Szombat előfizetés 2017

Sehová és mindenhová

Írta: Egri György - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tizenkét diák és egy tanár.

A tanár a 80-as évek köze­pén, a kisfiúk közül még egyik sem töltötte be a hetvenötöt. 55 éves érettségi találkozót tartottak a budapes­ti zsidó gimnázium egykori növendékei, és ha ez a létszám gyérnek is tűnik, tulajdonképpen világrekordnak tekinthető. Az osztálylétszám eredetileg 35 és 40 között mozgott, és ezeknek mintegy egyharmada túlélte a II. világháborút, a fa­sizmus szörnyű népirtását, majd az azt követő másik diktatú­rát, amely ugyancsak tömegével lökte ki magából az ország tehetséges és tisztességes fiait. Így azt mondhatjuk, hogy 55 év után elég sokan jöttek el.

Mindenesetre jó alkalom volt arra, hogy ki-ki önmagában átgondolja, hová tartozik, esetleg azt is, hová kellene tartoz­nia. E sorok írójának ez különösen súlyos problémát jelent. 1956-ban hagyta el Magyarországot, mégpedig olyan körül­mények és olyan előtörténet után, mely egyáltalán nem tette vonzó kilátásúnak azt, hogy magát magyarnak és zsidónak mondja.

Természetesen, mint minden más, fajtámhoz és korcso­portomhoz tartozó egyén, végigszenvedtem a II. világháború orosz fronti munkaszolgálatának szörnyűségeit. Utólag nem tudnék számot adni, miért, de tény, hogy népünknek ahhoz a részéhez tartoztam, amelyik nem választotta újabb hazája­ként Izraelt, hanem okkal vagy oktalanul, joggal vagy jogtala­nul, tévhittel vagy igaz hittel úgy véltem, lehetséges lesz Ma­gyarországon emberi életet teremteni kivétel nélkül minden­kinek.

Azt, hogy tévedtem, aligha lehetne vitatni. Hiszen néhány évnyi aktív politizálás után Magyarország legszörnyűbb kon­centrációs börtöntáborában, Recsken találtam magam, majd a forradalomban való aktív részvételem után az észak-ameri­kai kontinensen, Kanadában telepedtem le, ahonnan csak 34 év után jöttem vissza. Kevésbé azért, mert úgy véltem, hogy Magyarországon jobban tudok élni, sokkal inkább, mert Shakespeare legszebb szonettjei sem dobogtatták meg ango­lul szívemet, de Arany János hőseposzainak részleteit napo­kon keresztül tudom felmondani. Ezzel a mondattal tulajdonképpen el is érkeztem cikkem alapgondolatához: hányféle nemzetiségi kötődés fér bele egy emberbe?

Magyarországon születtem és a magyart tekintettem, érez­tem anyanyelvemnek, annak ellenére, hogy az első ebédlő­asztali megszólalásom így hangzott: bitte kérek szőlő-traubet. Egész politikai és emberi hitvallásomat tagadnám meg, ha elfogadnám, hogy a nemzeti hovatartozást más is eldönt­heti, mint a nemzeti nyelv használata. A magyar magyarul be­szél, a brazil portugálul. A világban még ma is sok helyen vi­ruló türelmetlen nacionalizmusnak oka nem lehet más, mint hogy a kisebbségektől a befogadó népek rendhagyónak érzik saját kultúrájuk használatát. Én magyarul beszélő zsidóként nőttem fel, és életem nagy részében nemcsak két néphez tartozónak éreztem magamat, hanem ehhez még csatlako­zott a kanadai bábéi szeretete is, tehát minden okom meg­volt arra, hogy nemzetközinek minősítsem magam. Ezen az érettségi találkozón azonban mégis zsidó mivoltom került előtérbe. Nem kellett ehhez tolakodnia, hiszen az, hogy ki minek minősíti magát, elsősorban a környezethez való azonosuláson múlik.

A kérdésekre, amiket itt önmagámnak felteszek, nem tu­dom pontosan a választ. Mégis hasznos lesz, mert olyan kor­ban éltünk mi e földön, amikor a helyes válasznál fontosabb volt a helyes kérdezés. A régi vicc jut eszembe a két hóhér­ról, akik azon vitatkoznak, hogy szabad-e imádkozás közben cigarettázni? A rabbihoz fordulnak tanácsért, aki kijelenti, hogy imádkozás közben cigarettázni bűn. Most a másik boher kérdez: szabad-e cigarettázás közben imádkozni? Termé­szetesen szabad, hiszen imádkozni mindig szabad. Ha látod, állapítja meg a másik boher, kérdezni, azt tudni kell. Hát, azt hiszem, hogy kérdezni legalább tudok.

Ötödikes gimnazista voltam az egykori zsidó gimnázium Abonyi utcai épületében, és kétség nem férhetett hozzá, hogy én vagyok az osztály, de talán az iskola legrosszabb hittanosa. A héber nyelv kétségtelenül nagyon nehéz gramma­tikájával sehogy sem tudtam megbirkózni, és hogy ne kelljen a hétféle igetörzs (amelyből ma már csak ötnek nevére em­lékszem: hifil, hofal, piel, puál, hiszpaél) titkaiból felelnem, egy egész év minden hittanóráját a vécén töltöttem el. Kohn tanár úr, a későbbi tanfelügyelő, akit a nyilasok lőttek le, üzenetet küldött szüleimnek. A zsidótörvények világában ő egyetlen tanítványát sem kívánja vallástanból elbuktatni. Akármilyen rosszul válaszolok is, kegyelemből átenged. De ha a következő órán sem jelenek meg, én leszek a bukási ti­lalom alól az egyetlen kivétel.

Valóban átengedett és az akkori suhanc mivoltomban akkor először találkoztam azzal a szolidaritásérzéssel, amely még akkor is összefogja a kiválasztott nép tagjait, ha külön­ben tudásuk, érdeklődésük, meggyőződésük alapján tökéle­tesen különböznek egymástól.

Bizonyára szegény Kohn tanár úr is megbocsátott volna, ha megérhette volna. A nyelvtan tökéletes ismerete nélkül is si­került jó zsidóvá válnom, amit bizonyíthat, hogy 22 éven keresztül a Menora című magyar nyelvű zsidó hetilap főszer­kesztője voltam. Hogy mikor volt politikailag igazam, mikor nem, ezt talán csak későbbi korok történetírói tudják majd eldönteni, de annyit nyugodtan elmondhatok magamról, hogy az egykori rossz héber diák, a templomba alig-alig járó „ségec” tisztességgel letette a vizsgát a népéhez való tarto­zásból. Ezt talán bizonyítja az a Herzl-díj is; amit Izrael 25 éves fennállásának ünnepén Hans Habéval, dr. Teller Edével, Elie Wiesellel együtt kaptam meg.

Hogy a dolog azért mégsem ilyen egyértelmű, azt bizonyít­ja esetem Csornai bácsival. Illő ilyenkor hozzátennem, hogy az Isten ne nyugosztalja még haló porában sem. Csornai Sop­ron megye főispánja volt Szálasi rémuralma idején. A felelős­ségre vonás elől Kanadába szökött, én ott találkoztam vele, amikor 1956 után engem is odavetett a sors. Természetesen nem szerettük egymást, de Kanada állami és társadalmi rendje olyan, hogy mindenki köteles mindenkit eltűrni. A ma­gyar kávéházban, ahová mindketten naponta lejártunk, rend­szerint az ellenkező sarokban lévő asztalhoz ültünk le bará­tainkkal. Egyetlenegyszer történt, hogy kapcsolatunk egy pil­lanatra közelebbivé vált. Jól emlékszem erre az 1967-es jú­niusi vasárnapra. Hetilapom szerkesztőjeként a hatnapos há­ború idején arra vállalkoztam, hogy naponta fogunk megje­lenni. Ez persze iszonyatos megterhelést jelentett, és én na­pokon keresztül alig aludtam valamit. Amikor vasárnap haj­nalban megérkezett a hivatalos jelentés arról, hogy a Szent­ély hegye a Dávid-csillagos hadsereg kezén van, fáradtságo­mat legyűrve lesétáltam Toronto magyar negyedének főutcá­jára. Az utca túloldalán egyszer csak megjelent Csornai. Ami­kor meglátott, átrohant az én oldalamra, karját szélesre tárta (lehet, hogy még meg is ölelt – nem tudom), és harsányan ki­áltotta: Testvér, győztünk!

Az, hogy a Szovjetunió által fölfegyverzett és támogatott egyesült arab seregeket laposra verték Dajan katonái, akko­ra lelkesedést váltott ki belőle, hogy rajtam keresztül kíván­ta magához ölelni az általa olyannyira gyűlölt és megvetett zsidó népet. Én pedig azóta sem tudom eldönteni, hogy mi­lyen mértékben lehet az átlagmagyarságnak megbocsátani 1944-et. S mert ezt nem tudom eldönteni, arra sem tudok egyértelműen válaszolni, hogy elsősorban zsidónak vallom-e magamat, avagy magyarnak. Vagy igaz lenne, hogy magyar zsidónak lenni egy teljesen külön kategória, amely nem tar­tozik sehová és éppen ezért mindenhová tartozik? Mint ahogy büszkén vallom magamat kanadainak is, és hálás va­gyok annak az országnak, amely hosszú évekre befogadott anélkül, hogy elvárta volna tőlem az általános és ünnepélyes hűségnyilatkozatot.

A szerző újságíró.

Címkék:1996-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Budapest Kólél

Új tanház: Talán kevesen tudják, hogy a Budapesti Ortodox Hitközség Dob utcai épületében már több mint egy éve működik egy...

„Mindent a törvényeknek megfelelően, pályázat útján csinálunk”

Zoltai Gusztáv az új iskola építéséről és a visszakapott ingatlanokról Szeptemberi számunkban közöltük a Miniszterelnöki Hivatal információja alapján, hogy az...

Close