Sisakrostély-hatás* (Kísérteteim)

Vajda Mihály / 2007. május

Ha megmagyarázhatnánk a megmagyarázhatatlant, akkor azt kellene mondanunk: éppen az a tény, hogy a német elit és a Kulturjuden békében és barátságban éltek egymással, az vezetett egyfajta, az idegen csoporttal szembeni hagyományos gyűlöletnél sokkal aktívabb gyűlölethez, ami azután a német társadalom minden olyan rétegében kialakult, amely bizonytalanná vált és fenyegetve érezte magát a modernitásban és az által.

	Vajda Mihály (Fotó: Tóth Csilla)

A zsidó felvilágosodásnak (a haszkalának) az a törekvése, hogy a zsidók helyzetét egy, a német társadalmon belül élő kisebbségi nemzeti csoport formájában oldja meg, szerintem nem volt eleve kudarcra ítélve. A zsidó–német viszonyt a modern társadalomban kétségtelenül újra kellett gondolni. A végső csőd nem igazolja azt, hogy ez két nép együttéléseként, ahogyan Moses Mendelssohn, a haszkala kétségtelenül legnagyobb alakja elképzelte, eleve nem volt elgondolható. A probléma abban van, hogy annak a hosszan tartó felvilágosodási folyamatnak, mindenekelőtt tanulási folyamatnak, melynek a legfontosabb mozzanata a tolerancia elsajátítása lett volna – lásd Lessing A bölcs Náthánját –, a közép- és kelet-európai térségben nem voltak adva a feltételei: rövidnek bizonyult hozzá az idő. Ha a felvilágosodás nagy alakjai naivak voltak, akkor főképp csak abban a vonatkozásban, hogy azt gondolták: a kulturális elit felvilágosodásának megvalósulása rövidesen magával ragadja majd a népesség nagy többségét is, ami nem bizonyult lehetségesnek. A közönséges német nem tudta elfogadni a zsidót, mert a közönséges zsidó, aki épp most jött a gettóból, túlságosan is más volt, a Kulturjude meg idegen volt a számára már csak azért is, mert az a német elit is idegen volt, melyhez az előbbi egyik pillanatról a másikra most már hozzátartozott.

	Moses Mendelssohn

De ha Moses Mendelssohn vagy egy David Friedländer álma nem volt is eleve kudarcra ítélve, az említett okoknál fogva, azaz a modernizáció rendkívüli gyorsasága folytán mégsem valósulhatott meg. Ehhez jött még egy másik, ugyancsak a modernizáció folyamatához kapcsolódó esemény, nevezetesen a demokratikus, de antiliberális nacionalizmus felemelkedése, ami azután az antiszemitizmus új, első modern hullámát hozta magával. Amit a német nacionalizmus, mely ez időben arra törekedett, hogy megteremtse a német nemzetállamot, nem tudott elfogadni, az a felvilágosodás eszméje volt két felvilágosodott-toleráns nemzet együttéléséről, Németországon belül. Mendelssohnnak semmiféle kétsége nem volt a zsidó vallás nemzeti jellegét illetően, azt illetően, hogy zsidónak lenni nem egyszerűen sajátos vallási eszmékben való hitet jelent, hanem sajátos törvények betartását, sajátos szokásokhoz való alkalmazkodást, sajátos élet- és cselekvésformát. „A mai zsidóságnak, akárcsak a korábbinak, nincsenek tulajdonképpeni hitszimbólumai. […] Nekünk törvények, szokások, életszabályok, cselekedetek vannak előírva. A tanítások értelmezését illetően szabadok vagyunk. […] A zsidóság szelleme a cselekvés konformitásában és a tantételeket illető szabadságban jut kifejezésre; kivéve néhány fundamentális tanítást, melyeket illetően valamennyi tanítónk egyetért, s melyek nélkül a zsidó vallás semmiképpen sem állhat fenn.” Zsidónak lenni – bárhol a világon – mindenekelőtt nagyon sajátos életformát jelent. Mendelssohn mindig a nemzet szót használja, ha zsidókról beszél. Néhány példa: „…hogy is van képe egy embernek, aki a tisztesség érzésével rendelkezik, egy egész nemzettől elvitatni annak valószínűségét, hogy akárcsak egyetlen tiszteletreméltó férfiút is fel tudjon mutatni? Egy olyan nemzettől, melyből […] az összes próféták és a legnagyobb királyok származtak?” Vagy: „Némi vizsgálódások után úgy találtam, hogy erőim maradéka elegendő még arra, hogy jó szolgálatot tegyek gyermekeimnek és talán nemzetem egy tekintélyes részének is, ha kezükbe adom a szent könyvek egy eddiginél jobb fordítását és magyarázatát. Ez az első lépés egy olyan kultúrához, melytől nemzetem sajnos! olyan távol tartatik, hogy a javulás lehetőségében szinte már kételkednie kell az embernek.” (Az én kiemelésem – V. M.) Mendelssohn nem tudott elképzelni egy olyanfajta emancipációt, melynek eredményeként a zsidóság egyszerűen azonos hitű embereket jelentene. „Amennyiben a polgári egyesülés semmi más módon nem tartható fenn, csak úgy, hogy eltérünk a törvénytől, melyet kötelezőnek tekintünk magunkra nézve, akkor igazán szívből sajnáljuk, de szükségesnek tartjuk kijelenteni: ez esetben kénytelenek vagyunk inkább a polgári egyesülésről lemondani” – írja Jeruzsálemének végén.

Ha viszont ez a helyzet, ha a zsidóság egy Európában szétszóródott független nemzetet alkot, akkor ellentmondás egyszerre zsidónak és németnek lenni akarni. Ellentmondás, legalábbis a kontinensen, ahol a nemzet egészen biztosan nemcsak politikai, hanem mindenekelőtt kulturális egység. A zsidók mindaddig nem tartozhatnak a német nemzethez, amíg betartják ceremoniális törvényeiket, melyek a dolog lényegét tekintve nemzeti törvények. Ha zsidó származású egyének németekké kívánnak lenni, fel kell adniuk zsidóságukat. Moses Mendelssohn utódai, két fiának egyike, Abraham, Felix Mendelssohn-Bartholdy apja, valamint leánya, Brendel Mendelssohn, a későbbi Dorothea Veit, illetve Schlegel, amikor megkeresztelkedtek, nem tettek mást, csak levonták Moses Mendelssohn álláspontjának a tanulságait, mely álláspont kétségtelenül egybecsengett a német nacionalistákéval. A romantika korában nem csupán Moses Mendelssohn családjának nagy része, hanem számos más jelentos zsidó származású személyiség is kereszténnyé lett, mint pl. Heinrich Heine vagy Rahel Levin, hogy csupán a legkiemelkedőbbeket említsem.

Éppen ezen kiváló személyiségek esete mutatja azonban, hogy a probléma mégsem olyan egyszerű, amilyennek például néhány Mendelssohn-utód szemében tűnt. Nem Dorothea Schlegelre gondolok. Ő meggyőződéses kereszténnyé lett. Abraham Mendelssohnra gondolok, aki 1820-ban a következőket írta lányának: „…tudom, hogy bennem és Benned és minden emberben van egy örök hajlandóság mindenfajta jóra, igazra és igazságosra, valamint egyfajta lelkiismeret, mely figyelmeztet és vezet bennünket, ha eltávolodunk ettől. Ezt tudom, ebben hiszek, ebben a hitben élek, és ez az én vallásom. […] Az a forma, melyben Neked ezt a Te hitoktatód elmondja, történeti és, mint minden emberi tételezés, változó. Néhány ezer évvel ezelőtt a zsidó forma volt az uralkodó, majd a pogány, ma a keresztény. Minket, anyádat és engem, szüleink a zsidó hitben hoztak a világra és abban is neveltek, és képesek voltunk rá, anélkül, hogy ezen a formán változtatnunk kellett volna, a bennünk élő Istent és lelkiismeretünket követni. Mi azután Titeket, Téged és testvéreidet a kereszténységben neveltünk, mert ez az erkölcsös emberek többségének hitbéli formája, s semmi olyasmit nem tartalmaz, ami Benneteket a jótól eltántorítana, sőt, csakis olyasmiket tartalmaz, ami Titeket szeretetre, engedelmességre, tűrésre és rezignációra nevel.” Olyan valaki számára, akinek a zsidóság puszta hit, de mindenekelőtt egyszerűen csak hajlandóság a jóra, akinek a szemében a zsidóságnak nem sok köze van a ceremoniális törvényekhez, tényleg puszta történeti kérdésnek tűnhet fel, hogy ő maga zsidó-e vagy keresztény.

	Henrich Heine

Heine vagy Rahel Levin azonban tudták, hogy ez távolról sem ilyen egyszerű. A ceremoniális törvény és a tradicionális zsidó életforma számukra sem jelentett semmit. Ami nemzetiségüket és kultúrájukat illeti, németek kívántak lenni és semmi más. Ezért keresztelkedtek ki. Szeretnék egy részletet idézni Heine egy leveléből, hogy mutassam a németséghez való mély kötődését. „Ön azt mondja levelében, hogy nagyon nehéz lesz a számomra német lényemet egészen elidegenítenem magamtól. Szavait azzal akarja még felerősíteni, hogy ezt valamifajta szándékos törekvésemnek tekinti. Ön téved. Tudom, hogy egyike vagyok a német bestiáknak, nagyon is jól tudom, hogy számomra a német olyan, mint halnak a víz, hogy nem léphetek ki életelememből. […] Sőt, alapjában véve a németet mindennél jobban szeretem a világon, örömem lelem benne, kebelem pedig a német érzemény archívuma, ahogyan két könyvem a német dalé.” „Könnyű lenne elmenekülni, ha az ember nem cipelné a hátán a hazáját.” S ennek ellenére éppoly kevéssé volt képes bármit is tenni ellene, hogy zsidó maradjon, ahogy Rahel von Varnhagen sem tudott nem zsidó maradni, s több oknál fogva. Ezen okok igen hasonlónak tűnnek mindazok esetében, akik mondjuk Dorothea Schlegellel szemben, nem örültek kifejezetten annak, hogy kereszténnyé lettek, s nem találtak megnyugvást a keresztény hitben. Egyrészt kétségtelenül el akarták kerülni azt a látszatot, hogy a zsidók csupán bizonyos előnyökért és nyereségért hagyják oda hitüket. De nem ez volt a legfontosabb. Fontosabb volt annak tudata, hogy gyakorlatilag lehetetlen elvetni zsidóságukat. Heine a „soha le nem mosható zsidóságról” beszél (ami egyik oka volt annak, hogy Franciaországban akart élni, ahol a zsidók már emancipáltak voltak). „A fehér szakállt, melynek szegélyét az idő újból megfiatalítón megfeketítette, semmiféle borbély nem borotválhatja le…” E mögött meg valami még fontosabb rejlett. Nevezetesen a szolidaritás, mi több, az azonosság érzése mindazokkal a zsidókkal, akik arra ítéltettek, hogy zsidók maradjanak, akik képtelenek voltak hirtelen eldobni maguktól zsidóságukat, mindenekelőtt a keleti zsidókkal (Ostjuden). A legjobb zsidó entellektüelek körében biztosan ez volt a legfontosabb oka annak, hogy zsidók maradtak, még ha kikeresztelkedtek is, vagy akár hívő kereszténnyé is lettek. Szeretnék idézni egy sokkal későbbi, 1927-es szöveget, néhány passzust Joseph Roth előszavából Juden auf Wanderschaftjához (Zsidók vándorúton) „E könyv lemond azok tetszéséről és egyetértéséről, de ellenkezéséről sőt még kritikájáról is, akik a keleti zsidókat lenézik, megvetik, gyűlölik és üldözik. Nem fordul azokhoz a nyugat-európaiakhoz, akik abból a tényből eredően, hogy liftes és WC-vel ellátott házban nőttek fel, jogosultnak érzik, hogy rossz vicceket faragjanak román tetvekről, galíciai poloskákról és orosz bolhákról. Ez a könyv lemond az »objektív« olvasóról, aki a nyugati civilizáció imbolygó tornyából olcsó és savanyú jóindulattal bandzsít le a közeli Keletre és annak lakosaira; színtiszta humanizmusból sajnálkozik a csatornázottság hiányán, és, minthogy fél a fertőzéstől, a szegény emigránsokat barakkokba zárja, ahol a szociális probléma megoldása a tömeges halálra bízatik. Ne is olvassák ezt a könyvet azok, akik megtagadják saját, valami véletlen folytán a barakkoktól megmenekült atyáikat vagy ősatyáikat. Ez a könyv nem azoknak az olvasóknak íródott, akik rossznéven veszik a szerzőtől, hogy az ábrázolt tárgyát szeretettel kezeli, nem pedig »tudományos szakszerűséggel«, amit unalomnak is lehetne nevezni.”

Tudható, ez a fajta szolidaritás kivétel volt, nem pedig szabály. A nyugati zsidók többsége csak azután vált szolidárissá a keletiekkel, a „pólisiak”-kal, miután az utóbbiakat már kiirtották.

* Részlet a szerző fentivel azonos című, a Kalligram kiadónál megjelenő kötetéből. Vajda Mihállyal lapunk szeptemberi számában közlünk életút-interjút.

 

Az idézetek a Juden und Judentum in deutschen Briefen aus drei Jahrhunderten. (szerk. Franz Kobler) A Saturn Verlag kiadása. Bécs, 1935 című kötetből valók

Lásd Joseph Roth: Werke 2. Das journalistische Werk 1924–1928. (szerk. Klaus Westermann) Kiepenheuer & Witsch, Köln–Amszterdam, 1990. 827. o.