Szombat előfizetés 2017

„Soha nem működöm együtt politikai pártokkal” – Interjú Etgar Keret izraeli íróval

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Etgar Keret 33 éves, Tel-Avivban él. Magyarul első ízben lapunkban jelent meg novellája, három elbeszélését pe­dig a Múlt és Jövő legutóbbi száma közölte. Írásai, melyek nem vagy nem közvetlenül az izraeli hétköznapokat, hanem bárhol, bármikor, bárki által átélhető lelki folyamatokat tükröz­nek, sokszor kafkai látásmódot idéz­nek. Inkább antihősökről ír, mint hé­roszokról, inkább alulnézetből láttat­ja a világot, mint „nemzeti sorskérdé­sekről” beszél. Egyfajta lázadás politi­kai hallgatása is, ami egy olyan túlpo­litizált országban, mint Izrael, nem is maradhat kritikus reflexió nélkül.

Etgar Keret tavaly decemberben a Múlt és Jövő és az Izraeli Nagykövet­ség meghívására Budapesten járt, ahol két irodalmi esten vett részt. Gadó János készített vele interjút.

Gyakran hívják meg felolvasó körútra Európába?

Voltam már Lengyelországban, Orosz­országban, Olaszországban, Németország­ban és Franciaországban több ízben is.

Magyarországon most jár először?

Igen, és nagyon kellemesen érzem magam, noha egy presszóban volt egy kellemetlen élményem. Idegen nyelvű társalgásunkat hallva odafordult hozzánk egy férfi, és megkérdezte, honnan jövök. Mikor megtudta, hogy izraeli vagyok, megkérdezte: – És jó zsidó vagy? – Persze – feleltem viccesen -, én vagyok a legremekebb zsidó a világon. – Az én apám is remek ember volt – mondta erre -, sok zsidót megölt, büszke vagyok rá – és megmutatta a vállára tetovált náci jel­vényt Megmondom őszintén, ez volt az első alkalom, hogy külföldön zsidóként inzultáltak. Megdöbbentem, mert külföl­dön nem vándorló zsidónak érzem ma­gam, csak egyszerű utazónak.

Ezek szerint Magyarország nem lesz a kedvence.

– Ezt az inzultust nem tekintem más­nak, mint hogy találkoztam egy kellemet­len alakkal. A város gyönyörű, az embe­rek rendesek, és a magyarokkal rokon­szenvezek, mert ők is elveszítették min­den háborújukat. Jobban kijövök az em­berekkel egy vesztes országban, mint egy győztes országban. Az örök vesztesek­ben, miként a zsidókban is, kifejlődik egyfajta irónia, humorérzék. Izraelben a magyarok híresek a humorérzékükről.

Talán a magyar zsidókat akarta mondani. A humor valóban nagyon zsidós jelenség Magyarországon.

– Nagyon jól éreztem magam például Írországban. Az írek sohasem voltak hó­dítók, nem volt valami jó életük. Könnyű szóba elegyedni az emberekkel, akik meghívnak az otthonukba, megkínálnak étellel, itallal – egyszóval roppant barátsá­gosak. Nem úgy, mint az osztrákok.

Őket nem szereti?

Egy népre nem lehet azt mondani, hogy nem szeretem. De Bécsben nem éreztem otthon magam. Budapesten jól érzem magam, az emberek barátságo­sabbak, kellemesebbek. Szeretnek pa­naszkodni, ami nekem rokonszenves, mert ez a zsidó mamákra emlékeztet.

Ha ilyen sok országban járt. ez nyil­ván azt jelenti, hogy néhány művét le­fordították ezeknek az országoknak a nyelvére.

– Összesen tizenhét nyelven jelentek meg műveim. Ez azonban többnyire né­hány elbeszélést jelent csupán – mint itt, Magyarországon is. Önálló kötetem – no­vellagyűjtemény – nyolc nyelven jelent meg. Németországban a legkedvezőbb a visszhang. Állítólag Lengyelországban is jó sajtóm van, de sajnos azt nem tudom elol­vasni. Franciaországgal ellentétben, ahol elsősorban a francia írókra kíváncsiak, a német közönséget jobban érdeklik a kül­földi szerzők, mint a hazaiak.

Elmondhatjuk, hogy külföldön ön az egyik legsikeresebb izraeli író?

Nem tudom, mivel számos izraeli író van, aki népszerű külföldön. Hazai pályán könnyebb az összehasonlítás: Izraelben, azt hiszem, az ötödik vagy a hatodik legol­vasottabb szerző vagyok. Amosz Oz vagy A. B. Jehosua mellett ez nem olyan rossz.

Vagy két hónapja jelent meg a Jerusalem Postban egy tudósítás né­hány izraeli írónak arab falvakban tett látogatásáról. Gyászoló családokat kerestek föl. amelyek az intifádában elesett fiaikat siratták. Vajon sikerült ezzel a látogatással előmozdítani a megbékélést?

– Amikor a zavargások elkezdődtek, úgy döntöttem, nem fogok nyilvánosan felszólalni. Magánszemély vagyok, nem pedig a „nemzedékem hangja”, vagy vala­mi ilyesmi. Nem képviselek senkit. De a zavargások alatt borzasztó dolgok történ­tek, és különösen fájdalmas az izraeli ara­bokkal történt összecsapás, hiszen velük évtizedeken át békében éltünk. Arab ét­termekben ettünk, arabokkal dolgoztunk egy munkahelyen. Az újságnál, ahol dol­goztam, arab volt a fényképész. Azt hit­tük, minden rendben van. Aztán Jaffa, ahol lakom, hirtelen háborús övezetté vált: autógumikat égettek, köveket hajigáltak. Ezért lett fontos számomra ez a látogatás, mert meg akartam érteni, mi tör­ténik. Izraelben a zsidó és az arab közös­ség is nagyon heterogén. „Az arabok kö­veket dobálnak, utálom őket!” – mondja valaki, miközben esetleg egyvalaki dobja, és húsz ellene van. És így beszélnek a másik oldalon is: „Egy izraeli katona meg­verte a fiamat, utálom az izraelieket!” De nem minden arab és nem minden izraeli vett részt ezekben az ütközetekben. Ezért éreztem fontosnak, hogy elmenjek egy gyászoló családhoz és megmutassam: nem tartom őket ellenségeimnek, embe­ri mivoltukból kivetkőzött lényeknek, akikkel beszélni sem akarok többé.

Ami magát a látogatást illeti, az egyik helyen nagyon nyíltak és barátságosak voltak velünk – ami figyelemre méltó, ha arra gondolunk, hogy elvesztették a fiukat -, a másik helyen viszont eluralkodott a harag. Azt mondták, a fiú ártatlan volt, ami vagy igaz, vagy nem, hiszen a súlyos összecsapásokban ezt aligha lehetett biz­tosan látni. Vibrált a feszültség a le­vegőben. Másfelől izraeli részről nem tar­tottam szerencsésnek, hogy prédikálni kezdenek egy gyászoló családnál, ahol a halott fiú fekszik kiterítve. „Ez nem csak a mi hibánk, nektek is türelmesebbeknek kéne lenni!” meg ilyesmi. Ez nem a meg­felelő időpont a politikai vitákra. Ennek majd akkor jön el az ideje, ha a gyász ide­je lejárt. Ilyenkor csak a részvét szavainak van helye. Ha az emberek politikáról kez­denek beszélni, könnyen elragadtatják magukat. Mindkét fél részéről ez történt, és így roppantul megnőtt a feszültség.

Akkor végül is volt értelme ennek a látogatásnak?

Mindezzel együtt ez még mindig jobb volt, mint ha otthon maradunk, és nem teszünk semmit. A vitatkozás egészsége­sebb, mint ha nem is találkozunk. A fe­szültségek ma persze Izraelben sokkal nagyobbak, semhogy egy csoport író megoldást találjon ezekre. De személy szerint számomra is fontos volt, hogy megpróbáltam tenni valamit. Nem ringa­tom magam olyan illúziókba, hogy a láto­gatásunk változást idézett elő. Éreztem a gyűlöletet a levegőben: azoknak az em­bereknek nehezükre esett velem egy le­vegőt szívni. Még nagyon sok erőfeszítés­re lesz szükség, hogy a dolgok visszazök­kenjenek a régi kerékvágásba.

Ismer olyan palesztin írókat, köz­életi személyeket, akik önökhöz hason­lóan felszólaltak az erőszak ellen?

– Őszintén szólva nem sokat. A Közel-Kelet nem Európa. Ott nem fordulhat elő, ami itt (mármint a Közel-Keleten – a szerk.), hogy emberek véres arccal ro­hangálnak az utcán. Ez más kultúra. Itt a vallási fundamentalizmus roppant erős. A palesztin társadalom nem demokratikus. Itt nem lehet a kormány ellen beszélni. Ezért aztán a palesztinok gyakran kétféle­képpen beszélnek: nyilvánosan emígy, egy kávé mellett pedig amúgy. Tudom, hogy sokan nem értenek egyet azzal, ami történik. Biztos vagyok benne például, hogy a palesztinok túlnyomó többsége el­lenzi a gyerekek részvételét a tüntetése­ken, a kődobálásokon. Tisztában vannak a manipulációval, hogy ha a gyerekek meghalnak, akkor majd a CNN bemutatja a képüket. De ezt nem merik Arafat sze­mébe mondani, mert félnek. Ezt itt Ma­gyarországon, egy hajdani kommunista országban nem kell magyarázni.

Szerintem egyébként Arafat most már örömmel aláírna egy békeszerződést, de ezt már nem teheti meg, mert abban a pillanatban lelőnék, és ő tisztában van ez­zel. Ez történt Szadat elnökkel Egyiptom­ban, abban az országban, amely talán a leginkább demokratikusnak nevezhető az arab világban. Arafat egyetlen módja a hatalmon maradáshoz az, ha támogatja az erőszakot. Ha Izraelben nem értenek egyet a békeszerződéssel, akkor tüntet­nek. De a palesztinok között ez fegyveres harchoz és polgárháborúhoz vezetne.

A palesztin rezsim rendkívül korrupt. Sok frakció harcol egymás ellen – mint egy közép-amerikai banánköztársaság­ban. Így ha aláírnának is egy egyez­ményt, azt nem tartanák be.

Baloldali értelmiségiek nemigen beszélnek így Izraelben. A Haarecben megjelent cikkeikben arról olvasok, hogy a béke már karnyújtásnyira van, még néhány áldozatot kell hozni, te­rületeket föladni, és megköthetjük a békét.

Én azon a véleményen vagyok, hogy meg kell kötni az egyezményt, Jeruzsálem egyes kerületeit meg kell tartani, de mind­ez nem jelenti azt, hogy optimista vagyok. Ha új cipőt veszünk, hónapokig tart, míg úgy kitapossuk, hogy kényelmes legyen. Ha aláírjuk a békeszerződést, utána is sok zűrzavar lesz, de talán húsz év múlva megnyugszanak a kedélyek, és béke lesz. Ha nem írunk alá egyezményt, sosem lesz béke. Nem gondolom, hogy egy darab papír aláírásától beköszönt a béke. Kilá­tástalan szegénységben élő embereket, akik bűnbakot keresnek a nyomorúságu­kért, könnyű meggyőzni arról, hogy a mennyországba jutnak, ha felrobbantják magukat egy izraeli autóbuszon. Ez nyil­ván nem fog megváltozni egy szerződés aláírásától. De a békeszerződés egy lépés lehet a javulás felé.

Izraelben sokan egyetértenek ezzel a véleménnyel. Ez így van a palesztin oldalon is?

A kétféle retorika nagyon külön­böző. Minálunk még Ariel Saron is a bé­kéről beszél, a másik oldalon mindenki dzsihádot kiált. De ha nem most, akkor egy vagy két év múlva talán hajlandók lesznek másként látni a dolgokat. Ha pe­dig mégsem, akkor elég erősek leszünk ahhoz, hogy megvédjük magunkat. Nem félek attól, hogy annyi engedményt te­szünk, ahonnan már nincs visszaút. Nem hiszem, hogy a békekötés után szeretni fogjuk egymást, de a hideg bé­ke is jobb, mint a háború. Ha átmegyek a Sínai-félszigetre, az egyiptomiak ma sem szeretnek, de legalább nem lőnek le, mint harminc évvel ezelőtt. (Egyéb­ként: az Egyiptommal való békekötés előtt is így beszéltek nálunk: nem bízha­tunk bennük, ha visszaadjuk a Sínait, még többet fognak követelni stb. Nem lett igazuk.) Az, hogy a palesztinok a hi­vatalos vonal ellenében nem mernek a békéről beszélni, nem jelenti azt, hogy akkor én sem beszélek róla. A két oldal között nincs szimmetria.

A legtöbb izraeli író ugyanígy véle­kedik?

Ó nem. Az én hangom nem a klasszi­kus, ortodox módon baloldali intellektueleké. A legtöbb izraeli író – azt kell mon­danom – nagyon naiv. Azt hiszik, ha béke lesz, utána egy csapásra minden megvál­tozik stb. (Egyébként vannak az írók kö­zött is jobboldali beállítottságúak – a ke­vésbé ismertek közül.) A baloldaliak kö­zül néhányan megváltoztak az új intifáda kitörése után. Úgy érzik, a palesztinok el­árulták őket Szerintem ez is naivitás, hi­szen csak az árulhat el engem, aki koráb­ban a társam volt De a helyzet kezdettől fogva nagyon rossz volt.

A legtöbb izraeli író nagyon ideologikus beállítottságú, én inkább pragmatikus va­gyok. Számos izraeli író elkötelezett a bal­oldali pártok iránt, míg én soha nem működtem együtt politikai pártokkal. A politikával kapcsolatban cinikus vagyok. Ezért a baloldali írók engem nem is tarta­nak baloldalinak. Több elbeszélésem pél­dául a Nyugati Parton játszódik, amelyekben a helyzet komplex voltát igyekszem megmutatni. Ezek nem ideologikus írá­sok, én a helyzet tragikumát igyekszem megmutatni. Baloldalról nézve ezeket né­ha jobboldali írásoknak tartják. írótársa­im közül többen a szememre hányják, amiért nem írok alá petíciókat, nem me­gyek tüntetni, nem írok politikai publicisz­tikát stb. Avraham Jehosua ezt már nyil­vánosan is a szememre hányta: a Jediot Ahronot című lapban nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem politizálok nyíl­tan. Ő ugyanis a baloldal, így Ehud Barak aktív támogatója.

Az ismert izraeli írók többsége ha­sonlóan aktív?

– Igen. Amosz Oz például a Merec pár­tot támogatja. Tanácsadója a párt ve­zetőjének, Joszi Száridnak. Politikusok már számos alkalommal hívtak engem ta­lálkozóra, de én ezt mindig elutasítottam. Miért hívnak? Csak azért, mert híres va­gyok? Nem hiszem, hogy a politika terén a tanácsaimra szorulnak. Azt meg nem akarom, hogy a nevemmel hirdessenek egy politikai pártot.

Címkék:2001-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az intifáda hétköznapjai

Az intifáda hétköznapjai A magyar sajtóban jószerével alig látott napvilágot bármi­féle riport az immár három hónapja tartó palesztin erőszakhullámról. Alább...

A befejezetlen előtörténet

Novák Attila A befejezetlen előtörténetAz Agudat Jiszrael Magyarországon (1918-1940) Az Agudat Jiszrael a cionizmusra született ortodox zsidó reakcióként keletkezett, nem...

Close