Se bosszú, se megbocsátás

Bárdos Pál interjúja Konrád Györggyel

• Írókat faggatok a családdal kapcsolatos gondolataikról, írók a családban és gyarló magyarsággal fogalmazva a család az íróban. Te hogy kerültél föltehetően kakukktojásnak a családodba? Másfelől, a családod, fölmenők, élettársak, gyerekek hogy kerülnek az irodalomba műveid által?
• Kakukktojás? Ezt én nem vettem észre. Sőt, talán nem is így van. Mert az én családom vidéki, főleg Bihar megyei, részben Nagyváradon, részben Berettyóújfalun, kicsit Debrecenben, Miskolcon, Brassón, Kolozsváron élő zsidó polgárcsalád. Valamiféle hosszantartó polgárosodási folyamat részeseként szüleim generációja érettségizett, a mi generációnk egyetemet végzett. Közgazdász, matematikus, író, mérnök lett belőlünk.
• Író, rajtad kívül?
• Igen. Gera György unokatestvérem volt, apám nővérének a fia. Ideggyógyász. Voltak ilyenek az unokatestvérek között már azok között, akik életben maradtak, mert hát voltak olyanok is szép számmal, akiket Auschwitzban, Mauthausenben megöltek. Apámnak családja módosabb volt, nem annyira nagyapám erélye, inkább nagyanyám révén. Üzletasszony volt. Nagyapám is inkább könyvolvasó ember volt, s talán nem is nagyon érdekelték a vállalkozások. Ezzel szemben volt egy nagyon rátermett veje, és ilyen módon mindenféle gyáruk volt, thonet-szék-, bitumen-, mészgyár és erdőkitermelő telepek. Apai nagyapám bádogosként kezdte, dédapám Berettyószentmártonban volt kocsmáros és paraszt. Még annyit talán mondhatnék, hogy a XVIII. század végén költöztek oda Berettyóújfaluba és Gottfriedoknak hívták őket. Dédapám képe még megvan. Erélyes, szívós ember volt, lesült arcú, villásan kettéágazó szakállal. 78 éves korában újranősült. Anyai nagyapám is 80 éves korában nősült meg másodszor, majd tíz évvel nagyanyám halála után.
• Szabad úgy értelmeznem a szavaidat: úgy véled azért nem voltál kakukktojás a családban, mert a családnak a polgárosodása folyamán előbb-utóbb értelmiségiekké kellett válniok a leszármazottaknak?
• Igen-igen, ez valahogy így volt, hát végül is könyvolvasó emberekről van szó, a második generáció tagjai többé-kevésbé tisztességesen beilleszkedő polgárok voltak, a harmadik, vagy negyedik értelmiségi lett.
• Mondd szembesültél már ezzel a hovatovább közhelynek számító megállapítással, hogy a magyarországi neológ zsidóság eltékozolta a saját kultúráját? Meggondolatlanul feloldódott egy más közegben, szóval, hogy mindaz, amit gyerekkorodban Arany Jánostól a Bibliáig neked a család mint kultúrát örökített, az csak valamiféle askenázi moslék?
• Nem, ezt a gondolatot nem tartom magamhoz közelállónak. Én azt gondolom, hogy ez természetes tagozódása volt a zsidó társadalomnak. A polgárosodás minden népen és minden valláson áthaladó folyamat. A zsidó társadalmon belül is volt egy olyanfajta jiddis kultúra, vagy esetleg komoly héber nyelvtanfolyamokon alapuló jesiva kultúra, amely inkább a szegényebb zsidóságnak volt a sajátja. A szekularizáltabb, polgárosultabb zsidók magyarul beszéltek, olvastak, írtak. Azt mondod, hogy a neológok? Ott Berettyóújfaluban nem volt neológ zsinagóga, csak egy volt, az ortodox.
• A szüleid nemzedéke volt azt hiszem az a nemzedéke a zsidóságnak, amely a legbüszkébb volt az asszimiláltságára. így utólag visszatekintve a történelmi folyamatokra, valóban olyan sok büszkélkednivalójuk volt ezzel?
• Nem szeretem a szót: „asszimiláltság”. Mi az, hogy asszimilált? Élték a maguk életét és nem törekedtek mások lenni, mint amik. Magyar-zsidó polgárok voltak. Asszimilálódtak volna a dzsentri kultúrához? Apám nem asszimilálódott. Virilista volt, első adófizető abban az akkor még nagy faluban, ma városban, Berettyóújfaluban, s mint ilyen az Úrikaszinónak is tagja. Dehát nem járt oda sosem. Még egyszer mondanám, hogy nem tartom szerencsésnek a polgárosodás folyamatát az asszimiláció szavával helyettesíteni, vagy leírni. Ugyanez az asszimiláció Izraelben is végbemegy. Ott is polgárosodnak a zsidók. Ugyanúgy, mint minden más nép.
• Amikor úgy döntöttél, ha ugyan ez döntés kérdése, hogy író leszel, ezt kik élték meg fölmenőid közül?
• Nagyon sokat nem kotyogtam róla, dehát írni írtam. Csak annyi volt látható, hogy sokat olvasok, irkátok, és aztán megjelennek kis szövegeim akkor még főleg kritikai írásaim folyóiratokban, miközben járok az egyetemre. Magyar szakos tanárként végeztem. Anyám boldogabb lett volna, ha orvoskarra megyek, de nem vettek volna fel, mert polgári származású lévén ugye x-es voltam. Örülhettem, hogy felvettek az akkor így hívták Egyetemi Orosz Intézetbe. Én francia-magyar szakra jelentkeztem, oda nem vettek fel. Az Orosz In­tézetbe fölvettek x-eseket, aztán mit tesz isten, Lenin Intézetet csináltak belőle és ezeket az x-eseket gyorsan eltávolították. Úgyhogy engem pár hónap múlva, 53 áprilisában már kirúgtak.
• Nem ismerem a fiatalkori munkáidat, az az igazság. A neveddel először A látogató című regényed címlapján találkoztam.
• Én azelőtt esszéket írtam, ezek itt-ott megjelentek, de többségüket visszakaptam. ’56 előtt egy pár esszét írtam. Sokat írtam fióknak. Aztán megjelentek esszéim Gogolról, Roger Martin du Gard-ról, Goncsarovról, a francia „újregényről”. 1959-től 65-ig ifjúságvédelmi felügyelő voltam a VII. Kerületi Tanácsnál, a gyámhatóságon. 1965-től 73-ig városszociológusként dolgoztam a VÁTI-ban. Megjelentek ezzel kapcsolatos írásaim, tapasztalataimról szóló esszéisztikus beszámolók és a Szelényi Ivánnal írott szociológiai tanulmányok.
• Ezeket már én is olvastam. De engem most az érdekelne, hogy mondjuk az első regényed megjelenése milyen hatással volt a családodra?
• Hát szegény apám odament az akkori feleségemhez a második feleségemhez Lángh Júliához és azt mondta neki: „Te Julikám, hát én ezt nem értem, magyarázd ezt meg nekem. A fiamnak rendes állása van, szép családja, aranyos gyerekei, kedves felesége. Jól éltek. Miért ír ilyen szomorú dolgokat?
• És ez akkor nem igazolja mégis az én kérdésemet, hogy az író mégiscsak kakukktojás a családban?
• Hát valamennyire persze az. Dehát ezek szemérmes viszonyok ugye?
• Egy ilyen regény, mint A látogató, szerintem minden valamirevaló és kulturált polgári családot provokál. Az ilyen könyv arra való, hogy leleplezze az összes látszatot, amellyel a mi civilizációnkban az emberek családban, társadalomban megbékülni szoktak. És akkor hirtelen jön valaki, és az összes óvott, gondozott látszat mögé olyan éles fehér reflektorfényt sugároz, hogy megjelenik a társadalom, a család az emberi törekvések kudarca és a dolog mélyén valami elmondhatatlan emberi nyomorúság, szenvedés és szomorúság. Hogy viseli egy család ezt a regényt?
• Sokféleképpen, ugye?! Van aki megy vele mélyre, van aki hajlandó követni a látásmódját. Finoman jellemezted, legalábbis a könyv szempontjából nagyon barátságosan jellemezted ezt a rátekintést a dolgokra, mert a dolgok maguk homlokzatszerűek. Messzebb ne menjünk, itt élünk a budapesti bérházakban. Megyünk a Körúton, színes kirakatokat láthatunk, és ha bemegyünk bármelyik körúti ház belsejébe és felmegyünk a gangon a második-harmadik emeletre, akkor minden bizonnyal találunk családokat, akiknek az élete maga a szerencsétlenség, hogyha jobban beletekintünk. No, ez a szerencsétlenség közel állt hozzám sok szempontból. Egyrészt az volt a dolgom, hogy valamit segítsek. Másrészt azt éreztem, hogy mindez velem is megtörténhetne, ami ezekkel az emberekkel valamilyen csapásszerű módon megtörtént.

-A kezemben is ilyen figyelmeztető könyv volt A látogató, és én arról próbálnálak faggatni, hogy a közvetlen környezeted hogy reagált erre a figyelmeztetésre? Sorra jelentek meg a könyveid Ezek a könyvek részint egész koncepciójukban, részint, ha politikai tárgyúak voltak, politikai célzatukban fölébresztették a lelkiismeretet. Biztos voltak, akik azért hálásak voltak, és akadtak, akik nem voltak hálásak. Személy szerint Te mit éreztél?

• Hát az én életem talán egyszerűbb volt ebből a szempontból ugye, mert a feleségem, feleségeim többé-kevésbé hasonlóképpen gondolkoztak, mint én. Sokat beszélgettünk. Amit az ember nem szokott elmondani a hozzá legközelebb állóknak, feleségnek, barátoknak sem az megjelenik papíron. A hozzám közelállóknak, azokról beszélek, akikkel szeretetteljes viszonyban vagyok, ugyancsak megvan a maguk útja és megvannak a magányosabb, titkosabb órái, amelyekben egy könyv őket ugyanúgy elkíséri, mint ahogy engem is elkísérnek a könyvek, akikkel voltaképpen együtt élünk. Hozzátartozhat a családhoz azoknak az íróknak a világa is, beleértve őket, magukat. Igazában eléggé nagy pereputtyal élünk itt a világban.

Végülis a legszigorúbb dolgokkal az ember egyedül van, és ezt én úgy tapasztaltam még a gyermekeimnél is.

• Elég súlyos dolog, amit mondasz
• Igen. Ami pedig a politikumot illeti, a barátaim egy része nagyjából hasonló módon gondolkodott, mint én, más része nem. Ezekkel zárójelbe tettük ezt, ami a könyvekből engem például ellehetetlenített. Át kellett hidalni a különbségünket. Számomra nem volt tér, nem nőtt fű, és én lassan fantommá, non-person-ná, nemlétező személlyé változtam, vagy inkább azzá változtattak át. Ez belső emigráció volt, foglalkozási és közlési tilalom. Én ezzel megvoltam, mert általában igyekeztem valahogy nem hagyni, hogy fölém kerekedjenek a kellemetlenségek. Másrészt annyit csak-csak megkerestem az írásaimmal, amennyit megkerestem volna itthon, ha állásban vagyok. Voltaképpen elég nyugodtan tudtam dolgozni, délelőtt odaülhettem az asztalomhoz, vagy eszembe jutott valami, vagy nem. Délután vagy este olyan emberekkel találkoztam, akikkel kedvem volt találkozni. Akadt olyan is, akivel nem volt kedvem találkozni. Az ilyen az utcasarkon, vagy lent a kapu előtt várt. Ez nem mindennap volt így, de tisztes távolságot tartott tőlem. Én mentem, ő is jött mögöttem, de nem szólt hozzám. Nekem ilyen módon kellemetlen beszélgetéseim nem nagyon voltak. Még azt is mondhatnám, hogy nem volt elutasításban sem részem, mert egy idő után már meg sem próbáltam valamit megjelentetni. Voltaképpen sokkal több bosszúságban volt része a jobban betagozódott embereknek, mint nekem.

-A bátorság, az lehet, hogy gladiátoroknál kategória, íróknál nem kategória, és hogyha én a te 60-as, 70-es évekbeli magatartásodat valamiképpen jellemezném, semmiképpen sem ezzel a szóval tenném. Egy szelíd, mosolygó anarchista sétál egy szakadék szélén, és én úgy látom, a szeme nyitva van, nincs bekötve, de mintha nem szédülne. Ez is egy neme a bátorságnak.

• Tegyük hozzá: komótos bátorságnak.
• Csak a műveid keltik az emberben ezt a kérdést? Mennyiben befolyásolta az írás a magánéletedet?Azt a keveset, amit magánéletedben a rendőrállam meghagyott?
• Nagyon erősen. Jó értelemben is, rossz értelemben is. Jó értelemben annyiban, amennyiben az ember pár jó oldalt ír az írók általában jól ismerik ezt az állapotot akkor utána madarat lehet fogatni velük. Az író igen jámbor fajta. Örül, hogy él, és ezzel megvan, és akár elcsavarog, akár otthon ül a családja körében, akkor már minden történhet, és jó, ha jönnek a vendégek. Rossz, hogyha az ember a családját megterheli önmagával, rossz, ha a családjának bajt okoz.

A 70-es évek elején az én életem nem volt kockázatmentes. Letartóztatás, lehallgatás, megfigyeltetések, egy ideig utazási tilalom. Aztán mégis utazhattam. A DAAD-tól, (Német Akadémiai Csereszolgálattól) kaptam ösztöndíjat, családom Párizsba ment. A feleségem franciaszakos tanárnő volt, valahogy nem bírt visszajönni. No, most én nemcsak ellenzékiként, mert én nem vagyok olyan nagyon elkötelezett a politikai dolgokban, inkább szemlélő vagyok, valahogy úgy éreztem, ha egyszer úgy kezdtem el az életem, hogy magyar író vagyok, hát miért ne fejezném is így be. És úgy éreztem, hogy nekem nem kisebb jogom Budapesten mászkálni, mint akárki másnak. Ilyen módon ebből válás következett, és a feleségem a két, most már felnőtt gyerekemmel Párizsban maradt, én pedig hazajöttem egyedül.

• Tehát végülis az irodalom zilálta szét a házasságod?
• Igen. Ezt lehetne mondani.
• Kiktől kaptál többet akár emberként, akár íróként? A családodtól, vagy a baráti körödtől?
• Nem bírom elválasztani. Nem is nagyon szeretném, mondhatnám azt, hogy azon voltam, hogy a feleségeim is barátok legyenek. Azok is voltak. S hát a gyerekeimmel is próbálok úgy élni.
• Nincs a családoddal kapcsolatban rossz, nyomasztó emléked?

Mulasztás van, hűtlen voltam, vagy figyelmetlen voltam olyanokkal, akik szerettek. Ilyen rossz emlékem van. Általában átélem a mulasztásaimat. Azon nem nagyon rágódóm, hogy ki, mivel tartozik nekem, mert valahogy nem vagyok nagyon kapó természetű, kapni akaró. Megvagyok nagyjából magammal, örülök, hogy még élek. Igénytelen jószág vagyok. Utaztam is az elmúlt években elég sokat. És hogyha egy koffernyi holmim van, amiből kipakolom az írószerszámaimat, és azt a pár ruhaneműt és használati dolgot, akkor megvagyok tulajdonképpen akárhol. Éppen ezért nem gondolom azt, hogy az emberek olyan nagyon sokkal tartoznak nekem. Amit adnak, az jó, amit nem adnak, az nem baj.

• A műveid alapján úgy gondolná az ember, hogy neked két, látszólag ellenkező dologból fölösen jutott a szemléletedben. Az egyik a kegyetlenség, a másik az irgalom.
• Az irgalom?
• Igen, az irgalom. Ha végigtekintek csak a színterein a regényeidnek, azok bizony a kegyetlenség terei Ha szemléletükre gondolok, akkor a részvét művei. A személyiségedre is jellemző ez a kettősség?
• Nem élt bennem soha bosszú. Azt mondhatnám egyszer ezt így meg is fogalmaztam: se bosszú, se megbocsátás. Úgy érzem, hogy a dolgok ott maradnak az időben, megtörténtek. Tehát menjünk tovább. Nem vagyok felszólítva sem a bosszúra, sem a megbocsátásra. Azt, amit tett, kinek-kinek magával kell elintéznie. Irgalom? Tudod, az ember nézheti a többieket különféle szögekből. Az egyik valami normatív szög; elvárom, hogy ilyen, vagy olyan legyen. Valamennyi társadalom, és nemcsak az elnyomó fajták, rengeteg követelményt állít az emberrel szemben. Például most mi itt nyakkendő nélkül ülünk, az előbb éppen erről volt szó. Ha én egy normális, átlagos nyugat-európai polgár lennék, akkor minden bizonnyal nyakkendősen ülnék itt. És rengeteg olyan dolgot csinálnék, amit nem szoktam csinálni. Sok olyasmitől tartanék, de olyasmire ügyelnék, amitől nem tartok, és amire nem ügyelek. Tehát ha az én nézőpontomat ezzel a normatív nézőponttal összehasonlítom, akkor az a szó illene rá: a semminél több. Hogyha már valaki éppenhogy él, azt már én teljesítménynek tartom. Ha egy ember lassan mind a kelten a hatvanhoz közeledünk minden nap felkel, megmosakszik, tiszta ruhát vesz fel és elkezdi a napját, az már nagy teljesítmény.
• Térjünk vissza a magánélethez.
• Négy gyermekem van két házasságból. Háromszor voltam házas, de a másodikból van kettő és a mostaniból kettő.
• És milyen korúak?
• Huszonhét éves a nagylányom Dorka. Pszichiáter Párizsban. Utána Miklós fiam jön, 25 éves, történész, újságíró, dobos. Történelmet tanul, a Sorbonne diákja. Most többnyire Budapesten van, magyar családtörténetből írja éppen a szakdolgozatát, a XX. századi magyar regényirodalom családjait elemzi francia professzorának. És van egy Áron nevű öt és fél és egy József nevű négyéves kisfiam.
• Válás, mindenféle történelmi zaklatottságok közepette mennyire tudtál apa lenni?
• Kicsit vasárnapi apa voltam. Láttak azért a gyerekeim, de sok olyan emlékük van rólam, hogy nem nagyon vagyok otthon. Ez mindenfélével összefüggött, előző házasságomban sokszor voltam vidéken, elutaztam, meg szerettem, ha van egy kis fészkem, ahol egyedül lehetek és írhatok. Csobánkán volt ilyen. Ott béreltem egy házat, a harangozó házát.
• Ott is van a regényeidben.
• Igen. Most házas vagyok már elég régóta. A feleségemmel tíz éve úristen, már tizenkét éve élek együtt. Lakner Juditnak, hívják, történész, franciaszakos tanár, a BUKSZ című folyóirat egyik munkatársa. Reggelenként mindig látom a két kisfiút, együtt reggelizünk. Estefelé is látom őket. Napközben elhúzódom írni. Van egy külön dolgozószobám a házban. Aztán néha elmászkálok, elég sok emberrel találkozom. Sokan felhívnak, elég gyakran cseng a telefon. Ott nem, ahol írok, feleségem veszi föl, és délutánonként mindenféle ügyek vannak. S az ember társadalmi szerepekbe is belekeveredik. A Nemzetközi PEN-nek vagyok az elnöke, ez bizonyos kötelezettségekkel jár. Néha nem lehet elhárítani egy-egy összejövetelen való szereplést, előadást, most például Amszterdamban egy Gulliver nevű európai író-találkozón fogok részt venni. Aztán Barcelonában lesz a PEN Világkongresszusa. Ennélfogva gyakran nem vagyok otthon. De azért, mielőtt idejöttem, együtt sétáltunk a Vadaskerti úton.
• Hogy lehetett a te két évtizedig tartó furcsa, alaktalan, köztes helyzetedet gyerekekkel, természetes igazságérzettel normális logikával gondolkodó gyerekekkel megértetni, hogy neked kétséges az állampolgárságod?
• A gyerekek okosak. A gyerekek ezt értették. Először is a gyerekek sok mindent nem akarnak tudomásul venni. Amikor például letartóztattak, a gyerekek nem nagyon akartak odafigyelni. A feleségemnek akkor ide-oda kellett mennie, ügyeket intéznie, a kisfiamat, Miklóst Fehér Feri és Heller Ágnes barátaim vitték el, hogy ott aludjon. Nekik is volt egy

Gyurka nevű, hasonló korú fiuk. Miklós délután végig játszott a Gyurkával, de este félrehúzta Ferit, és azt mondta kicsit raccsolt „Mondd te hrendes ember vagy?” Feri nagyjából értette ezt a kérdést, és azt mondta: „Igen Miklós azt hiszem igen.” ,Jó, akkor alszom nálatok.” Szóval valamilyen módon azt, hogy rendes ember, megbízható ember, a gyerekek érezték. Volt egy baráti kör, amelynek megvoltak a vigasztaló ellentételei. Nagyobb fokú összetartozást meg sok vidámságot is jelentett. Az a fajta társaság amely ilyen magamfajta „betyárokból” állt gyakran nem fért bele a hivatalosan szokásos diskurzusba. Tehát elég felszabadultan és gyakran ennek megfelelően gyerekesen beszéltünk.

• Ez még talán a legszerencsésebb helyzet! És most?
• Hát most talán annyiból kellemetlenebb, hogy a legkülönfélébb kötelmek, teendők, összejövetelek vannak. Igaz, hogy ez már azelőtt is volt. Jöttek az újságírók, mert Magyarországon, ha eljöttek a nyugati újságírók, kevesen álltak szóba velük, mert kevesen mertek egyenes kérdésekre egyenes válaszokat adni. Általában a pontos kérdés az értelmiségi köznyelven „provokatív” kérdésnek minősült.
• Vagy így gondolták, hogy olyan pozíciókat birtokolnak, amelyeket teljesen fölösleges lenne fölösleges nyilatkozatokkal kockáztatni
• Úgy van. Ez volt az általános szemlélet. Énnekem ez valahogy már nem volt aktuális. Talán abból adódik ez, hogy amikor először megkérdeztek, akkor én nem éreztem képesnek magam arra, hogy ne ugyanúgy beszéljek akár a mikrofon előtt, ahogy beszélnék az illetővel, hogyha megkérdez mikrofon nélkül.
• Olyan változások történtek velünk az utóbbi esztendőben, hogy egyszerűen nem vetemednék arra, hogy jelzőt illesszek a „változás” szó elé.
• Igen. Csak jelző nélkül lehet róla beszélni.
• így van. És ezek nyilvánvalóan a te életedben is rendkívül nagy változásokat hoztak Hogyan hatottak ezek a viszonyaidra?
• Nyugodtabban élek. Jó érzés, hogy a könyveim megvannak a könyvesboltokban. Az élet talán mozgalmasabb, strapásabb. Bizonyos értelemben többet tudok tenni, amennyiben egyáltalán tenni akarok.

Adva van a PEN elnökség, ezen belül sok mindent csinálhat az ember. Nemrég az újvidéki költő Csorba Béla kiszabadításához azt hiszem eredményesen tudtam hozzájárulni azáltal, hogy éltem a PEN elnökség megfelelő telefonlehetőségeivel. Jó érzései lehetnek az embernek, ha néha valamit el tud indítani. Énbennem van, azt hiszem, azonkívül, hogy író vagyok, egy kezdeményező készség. Néha sok ember előtt felolvasok szövegeket. Ezt rendjénvalónak tartom, mert ez a maximum, amit én a magam számára engedélyezek nem irodalmi tevékenységként. A kezdeményezés lehetősége fennáll a kezdeményező funkciója létezik, és ha valaki be akarja tölteni, vagy éppen úgy adódik, hogy betöltse, hogy arra sodorja az élete, akkor miért is ne?

Tehát ha megértjük, hogy mindannyian sokfélék vagyunk, és ennek a sokféleségünknek szabadon teret adunk, ha tudomásul vesszük a magunk legkülönfélébb nemzeti, nyelvi, vallási, polgári, társadalmi, földrajzi minőségeit és nem igyekszünk egyiket a másik alá rendelni, és nem igyekszünk elhallgatni, eltitkolni, elszégyellni egyiket sem, hanem élünk velük, és akinek nem tetszik, azzal nem sokat törődünk akkor ha az emberek természetes igénye az, hogy szerényekké váljanak, tehát megfontolt szabadságuk és ennek megfelelő stratégiájuk szerint éljenek, akkor elég erőt találnak magukban ahhoz, hogy egy kis jót tudjanak adni a körülöttük levőknek. És ha már tudnak egy kicsit adni, akkor már kapni is fognak valamit.

• Nem tudom. Nekem a Te eredendő optimizmusod már többször okozott örömet, most meg idegesít. Kicsit szorongva figyelem a saját reakciómat a szavaidra. Talán, hogy idegesít, az túlzás, és nem is hiszem, hogy az én kételyeimről kell beszélnem. A Te véleményedre lennék kíváncsi, de azért van némi problémám azzal kapcsolatban, amit elmondasz. Ez a nacionalizmus, amely körülvesz bennünket, ez nem az emberek természetes patriotizmusa, nem egy városállam lakójának a normális büszkesége a városa gazdagságára. Ez hisztéria.
• Ezekben a szélsőséges formákban az. Legyünk pontosabbak. Ha szociológus módján akarnám elemezni a kérdést, etatizmusokról van szó. Vannak kommunista etatizmusok és vannak nacionalista etatizmusok. Szélső esetben a nacionalista etatizmusnak fasizmus a neve. Amennyiben minden az állam, minden a közösség. Ein Volk, ein Staat, ein Führer.
• Magyarán: nem az válogat az emberek között, hogy ki hogy szereti a hazáját, hanem ki hogy szereti az államot.
• Igen, az állammal szembeni abszolút lojalitás dönt. Erről itt nincsen szó. És én elég sok különféle emberrel találkozva inkább józannak látom őket, mint eszméktől gerjedteknek. És hogyha délebbre, Jugoszláviában szörnyű vadságokat tapasztalunk, akkor azt inkább történelmileg színezett speciális esetnek mondanám.
• Felejtsd el, hogy itt vagyok, felejtsd el, hogy Te a PEN elnöke vagy, ismert író, nagyon sok a történelem mélyén működő erő, és még több az emberi lélekben működő erő ismerője, aki hírt ad, hogy a novella olasz szó eredeti értelmét említsem. Tied a pálya. Jól tudod, hogy az emberek családban élnek, gyakran vergődnek, tanácstalanok. Mit mondanál nekik?
• Bírják ki egymást. Próbáljanak nem arra gondolni, hogy nekik mennyiben van igazuk, hanem arra, hogy mennyiben van igaza annak, akivel egy szobában vannak. Vagy annak, akivel éppen vitájuk van. Próbálják beleképzelni magukat egy pár percre legalább a másik bőrébe. Ez a legjobb orvosság a keserűség ellen.

A karosszékben Konrád György a Magyar Rádió műsorának rövidített, szerkesztett változata. Elhangzott a Petőfi Rádióban 1992. október 22-én.