Szombat előfizetés 2017

Csillag a bocskain

Írta: Rónai András - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Rónai András

Rónai András 1932-ben született Budapesten. Tízéves korában lépett először a világot jelentő deszkákra, Lakner bácsi gyermekszínházában. 15 évesen játszotta el a Valahol Európában c. világhírű magyar film Ficsúrját.

1949 óta Izraelben él, ahol a Nemzeti SzínházHabima – vezető művésze. Az új hazájában és itthon is több­szörösen kitüntetett művész közel kétszáz színházi szerepet játszott el, és negyven izraeli, amerikai és német filmben szerepelt.

1948-ban, egy szép napsütéses téli dél­előtt, összetalálkoztam a Körúton Szir­tes Lászlóval, a Valahol Európában rendkívül keménykezű, de mindenki ál­tal tisztelt, közszeretetnek örvendő gyártásvezetőjével. Elegáns, precíz em­ber volt. Még a mindig friss, élesre va­salt overalljait is naponta váltotta. Ak­koriban színes nejlon óraszíj volt a di­vat. Azokat is munkaruhái színéhez passzítva cserélgette. Még az egy teljes hónapig tartó külső felvételek alatt is már kora hajnalonként frissen borotvál­va ellenőrizte, hogy mindenki a helyén van-e. Ezt a fegyelmet másoktól is meg­követelte. Mint egy valóságos generális, pedig csak egy nemrég hazatért munka­szolgálatos volt. Engem a rendező Radványi Gézától kezdve az egész stáb elkényeztetett, kivéve Szirtest. Még a kö­szönésemet is alig viszonozta. Ez így ment a szintén egy hónapig tartó belső felvételek alatt is a Hunniában. Nem ér­tettem, minek köszönhetem ezt a hidegséget. Egy véletlen körúti találkozás alkalmából megtudtam. Mint kiderült, végig haragudott rám. Megkérdezte, mit keresek itt. Elmeséltem, hogy köz­ben magántanuló lettem, ezért nem va­gyok iskolában, és hogy a New York pa­lotában volt valami elintéznivalóm. Er­re ismét feltette a kérdést, de mit keres itt? Kár a maga tehetségét ebben a rendszerben elpazarolnia. Vándoroljon ki Palesztinába, magából ott egy kiváló héber színész válik. Sarkon fordult, és elsietett. Nem jutottam szóhoz. Azt se tudtam, hogy héberül egyáltalán be­szélnek, nemhogy színházat játszanak. Azt hittem, hogy ezen az ősi nyelven csak imádkozni lehet…

Négy hónappal később, 1949 már­ciusában elhagytam szülőföldemet.

Még röviddel disszidálásom előtt Várkonyi Zoltán, aki akkor a Művész Szín­házat igazgatta, meghívott Gáspár Mar­git A Boldogság szigete c. darabjának egyik kamaszszerepére, Fábry Zoltán rendezésében, Kiss Manyival a fősze­repben. Vagy két héten keresztül pró­báltunk ragyogó hangulatban, a leendő siker biztos tudatában, míg egy szép délelőtt a sötét nézőtérről feljött a szín­padra Várkonyi, megállította a próbát, és megszólalt:

Gyerekek, ez egy norvég darab.

Hogyhogy? – kérdeztük.

Oszlóban van.

Ezzel levette a darabot a műsorról.

Ki tudja, ha az előadást bemutatjuk, pláne ha még sikere is lett volna, talán már nem is sikerül illegálisan elhagy­nom Magyarországot. Az, hogy otthon nem csináltam volna karriert, bizonyos. Képtelen lettem volna évtizedeket vé­gighazudni. Az is igaz, hogy Izraelben, ahol nyíltan vallhattam politikai nézete­imet, ezekkel – a színház lassú, de biz­tos, egyirányú politizálódási folyamata következtében – enyhén szólva nem­igen szimpatizáltak. A különbség csak annyi, hogy Izraelben, ellentétben a kom­munista Magyarországgal, nem a rend­szer írja elő a színházak műsorpolitiká­ját, hanem éppen a hatalom szellemé­vel szemben álló, „széplelkű” rendezők és művészeti igazgatók javarészt erő­sen kormányellenes, sőt néha úgy tűnt, hogy szinte államellenes vonala vált do­minánssá. Ez a folyamat abban a má­sodpercben kezdődött, amikor a közel harmincéves munkapárti egyeduralom után pártom vezére, Menachem Begin vette át a hatalmat. Politikailag én vál­tam a szakma fekete bárányává, de ek­kor már nem volt könnyű megingatni a pozíciómat. Magyarországon feltételez­hetően Recskre internáltak volna, itt legfeljebb nem játszottam el a Lear ki­rályt. Szerencsémre azonban, mielőtt ez a szélsőbaloldali mazochista járvány odáig fejlődött, hogy még a klassziku­sokba is becsempészték a propalesztin vonalat, eljátszottam, ami szép és jó.

Elutazásom előtti délelőtt elbúcsúz­tam Lakner Lilitől, némán megálltam előtte. Rögtön megérezte, mi járatban vagyok, csak annyit mondott, hogy jár­jon sikerrel.

– Biztos vagyok benne, hogy majd ott is feltalálod magad. Csak sikerüljön ép­ségben átjutnod…

Estefelé taxit béreltem két órára. El­búcsúztam imádott Pestemtől, minden­hova ellátogattam, ahova jó vagy rosszabb gyerekkori emlékeim fűztek. Hogy is mondta Petőfi? „Minden régi, kedves helyet bejár…” Végül akkori so­ros szerelmemnél kötöttem ki, a Szép utcában. A búcsúzás hajnalig húzódott. Egy portréképet adott emlékül, és a há­tára Paul Geraldy Véletlen c. verséből idézett néhány sort.

Ha nem ismertük volna egymást kedvesem,

Ez is előfordulhatott volna,

Lásd, mit tett a sors érette, érzed?

Hogy így szeressünk,

És mi legyünk ezek…”

Panni, Bp., 1949. március 13.

Szombathelyet elhagyva, a befagyott szántóföldeken, jeges, nehezen járha­tó, erdei ösvényeken át a hosszú gyalogutat jobban bírtam, mint idősebb útitársaim. Két határon át, ugyanis Ausztriában, a magyar-osztrák határ letarolt övezetén átfutva, vad, harsány kutyaugatás kíséretében, és a kivilágí­tott őrház mellett lévő kis fahídon láb­ujjhegyen átosonva – nehogy feléb­resszük a határőröket -, a szovjet zóná­ba kerültünk. Már hajnalodott. Szapo­rán szedtük a lábunkat, hogy még mi­előtt teljesen kivilágosodik, elérjük a határ mellett kezdődő hegyvonulat vég­telen erdőségének első fáit, ahol egész nap dekkoltunk, és csak éjszaka mer­tünk, szovjet járőröktől tartva, az or­szágúira merészkedni. Összesen két éj­szakán keresztül vagy 80 kilométert gyalogoltunk, amíg eljutottunk a szov­jet-angol zóna határáig. Persze ott is vagy fél kilométernyi letarolt terepen kellett, ahogy csak bírtunk, lelkünk sza­kadtáig, átrohannunk. Jóformán utolsó erőnkből, nagy nehezen átvonszoltuk magunkat a zónahatárt képező, ijesz­tően mély medrű patak felett, vezetőnk által már valamelyik előző útján a másik oldalra előre átdöntött, vastag fatörzsön keresztül. Végre az angol zónába kerültünk, ahol – a szovjet oldallal ellentétben – sűrű fenyves várt bennün­ket. Az angolok, úgy látszik, nem tartottak attól, hogy onnan bárki a szovjet zóná­ba szökhet. Lehevertünk egy fél órára. Kicsit kiszu­szogtuk magunkat, majd felkecmeregtünk, és elin­dultunk az egy kilométer­nyire fekvő Fürzenfeld irá­nyába. A rövid pihenő után alig bírtam felszedelőzködni. Lábam valósággal beda­gadt a nadrágomba. Kerek négy órát tartott, amíg sikerült elsántikálnom a faluig. Úgy látszik, az a tény, hogy vég­re szabad lettem, fizikumomra is kiha­tással volt. Már nem volt sietős a dol­gom. Megbeszélésünk szerint a többiek a község első, útba eső kocsmájában vártak. Mint egy kiszáradt torkú, szom­jas vad, rávetettem magam az első kor­só jéghideg sörre. Busszal érkeztünk Grazba, az angol zóna fővárosába. Ott vettem először hasznát zsidóságom­nak. A Joint zsidó segélyszervezet jó­voltából azonnal a város legfinomabb szállodájában helyeztek el. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, 36 órán keresz­tül, megszakítás nélkül aludtam. Még arra sem emlékszem, hogy közben szükségleteimet végeztem volna. Min­denesetre a finom, puha ágy szárazon maradt.

A Nemzetközi Vöröskereszt segítsé­gével rövidesen a festői szépségű, ma­gasan fekvő Admont városka melletti hontalanlágerbe kerültem, ahol több száz magyar, úgynevezett nyugatos csa­lád, és vagy kétszáz lengyel zsidó me­nekült várt repatriálásra, illetve valame­lyik nyugati országba való bevándorlás­ra. (…)

Miután pesti létemre egy mukkot sem beszéltem jiddisül, a lengyelek alig akarták elhinni, hogy én is Ábra­hám ősapánk leszármazottja vagyok. Ott határoztam el véglegesen, hogy Izraelbe vándorolok. Világossá vált előt­tem, hogy az az egyedüli hely a földke­rekségen, ahol sohasem válhatok is­mét másodrangú állampolgárrá, sem faji okokból, sem pedig társadalmi helyzetemből kifolyólag, és ha bármi­kor ismét az életemre törnének, fegy­verrel a kezemben megvédhetem ma­gam. Mielőtt vonatra szálltam Olaszor­szág irányába, nehogy elfelejtsem a Kárpát-medence zamatát, az utolsó éj­szakát egy tizenöt éves vajdasági kis­lánnyal töltöttem.

Bari olasz kikötővárosban hajóztam be, a kétszáz fő befogadására alkalmas, de ez esetben ötszáz személyt döcögve a hátán cipelő, Ejlat elnevezésű, akkor már izraelivé vedlett ócska propellerre. A túlzsúfolt bárkán igen szerény volt az ellátás. Rögtön jelentkeztem pincér­nek, így jutalmul az öt napig tartó úton végig ehettem-ihattam. Nem is kaptam – az utasok többségével ellentétben – tengeri betegséget. A haifai kikötőbe péntek hajnalban futottunk, helyeseb­ben döcögtünk be, több más újbeván­dorlókat szállító hajóval együtt. Akkor találkoztam először a vallási korlátozá­sokkal, ugyanis nehogy megszentségtelenítsük a szombatot, csak vasárnap reggel léphettünk a „Szentföldre”. Mi­után Izrael már az egy évvel azelőtti születésétől kezdve demokratikus, nem pedig felekezeti államformájú lett, nem értettem meg, hogyan lehetséges, hogy a szombat betartása még a forró­ságtól áthevült hajókon, ragadva az iz­zadságtól, türelmetlenül várakozó új­bevándorlók minél gyorsabb partra szállításánál is fontosabb. Szerintem a hibát Izrael első miniszterelnöke, David Ben Gurion követte el azzal, hogy a val­lásos pártokkal koalícióra lépett, hogy ezáltal a szétszóratásban, de főleg Ame­rikában élő, vallásos zsidóságot köze­lebb hozza a fiatal államhoz. Olyan val­lási korlátozásokat fogadott el, mint pl. a szombati tömegközlekedés betiltása, a polgári házasságok eltörlése, a szállo­dák kizárólagosan kóser konyhája, de nem utolsósorban a jesivanövendékek katonai szolgálat alóli felmentése stb. Mindezen a mai napig sem változtattak, pedig a zsidó állam megálmodója, a bu­dapesti születésű Herzl Tivadar ezt nem vette számításba. Ő azt hirdette, hogy a zsidó az egyetlen olyan vallás, amely egyben nemzet is, ami viszont nem kö­telezi a nemzetet arra, hogy betartsa a vallási előírásokat. Új embertípusról ál­modozott. Olyanokról, akik földet mű­velnek, ipart űznek, és ha kell, maguk védik meg hazájukat. Ez egyértelműen sikerült is. Egyébként a magam részé­ről tisztelem, sőt irigylem is azokat, akik hinni képesek, de ne avatkozza­nak be az én életmódomba. így gondol­kodik Izrael lakosságának javarésze is. A többség ugyanis nem szombattartó. Ami a tömegközlekedést illeti, akinek nincs kocsija, autóbusz vagy vonat he­lyett iránytaxival bárhova eljuthat szom­baton is. A házasságkötés sem problé­ma, aki nem óhajt felekezeti esküvőt, egyszerűen elutazik párjával a közeli Ciprusra vagy bármelyik európai or­szágba, és polgári házasság révén ott fogad örök hűséget szíve választottjá­nak. Egyébként az országban óriási la­kodalomkultusz tombol. Az esküvőket direkt erre a célra tervezett, hatalmas, ragyogó, léghűtéses luxustermekben tartják, általában sok száz vendéget hívnak meg. Még a vékonypénzűek kö­zül is egyesek néha egy fél életen ke­resztül csak azért gürcölnek, hogy ilyen, szerintem fölösleges cécóval kí­sérjék a hüpe alá csemetéiket.

Már törzsőrmesteri rang díszelgett egyenruhámon, amikor egyik este betévedtem (nem véletlenül) a Ramat Gan-i Eden bárba. Akkor még érvényben volt az angol mandátum idejéből örökölt rendelet, hogy éjjeli lokálba altisztnek vagy közkatonának belépni tilos. Ez ki is volt függesztve minden bár vagy mu­latóhely bejáratára. Én este nyolckor léptem be a lokálba, abban a biztos tu­datban, hogy ilyenkor alig akadnak ven­dégek. A helység valóban tátongott az ürességtől, csak a bárpultnál ült, nem több és nem kevesebb, mint egy tábor­nok, személyesen. Földbe gyökerezett a lábam, meglepetésemben szinte meg­dermedtem. Ilyen magas rangú tisztet addig még nem is láttam személyesen, legfeljebb a filmhíradókban. A magyar származású tulajdonos, Kaufmann úr, bátorítóan odaszólt:

Művész úr, fáradjon be nyugodtan.

Mire a generális is ékes magyarsággal megszólalt:

Csak gyere be bátran, fiacskám, ülj le ide mellém. Mit iszol?

Koccintottunk. Ebben a percben kez­dődött életem egyik legmélyebb barát­sága Salom Eset tábornokkal, Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke és had­ügyminisztere katonai tanácsadójával, a vezérkar haditervező osztályának fő­nökével, egészen az 1967-ben, arány­lag fiatalon bekövetkezett haláláig. Többek szerint az ország sorsa iránti aggódása miatt kapott szívrohamot. At­tól tartott, hogy még nem vagyunk kel­lőképpen felkészülve az arab államok által ránk kényszerített háborúra, amit az általa készített tervek alapján, a sok­szoros túlerő ellenére hat nap alatt nyertünk meg, a történelemben egye­dülálló bravúrral.

A generális Fritz von Eisenstadt né­ven jött a világra, a burgenlandi Kismar­tonban. Édesapja osztrák vezérkari ez­redes volt, édesanyja pedig a gyulai Reisner báró lányaként látta meg a nap­világot a Viharsarokban. Fritz, a bécs­újhelyi katonai akadémia kadétjaként, nyári vakációit nagyszülei gyulai birto­kán töltötte. Innen a tökéletes magyar­ja. Egyébként a szülői házban – érde­kes módon – a német és a magyar mel­lett inkább az angol volt használatos. A hadnagyi rangot 1938-ban, a német bevonulás, az Anschluss napjaiban tűz­ték a vállára. Így automatikusan a III. Birodalom tisztje lett. Ezután fél éven át a Wehrmacht egyenruhájában, sapká­ján a horogkeresztes német sassal dí­szelgett. Közben feleségül vette a bécsi zsidó hitközség elnökének, dr. Strickernek – akiről ma utca van elnevezve Tel-Avivban – a lányát. Később, édesapjá­nak I. világháborús hadi érdemeire va­ló tekintettel a Gestapo az egész családot áttette a svájci határon. Apósa nem akarta otthagyni nyáját, és Bécsben maradt. El is pusztult velük együtt. Fritz Zürichből Angliába vette az irányt, majd hónapokon belül ő lett az angol hadsereg egyetlen új német útlevéllel bíró tisztje. Tüzérszázadosként kezdte a világháborút, amit Kolonelként (ezre­des) mint divízióparancsnok sikerült befejeznie.

Fritz valóságos zseni volt. Később Iz­raelben a „hadsereg eszesként emle­gették. nemcsak a hadászatnak volt el­ső rangú szakértője, de általános mű­veltsége is messze meghaladta a jó átlagot. Még olyan kérdéssel sem lehetett zavarba hozni, hogy pl. hogyan kezdő­dik Shakespeare VI. Henrikének har­madik ciklusában a II. felvonás első ké­pe. Azonnal, szóról szóra elhadarta an­golul. A kontrasztok embere volt. Gyak­ran mulatott a régi tel-avivi, Vén diófa nevű, hangulatos magyar vendéglőben, és ilyenkor elhúzatta kedvenc magyar nótáit, amelyeknek a szövegét ponto­sabban suttogta a prímás fülébe, mint sok magyar, profi nótaénekes. Ahány­szor a „Csak egy kislány van a vilá­gon…”-ra került sor, úgy tűnt, mintha könnybe lábadt volna a szeme. Csak később értettem meg, hogy miért.

Két évvel a háború után kinevezték az ausztriai angol zóna vezérkari főnö­kévé. Ebben a minőségben többször hozott elé az angol katonai rendőrség elfogott náci bűnösöket, akikkel kizáró­lag tolmács útján, angolul beszélt, de ha ezek a rájuk jellemző pökhendiséggel, pimaszul válaszoltak kérdéseire, hirtelen németbe csapott át, és káromkodásözönt zúdított rájuk, eredeti oszt­rák dialektusban. Ezek után, megrökö­nyödésükben, mindent bevallottak.

Grazban, az angol zóna fővárosában, természetesen minden kényelme meg­volt, csak egyvalami hiányzott nagyon az ezredes úrnak, mégpedig a jó ma­gyar konyha. Ki tudja, talán Magyaror­szág közelsége hozta meg az étvágyát. Villámlátogatást tett egy közeli, Admonthoz ha­sonló hontalanlágerben, ahol tudta, hogy sok nyugatra me­nekült magyar honvédet he­lyeztek el, családostól. Sorakozót rendelt el. Ott állt előt­te vigyázzban, a magas rangú vendég váratlan megjelenésé­től meghökkent, egész testé­ben reszkető, meglehetősen lerongyolódott, ötszáz ma­gyar katona.

– Aki főzni tud, három lé­pést előre! – kiabálta Fritz magyarul, a tömeg nagy meg­lepetésére. Mind az ötszázan előreléptek. Fritz hangosan elnevette magát, majd min­den átmenet nélkül átváltott ízes magyar káromkodásba. Amikor a parancs másodszor is elhangzott, „csak” négyszá­zan léptek előre, mire ő a sok közül, csak úgy, szimatra kiemelt a sor­ból egy idősebb törzsőrmestert, akit fe­leségével és ragyogó szép lányával, An­namáriával együtt azonnal kocsiba ülte­tett és elszállíttatott a rezidenciájára. Olyan odaadóan dolgozott az öreg törzs, hogy még a főnök angol tiszti­szolgáját is kiszolgálta. De ami a leglé­nyegesebb, valóban istenien főzött. Még házi kisüstit is készített a vezérkari főnök kedvéért. Ugyan nem volt benne az angol tiszti kódexben, Fritz mégis egy csapásra beleszeretett Józsi tör­zsőrmester tizennyolc éves kislányába. Ezt az idillt csak Izrael titkos kiküldött­jei zavarták meg, akiknek sikerült rábe­szélniük az angol ezredest, hogy sür­gősen látogasson el az akkor még Palesztinának nevezett Izrael földjére, ahol maga Ben Gurion várja, aki sokat hallott rendkívüli képességeiről. Fritz azonnal kivett egyheti szabadságot, ta­lálkozott „az öreggel” (így nevezte Ben Guriont az egész ország), aki nem so­kat teketóriázott, s még válaszra se várva, helyben kinevezte katonai tanács­adójává. Napokon belül egyenruhát váltott, és többé vissza sem tért a Brit Birodalom szolgálatába. Izrael Állam ki­kiáltása után Ben Gurion személyesen fordult az angol miniszterelnökhöz, hogy függesszék fel az akkor már hebraizált, Salom Eset névre hallgató volt angol ezredes – izraeli dandártábornok – „katonaszökevénnyé” nyilvánítását.

Amikor 1962-ben először mentem Magyarországra, Fritznek csak egy kéré­se volt hozzám, hogy kutassam fel An­namáriát. Vezetéknév hiányában ez saj­nos nem sikerült, aminek, bármennyire fájt a szívem, mégis titokban örültem – mert ha a kislányt megtalálom, ez felbolygathatta volna Fritz harmonikus há­zasságát.

Fritz egyik legközelebbi barátja és munkatársa az Izraeli Véderő történé­sze, a szintén osztrák származású dr. Jiszraél Beér alezredes volt. Gyakran jártunk hármasban annak a szállodá­nak a kis drinkbárjába, ahol régen mint liftesfiú jeleskedtem. Egy szép napon Fritz meglátogatta dr. Beért otthoná­ban, és miközben barátja még borot­válkozott, gazdag könyvtárában böngészgetett. Kihúzott egy könyvet, és megdöbbenten vette észre a tintával írt jegyzeteket a könyv margóján. Igen el­csodálkozott, úgy tudván, hogy a törté­nész szintén a bécsújhelyi katonai aka­démiára járt, ami nehezen volt össze­egyeztethető ezzel a kulturálatlan mód­szerrel. Ez szöget ütött a fejébe. Fritz másnap berendelte jó barátját hivatalá­ba, és jóformán kifaggatta ennek az aránylag jelentéktelen, apró, de gyanús rendellenességnek az alapján, a Wie­ner Neustadtban eltöltött évei körülmé­nyeiről. Melyik ezredhez tartozott, ki volt a századparancsnoka, hányán és kik voltak a szakaszában. Mit tesz is­ten, dr. Beér éppen Fritz ezredének pontos adatait magolta be. Fritz nem sokat teketóriázott, megnyomott egy pi­ros gombot az íróasztalán. Jó barátját már a katonai rendőrség tisztjei kisér­ték ki szobájából. A nyomozás során azonnal bevallotta, hogy ideológiai okokból árulta el új hazáját, és a bécsújhelyi mese csak álcának szolgált.

Szovjet kém volt. Hogy ellentmondásos alak volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a börtönben könyvet írt Izrael biztonsága címmel, néhány évvel később a rácsok mögött adta vissza lel­két Sztálin elvtársnak.

Ennek a rendkívül különleges életútnak van még egy nehezen megfejthető, felhőkbe burkolt pontja. Fritz édesap­ja, a volt osztrák ezredes egycsillagos amerikai tábornokként az Egyesült Álla­mokban hunyt el. Barátom sohasem fejtette meg előttem ezt a rejtélyt, csak a házukban használatos angol nyelv en­gedett halványan következtetni valami­re, ami úgy látszik, örök titok marad.

Fritz mesélte, hogy gyulai nagyszülei­nek egy malmuk is volt a városban, amit máig Reisner-malomnak hívnak. 1990-ben, amikor a békés megyei Jó­kai Színházban rendeztem, feleségemmel együtt meg is találtuk a malmot. Bármilyen furcsán hangzik, de meglett ember létünkre, szentimentális lelkek lévén, a malomépület előtt három per­cig könnyes szemmel, vigyázzban áll­tunk, nagy barátunk emlékére.

* Csillag a bocskain címmel januárban, az Aura Könyvkiadó gondozásában jelenik meg a szer­ző memoárja, amelyből részletet közlünk.

Címkék:2004-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az ezredvégi honi zsidóság önképe

Karády Viktor Az ezredvégi honi zsidóság önképe (Zsidók a mai Magyarországon. Az 1999-ben végzett szociológiai felmérés eredményeinek elemzése. Szerkesz­tette: Kovács...

Könyvmoly

Könyvmoly A zsidósággal foglalkozó kiadványok fo­lyamatosan bővülő kínálata ugyan nem beláthatatlan, mégis nagy nehézségek elé állítja a könyvmolyokat mind az...

Close