Szombat előfizetés 2017

Sabbatai Cví: A titkos muzulmán zsidók még mindig várják messiásukat

Írta: Gad Nassi - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Pirkadatkor egy aggastyán óvatosan odalép a Boszporusz partjához. Rövid ideig időzik ott: a tenger felé fordulva mormol valamit, megdörzsöli arcát, majd égre emeli tekintetét, hogy megpillantsa a nap első sugarait. Ugyanolyan csendben távozik, ahogy jött. Az általa elmormolt szavakat, „Sabetaj Cevi, aszperamosz a ti” (Sabbatai Cví, várunk rád), alig értené valaki a kilencmillió lakosú Isztambulban még az unokák sem tudják jelentésüket.

Az aggastyán egy háromszáz éves múltra visszatekintő titkos zsidó szekta egyik utolsó tagja. Ladino nyelven elmondott imája a Messiás utáni sóvárgást fejezi ki. Törökországban ma is élnek a 17. századi nagy messianisztikus mozgalom követőinek leszármazottai. A Szentély lerombolását követő és a Bar-Kochba vezette felkelés utáni korok legelterjedtebb és legjelentősebb mozgalom vezetője Sabbatai Cví, a zsidó misztikus, aki később áttért az iszlám hitre. Sokan álmessiásnak tartották; hívei azonban az igazi messiást látták benne, aki egyszer még eljön hozzájuk.

A Sabbatai Cví által elindított mozgalom végighullámzott a világon, Angliától Perzsiáig, a Németalföldtől Marokkóig és Németországtól Jemenig. Dúsgazdag zsidó kereskedők számolták fel üzletüket, készülvén a jeruzsálemi zarándokútra, ahol a megváltás vár rájuk.

Sabbatai Cví 1626-ban született Szolimában (a mai Izmir), valószínűleg Áv hó 9.-én. (Egy midrás szerint a Messiás ezen a napon jön a világra.) Szülei hóhemnek, tanítónak szánták. Ifjúkorában visszavonultan élt, idejét a Kabbala, főleg a Zohár és más misztikus tanok tanulmányozásával töltötte. Gyakran szenvedett depressziótól és melankóliás rohamoktól, melyek szinte mániákus túlfűtöttséggel és eufóriás pillanatokkal váltakoztak. Ilyenkor gyakran érzett késztetést olyan cselekedetekre, melyek ellenkeztek a vallási törvénnyel; rohamai idején gyakran ejtette ki a Tetragrammatont (az Örökkévaló nem-kimondható nevét).

Mindenhová, így Törökországba is eljutott az 1648-as kozák pogromok híre, s ekkor Sabbatai Cví arra a meggyőződésre jutott, hogy ő lesz szenvedő népének megváltója: Messiásnak nevezte ki magát. Szülővárosából száműzték, s több éven át vándorolt városról-városra híveket toborozva. A Szentföldre is eljutott, felkereste Jeruzsálemet és a hebroni szent sírokat. 1664-ben Kairóban telepedett le, s ekkor találkozott Náthánnal, a gázai kabbalistával, aki bizonyos égi jelekre s egy általa előbányászott apokrif szövegre hivatkozva kihirdette, hogy Sabbatai Cví a messiás. Leveleket küldött az észak-afrikai, ázsiai és európai zsidó közösségekhez, melyekben bűnbocsánatra buzdított: „Eljött a megváltás ideje . . . Sabbatai Cví elveszi a török szultán koronáját és szolgálójává teszi a szultánt. . . majd elmegy a Szombation folyóhoz, hogy visszahozza az elveszett törzseket.”

Sabbatai Cví Aleppon keresztül visszatért Szmirnába és 1665. december 30.-án követőivel hajóra szállt Isztambul felé. A törökök azonban nyomban letartóztatták, amint hajója kikötött; börtönbe vetették és választás elé állították: vagy áttér az iszlámra, vagy kivégzik. IV. Mehmet udvari orvosa, Musztafa Hajatizade, ki maga is kitért zsidó volt, rábeszélte Sabbatai Cvít az áttérésre.

Legtöbb követője csalódottan elhagyja, ám a gázai Náthán misztikus magyarázattal indokolta meg vezetőjük tettét: Sabbatai Cví feladata a muzulmánok és keresztények között meglévő szent „szikrák” összegyűjtése, hiszen enélkül nincs megváltás. Miután áttért az iszlámra, Sabbatai Cví Edirnében és Konstantinápolyban élt, s annak ellenére, hogy színleg követte az iszlám előírásait, titokban a zsidó vallás parancsait is betartotta. Emiatt 1673-ban a Dulcignoba (ma Ulcini, Albánia) száműzték, ahol három évvel későbbb elhunyt.

Hívei közül mintegy kétszáz család szintén áttért az iszlámra. A sabbateánus mozgalom további követőkre lelt: mintegy tíz évvel halála után a mozgalom új tagjai tömegesen vették fel az iszlám vallást Szalonikiben, melyet Sabbatai Cví szent városnak tartott. A törökök ezeket a látszólagos áttérteket a 18. században kezdték el dönmeknek nevezni (dönme a.m. hitehagyott” törökül); ők ma’aminimnek („igazhitűek”) tartották magukat, míg a hagyományos zsidó hithez ragaszkodók egyszerűen minimnek („eretnekek”) hívták őket; a szaloniki-i rabbik fennmaradt írásaikban gyakran vitatkoznak azon, hogy valóban zsidóknak tekintendők-e. Szaloniki vált a dönme közösségek központjává, ahol külön negyedben laktak. Számuk nehezen becsülhető meg: 1774-ben egy dán utazó, Carsten Niebuhr hatszáz családról tesz említést Szalonikiben, míg az I. világháború kitörése előtt 10-15 000 főre tehető a közösség lélekszáma.

A dönme-k önkéntes áttérők ez szinte példanélküli a zsidó történelemben. A nyilvánosság előtt betartják az iszlám előírásait, ám titkon egy eretnek zsidó teozófia követői: Sabbatai Cví a tízparancsolatot egy új, tizennyolc előíráson alapuló vallás renddel váltotta fel. Ebben a tizennyolc előírásban (az ún. Las Incommendensas) benne foglaltatik a Tízparancsolat is. A dönme-k, kik rejtett zsinagógákban végezték rituáléikat, sokáig csak szigorúan egymás között házasodtak. Mára már csupán egy csoportjuk, a 3-4000 lelket számláló Karakas közösség tartja ezt a szokást. A többi 40-60 000 dönme ugyan még halványan emlékezik erre a kulturális örökségre, de már nemigen tartja be a házasságra vonatkozó szigorú előírásokat.

A dönme-k különféle ünnepekkel tisztelegtek Sabbatai Cví emléke előtt. Av hó 9. napja számukra a Vígasság Ünnepe (Hág ha-Szamahot), hiszen e napon született Sabbatai Cví. Legkiemelkedőbb ünnepük a Hag ha-Kevesz, a Bárány Ünnepe, melyet tavasszal, Adár havának 21. napjának estéjén tartottak. Ma már valószínűleg a Karakas közösség sem tartja ezt az ünnepet. Az ünnepen legalább kettő, de gyakran több házaspár is részt vett. Azon az estén ettek először az újonnan ellett bárányok húsából, majd az étel elfogyasztása után kioltották a fényeket és a párok szerelembe vegyültek, ám nem feltétlenül házastársukkal. Az ekkor megfogant gyermekeket szentnek tartották. Ez a rituálé az új évet ünnepelte és összefügg a világ teremtésével is. Eredete a keleten elterjedt ősi pogány hiedelmekre és különféle orgiasztikus rítusokra vezethető vissza. A tavaszi ünnepek általában a természet újjászületése fölötti örömet fejezték ki: a tavaszi napjéjegyenlőséget az ég és a föld közötti násznak értelmezték. Világos kapcsolat mutatható ki e gyakorlat és az apokalipszis utáni messianisztikus újjászületés között: a meglévő rend eltűnik és szabadon hódolhatunk ösztöneinknek.

Noha a dönme-k ragaszkodnak saját hagyományaikhoz, nem szakítottak teljesen a zsidó vallással. Háromszáz éven keresztül peres ügyeikkel, vitáikkal nem a török bíróságokhoz. hanem a Talmudhoz fordultak, s amikor talmudikus ismereteik az idő múltával elhalványultak, a mellettük élő zsidó közösség rabbijaihoz fordultak ügyes-bajos dolgaik elintézésére. A szaloniki-i dönme közösség számos tagja csatlakozott a török reformmozgalomhoz, az ifjútörökökhöz. 1909-ben az ifjútörökök által kirobbantott forradalom megdöntötte II. Abdulhamid szultán uralmát s az új kormány három minisztere, köztük a pénzügyminiszter is, a dönme-k közül került ki. Az akkori szóbeszéd szerint maga Kemal Atatürk is dönme származású volt.

A dönme közösség központja a forradalom után is Szaloniki maradt. A görög-török háborút követő 1924-es egyezmény a két ország közöjti népességcserére adott lehetőséget. A dönme-k, akik szívesebben maradtak volna Görögországban, engedélyt kértek a szaloniki-i rabbiktól, hogy visszatérhessenek a zsidó vallásra, ám a rabbik elutasították kérésüket, mivel szerintük a Bárány Ünnepén fogant gyermekek a háláhá szerint mamzerim-nek, törvénytelennek minősültek. A dönme-k áttelepültek Törökországba; legtöbbjük Isztambulban telepedett le, néhányan Ankarában, illetve Izmirben. Ez a rabbinikus döntés mentette meg életüket a holocaust idején. 1943 márciusa és augusztusa között a görögországi zsidóság 95 százaléka mintegy 44 000 ember lelte halálát Auschwitzban és Birkenauban.

A dönme közösség új hazájában továbbra is vívódott a zsidó, török és sabbateánus kötődésével. A dönme közösségben felnövő gyerek sokáig nem kap világos útmutatást sem magáról a közösségről, sem e közösség zsidó kapcsolatairól. Először akkor világosítják fel erről, amikor serdülőkorba lép, s csupán házasságkötése napján avatják be a közösség valamennyi titkába: messiásukba, Sabbatai Cvíbe vetett hitükről és a rituálék mibenlétéről és jelentőségéről.

Az ortodox sabbateánusok, a Karakas közösség a mai napig zárt közösséget alkotnak Isztambul egyik kerületében, ahol saját zsinagógájuk van. Temetőjük a Boszporusz partján fekszik s azt az isztambuli mecsetet, melyből halottaikat utolsó útjukra kísérik a köznyelv „zsidó mecset”-nek hívja. A szóbeszéd szerint e közösség őrzi Sabbatai Cví gyűrűjét, kaftánját és lábbelijét. Ők a valaha hatalmas sabbateánus mozgalom utolsó leszármazottai, akik a Boszporusz partján hajnalban elmormolják az ősi ígéretet: „Sabbatai Cví, várunk rád!”

Seleanu Magdaléna fordítása

Moment (1992. augusztus) 42-51, és Gershom Scholem, Kabbalah (Jerusalem: 1988) 244-286 és 327-332 alapján.

 

Címkék:1993-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Alef és Alef

A cigaretta halk sercenése mint bogár-láb percegése füst kavargó kígyó és egy bús-édes gramofonkorong kifelé nézek de belátom a táncosnő...

Az öröm ereje

Csekélység, egy szimhesz-tojre a rizsini cáddiknál! Rizsin valóságos királyság volt. Ékességes királyság. Ott sokkal inkább, mint bárhol másutt, valósággá fordították,...

Close