvedéseidre. Ha kér­lelnek, hogy mesélj, mit is mondhat­nál mindarról, amin keresztülmentél, szánalmas próbálkozás, méltatlan kí­sérlet maradna, mert az emberek so­hasem értenek meg.” Mennyire aktuá­lis ez ma?

Ugyanezt gondolom. Az emberek nem tudják elviselni, ha emlékeztetik őket. nem tudja elviselni az sem, aki bűnös, de az sem, aki ott állt az utca két oldalán, amikor engem vittek, fel­emelt kézzel a Duna partra. De nem akarják tudomásul venni a rendes em­berek se, mert ez abszurd, elképzelhe­tetlen. Mindaz, ami megtörtént, elkép­zelhetetlen még annak a számára is, akivel megtörtént. Hát akkor miért ír­tam meg a Csodatévőt? Meg kell itt em­lítenem, hogy elvesztettem a látáso­mat. Nem tudom, hogy 1961-ben mi tör­tént, de tudom, hogy a stressz, a meg­próbáltatások ott jönnek ki, ahol a leggyengébb az ember. Nekem Svájc­ban csináltak egy szaruhártya átülte­tést, két hétig, bekötött szemmel, moz­dulatlanul kellett feküdnöm, idegen­ben. Ez alatt a két hét alatt felidéződött az életemből mindaz, ami a holocaust után minden zsidóban elnyomódott, mert különben nem lehetett volna élet­ben maradni. És ami feljött, az úgy jött fel, hogy egy kisgyerek képzeletben olyan csodákat tett a gettóban, ami ter­mészetes egy normális világban. A Cso­datévő engem gyógyított azáltal, hogy megírtam. 1945 után bekerültem egy cionista gyerekotthonba, mert nagyon szegények voltunk. Cionista lettem, amit soha nem tagadtam, sőt, büszkén gondoltam arra, hogy egy zsidónak, aki túlélte a holocaustot, joga van arra, hogy a zsidó állam megszülessen. Hogy ne ismétlődhessen meg a szétszóratásban az, ami megtörtént. Ki is mentem Izraelbe és két évig dolgoztam a siva­tagban.

Úgy írtál arról az országról, mint az otthonodról, mint a népedről. Szép ver­seket írtál Izraelről.

– Igen, de csak ötven év után. Ötven év kellett ahhoz, hogy megfogalmazódjanak bennem azok az érzések, ame­lyek akkor nem tudtak megfogalmazód­ni. Az az érzés, hogy otthon vagyok, ahogy egy alföldi parasztnak is termé­szetes, hogy paraszt és magyar, hogy otthon van a tanyáján, a nyelvében.

Eredet című kötetedben megható verseket írsz édesanyád szülőfalujáról. Úgy írsz, mint aki alaposan ismeri azt a világot, mint aki ott is otthon van.

– Ez is egy drámai érdekessége éle­temnek. A holocaust előtt oly termé­szetesen voltam zsidó is, meg magyar is, hogy észre se vettem. Apám is jó magyar volt, sőt, magyar nótaénekes. De ez se mentette meg őt Auschwitztól, ahol – mint arról később értesültem – a felszabadulás első napján felakasztotta magát. Nem bírta ki a szabadság örö­mét. Amikor, már csillaggal a melle­men, végigmentem a Wesselényi utcán és lezavart a járdáról a német őrszem, rá kellett döbbennem a valóságra. A holocaust elnyomta bennem mindazo­kat a gyönyörű tapasztalatokat, amelye­ket én Nógrádban, anyám és nagy­anyám mellett megéltem. Tényverseimet, az Adornot csak a rendszerváltás után tudtam megírni. Azokban az álsá­gos időkben, amikor a kommunizmus nevében az egész kérdést a szőnyeg alá söpörték, nem is tudtam volna. Ak­kor se tudtam volna, mondom szomo­rúan, ha a rendszerváltás után nem je­lentkeznek aktív antiszemita jelensé­gek.

Csoóri védte a falut”

Nemrég több helyen jártam vidéken. Azt tapasztaltam, hogy az emberek mély együttér­zéssel emlékeznek az elpusztult zsidókra. Mit gondolsz erről?

Valamikor sokat beszélget­tem erről Csoóri Sándorral, aki váltig mondta nekem, hogy „hidd el, a parasztok olyan ártat­lanok”, és védte a falut. Igaz, hogy a magyar falvakból elvittek a zsidókat, de a parasztok túl­nyomó részben befogadók vol­tak. Magyarok, tótok, svábok; nem voltak antiszemiták. A zsi­dó kocsmáros, a szatócs be­épült, de nem tagadta meg zsi­dóságát. Megteremtődött a tisz­tességes együttélés, amibe az­tán belerobbant a német náciz­mus, a lumpen elemek, meg a falusi félértelmiség által támo­gatott antiszemitizmus. Mit te­hettek volna végül is a parasz­tok?

– Azt is mondtad a Csoórival folytatott Álominterjúban (valóságos vagy képzelt volt ez az interjú?), hogy őszintén bevallod, amikor nem téged vittek, hanem az „osztályidegeneket”, a kulákokat, akkor te is ott álltál tehe­tetlenül vagy közömbösen, és te se tettél semmit. Beszélgettetek arról is, hogy a magyarság és a zsidóság között sok a párhuzam, hiszen a magyarok is sok megpróbáltatáson mentek keresz­tül a történelem folyamán. Megjegy­zem, erre a zsidók nem mindig figyel­nek oda. Hogy is van ez?

Nézd, én tulajdonképpen nagyon sokkal vagyok adós. Egyszer egy ver­semben arról írtam, hogyha egy pilla­natra megszűnne az antiszemitizmus, akkor a fajtámnak az arcába vágnám, hogy milyenek vagyunk. Amikor Izrael­ből visszajöttem, és láttam, hogy viszik el az embereket, akik összecsomagol­va várják a kitelepítést, megdöbbenve mentem el a munkahelyi párttitkárhoz és megkérdeztem, hogy mi ez? Ő azt mondta: „Ugyan, ezek csak reakciós horthysta tisztek, viszik őket a Balaton­hoz.” Talán belenyugodtam abba, amit mondott. Tehát, amikor nem engem vittek, velem is megtörtént az, ami mil­liókkal megtörtént.

– Említetted telefonon, hogy néha ar­ra gondolsz: ahelyett, hogy olyan dol­gokkal foglalkoztál volna, amelyekhez kevés közöd volt, jobb lett volna, ha megírsz még néhány jó verset.

Hát igen, a dolgok megkeresik az embert. Valóban sok mindent csiná­lok. Egy írásommal elindítottam a „vá­sároljon magyar árut mozgalmat. Tu­lajdonképpen nem tettem mást, mint amit a legtöbb európai ország meg­tesz, hogy védi a saját termékeit. Tíz évvel ezelőtt pedig létrehoztam egy társaságot a keleti piacokért. Alapítot­tam egy könyvkiadót is, mert eufóri­kus boldogság fogott el, hogy szaba­don lehet könyvet kiadni. Magam sem gondoltam volna, hogy a Belvárosi Ki­ adó kitűnő könyvek tömegét lesz ké­pes kiadni. Nyolc éve jelenik meg a CET, sokan olvassák, és értékes folyó­iratnak tartják. Megszületett a CET klub is, melynek se vezetője, se veze­tősége. Minden hónap első péntekén összejövünk, és színvonalas előadókat hívunk meg.

Pár éve jelent meg a már említett Adorno, a Te holocaust-verseid, eljut­nak-e ezek a versek, érdemeiknek meg­felelően, az olvasóhoz?

– Igen, jelentek meg jó kritikák is, amelyek nagyon boldoggá tettek. Az Új Keresztények színpadi változatot is csináltak belőle. Van bennem egy fur­csa gátlás. Látom, amint a fajtámbéliek csőstül viszik jó és rossz műveiket Németországba, mert apellálnak a né­met lelkifurdalásra. Én nem kívántam ebben részt venni. Miután Angliában sikerük volt, franciára és héberre is le­fordították ezeket a verseket. Egy öreg barátom, Kárpáti Pál önként ajánlotta fel, hogy német verseket formál belő­lük. Ő egy sváb kisgyerek volt, akit ak­kor deportálták, amikor én kijöttem a gettóból. A kis német kiadó tönkre­ment, nekem pedig három éve áll itt a raktárban több ezer példány, mert semmit nem tettem meg azért, hogy ezek a versek ismertté váljanak. Azt szeretném, ha valaki önként felfedezné őket. Egyébként, ha nem lennék zsidó, nem biztos, hogy utánuk nyúlnék, annyi­ra fájdalmasak.

De zsidó vagy.

Muszáj-zsidó vagyok, a szüleim nem is voltak igazán vallásosak. Édesapám szalonnázott, édesanyám is csak a főünnepeket tartotta meg. Én elfelejtettem volna a zsidóságot, ha az antisze­mitizmus nem kényszerít rá, hogy visszatérjek és, hogy felnőtt fejjel tanuljam meg, amit az én elpusztított csalá­dom nem tudott nekem megadni. De nem vagyok el­fogult zsidó.

…A magyar zsidóság népi, s nem vallási alapon zsidó”

Gondolod, hogy akkor fogadnak el igazán, ha vállalod a gyökereidet?

Igen, úgy érzem, hogyha a saját gyökereimet tudhatom a magaménak, akkor találom meg a másik emberhez is a szót, a lélekbeli kontaktust, és ak­kor találom meg a különbségekben az azonosságot.

Amikor boldogságosan vittem ma­gammal Csoórit izraeli utamra (s ezt nem volt könnyű megszervezni és ki­harcolni), és amikor minden információt megadtam hozzá, úgy éreztem, hogy – különösen a népi írók számára -, a zsi­dó sors óriási tanul­ságot jelenthet. Aho­gyan ez a kis ország megszületett, ahogy ez a nép egy modem mezőgazdaságot te­remtett meg, ahogy kiépítették az anyaor­szág és a diaszpóra kapcsolatát, én úgy gondoltam, hogy ma, amikor sok ország keresi a többség és kisebbség egyensú­lyát, Izrael példája biztatást, modellt ad­hat. Ki kell mondani, hogy a rendszervál­tás óta Magyarország jól-rosszul, de igyek­szik kontaktust tartani az igazságtala­nul elszakított magyar tömegekkel. Le­het egyes intézkedéseket kritizálni, de a szándék jogosságát nem lehet meg­kérdőjelezni.

Emlékszel, 1967-ben, Lengyelor­szágban micsoda felháborodás volt hi­vatalos részről, hogy a lengyel zsidó ér­telmiség egy része nyíltan együtt ér­zett Izraellel? De hiszen ilyen helyze­tekben ez természetes. Mint ahogy a magyarok is együtt éreznek a határon túli magyarokkal.

– Van egy kis hiányérzetem. Arra a rengeteg gesztusra gondolok, amelyet a rendszerváltás óta ez a nép, a nem zsidó magyarok tettek a zsidók felé. El­hangzott a bocsánatkérés a holocaustért, és jó a kapcsolat Izraellel.

Nana, voltak itt más hangok is.

Arra is gondolok, hogy sok tekin­tetben a zsidó származású magyarok által is kritizált Antall Józsefnek elé­vülhetetlen érdeme, hogy amikor a rendszerváltáskor a szovjet zsidók pogromveszélybe kerültek – s erről ma is kevesen tudnak -, akkor szá­zezrek mehettek Izraelbe Magyaror­szágon keresztül. Ha probléma volt, Antall József azonnal intézkedett. Eh­hez képest Csurka vagy Chrudinák eltörpülnek. Egy másik dolog: semmi probléma nem lett volna azzal, hogy kisebbségnek nyilvánít­sák a zsidóságot, de, legalábbis a zsidóság hangadó része, ellene volt. Szembe mert-e nézni a magyar zsidó­ság azzal, hogy népi s nem vallási alapon zsi­dó? Magyarországon még ma is a zsidó klé­rus képviseli a zsidósá­got. A magyar kormány pedig belenyugodott abba, hogy a zsidóság egy olyan kisebbség, amely nem tartja magát kisebbségnek. Tehát nem mondhatjuk, hogy a mi magatartásunkban nincsenek ellentmondások. Visszau­talva Csoórira, mi megállapodtunk an­nak idején, hogy ha antiszemitizmust tapasztalunk az egyik oldalon, akkor Csoóri szól, míg ha egy zsidó használ­ja fel ürügyül zsidóságát, hogy ne ér­hesse kritika, akkor én lépek fel.

Semmi nem fáj nekem, csak Csoó­ri Sándor”, írod valahol.

– Igen, de akkor azt mondtam Csoórinak, ha nem rosszat, hanem jót akart, ott vétkezett, hogy megpróbált valamit megfogalmazni, amit nem lehet félreér­tés nélkül szavakkal kifejezni. Sajnos, a magyar zsidóság rögtön megsértődik, ha zsidónak tartják, az SZDSZ megsér­tődik, ha zsidó pártnak tartják, az MTK megsértődik, ha zsidó futballcsapatnak tartják. Az MTK-sok arra hivatkoznak: de hát abban a csapatban egyetlen zsi­dó sincs. Az SZDSZ-ben rengeteg nem zsidó van. Nem akarják tudomásul ven­ni, hogy az is tény, amit róluk gondol­nak az emberek. Ezek az anomáliák ré­szei a magyar társadalomnak.

Baloldalinak vallottam magam”

Hadd kérdezzelek most a baloldaliságról. Te valamikor hittél a szocializ­musban. azaz az akkori rendszerben. Többek között gondolok itt a Tűztánc antológiára. Nem érzed úgy, hogy be­csapott téged az ideológia?

Nem, 1945 után nem léptem be semmiféle pártba. A gyerekotthonban baloldali cionista lettem, amely baloldaliság nem keleti gyökerű volt, nem különült el attól a bibliai tanítástól, hogy a szegényekkel együtt kell éreznünk. József Attilán és Bialikon ne­velkedtem. Ez egy tiszta, ősi baloldaliság volt, amelyet átvettek, majd meg­csúfoltak az oroszok. Mikor kimentem Izraelbe, bár nem voltam tagja, de le­jártam a kommunista párt gyűléseire. Éjszakánként baloldali arab barátaim­mal fogadtuk Szíriából azokat az arab tanító menekülteket, akiket kommunis­taként ki akartak ott végezni, mert a nép kezébe könyvet adtak. Segítettük őket eljuttatni a szabadabb Kairóba.

Miért is jöttél vissza Izraelből?

Talán csak azért, mert nem tehet­tem meg nem történtté, ami ott megtör­tént velem, ahol a „sajátomban” vol­tam. Talán anyám miatt, vagy mert nem szerettem a fizikai munkát, na meg ta­lán elsősorban a nyelv miatt, hiszen a héber irodalmat is magyarul olvasom.

Most elmondhatnád, hogyan élted meg 1956-ot.

Beléptem az Andrássy úti Forradal­mi Ifjúmunkás Szövetségbe. Soha nem felejtem el, hogy egy héttel később, már november 4-e után, megfogta a vállamat az Angyalföldi Gázkészülékek Gyárának egykori DISZ-titkára, aki har­colt a Széna téren, és azt súgta a fülembe: „gyorsan belépni a pártba”. Mert ő már tudta a veszélyt. Legjobb barátom egy cukrász volt az Almássy térről, akit felakasztottak, és akivel együtt lázadtam fel 1952-ben Debrecenben, a tüzérez­redben, ahol majdnem hadbíróság elé állítottak. Nem lenne igaz, ha azt mon­danám, hogy forradalmár voltam. 1956 „legszebb” napjaiban, be kell vallanom, megrendültem. Mentem a Király utcán, és a hátam mögött két ember beszélge­tett. „Ezt az utcát is meg kellene tisztíta­ni tőlük”, „Nem, még nem jött el az ide­je.” Nem tudtam 1956-ban függetleníteni magamat a saját zsidóságomtól. Csoórival találkoztam ezekben a napokban, a mai napig emlékszem rá, a Rózsa­domb alján. Ő azt mondta, hogy ez for­radalom, én azt, hogy népfelkelés. Ma is úgy gondolom, hogy az volt. ’56-ot a mai napig nem tudtam feldolgozni.

Hogyan alakult ebben az időben az irodalmi karriered?

Csoóri közölte egy versemet az Új Hang-ban, ’56 nyarán. A forradalom után Kiss Tamás közölt az Élet és Irodalom-ban, majd az akkori Népszabadság-ban is megjelentem.

Szólj most pár szót az 1958-ban napvilágot látott Tűztánc antológiáról, amelynek Te is szerzője voltál. Tudom, hogy 30 évvel később is kiadtatok egy másik, egy nosztalgia-Tűztáncot, amelynek azonban már nem volt politi­kai jelentősége.

Engem oda Garai Gábor és Váci Mihály vittek be. Ők voltak a Tűztánc legmarkánsabb képviselői. Publikáltak benne, többek között Ladányi Mihály, Györe Imre és Imre Katalin is. Én egy hihetetlenül műveletlen zsidó proligye­rek voltam és boldog, hogy ők befogad­tak maguk közé. Baloldalinak vallottam magam, sőt, el lehet mondani, hogy a baloldali érzelmeim már-már szélsősé­gesek voltak. 1956 után szolidaritást vál­laltam a barátaimmal, amíg ők meg nem tagadtak. A megtagadás történetét még senkinek nem meséltem el. Genfben megoperálták a szememet. Az új szememmel elmentem Párizsba. Vittem magammal egy könyvet, Isaac Babel Lovashadseregét. Három napig csak ol­vastam, ki se mentem az utcára. Mikor hazajöttem, elmentem a barátaimhoz. Ott voltunk Tabák András lakásán, Nyerges András, Imre Katalin, Kiss Ta­más, Győré Imre és elkezdtem nekik lel­kesen dicsérni Babelt. Mire azt mondták nekem: – „Andráska, ez egy jelentékte­len író”. Mire azt mondtam: – Nem léte­zik, ha ti ezt jelentéktelennek érzitek, akkor mit keresek én itt? – „Tényleg Andriska, akkor te mit keresel itt” – vá­gott vissza Imre Katalin. Hisztérikusan azt válaszoltam: – „Akkor én megyek”.

Miért tartották ők Babelt jelenték­telennek? Ideologikus okokból?

– Én már nem emlékszem a zsdanovi és egyéb meggondolásokra, mond­tak valamilyen okot. Csak azt tudom, hogy mint a kutya, kódorogtam ki on­nan. Hónapokig és hihetetlenül fájt, hogy a barátaim ezt tették velem. De később megértettem, hogy mindez logikus következmény volt, és felszaba­dulásnak éreztem. Óriási szerencse, hogy megtörtént, hogy merhettem job­ban önmagam lenni.

Mondd, hogy tudtál te olyan ember lenni, akit mindenki elfogadott, aki mindenkivel jóba tudott lenni, minden­kihez alkalmazkodni? Hogy magyará­zod meg a túlélésedet?

– Én az emberek felé nyitott tudtam maradni, és meg tudtam őrizni az ér­deklődésemet irántuk. A CET-ben is közlöm a legkülönbözőbb meggyőző­désű szerzőket. Ez az úgynevezett nyitottság, néha naivitás is, sőt, balekság volt, de ha nem vállalom a kockázatot, hogy balek is legyek, akkor nincs esé­lyem a jóra sem.

Mit gondolsz azokról a zsidó újság­írókról, akik a pártvonalat követve, a leg­ellenségesebb cikkeket írták Izrael ellen?

– Én sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok, hogy együtt érzek Izraellel. Ugyanakkor nekem sincs mentségem: ki­ váltam a pionírok közül és visszacsúsz­tam a túlélő zsidóság ígéretföldjének hitt kommunista menedékébe. Zsidóságukat megtagadva, ezek az emberek előbb- utóbb torzult személyiségekké és poten­ciális áldozatokká váltak. Pótcselekvé­sükben azt hitték, hogy eltörölhetik a múltat. Mellesleg, ebbe az utcába mások is menekültek: nyilasok és katonatisztek, polgárok és arisztokraták, sok jóhiszemű ember is. Nehéz szétválasztani, hogy mit diktált a félelem, és mit a humánus lélek.

Befejezésül beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen szereped volt a ma­gyar-izraeli kapcsolatok kiépítésében?

Úgy kezdődött, hogy a Hollandiában élő Sándor Anna 1981-ben kiment Iz­raelbe, és visszatérése után felhívta a fi­gyelmemet arra, hogy Izraelben él egy magyar származású költő, Itamár Jáoz-Keszt, aki sok szempontból hasonlít rám, és jó lenne ha megismerkednénk, így kezdődött el máig tartó barátsá­gunk, a „költődiplomácia”. Itamár ma­gyar költőket, többek között Illyés Gyu­lát fordított, antológiát csináltunk együtt, meghívásomra még a rendszerváltás előtt ellátogatott Magyarországra. Engem 1981-ben, 32 év után először engedtek ki Izraelbe a Pártközpont Kulturális Osztályának engedélyével, az Új Kelet című újság meghívására. Két év­vel később Pozsgayval mentem hivata­los látogatásra. A nyolcvanas években cikksorozatom jelent meg Izraelről az ÉS-ben. Izraeli békedelegációt hívtam Budapestre, ugyanitt izraeli-palesztin tit­kos találkozót szerveztem. A rendszerváltás után részt vettem a Magyar-Zsidó Kulturális Egyesület és a Magyar-Izraeli Baráti Társaság megalapításában.

A Kettős kötődésben említed, hogy amikor először mehettél Izraelbe, utá­nad szóltak: „Ne felejtsd el, hogy kom­munista vagy.” Feltehetően bizalmuk volt benned, s így ápolhattad a ma­gyar-izraeli kapcsolatokat. Amint erről már korábban beszéltünk, te valahogy mindenkinek megfeleltél. Jóban tudtál lenni Aczéllal is, Pozsgayval is.

Igen, de amikor kettőjük között el­mérgesedett a helyzet, én Pozsgay mel­lé álltam.

– Befejezésül hadd idézzek egy, ehhez az interjúhoz készült kéziratodból: „A holocaust után nem az a fontos, hogy miként viselkednek az emberek az élet­ben maradottakkal, hanem hogy miként élik le az életüket az életben maradot­tak, mert túlélni akkor már nem a szerencse dolga, hanem erkölcsi kérdés.”

Mezei András

A hamuszürke nád nem gyujtotta-e ránk

az éjszakát -, melybe kikivánkoztam,

s drótkaríkázva a falut meztélláb

körbefutottam, miközben gyapjas hajam,

s homlokom mindig más kalapok karimája

alatt izzadt, odabent mindig idegen sapka

került fejemre.De, ki a kenyeret megszegte,

s töretét adott az alacsonyan ülő gyereknek,

nagyapám nem tudhatta, hogy véreres kézfeje

Gósen földjének deltáját mutatja,

a Nílus legvégső elágazásait. Én, öreg

tenyeréből ittam a fényt. Áldó kezét úgy tettem

föl a fejemre, mint sapkát, hogy lássa Isten,

födetlen fővel nem mutatkozom előtte.

Tűt, cérnát fény felé tartva

bujtatta át meg át magát anyám

az örökkévalóságba.

Jeruzsálem felett, ha kék az ég:

anyám szeme, s kékebb mint másutt.

Ha föltekintek rá, kétezer év

öreg fejemre rásüt.

Címkék:2003-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Poszthumusz karrier – Gergely Mariann Kádár Béla monográfiájáról

Poszthumusz karrier Gergely Mariann Kádár Béla monográfiájáról (Gergely Mariann: Kádár Béla monográfia, Mű-Terem Galéria, Budapest, 2002. Ára 8000 forint, angol...

Barátok, ellenségek, társtettesek

Barátok, ellenségek, társtettesek (Kertész Péter: A Komlós, Ulpius Ház, 2002, 471 old, 1980 forint) Néhány nap elég volt rá, hogy...

Close