Szombat előfizetés 2017

Shmuel Trigano: Európai zsidó identitás a XXI. században

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Mi tartotta egyben a zsidóságot a történelem folyamán? Belülről: a Tóra központi helye, a zsidók egymás közötti összetartása és Erec Izrael kitüntetett szerepe.

shmuel-trigano2

Shmuel Trigano

A kérdés, amelyen a konferencia szervezőinek a kérésére el kell most gondolkodnunk, igen problematikus. Ki nem mondottan ugyanis azt feltételezi, hogy az európai integráció újraéledt, és hogy újra az európai identitás megformálója lett. Ennek az elfogadottnak tekintett tételnek az alapján várják el tőlünk, hogy számba vegyük, hol is tart ma a zsidóság.

Márpedig, ennél mi sem bizonytalanabb. Az európai folyamat, különösen 1989 óta, az európai identitásokból valóságos romhalmazt gyártott, és erről a romhalmazról nem tudni ma még, hogy pusztulás eredményezte-e, avagy az újjáépítés előtt szükséges bontás terméke csupán. A nemzetállamok klasszikus keretei repedeznek, a modernitás szokásos támaszpontjai bizonytalanok lettek, ősi feszültségek újraéledtek. Mindent egybevéve azt mondhatjuk, hogy 1989 a háború után kezdődött korszak végét jelenti, azaz feloldja Európáról azt a két “jelzálogot”, amit a II. Világháború és a Soá terhelt rá.

Stratégiai fontosságú átalakulás

Ez az újonnan létrejött körülmény sokkszerűen érintette a zsidók helyzetét, amely a Soá, majd Izrael államának megalakulása után igen pontosan körülírható, új alapokon fogalmazódott újra, nevezetesen a szabad világban, és még speciálisabban: a kontinensen (ezzel Franciaországra utalnék).

Az újjászületés egyik legjelentősebb sajátossága az volt, hogy feltaláltak egy új fogalmat az identitást illetően: a demokratikus rendszerben élő zsidó közösségét. A zsidók visszaváltoztak francia állampolgárokká, akik százszázalékos elkötelezettséget vállaltak a haza ügyeiben, miközben jogot formálhattak – természetesen önkéntes alapon és jelképesen – egy másik közösségi hovatartozásra is: beletartozhattak a helyi zsidó közösségbe éppúgy, mint a nemzetközibe, azaz az Izraellel fennálló kapcsolatrendszerbe.

Újszerűen érintette mindez az emancipáció óta névtelenségben és individuálisan létező zsidó polgár állampolgári helyzetét. Ez az újdonság csupán kifejezésre juttatta azt a tényt, hogy az európai zsidókat, az állampolgárságuktól függetlenül, mint népet írtották ki, és ezzel kollektív sorsuk megpecsételődött.

E politikai és morfológiai átalakulás, amelynek a végső jelentőségét még nem is fogtuk fel igazán, azt jelentette, hogy a zsidók a háború utáni Európában a nemzeti keretek között teremtették újra a közösségeiket. A zsidó közösségek viszonylagos egységét és együttműködését ennek a külső, nemzeti keretnek az egysége tette lehetővé, egyetemben egy másik folyamattal: a zsidó közösséggel való azonosulással (amit az Izraellel való azonosulás csak tovább erősített a hatvanas-hetvenes években).

Ma azonban éppen ezek a nemzeti keretek gyöngülnek meg.

Az európai egyesülés folyamata eképpen a a zsidó élet mára már megszilárdult kereteit (mint ahogy az európai társadalmakéit is) olyan alapvetően megrendíti, hogy már maguk az alapok is kérdésessé válnak. Talán már most egy új birodalom (az Egyesült Európa) megszületésének az előestéjén vagyunk, vagyis ott tartunk, hogy a régi nemzetállami keretek viszonylagossá válnak, sőt rombadőlnek. Az identitás a szó szoros értelmében, újra kérdésessé válik Európában. A zsidók számára ez jelentős stratégiai kihívást jelent, mivel eddig a modern nemzetállamok védőszárnyai alatt éltek, amelyek védelmet nyújtottak számukra a velük ellenséges, civil társadalmi mozgalmak ellen.

Paradox helyzet áll most elő. Miközben ez a folyamat egységesítő folyamat, éppen a nemzeti egységek és a nemzeti identitások gyengülnek majd meg, mind belső okok (az egyes régiók, vidékek és vallások felébredése), mind pedig külső okok folytán (az európai birodalom központi hatalmi szervei egyre nagyobb súllyal nehezednek a nemzeti kormányokra).

A ma Európát valóban veszélyeztető probléma tehát nem a pluralizmusból származik, hiszen az napjainkban már tagadhatatlan realitás, hanem éppen az egyesülésből fakad: mind abból az egyesülésből, ami az európai államok között megy végbe (federális típusú? centralizált?), mind pedig abból, ami az egyes, másodlagossá váló nemzeti társadalmak kebelén belül jön létre.

Az egyesülést tartjuk problémának, nem pedig a pluralizmust

Hasonlóképpen, a legnagyobb probléma, amely most majd a zsidó közösségekre nehezedik, egyáltalán nem a pluralizmusé, hiszen az ma már tényszerűen itt van, hanem az egyesülésből fakadó kérdések. A zsidó közösségek ma valójában szétesőben vannak.

A judaizmus vagy a cionizmus ma már nem képes összefogni a zsidóságot. A zsidóság frakciókra eshet szét, akár az izraeli politika egyes fordulatai, akár éppenséggel a modern ortodoxia visszavonulása következtében is. Ami az Izraellel való kapcsolatokat illeti, azok némileg feszültséggel terhesek. Ugyanakkor arról egy percre sem feledkezhetünk el, hogy mennyire fontosak az izraeli kapcsolatok. Bármilyen döbbenetesen hangzik is, szinte semmilyen kapcsolat nem létezik Nyugat-Európa két legfontosabb zsidó közössége között (pedig Franciaországot és az Egyesült Királyságot csupán a La Manche csatorna alatti alagút választja el egymástól!), miközben az összes zsidó közösség külön-külön, kétoldalú kapcsolatot tart fenn Izrael Államával: az európai zsidók Jeruzsálemben szoktak egymással találkozni!

Ma Európában a zsidó identitás három fő típusáról beszélhetünk:

  • Az identitás alapja a zsidó nép történelmi szerepe és (politikai-történelmi ) kontinuitása; az önazonosság hangsúlyozottan az emlékezés funkciójára alapul: a történelem összes zsidó mártírjára, és különösképpen a Soára.

Az identitás “az emlékezés kötelességén” alapul, de ez a Soára emlékezés tisztán absztrakt, időtlen és szakrális marad, anélkül, hogy ráépülne a történelemre vagy a vallásra is, ugyanakkor bizonyos “világi” és átpolitizált célszerűséggel is rendelkezik: ez az emberi jogok illusztrációja és védelme nemzetközi viszonylatban

  • Az identitás a vallás előírásainak és parancsainak a szigorú betartásán alapszik, kevés érdeklődéssel akár a körülöttünk lévő világra, akár a zsidók közös életére.

A felsorolt három identitás-típus egymásnak is kölcsönösen hátat fordít, és hátat fordít a körülötte levő társadalomnak is, minthogy mindegyikük még mindig pária-sorsként éli meg a zsidóságot:

  • A történelmi-politikai identitás a zsidók áldozatszerepének az örökségére épül (ez a hivatkozási alap a zsidó kontinuitás védelmére éppen úgy, mint Izrael támogatására), és nem egy olyan felfogásra, amely sok-sok pozitív jelentésből fonódna össze.
    • Az emberi jogok “szentsége”-identitás – amely a Soá örökségére épül – azzal, hogy programszerűen nem törődik sem a judaizmus értékeivel, sem a zsidók mindennapi életével, felvállal valamiféle szakralitást, és mindezt valami félreértelmezett univerzalizmus jegyében teszi; miközben pedig magát az európai társadalmak fölé helyezi, azt ambicionálja, hogy az egész világ lelkiismerete legyen.
    • A vallásos identitás önmagába fordul, és úgy tetszik, csakis arra vágyik, hogy felélessze a gettók pária-létét.

A XXI. századi identitás

Az eljövendő évek zsidó identitását az az irányzat határozza majd meg, amelyiknek sikerül egyesítenie a zsidó létforma e három, fentebb felvillantott típusát, és ugyanakkor hitelesen képviselni is képes azt a környezet felé. E három, különböző zsidóság-felfogás nem áll kibékíthetetlenül szemben egymással. Hogy klasszikus fogalmakhoz folyamodjunk, e három zsidó típus a három klasszikus típusra emlékeztet: a próféta, a király és a pap típusára.

Mi tartotta egyben a zsidóságot a történelem folyamán? Belülről: a Tóra központi helye, a zsidók egymás közötti összetartása és Erec Izrael kitüntetett szerepe. E három kommunikációs csatorna biztosította a szétszórt nép egységét, és egyben a belső kapcsolatrendszerek legbiztosabb vívőanyagait is felkínálta. Kívülről: a zsidóság egysége egyrészt a kedvező történelmi helyzetektől függött, másrészt pedig attól, hogy a zsidóknak sikerült megtalálniuk a módját, hogyan közvetítsék a judaizmust a nem-zsidó környezetük felé: igyekeztek ápolni a jó kapcsolatokat a tehetős és befolyásos körökkel, így igényszintjüket tekintve a zsidók semmiben sem maradtak el azoktól, ugyanakkor egyértelműen meg is különböztették magukat tőlük.

Mi tarthatja egyben a zsidóságot ma? A zsidó sors egy új, közös alapon nyugvó felfogásának a kidolgozása: nevezetesen az európai zsidók összefogása és hathatós együttműködése mind saját közösségeiken belül, mind pedig egy globális, európai szinten. Enélkül a spirituális és kulturális dimenzió nélkül minden, a jövőre irányuló elképzelés csupán üres szinházi díszlet marad, ami nélkülözi magát a “darabot”, azaz a lényegi megalapozást. Valójában – ezt támasztják alá a szociológiai vizsgálatok is – egy nagy eszme nélkül, amelynek a legitimitása a dolgok végső értelméből származik, és amely emiatt képes az embereket jelen életétüket és a jövőjüket tekintve egyaránt maga mellé állítani, semmilyen intézmény vagy szervezet nem műküdhet hathatósan, jobban mondva: nem létezhet.

Néhány szót ejtenék a lehetséges együttműködés modelljéről. Bármelyik zsidó identitást választjuk is magunknak, ha zsidó egységre törekszünk, semmiképpen sem spórolhatjuk meg magunknak a judaizmust. “Judaizmuson” akár vallási, akár kulturális jelentését is érthetjük. Ennek érdekében neki kell gyűrkőznünk, hogy felépítsük a judaizmus új épületét, amely az örökségek közül a legalapvetőbb értékeket részesítené majd előnyben, abból a célból, hogy mindkét csoportnak felkínáljon egy olyan kulturális mintát, amely képes őket integrálni, arra is készen, hogy ezen a közös alapon túlmenően mindegyik áramlat már a saját logikájának megfelelően folytassa az útját.

A “Tóra” fogalma – amely a judaizmus alappillére – jelképezheti ezt az új épületet: a Tóra Kinyilatkoztatás, de egyben egy könyv is, a Könyvek Könyve.

A hívők úgy olvashatják, mint a kinyilatkoztatások könyvét, a nem-hívők számára pedig van egy kulturális olvasata is. A Könyv központi szerepének ez az alapvetése, amely az imént említett ambivalenciára alapul, a különböző zsidó identitások közötti “legkisebb közös többszörös” szerepét töltheti be.

A Könyvhöz fűződő kapcsolat a következő okok miatt fontos:

  • Az egyik ok belső: a 60-as évek óta Izrael lett a zsidó világ központja, márpedig egy állam – legyen az akár a zsidó állam – nem helyettesítheti a Könyvet, ha közös alapja akar lenni egy olyan nép életének, mint a zsidó, amelynek csupán az egyik része él az Államban, míg a másik része szétszórtan a világban.
    • A másik ok külső: ha nem támaszkodik az eképpen újradefiniált judaizmusra (a judaizmus mint életforma, mint filozófia, mint jelképrendszer), akkor a zsidósághoz tartozás nem jelenthet többet, mint puszta etnikai, önmagában is elégséges odatartozást, ami eképpen viszont elveszíti minden sajátosságát a másfajta hovatartozások ellenében, elveszíti egyetemes léptékét, és egész kreativitását is.
    • Egy olyan birodalmi rendszerben, mint amilyen a jövendő Európa is lesz, a zsidó identitásnak olyan kritériuma, mint amilyen a pusztán területi-állami (aminek sehol sincs homogén földrajzi alapja), esélytelen az egyetemessé válásban éppen úgy, mint a zsidók egyesítésében is; hacsak nem képes kifejezésre juttatni a judaizmushoz fűződő kapcsolatát is, nincs esélye sem az egyetemessé válásra, sem pedig arra, hogy valamennyi zsidót egyesítse.
    • Valójában, ha morfológiai és strukturális szempontból nézzük, az a judaizmus, ami több, mint a részleges identitások összessége, képes az európai egyetemesség magaslatára emelkedni, és ott megmérettetni.

Hol van hát ez a nagy eszme? Ez az, ami a leginkább hiányzik ma az európaiaknak, köztük a zsidóknak is. Európa nem rendelkezik ma sem egy olyan átfogó gondolattal, sem pedig valamiféle kiúttal és reménységgel, amely fellelkesíthetné a tömegeket. Unalmas és távoli, technokrata tervei vannak csupán, egy olyan gazdasági eljárás részeként, amelynek nincsen se lelke, se szelleme. (Lehet, hogy jobb is ez így, mert Európa ahányszor csak talált magának egy nagy eszmét a múltban, azt mindig egy zsarnok igája alatt tette (Napóleon, Hitler…).

Egy nagy, mozgósító eszme nélkül viszont a zsidók nehezen tudják közvetíteni a sajátosságukat a környezetük számára, amely környezet ráadásul lassanként eltűnőben van. Hogyan is lehetne integrálódni egy dezintegrálódó miliőbe? Márpedig ma éppen erről van szó: az európai kultúra egy jelentéktelen korszakában élünk. Az európai aréna küzdőterébe egyetlenegy nagy, európai eszme képes ma kilépni: II. János Pál pápa “új igehirdetése”, amit nagyon komolyan kell vennünk, minthogy a pápa olyan jelképes erővel rendelkezik, amely képes összehozni még Közép-Európa hét államelnökét is, mint ahogy azt nemrég tette. Ahhoz, hogy egy ekkora horderejű hitelvi döntéshez hasonló rangú és súlyú eszmével csatlakozzon, Európában a judaizmus tűnik stratégiailag a leginkább felvértezettnek.

Ez a ténymegállapítás ugyanakkor nem jár gyakorlati következményekkel mindaddig, amig fel nem tűnik egy sor olyan vezető, aki képes erre a merész szintézisre, és akinek megvan a tekintélye is hozzá – enélkül ugyanis semmilyen, egyébként globális eszme sem lehet hatékony. Manapság hiánycikk a jó vezető: gyakran, ha éppen nem a rabbik fordulnak el a zsidó néptől, akkor a közösségi vezetők fordítanak hátat a judaizmusnak, miközben az értelmiségiek egyre jobban eltávolodnak mind a zsidóságtól, mind pedig a judazimustól, annak a tisztán teoretikus elképzelésnek a reményében, hogy eképpen az egyetemességbe kapaszkodhatnak.

A zsidó sorsot irányító alapeszmének feltétlenül szembe kellene néznie azzal a két nagy kihívással, ami az európai judaizmust alapvetően meghatározta: a Soával és a zsidó állam létrejöttével.

Milyen alapokra építhetjük, és hogyan legitimálhatjuk azt a zsidóságot, ami Európában maradt a Soá után? – ez az első problémánk. Milyen alapokra építhetjük, és hogyan legitimizálhatjuk azt a zsidóságot, ami Európában maradt a zsidó állam megalakulása után is, miközben Izrael közvetlenül is befolyásolja Európa történetét? – ez a második probléma.

Egészen mostanáig, a háború utáni korszak árnyékában élve, felfüggesztettük ezeket a kérdéseket. 1989 után azonban ez már nem lehetséges többé. Szembe kell néznünk velük.

A Soá után már semmi se lehet ugyanolyan, és semminek sem szabad ugyanolyannak lennie, mint annak előtt, mivel a zsidóság modern beolvadási mintája képtelennek mutatkozott arra, hogy megvédje a zsidók életét. Ha mindaz a szenvedés, amin a zsidóság keresztülment, csupán arra volt elég, hogy felépüljön néhány emlékmű, és ennek utána a zsidók ugyanott folytathassák, ahol azelőtt abbahagyták, mármint hogy a legnagyobb lelki békében kergethessék a dicsőséget és a gazdagságot, akkor ebben az európai zsidó identitásban van valami obszcén és mélységesen méltatlan.

Az a tény, hogy nem Izraelt, a XX. századi zsidó történelem sarkalatos térségét választottuk, jelentős súlyként nehezedik a mi generációnk vállára, ahogy apáinkéra és a fiainkéra is. Így áll a helyzet a jelenben, de vajon mit hoz a jövő? Lehet, hogy ez a választásunk a jövőben éppen a zsidóság megszűnéséhez vezet majd.

Az egzisztenciálisan létező legitimitás belső ragyogása nélkül minden érv, ami létezésünk miértjét és hogyanját igazolná, sőt maga a közösségi élet is romlásnak indul és kihúny. Márpedig ilyen helyzetben mi lehetne az európai zsidóság létének a végső igazolása?

Ennek a tépelődésnek és belső nyugtalanságnak a tudata nélkül, amely valamiféle morális és spirituális, avagy intellektuális heroizmus felé hajt bennünket, nem tehetünk szert az átfogó eszmére sem a jelenben, sem pedig a jövőben. Ez a tudat csakis akkor létezhet, ha a zsidó gondolkodás megőrzi a mozgékonyságát, a kritikai hozzáállását minden hatalommal és birodalommal szemben, valamint azt az élénk számüzetés-tudatot is, amelyben bennefoglaltatik az egész világ, de az egyetemes keresés is: a Jelenlét visszatértének a kutatása. Egy olyan zsidó tudat viszont, amely a gazda jóllakott elégedettségével tér nyugovóra, megérdemli, hogy eltűnjön egyszer és mindenkorra.

Ha mindezek a feltételek egyszerre lesznek majd jelen, akkor valóban, az európai judaizmus újra meggyújthatja magában az örök Izrael szellemiségének a lángját, hallathatja hangját az európai népek együttesében, és bizonyos jelentőséget kaphat a zsidó történelemben is, amely e mélyreható változás segítségével radikális fordulatot vehetne.

Óriási ennek az elvárásnak a súlya, amely most a zsidóság életére nehezedik, de az európai zsidóság nem szabadulhat meg most ettől a kihívástól, arra a szerepkörre hivatkozva, amit a XIX. században egyfolytában játszott, de arra hivatkozva sem, ami ugyan félreértett, mégis döntően fontos szerepnek bizonyult, nyomban a Soá után. A judaizmus eddig bármikor, amikor a modern korban kinyitotta a száját, tudott valami fontosat mondani az emberiségnek, és éppen ezeknek az előzményeknek a nyomdokán haladva, nem szabadna beletörődnie az alacsonyabb rendű ambíciókba. Kérdés: van-e még ma is választása?

Fordította: Pécsi Katalin

 


Címkék:1997-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1997. októberi szám

„A zsidóság Európában évszázadokon át konzervatív volt” Vázsonyi Vilmos: Nemzetgyűlési beszéd Balázs Gábor: Pozitív szabadság a zsidó hagyományban Tamás Gáspár...

„A zsidóság Európában évszázadokon át konzervatív volt”

Összeállításunk témájában kerekasztal-beszélgetésre kértük fel Ferenczi László irodalomtörténészt. Kende Péter politológust és Kovács András szociológust. A vitavezető szerepét Gadó János,...

Close