Szombat előfizetés 2017

Végzetes szabadság – A felvilágosodás eszméi Földes Mária “A séta” című regényében.

Írta: Sanders Iván - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Sanders Iván

Végzetes szabadságA felvilágosodás eszméi Földes Mária A séta című regényében

Az európai felvilágosodás eszméjéről biz­ton állíthatjuk, hogy az egyre szekularizáltabb irodalom felemelkedéséhez veze­tett, a zsidóság pedig a világi irodalmon keresztül eljutott az európai nyelvek használatához. A zsidó történelmi tapasz­talat újraértékelése, az asszimiláció prob­lémája, a hagyomány és a modernség kö­zötti összecsapás, a vallásos partikulari­tás és az egyetemes hitvallás összebékítésének kísérlete – nagyrészt ezek azok a témák, amelyek a tizenkilencedik század folyamán és a huszadik század elején olyannyira foglalkoztatják mind Nyugat-, mind Közép-Európa zsidó irodalmát. Azokban az országokban, amelyekben az emancipáció, az integráció és a kultúraát­vétel kézen fogva járt az „elismert” hely­beli nacionalista csoportok lelkes támo­gatásával, a kései 1930-as és a 40-es évek jogfosztása és a totális fizikai meg­semmisítés kilátása nem csak a politikai liberalizmus kudarcát, hanem azon felvi­lágosodott eszmék tagadását is jelenti, amelyre nemzedékek zsidósága az identi­tását, a puszta létét alapozta.

Földes Mária emlékirat regénye, A séta (Bukarest, Kriterion Kiadó, 1974) egy er­délyi zsidó író gazdag, gyakran ellentmon­dásos, tragikusan egyéni, spirituális örök­ségét tükrözi. Önéletrajzi regényének egyik legmegrendítőbb aspektusa, hogy a holocaustban, életének e középpontban álló tapasztalatában elszenvedett összes jogfosztottsága és üldöztetése, a pótolha­tatlan fizikai rombolás ellenére a szerző szülőföldjéhez, szülővárosához való ra­gaszkodása tántoríthatatlan maradt. Erről így szól: „Sétálgatok, keresztül-kasul já­rom a várost és felfedezem benne ifjúsá­gomat oly sok más, ismeretlen város után, ahová életem különböző szakaszai­ban sorsom elvetett. Kolozsvárott végül otthonra lelek.”

Tagadhatatlan, hogy Földes Mária életé­ben a holocaust megtapasztalása áll a kö­zéppontban; a haláltáborok kísértő emlé­kezete befolyásolja ébrenlétének minden pillanatát, ez támadja meg orvul álmában és ez jellemzi döntéseit és ítéleteit. En­nek ellenére mégsem lenne helyes, ha A sétá-t pusztán az újabb holocaust-regé­nyek közé sorolnánk. Az az idegösszeom­lás sorozat, amelyen a háború után egy évtizeddel Földes Mária átesett, és amely miatt újra meg újra kórházba kellett vo­nulnia, nem írható kizárólag a háborús évek lelki sérüléseinek számlájára. Az író szerint csupán orvosai állítgatták, hogy „minden betegsége miatt a haláltáborok vádolhatók”. Földes problémái még enn­él is mélyebben gyökereznek. E problé­mák oka elsősorban az, hogy az írónő képtelen beilleszkedni egy olyan világba, amelyben elfogadják a kegyetlenséget, és amelyben nem csak, hogy tolerálják, ha­nem ráadásul még bátorítják is az igaz­ságtalanságot, a kétszínűséget és a ciniz­must. Az az asszony, akinek gyötrelmei­ről és viharos emlékeiről A sétá-ban olva­sunk, mégsem az a kórosan érzékeny, nyugtalan és hisztérikus teremtés, akinek talán a hozzá közelállók szemében tűn­het. Marica – aki nyilvánvalóan a szerző irodalmi megszemélyesítője – voltakép­pen az emberek éles szemű megfigyelője, aki szenvtelen tárgyilagossággal és iróniá­val beszél saját helyzetéről. Bizonyosra veszi, hogy őt magát mindig is egy tragi­kus életérzés, a halál lehetőségének állandó jelenléte motiválta. Ezt könyve leg­első mondataiban meghökkentő egysze­rűséggel le is szögezi: „A haláltól többnyi­re rettegtem, idő múltával vágyakoztam utána és mindig, mindig tudatában vol­tam.” Arról igyekszik meggyőzni bennün­ket, hogy ezek az érzések nem csak éle­tének egy bizonyos szakaszában, a haláltáborokban töltötték el, amikor a halál valóban állandóan a közelében kaszált, hanem már kora gyermeksége óta benne élt az a hit, hogy alkalmatlan az életre. E mélységes meggyőződése abból a felis­merésből ered, hogy a konvenció és a pa­rancsolgatás valódi világa nem csak meg­fojtja az eredetiséget és érzéketlenné te­szi az érzéssel felruházottakat, hanem a racionális lények életét is lehetetlenné te­szi. Földes Mária hősnője ugyanis a felvi­lágosodott intellektuális tradíció örökösé­nek tekinti magát. Mint annyi más író, akiknek a huszadik század történelmé­nek lidérces realitása a témája, ő is meg­kérdőjelezi a normalitás fogalmának mi­voltát. Mint annyi európai írónál, az őrül­tek háza az ő művében is a fordított rea­litás gúnyos szimbóluma lesz – a valódi tébolyodottak, állítja Földes, nem a fala­kon belül, hanem kívüle élnek. Az ideg­osztályon egyik betegtársa így szól Maricához: „A világon a legveszedelmesebb dolog a gondolkodás; te is emiatt kerültél ide.” Az is jellemző, hogy Földes Mária re­génye első részének mottójául az erdélyi költő, Horváth Imre „A sárga ház” című versének e sorát választotta: „Kint, kint keresd a tébolyultakat”. Egy őrült világ­ban az értelmes férfiak és nők számára nincs esély – A séta ezen alapvetően fel­világosult eszméje kiegészül azzal a ro­mantikus véleménnyel, miszerint egy nyárspolgárok által irányított világban minden képzelőerővel megáldott ember gyanúsnak számít. „Kora ifjúságomtól kezdve családi hagyományokat követ­tem”, meséli el hősnőnk. „Szabad utat engedtem túlságosan is aktív képzelőe­rőmnek, amelyet a családom azzal vett tudomásul, hogy kijelentették: Marica hetet-havat összehazudozik”. Műve vége felé még tovább bonyolítja ezt a fogal­mat, amikor megismétli romantikus véle­ményét: „Az írók és az őrültek között jó­formán alig van némi különbség”, majd hozzáteszi, hogy csak az írók „hajlandók elismerni, hogy őrültek”.

Vizsgáljuk meg A séta narrátorát társa­dalmi perspektívából is. Az 1925-ben született hősnő a liberális, asszimilált ma­gyar zsidóság reprezentatív produktuma, tipikus „harmadik generációs” zsidó, pat­riarchális, talmudista nagypapával, iskolá­zatlan, vallásos nagymamával, nagyda­rab, sikeres kereskedő papával és jóval törékenyebb, városban nevelkedett ma­mával. A hősnő maga, mint annyi más harmadik generációs zsidó, kicsi kora óta tele van művészi ambícióval és érzékeny­séggel, és végső fokon elfogadja és ma­gáénak érzi az urbánus entellektüel érté­keit és életstílusát Az is teljesen termé­szetes, ahogyan a baloldali politikához vonzódik és az is, hogy barátait ebből a körből választja ki. Az 1930-as és az 1940-es években a Magyarországon és Erdélyben született felvilágosodott, entellektüel zsidóság majdnem teljes egészé­ben a baloldali politika szinonimája volt. Földes Mária számos kortársával együtt örömmel üdvözölte Romániában a II. vi­lágháború előtti politikai és társadalmi átalakulásokat és éveken át hűséges ma­radt a művészet szocialista parancsszavá­hoz. A „burzsoá” múltat élesen megkriti­zálta, zsidó származását pedig jóformán tudomásul sem vette. Amikor az 1960-as évek vége felé sor került könyve megírá­sára, természetesen ezeket a gondolatait már sokkal árnyaltabban tudta kifejezni. Ám a judaizmushoz való általános maga­tartása és kiváltképp a saját zsidó identi­tása nagyrészt az asszimilált, közép-euró­pai zsidóság elnyomását, bizonytalansá­gát és illúzióit tükrözi. Amikor pedig ma­gától értetődően átértékeli a múltat, felis­meri, hogy az „internacionális” kommu­nista asszimiláció annak logikus kiterjesz­tése és nem választható el a liberális, bur­zsoá asszimilációtól. Természetesen mindkettő a felvilágosodott eszmékben gyökerezik.

Gyermekkorát sok más memoáríróhoz hasonlóan Földes is romantikus színben tünteti fel, mintegy a mítoszok világába emeli. Egy olyan könyvben, amely túlnyo­mórészt a háborús idők szívet tépő ta­pasztalataival foglalkozik, ez több mint érthető. A lágerek nyomasztó élményein felülemelkedve így pillant vissza az író: „Visszamenekülök gyermekkoromba, az emlékek, az álmodozások és a titkos vá­gyak birodalmába, oda, ahol az én saját külön tündérországom, az igazi ottho­nom van.” És valóban, regényében a nagyszülők, a szülők, de még a legtávo­labbi rokonok is mitikus alakokként tűn­nek fel – rendkívüli hatalommal, különle­ges tulajdonságokkal és titokzatossággal ruházza fel őket Földes zsidó hátterét is mítoszba foglalja. Apai nagyszülei család­járól például így ír: „Zelig nagypapa és a fiai a bibliai héberekre emlékeztetnekolyan magasak, erősek és olyan hosszú életűek voltak, amilyenek ma már nem is léteznek. Vagy tán mégis? Zelig folyvást felhívta a figyelmünket, hogy családja Spanyolországból származó, szefárd zsi­dó.” Ám mint már említettük, az efféle ro­mantikus megjegyzést az író sietve agyoncsapja egy jóval józanabb, gúnyo­sabb hanggal, mert amikor a spanyol zsi­dó mivoltával dicsekvő Zelig nagyapót idézi, a narrátor csendesen hozzáfűzi, hogy „egy fenét, az öreg Galíciából jött”.

Hősnőnk azért bizonyos értelemben mégis csak büszke zsidó őseire, noha azt is elmondja, hogy ha mindezt tíz-tizenöt évvel korábban írta volna meg, bizonyára jóval óvatosabban elhallgatta volna – ek­kor kiderül, hogy eleinte zárdában tanult, és mint egészen fiatal lány, komolyan fog­lalkozott a katolizálás gondolatával. Ez­után pedig hamiskásan megjegyzi, hogy egy alkalommal nagyböjt idején, amikor az összes többi lány hazament a családjá­hoz és csak ő maradt ott egyedül a zárdá­ban a böjtölő apácákkal, megszimatolta a konyhában sercegő sült kacsa csábító il­latát. Ekkor, noha előzőleg elszánta ma­gát a bűnbánatra és a böjtölésre, nem bírt ellenállni és alaposan megdézsmálta a finom csemegét. „Ez aztán egycsapásra megváltoztatta azt a szándékomat, hogy megtagadjam apáim hitét és mindörökre zsidó maradtam. A sült kacsa csodálatos illata mentett meg attól, hogy a hittagadás bűnébe essek.” Nem meglepő tehát, hogy a regény Maricáját katolikus iskolá­ba küldték. A világ e táján semmi szokat­lan nem volt abban, hogy jó zsidó csalá­dok gyermekeit kiváló egyházi iskolákba járatták. Az ambiciózus, státusz-öntudat­tal rendelkező, középosztálybeli zsidók számára a taníttatás minősége jóval fon­tosabb volt, mint az iskola felekezeti mi­volta. Mindazonáltal a szerző úgy tátja fel a maga zsidó világáról alkotott nézetét – amely nézetét nyilvánvalóan erősen befo­lyásolták a tizenkilencedik századi libera­lizmus tradicionális tanai -, hogy a zsidó­ság társadalomban való jelenlétének elis­merése mintegy teljesen természetes és helyénvaló. Nem is csoda: az az eszme, hogy egy civilizált társadalomban a kü­lönböző vallási csoportok egyidejűleg je­len vannak, egy felvilágosodott, toleráns államnak köszönhető, amelyben a liberá­lis gondolkodás létrejöhet Noha Erdély­ben a realitás ennél mindig jóval bonyo­lultabb volt, Földes Mária mégis úgy sze­retné láttatni szülei virágát, mint olyan vi­lágot, amelyben mindenki tudja, hol a he­lye és ahol mindenkinek megvan a maga helye. Könyvében például nagy szeretet­tel visszaemlékezik egy öreg kocsis be­számolójára, aki elmeséli az író szüleinek falusi lakodalmát: „Töméntelen vendég volt, akik mindenfelől érkeztek: Vásár­helyről, Budapestről és Bukarestből, a ha­táron túlról és a szomszédságból… hasz­nált holmi kereskedők, gyárosok, Cocojar, a román pópa, a katolikus pap, a rab­bi… mind ott tolongtak.”

Ezt a liberális, majdhogynem ökumeni­kus szellemet egy későbbi részben is fel­ismerhetjük, amikor a szerző a közismert nagyváradi Ullman-palotáról ír. Ekkor már javában dúl a háború és a tarkabarka nagyváradi lakosok összegyűlnek a híres palotában, mint a dúsgazdag, különc Ullman-család vendégei. A családban egyéb­ként számos zenerajongó akadt.

A gyerekek az emeleten laktak ahon­nan a tangó és az akkor épp divatos foxtrott hangjai szűrődtek ki. A harmadik emeleten az egyik elegáns Ullman-lány, a klasszikus zene rajongója köré gyűltek az emberek A híres zongorista, G. H., aki akkor még nagyon fiatal és rettentően szerelmes volt, valami preklasszikus da­rabot játszott A második emeleten vad politikai vitát folytattak Közelről és távol­ról összeverődött üzletemberek arról be­szélgettek, hogy voltaképpen mi is történik, és mit tartogat szá­mukra a jövő. Egész álló nap a BBC híreit hallgatták, amelyet hangos cigányzenével próbáltak leplezni. Az utcán elhaladó em­berek azt hihették, hogy azok az urak odabenn egy kicsit mula­toznak. A palota félemeletén lé­vő lakásban a család baloldali tagjai jöt­tek össze, ez volt a kommunista szalon. Itt, miközben pénzt gyűjtöttek a Vöröske­reszt számára, fehérboros fröccsöt iszo­gattak és tiltott mozgalmi dalokat dúdol­tak, köztük az Internacionálét is.

Eközben pedig mélyen a palota alagso­rában egy kizárólag az Ullman-család szá­mára épített ortodox kápolnában – az ud­varban egyébként egy kevésbé szigorít, nagyobb zsinagóga is állt – kafíános ha­szidok ősrégi, szívszaggató dalokat zeng­tek, amelyekben Isten áldását kérték jó­tevőjükre, az Ullmanokra és összes ven­dégükre: a nacionalistákra, a kerékgyár­tókra, az anglofílekre, a kommunistákra, a foxtrott rajongókra, a Vivaldiért lelkesü­lőkre, a hívőkre és a hitetlenekre.

A regény ehhez hasonló részletei társa­dalmilag és irodalmilag is emlékeztetnek egy kissé Márai Sándor Egy polgár vallo­másai című művére, azzal a különbség­gel, hogy Márai Kassa városáról ír. Márai Sándor és Földes Mária mindketten a li­berális asszimiláció gyermekei – Márai családja németből lett magyarrá. A zsidó asszimiláció sajátossága miatt azonban a tárgy – Földes Mária viszonylagos nyíltsá­ga ellenére is – jóval érzékenyebben érin­ti A séta szerzőjét, mint Márait az Egy pol­gár vallomásai-ban.

Vizsgáljunk meg néhány módszert, amellyel Földes Mária elmossa, avagy hát­térbe szorítja a témát – a módszereket, amelyekbe Földes ösztönösen beleka­paszkodik akkor, amikor olyan témákat érint, amelyeket ő maga mindinkább az anakronisztikus asszimiláció gondolkodá­sában megrögzött dolognak tart. Marica remekül beszámol mindenről, mielőtt megemlíti a tényt, miszerint zsidó család­ból származik, amelyet ekkor negatív, no­ha dacos kihívással identifikál. Egyik nagybátyjáról, aki mindenáron hősi halált akart halni az I. világháborúban (sebesül­ten kisurrant a tábori kórházból és csatla­kozott a harcmezőn küzdő bajtársaihoz), így ír: „Nem akarta, hogy az emberek azt mondják, hogy a zsidók gyávák”. Egy ké­sőbbi bekezdésben visszaemlékezik arra az irodalmi játékra, amelyet a nála jóval okosabb osztálytársaival játszott. Amikor összejöttek, úgy mutatkoztak be egymás­nak, mint Thomas Mann Varázshegyének szereplői. „Settembrini vagyok, mutatko­zott be az egyik lány. „Én pedig Smilovits vagyok”, közölte gyanútlan hősnőnk. Ez az anekdota nem csak azért jellemző, mert Mann regényének arra a szereplőjé­re utal, aki a tizennyolcadik század racio­nalista eszméinek megtestesítője, hanem azért is, mivel kiderül, hogy hősnőnk köz­vetlen zsidó önazonosítása csak ilyen mulatságos és ironikus kontextusban en­gedhető meg. Amikor meglehetősen ab­szurd módon – hiszen már a legelső la­pok olvastán kiderül számunkra, hogy írá­sa egy hányatott életű zsidó asszony tör­ténete – feltárja családjának zsidó erede­tét, azon nyomban hangot ad az asszimi­lált zsidó visszaható vágya beteljesülésé­nek és rámutat egyéb kvalitásaik viszony­lagos fontosságára. Például amikor egyik nagymamájáról, Tafler Hermináról ír, akit a Nagyalföldön éldegélő tót asszonyság­nak jellemez, akkor úgy gondolom, az író csakugyan azt hiszi, hogy ezzel jóval töb­bet mondott el róla, mintha elidőzött vol­na a nagymama zsidóságánál. Földes Má­ria a maga legtöbb értékét épp úgy, mint családjáét, afféle szekularizált, egyete­mes keretbe illesztgeti. Önmagára szíve­sen gondol úgy, mint emancipált nőre, apja vallásos hitét pedig a panteizmus egyik formájának tartja. A kommunista el­veket olyan világosnak látja, mint a nap, és noha bevallja, hogy a gyakorlati politi­ka soha egy fikarcnyit sem érdekelte, mégis azt mondja, hogy ezek az eszmék „felhőtlenül ragyogtak a lelkemben”.

Földes Mária hősnője ugyanakkor kul­turálisan és spirituálisán teljes szívéből magyar. Szövegében minden idézetet és hivatkozást Adyból és József Attilából merít, akiknek radikális politikai hitvallá­sában hősnőnk minden bizonnyal oszto­zik. A teljes magyar irodalmat keblére öleli, kiváltképp az erdélyi örökséget és egy ízben még Nyírő Józseffel is előhoza­kodik, aki pedig neki és népének esküdt ellensége lett.

Földes Mária regénye az olyan holoca­usttal foglalkozó egyéb közép-európai iro­dalmi művekre emlékeztet, amelyekben nem a fizikai atrocitások állnak a közép­pontban, hanem az a szellemi és lelki gyötrelem, amelyet a jogfosztottság, a ki­közösítés és a kiutasítás okozott. Mivel Földes Mária hősnője író, egészen termé­szetes, hogy folyvást arra a kulturális tradí­cióra hivatkozik, amelyért a zsidók egy év­százada az asszimilációval síkra szálltak. Marica számára csakugyan az a felismerés lett elviselhetetlen és végül az vezetett idegösszeomlásához, hogy ez a felvilágo­sodás által inspirált hagyomány képtelen volt megálljt parancsolni az ő világát és közösségét elnyelő tébolynak. Elkerülhe­tetlen, ahogyan Marica a lágerekben is magyar identitásába kapaszkodik, mert rájön, hogy mily kevés köze van a nála sokkal vallásosabb, jiddisül beszélő len­gyel zsidó társaihoz. (Itt megjegyezzük, hogy a Krakkó melletti, Plasow nevű kon­centrációs tábor, ahová Maricát elhurcol­ták, Thomas Kenelly Schindler listája cí­mű könyvének, valamint az abból készült Spielberg-filmnek a nyomán jóval ismer­tebbé vált.) A kirekesztés fájdalma, amely azzal a képtelenséggel párosul, hogy ezt bármi pótolja, örökké tartó témája a ma­gyar holocaust irodalomnak, amire a legnevezetesebb példa Kertész Imre Sorstalanság című műve. Földes könyvében, amelyet a 60-as évek végétől a 70-es évek elejéig írt, ugyanezt a múltba való, a ha­gyományok utáni vágyódást fedezhetjük fel, amelyben azon bánkódik, hogy ezek­ből mily keveset lehet visszaidézni – több­nyire csak villanásokat, töredékeket, rosszul felidézhető frázisokat, szokásokat, rituálékat. Az egyik lábjegyzetében Földes Mária megmagyarázza a reggeli imához való imaszíj használatát és az ő szóhasz­nálatában a jiddis t’fillin legen úgy hang­zik, mint valami távoli, titokzatos és misz­tikus varázsige. A könyv folyamán valahol a héber halotti ima első néhány szavát is idézi – tévesen. Azt azonban nyíltan (és sajnálkozva) bevallja, hogy soha életében nem tanult héberül olvasni. Könyve vége felé hősnője gyászosan felkiált: „Ó, Iste­nem, ez a gyökértelen zsidó nevelés! Mennyire sajnálom, hogy semmiféle zsidó hátterem sincsen!” Ezt úgy is fogadhatjuk, mint annak az asszimilációs kultúrának, amelynek a hősnő is egyik produktuma, kései elítélését.

Az olyan emberek számára, mint Föl­des Mária, a judaizmushoz való visszaté­rés egyik lehetséges ösvénye a cioniz­mus. Ám a könyvében Izraelre tett né­hány utalás roppant homályos és bizony­talan. Ezek az utalások talán azt a feszült­séget tükrözik, amely könyve megjelené­sekor politikai realitás volt abban az or­szágban, ahol Földes élt. Marica például elmeséli, hogy a háború után az egyik hajdan gazdag rokona faképnél hagyta a férjét és elment Izraelbe, ahol csupán a cselédségig vitte. Története egy másik pontján egy fényképet kommentál, ame­lyet valami nyugati képeslapban látott, valószínűleg a hatnapos háború után. A képe egy „állig felfegyverzett izraeli kato­nát ábrázol”, aki épp felteszi a t’fillint va­lahol a Golán-fennsíkon, amelyet Földes afféle freudi tévesztéssel Gólem-fennsíknak ír le.

Földes Mária, hogy démonaitól megsza­baduljon és talán abban a reményben, hogy magához ölelje atyái világát, 1974-ben elhagyta Romániát és Izraelben tele­pedett le. A múlttól azonban nem bírt megszabadulni; megadta magát démona­inak és két év múlva Tel-Avivban öngyil­kos lett. Ötvenegy éves volt.

Amikor az ember ilyen tragikusan kur­tára szabott élettel szembesül, óhatatlan, hogy ne keresse a kulcsát, az okokat, a végső okot. Az efféle kutatás azonban so­ha nem vezet sikerre és a titok titok ma­rad. De Földes Mária esetében itt maradt számunkra a könyve, ez az élő irodalmi dokumentum és önvallomás. Könyvéből megismerhetjük azt az asszonyt, akinek emlékezetét kísértetek gyötörték, megis­merhetjük kivételes érzékenységét, meg­ismerhetjük racionális mivoltát. Megis­merhetjük, mint a felvilágosodott entellektüel hagyomány örökösét, aki mint oly sokan az ő helyzetében, rájött, hogy szá­zadunkban az ésszerűtlenség diadala formálta ki mindennél drágább gondolati és cselekedeti szabadságát, amelyet nemze­dékek tápláltak végzetes szabadsággá. Ezt a megrázkódtatást soha nem tudta igazán kiheverni.

Kiss Marianne fordítása

Angol nyelvű előadás, elhangzott a Kolozsvári Bolyai Egyetem judaisztikai intézetének 1996 októberében rendezett konferenciáján.

Címkék:1998-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Fanyarság, hétköznapok

Fanyarság, hétköznapok Für Emil festőművész 1967-ben szüle­tett Budapesten. A rajztanári diploma megszerzése után néhány évig a jeruzsálemi Héber Egyetem művészettörté­neti...

Paradoxonok imakönyvei – A Chabad Lubavits új imakönyveiről.

Paradoxonok imakönyvei (Sziddur Tfílat Smuel, Sámuel imája - Zsidó imakönyv, ford.: Simon Sároni, szerk. és jegyzetekkel ellátta: Naftali Krausz, Chábád...

Close