Szombat előfizetés 2017

Virtuális zsidók

Írta: Ruth Ellen Gruber - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A következőkben részletet közlünk a több közép-európai zsidó témájú könyv és cikk szerzőjeként ismert amerikai újságírónő művéből. A könyv azért fon­tos. mert egyedülálló módon mutatja be. hogy a közép-kelet-európai zsidóság tömegeinek eltűnésével a térségben a zsidóság szinte kizárólag virtuálisan maradt csak fenn, azaz főleg a turistaipart támogatva él tovább az árnyéklét­re kényszerített zsidó múlt. A magyar zsidóság nem véletlenül maradt ki Gruber fontos könyvéből, ezen a tájon ugyanis a zsidóság még él. ellentétben a könyvben leírt halott kultúrával. Bár a könyv a messziről jött ember látásával szemléli a történteket, mondandója mégis, talán éppen ezért megszívlelendő.

Ruth Ellen Gruber

Vannak 400 év előttről, vagy akár a 20. századból származó és tipikusnak tekinthető történeteink arról, hogy ami­kor a zsidókat elüldözték, a helybeliek birtokukba vették házaikat és nem rit­kán egyéb ingóságaikat is; azaz bizo­nyos értelemben gyilkoltak is, meg örö­költek is”, írja Raphael Vago, a Tel-Aviv-i egyetem történésze. De vajon eszükbe jutott-e a történészeknek, hogy midőn a zsidókat elvitték és azok eltűntek, űr keletkezett?

Űr, amely talán sohasem tölthető be újra, még akkor sem, ha az örökösök már birtokba vették házaikat, bútorai­kat és ingóságaikat.

A holocaust, súlyosbítva a hideghá­borúval, a történelem legnagyobb és legfájdalmasabb folytonossági hiányát okozta a zsidóságban, légüres teret, ürességet, fekete lyukat, sohasem he­gedő sebet ütött, melynek hatása az európai gyilkos harcmezőknél jóval tá­volabbra terjed, s már messze nem csak azokról a közvetlen vesztesé­gekről szól, melyeket a zsidók és más kiirtásra ítéltek elszenvedtek.

A legújabb, irányzatok egyáltalán nem az első jelei annak, hogy Európa keresztény társadalma érdeklődést mu­tat a zsidók és problémáik iránt. A zsi­dó témák kortársi preferálása és a zsi­dó virtuális állapotok megteremtése – tudatosan vagy tudattalanul, – kísérle­tet jelent arra nézve, hogy ezt a folytonossági hiányt és következményeit kor­rigálják.

A zsidóság és a zsidó örökség emlé­kezete érzelmileg terhelt, mégpedig kü­lönféle okok miatt: a hivatalos háború utáni tabuk, a kormányok politikája, az elhúzódó antiszemitizmus, az őszinte veszteségtudat vagy pedig a bűntudat mind-mind segítették e terheltség kiala­kulását. A zsidókra és a zsidó közegre való jelen idejű emlékezés nem csak a múltnak, de olyan kortársi törekvések­nek is a szimbólumává válhat, mint a multikulturalizmus, a „hitelesség”, vagy a pán-európai eszmény, „Mi zsidók, Eu­rópa eltűnt faja vagyunk, legalábbis a nemzeti tudatban romanticizálnak és bölcsnek vélnek minket”, mondta nekem a klezmer zenész, Michael Alpert. A politikum, a személyesség és talán a vallásosság síkján belül ezekre a szimbólumokra reagál a jelen­ kor, és olykor segítenek nekünk eliga­zodni a mai világban. Emlékezet, vesz­teség, vágyódás és manipuláció által a zsidó tér, amint ezt Diana Pinto írja, még mindig létezik. Azzal, hogy tanul­mányozzuk, élvezzük, részt veszünk benne, feltámasztjuk, használjuk és olykor bálványt is gyártunk belőle, a „zsidó téma” univerzalizálódik. Azzal, hogy felélesztik, vagy legalábbis, hogy kísérletet tesznek erre, az utódok arra törekszenek, hogy azonosuljanak a zsi­dó identitással, de nem csak ezzel, ha­nem annak külsődleges formáival is. Bár, amit „életre keltenek”, az néha csak egy groteszkül eleven csontváz.

A virtuális zsidóság megnyilvánulásai, ennek mozgatórugói számosak és kü­lönfélék lehetnek. Ahogyan időben egy­re távolabb kerülünk a holocausttól, gyors változáson mennek keresztül. Pár­huzamosan azzal, hogy a posztkommu­nista országokban zajló demokratikus változások ismét normális mederbe te­relik a történéseket, a zsidók maguk használják ki a kedvező légkört arra, hogy kihangsúlyozzák pozitív identitásu­kat. Teszik ezt gyakorló zsidóként, vilá­gi zsidóként, tudatosan zsidó életet élő egyénekként, mint az egész társadalmat kreatívan gazdagító zsidók.

Zsidóknak és nem zsidóknak egya­ránt gazdag információk és oktatási anyagok állnak rendelkezésére a zsidó­ságról, a zsidó kultúráról és történe­lemről. Meglehet, hogy még mindig nem „normális” dolog zsidónak lenni Európában, de a történelmi zsidó jelen­lét elismerése, a zsidó történelem és tradíciók megismerése, a zsidó kultúra megbecsülése, a zsidó kultúrában való tevékeny részvétel sem abnormális már. A hangversenyek, kiállítások, könyvek, fesztiválok, viták és tanfolya­mok, amelyek az elmúlt években gom­ba módra szaporodtak, valóságos hi­ányt töltenek be, a nemrég még létező pótlására vállalkoznak. Zsidó történel­mi helyszíneket nemzeti kulturális em­lékműként tartanak számon, és elra­bolt vagy államosított zsidó tulajdono­kat szolgáltatnak vissza.

Ám a virágzásnak vannak árnyoldalai is. Sok zsidó szkeptikus, a filoszemitizmust és az antiszemitizmust ugyanazon jelenség két megnyilvánulási formájá­nak tartják. A nem zsidó mainstream számára gyakran könnyebb holt zsidók­kal foglalkozni, mint az élőkkel; leegyszerűsíteni, egzotikusnak tekinteni, vagy történelmi távlatból szemlélni. A zsidó kultúra, mondja a lengyel szocio­lógus Pawel Spiewak, azt kockáztatja, hogy „jelképekre és a konyhára reduká­lódik le”. Izolálva elveszítheti értelmét és így „csupán egyfajta folklórrá válik”, melyet az emberek felismernek vagy megjelölnek, mint „zsidó”, de anélkül, hogy mélyebben megértenék, vagy el­gondolkoznának sokszínűségén.

Valóban, a virtuális zsidó jelenség­nek gyakran kevés köze van a zsidók­hoz, inkább az adott nemzetre, mond­juk a lengyelre, az olaszra, a csehre, vagy a németre jellemző. A zsidó dol­gok ismerete, illetve a társadalom ré­széről feléjük irányuló rokonszenv sem gyógyír a társadalom minden betegsé­gére és a zsidókkal szemben elkövetett mulasztásra. A zsidósággal kapcsolatos felmérések mély tudatlanságról árul­kodnak; az előítéletek és a sztereotípi­ák az 1990-es évek végén még olyan or­szágokban is makacsul tartják magu­kat, mint Olaszország, Németország és Lengyelország, amelyek pedig (úgy egyébként) bővelkednek a zsidó kultú­ra megannyi „megnyilvánulásában”, színházi és zenei előadásokban, tanfo­lyamokban, és könyvekben. Az iskolai oktatást súlyos mulasztás terheli azért, mert elmulasztották feldolgozni a zsidó problematikát a holocaust tapasztalata­it is beleértve.

Még a felületes érdeklődés is eszkö­zül szolgálhat arra, hogy megszabadítsa a zsidókat az őket körülvevő mítosztól, és megteremtsen egy kevésbé tudatlan és – remélhetőleg – nyitottabb, toleránsabb társadalmat. Még olyan divatos je­lenségek, mint a „Salom-őrület a Cseh Köztársaságban (a nem zsidókból álló Salom zenekarról van szó, a ford.), a „zsidó” kávéházak Lengyelországban, vagy a klezmer dalok népszerűsége Né­metországban is utat nyithat a zsidóság autentikus tartalmának mélyebb megis­merése irányába. Ám nem minden CD-t vásárló, hangversenyre járó, vagy zsidó múzeumot, kiállítást megtekintő fo­gyasztó használja fel érdeklődését a mélyebb megértés eszközeként, éppen ellenkezőleg. De azok számára, akik hajlandóak arra, hogy elmélyüljenek, a „zsidó sikk” és a popkultúra fontos kiindulási pontként szolgálhat.

Bizonyos mértékig ezt igazolja Moni Ovadia olaszországi hatása. Az 1990-es évek elején Ovadia szinte az egyedüli olasz előadóművész volt, aki kimondot­tan zsidó műsorral lépett fel az olasz nagyközönség előtt. Eltekintve többér­telműségétől, stílusa és előadásmódja szíven ütötte az olaszokat és – az egye­temi oktatást is beleértve – katalizálta a növekvő érdeklődést. Az 1990-es évek második felére Ovadia tevékenysége olyan közeg létrehozásához járult hoz­zá, melyben természetesnek hatott a nagyszámú más, zsidó és izraeli kulturá­lis és tudományos „termék” (publikáci­ók, művészeti előadások etc.) megjele­nése. Mindezzel a zsidó identitás, élet és kultúra szélesebb spektrumának a bemutatása vette kezdetét.

Ebbe a kategóriába esik az 1997-es díjnyertes film, a La vita é bella (Az élet szép), Roberto Benigni alkotása. Tel­jesen világos a számomra, hogy Ovadia nélkül Benigni nem csinálta volna meg ezt a filmet. A nem zsidó Benignit Ova­dia „tiszteletbeli zsidóként” dicsérte meg a munkájáért. Az Olaszországban és másutt folyó viták a körül forogtak, hogy vajon Benigni nem banalizálta-e a holocaustot azzal, hogy az eseményt pusztán egy tragikomédia keretének te­kintette. Van egy rendkívül fontos, és gyakran figyelmen kívül hagyott té­nyező, hogy zsidó főhősét, Guidot, Be­nigni átlagembernek, olasznak ábrázolta és nem neurotikus New York-i Woody Allen-nek, közép-európai kávéházi entellektüelnek, harcedzett izraelinek, esetleg kaftános, és jiddisül beszélő stetl-lakónak. Az élet szép tehát haté­kony és népszerű ellenszerét nyújtja a zsidókról és a judaizmusról alkotott tár­sadalmi sztereotípiáknak, éppen ellen­tétben azzal, ahogyan az a médiából, a szórakoztató iparból, sőt, furcsa mó­don, még magából Ovadiából is „árad”.

A jelenség, amelyről könyvemben beszéltem, állandó változásban van és számos helyen még mindig újszerűnek hat. További fejlődése és végleges ha­tásai még nem beláthatóak. A kérdések, amelyeket feltettem és a rájuk adott válaszok még mindig nagyon is nyitottak. Mégis azt gondolom, hogy a zsidó téma egyre egyetemesebbé válik. Ha nem is nagyszámú a zsidóság, de azért a zsidó örökség – a társadalom döntő és meghatározó részére hat és hatni fog – a legkülönbözőbb szinte­ken. A 2000 szeptemberében megtar­tott első Zsidó kultúra Európai Napja ezt nagyon meggyőzően igazolta. Ahogy már láttuk, helyi klezmer csopor­tok tucatjai tűntek fel, nemcsak azért, hogy megjelenítsék a múlttal való szim­bolikus megbékélést, hanem, mert ezek az együttesek egyszerűen szeretik a zenét. Ezek a zenekarok egyre inkább a sajátjuknak érzik ezt a muzsikát, a személyes kifejezés és interpretálás, a „világbeat” multikulturális repertoárjának széles spektruma épp olyan magától értetődő tárgyának, mint bármilyen más zenét.

De „jó-e ez nekünk zsidóknak”, ahogy a régi mondás járja? Ha bizonyos fenntartásokkal is, egészében véve azt mondanám, igen. Az európai lakosság nem kis hányada elkezdett valamit megtudni arról, kik is valójában a zsidók, és ráébredni arra, hogy a zsidóság és a zsidó kultúra gazdag és nélkülözhetetlen része a saját történelmüknek. Maguk a zsidók pedig, különösen a posztkommunista államok kialakuló közösségei, sokféle módon profitáltak az új légkör szellemiségéből.

A zsidókban egyre jobban tudatosodik, hogyha ők maguk nem veszik a kezükbe a dolgokat, a „zsidó témát” elorozhatják tőlük és a zsidó kultúra helyébe zsidó termékek kerülnek. Lényeges annak a hangsúlyozása, hogy a zsidók és a zsidó kultúra nem egyszerűen poros vagy szentségként tisztelt múzeumi ereklyék. Élő zsidó dimenzió hiányában a virtuális zsidó világ steril sivataggá válhat, a kísértet járta zsidóság senki földjévé. A zsidók egy része hozzáfogott ahhoz, hogy felmérje, mit hoz számára a jelenség jövője, és aktívan vesznek részt ebben; a zsidó szervezetek pedig stratégiák kidolgozásával próbálkoznak.

A jövő kulcsa az ezekre a problémák­ra adott válaszokban rejlik. De ezek a válaszok, reakciók is változáson men­nek át. „Ez attól függ, hogy hogyan jele­nítjük meg a problémát”, mondta az an­gol tudós, Jonathan Webber, az 1999 februárjában, Párizsban megtartott kon­ferencián, melynek témája a 21. század zsidó kultúrája volt. „Különbség van a hivatalos, létező judaizmus és a zsidók valóságos élete között. És van egy kép­zelt, a semmiből kreált judaizmus is. Hogyan képviseljük a zsidó kultúrát mi zsidók, magunk felé, a nem zsidók felé, és a média felé? Vegyünk benne részt, vagy csak nézői legyünk?” De nemcsak erről van szó, figyelmeztetett Webber. „A zsidó kultúra megjelenése, megjele­nítése és értelmezése maga is állandó mozgásban van. A zsidó kultúra úgy vál­tozik, hogy illúzió lenne minden egyol­dalú ábrázolás”.

Várnai Pál fordítása

* Ruth Ellen Gruber: Virtually Jewish. Reinventing Jewish Culture in Europe, University California Press. Berkeley. Los Angeles-London. 2002.

Címkék:2002-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

2002. márciusi szám

Summary Bognár Sándor: A magyar hatóságok mentegetéséről szó sincs Csáki Márton: Kimutatás - Magának ahhoz mi köze Kardos Péter: Deszka...

Summary

Summary In our previous issue we wrote about the demonstration organized on the anniversary of the liberation of the ghetto...

Close