Szombat előfizetés 2017

Amerika-Izrael-Európa – a konfliktusok háromszöge?

Írta: Slomo Ben Ami - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Slomo Ben Ami*

Tévedés azt gondolni, hogy Ariel Saron Európával mint közvetítővel szem­beni elutasítása egyedül az ő szemé­lyes megátalkodottságát tükrözi. Sáron álláspontja az izraeliek véleménye. Európa sajtója épp olyan rossz Izrael­ben, mint Izraelé Európában. Mindez egyáltalán nem szerencsés most, ami­kor körvonalazták egy nemzetközi se­gítséget igénylő megoldás feltételeit.

Melyek e tragikus szakadás okai? Ho­gyan lehetséges, hogy Izrael ma oly tá­vol van Európától, és oly közel Ameri­kához?

Izraelt és Európát ma a szerelem és a gyűlölet dialektikája fonja egybe – leg­alábbis ami a közel-keleti konfliktust ille­ti. De a dilemma talán éppen zsidók és európaiak kollektív tudatába van bekó­dolva. Denis de Rougemont 1946-ban Európát az emlékezés hazájának (Patrie de mémoire) nevezte. Miként az euró­paiak számára nagyon nehéz az Izrael iránti attitűdjeiket elválasztani a zsidók­kal kapcsolatos dilemmáik és komple­xusaik egészétől, éppúgy az izraeliek – akik büszkék arra, hogy a zsidó kultúra legfényesebb korszakai Európához kö­tődnek – soha nem felejtik el, hogy Euró­pa a zsidó nép nagy temetőjévé vált.

Ha Európa az emlékezés kontinense, Amerika bizonyosan nem az. Izraelhez sokkal közelebb áll az amerikai felfo­gás. Az amerikaiak manicheus hajlama, mellyel jókra és gonoszokra osztják a világot, Izrael, e bevándorlóország szá­mára nagyon fontos: hasonlóság a so­káig a túlélésért küzdő, és mindig a „jó” oldalon álló amerikai civilizációval.

Az izraeliek nehezen tudják feldol­gozni a jóval árnyaltabb európai meg­közelítést. Izrael és Európa viszonya mindig a közel-keleti háború-béke inga pillanatnyi helyzetétől függött.

Az öreg kontinenst a kettős bűntudat komplexusa gyötri: gyarmatosító és antiszemita múltja. Izrael az európai tudat egyik mély válságából született, Európa számára egyfajta jóvátétel volt a zsidó nép ellen elkövetett bűnökért. Azonban az ár, amit ezért – állítólag – a paleszti­noknak kellett fizetniük, nagyon élénk visszhangot vált ki az európaiak köré­ben. Izraelben úgy tekintenek Európá­ra, mint amely politikai tehetetlenségét elviselhetetlen moralizálással akarja el­lensúlyozni, s ezt az izraeliek sem meg­érteni, sem elviselni nem bírják.

Számtalan vallásháború, két világháború és egy népirtás után volt csak ké­pes Európa arra, hogy a határokról, a nemzeti kérdésről folytatott vitáit ren­dezze. Gyarmatosító múltja az emberi történelem sötét lapjai közé tartozik, s Izrael ma úgy érzi, Európa közönyös, amikor ő a létében veszélyeztetett. Úgy tűnik számára, hogy – miközben a terro­rizmus legbarbárabb fajtájával küzd – olyan bűnökkel vádolják, amelyeket szá­mos alkalommal épp az európai történe­lem során követtek el. Amikor Európá­ban a zsidókkal szemben alkalmazzák a Soá összes metaforáját, vajon nem arra tesznek kísérletet, hogy könnyűszerrel megszabaduljanak a zsidókérdéssel kapcsolatos komplexusaiktól, a zsidók elviselhetetlen morális felsőbbrendűségi igényétől? Az izraeliek szemében ez vagy antiszemitizmus, vagy tudatlanság.

Európa árulása

Egy túlélésért harcoló nép mindig rop­pant érzékeny, izraeli szemmel nézve Európa a nehéz időkben nem tanúsított szolidaritást, így nem állta ki az erkölcsi próbatételt. 1967-ben Izrael magára hagyva harcolt. 1973-ban az Egyesült Ál­lamok egyetlen európai országot sem ta­lált, amely engedélyezte volna a leszál­lást és feltankolást az Izraelnek életfon­tosságú katonai utánpótlást szállító repü­lőgépei számára: Európa akkor háborús embargót léptetett életbe Izraellel szem­ben. Az Öböl-háború idején, amikor Szaddám Huszein Scud rakétái hullot­tak Izraelre, alig találtunk olyan európai országot, amely hajlandó volt gázálarcot eladni nekünk…

Az intifáda első napjaiban döbbenettel tapasztaltam Európa árulását. Ekkor pe­dig már hosszú ideje Európa kedvencei voltunk; a béketárgyalások során minden kompromisszum-készségünket össze­szedtük – megosztottuk Jeruzsálemet, kötelezettséget vállaltunk a területekről való visszavonulásra, elköteleztük ma­gunkat egy életképes palesztin állam mellett, települések százainak a kiüríté­sét ajánlottuk föl, ahová palesztin mene­kültek térhettek volna vissza. A lehető legközelebb jutottunk ahhoz, hogy feltör­jük az arab-izraeli konfliktus kódját, és Európa lelkesen tapsolt mindehhez.

Amint azonban elkezdődött az intifá­da, ennek felelősségét szinte teljes egé­szében ránk hárították. Az igazság pilla­nata jött el ekkor, és Európa nem tudott felnőni a kihíváshoz. Ahelyett, hogy ha­talmas gazdasági, politikai és morális erejével a palesztinokra gyakorolt volna nyomást, Európa Izraelre összpontosítot­ta bírálatát az állítólag „eltúlzott válaszcsapások” miatt. Az európaiak nem vol­tak hajlandók észrevenni, hogy Arafat szántszándékkal tett lehetetlenné min­den megállapodást azzal, hogy az intifá­da segítségével az áldozat kényelmes szerepébe helyezkedett. Arafat a mai na­pig elszántan ragaszkodik ahhoz a poszt­ romantikus felfogáshoz, amely olyan népszerűvé teszi a palesztin ügyet Euró­pában. A palesztin mártirológia hullá­main lovagolni – ez Arafat mindenkori re­ceptje az európaiak figyelmének megra­gadására.

A nemzetközi közösség pedig minden történelmi jelentőségű fordulópontnál azt sugallta a palesztinoknak (Európa morális és politikai támogatásával), hogy joguk van többet kérni, és a végén úgyis Izraelt ültetik a vádlottak padjára. A pa­lesztin mozgalom e nemzetközi dédelgetése példátlan a modem kori történelem­ben, és akadálya a megállapodásnak.

Mikor vált tehát az amerikai-izraeli- európai háromszög ennyire feszültségek­kel terhessé? Valószínűleg 2002 elején, amikor az izraeli-palesztin konfliktus eszkalálódott.

Az amerikaiakat és európaiakat a kö­zel-keleti ügyekben elválasztó árok ma is a megegyezés egyik fő akadálya; a transz­atlanti egyetértésnek, annak, hogy a két kontinens egyesítse erőit és együttmű­ködjön az „útiterv” megvalósításában. Az európaiak számára nem Bagdad az igazi probléma, hanem Jeruzsálem. És ha Bagdadra tekintenek, ezt csak azért te­szik, hogy az első Öböl-háború utáni ese­mények logikáját követve egy újabb arab-izraeli békekonferencia megrende­zését szorgalmazzák.

Így érthető, hogy egyes háborúellenes tüntetések Európában nem sokban kü­lönböznek egy Izrael-ellenes tüntetéstől. A „nemet a háborúra!”, „Szabad Paleszti­nát!” és a „Vesszen Saron!” jelszavak gya­korlatilag ugyanazok. Ezért érezte magát olyan kellemetlenül sok zsidó a béketün­tetéseken. Pedig az amerikai zsidók ke­vésbé támogatták az Irak elleni háborút, mint az amerikaiak általában. Ám a zsi­dók sem Európában, sem Amerikában nem voltak a béketüntetések szívesen lá­tott résztvevői – vagy legalábbis nem érezhették magukat kellemesen, amikor azt látták, hogy azok, akik egyetértenek velük Sáron bírálatában, ezt izraeli zász­lók elégetésével nyomatékosítják.

Európában a háborúellenes mozgalom virulensen Izrael-ellenes formát öltött: iz­raeliek és zsidók általában úgy látják, hogy a tüntetések, ahol szabad Paleszti­nát követelnek, de szabad Irakot (vagy más arab országot) nem, a politikailag korrekt antiszemitizmustól szaglanak.

Európai szemmel nézve Amerika és Iz­rael anarchikus hatalmak, melyek a nem­zetközi jog helyett a hatalmi politikához ragaszkodnak, a jogon kívül helyezik ma­gukat, sőt megvetik azt. Számos európai úgy tekint Amerikára és Izraelre, mint törvényen kívüliekre: előbbi az óriás ha­ramia, utóbbi ennek szatellitje. (Az arab világban ennek megfelelője a Nagy Sátán és a Kis Sátán.)

Amerikaiak és izraeliek viszont a teljes biztonság megszállottjai, szemben az európaiakkal, akik inkább hajlandóak együtt élni a gonosszal, mintsem hogy megpróbáljanak megszabadulni tőle. Ezt a békülékeny politikát folytatták Hitlerrel és Szaddam Huszeinnel szemben egya­ránt. Amerika és Izrael teljes biztonság iránti megszállottságának persze különböző okai vannak. Izrael számára ez az üldözött nép legmélyebb komplexusai­ból táplálkozik, a zsidó államiság kétsze­ri elveszítéséből, a holokausztból, és ab­ból a tényből, hogy a világ e fertályán a gyengék számára nincs irgalom.

A „fenyegetés” amerikai illetve izraeli felfogása szintén különbözik az euró­paiakétól. Utóbbiak már – úgy tűnik – a történelem utáni világba eveztek át, ahol a veszélyek nem katonai, hanem polgári jellegűek. Az európaiak ezért inkább „ki­hívásokról” szeretnek beszélni, mint amilyenek az etnikai konfliktusok, a mig­ráció, a szervezett bűnözés, a szegény­ség és a környezetszennyezés.

Az amerikaiak és izraeli szövetségesük viszont másik világban élnek, és más dis­kurzust vélnek célravezetőnek. Ezen a nyelven beszélnek olyan veszélyekről, mint amilyen a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a terrorizmus, a lator álla­mok, s amely veszélyek – úgy vélik – ka­tonai választ tesznek szükségessé.

Az európaiakban erős rokonszenv fej­lődött ki a gyengébbek iránt – feltéve, ha azok bajaikra megoldást keresve a józan határokon belül maradnak. Így Európa szeptember 11-e után őszinte rokonszenvet tanúsított Amerika iránt, éppúgy, mint ahogy az európai lelkiismeret Izrael mellé állt az 1967-es háború előestéjén. Amikor azonban az izraeliek a puszta önvédelmen túllépve a megszállás és a te­lepülésépítés stratégiájára tértek át, az amerikaiak pedig Bin Laden és az Al Kaida elleni legitim harc után nagyobb stra­tégiai célokat tűztek ki, az európaiak visszakoztak.

A történelem tanulsága

Amikor felmerül a kérdés, hogy az em­lékezet milyen szerepet játszik mostani magatartási szabályaink alakításában, igen érdekes jelenséggel találkozunk. Az amerikaiak, akik az európaiaknál jóval rövidebb történelmet tudnak maguk mö­gött, állandóan a történelem tanulságaira emlékeztetik európai szövetségeseiket, akik a maguk részéről roppantul szeretnének elmenekülni múltjuk nyomasztó árnyai, a békülékeny magatartás fiaskói elől, mint amilyen München, Hitler és Sztálin voltak. Európa azt állítja, hogy e bénító emlékeken már felülemelkedett.

Az európai internacionalizmus korá­ban további érdekességeket is találunk. Ma Amerikára éppúgy tekintenek Euró­pában, mint Izraelre: önző nemzetállam, amely minden nemzetközi szabályt át­hág a szent nemzeti egoizmus nevében. Európa viszont úgy hiszi, a „mission civilisatrice” új fajtáját fedezte föl, amely a nemzetközi jogban és intézményekben, kompromisszumokban és megbékélés­ben, az egyetemes békébe vetett hitben gyökerezik.

Az izraeliek azonban még a történelem korában élnek, ahol a katonai fenyegetés mindennapos, napirenden van a terroriz­mus, ahol szomszédaink országunk léte­zését sem hajlandók tudomásul venni, bármiféle engedményt is teszünk, és roppant nehéz kilépni a dzsungel törvé­nyeinek a külvilág által ránk kényszerített keretei közül. Európa azonban elutasítja annak tudomásulvételét, hogy mi és arab szomszédaink tökéletesen más tör­ténelmi környezetben élünk. Európa már a történelem utáni korszakba lépett, mi viszont még a történelemben veszteg­lőnk.

Megpróbáltunk az európai úton járni, de kudarcot vallottunk. Rabin évei alatt igyekeztünk békét és bizalmat építeni: arab szomszédainkkal gazdasági együtt­működésre és integrációra törekedtünk. Ám az arab világ – mint izraeli neokolonialista törekvést – ezt elvetette…

Néha nehéz megmondani, vajon a zsi­dókat és Izraelt azért gyűlölik, mert Ame­rika szövetségesei, vagy Amerikát gyűlö­lik azért, mert a zsidókkal szövetséges. Az egyiptomi énekes, aki két évvel ez­előtt „Gyűlölöm Izraelt” című dalával lett népszerű, nem foglalkozik e tyúk-tojás problémával, nemrég kiadott albumának címe: „Gyűlölöm Amerikát”…

Európa nem ellenséges Izraellel szem­ben. Számára a zsidó állam léte melletti elkötelezettsége mély erkölcsi parancs. Mivel azonban tudja, hogy Amerika ga­rantálja Izrael fizikai létét, megengedheti magának az „arab játékot”…

Gadó János fordítása

*A szerző Izrael volt külügyminisztere.

A tanulmány angol eredetije a JPR-news 2003. nyári számában jelent meg.

Címkék:2003-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hírek

Hírek „IZRAEL A LEGNAGYOBB VE­SZÉLY A VILÁGBÉKÉRE” - VÉ­LIK EURÓPÁBAN Az európaiak 59 százaléka véli úgy, hogy a világbékét a...

A többség megszavazza az elítélő határozatot

„A többség megszavazza az elítélő határozatot...”Beszélgetés Eörsi Mátyással, az Európa Tanács közgyűlésének képviselőjével Látsz-e különbséget európai orszá­gok vagy politikai áramlatok...

Close