Az én újévem

Írta: Róna Aser - Rovat: Archívum

Róna Aser

Az én újévem

Az ember úgy van vele, hogy egészen sokáig csak tanul, aztán egyszer csak elkezd tanítani. Velem is egészen furcsáin esett, hogy egy iskolába csöppentem. Zsidó iskolába, persze, de ez most lényegtelen. Belegondolva, végül is majd húsz évig egyfolytában csak tanultam, most meg újra itt vagyok, ahol az egész elkezdődött: az általános iskolában. Nem ugyan­olyan szinten, hiszen közben történt ez-az, de mégis, a hely­szín, hogy azt ne mondjam, a díszlet ugyanaz, ahogy ezt Naomi Semer olyan gyönyörűen megénekelte az Eukaliptuszliget című dalában:

Teltek a tavaszok, fél évszázad elmúlt

és a fekete fürtök őszbe csavarodtak időközben.

De a Jordán-parton

mintha mi se történt volna,

maradt a csönd és maradt a díszlet:

az eukaliptuszliget

a hidacska, a csónak,

és a vízen lebegő sós illat.”

Nos, ezt éltem át, belépve az iskolába. A filozófia több időfogalmat ismer, létezik körkörös, ciklikus, visszatérő időfelfogás, és van lineáris, előrehaladó időszemlélet is. A nyelv csodálatos segítség abban, hogy ezt megragadhassuk. A héber sáná „év” szó másik jelentése „változás”. A chódes „hónap” szó azt is jelenti „új”. A körkörös és az egyenes vo­nalú szemléleteket egy harmadik felfogás ötvözi: ez a spirá­lis idő gondolata. Különösen éreztem magamat, amikor a fi­lozófiai előadások elvont fejtegetései után a saját bőrömön tapasztaltam meg azt az érzést, milyen az: ugyanott állni, mégis másképpen tekinteni a világra, egy kör befejezése után ugyanazt a kezdetet egy más nézőpontból látni.

És mélyen elgondolkoztam azon, hogy talán én is új életet kezdek. Valahogy most értettem meg, hogy ez nem lehet vé­letlen. Ebből látszik, hogy Isten nagyon értette a dolgát, hogy éppen ősz elején teremtette a világot. Keresve sem találni megfelelőbb alkalmat a „lelki számvetésre” és a „megtisztu­lásra”; ezek voltaképpen az „újrakezdés” szinonimái. Ennél az ember sem tudott jobbat kitalálni, pedig az ember aztán számos alkalommal hitte azt magáról, hogy jobbat tud kita­lálni, mint Isten.

Ezért kezdődik ilyenkor az iskola. Újabb bizonyíték amel­lett, hogy az ember más, mint az őt körülvevő természet. Mi­közben a flóra és a fauna téli álomra készülődik, az ember a kezdeten mereng. Mialatt ez a gondolatsor lepergett előttem, már én is az óráimra készültem. Amikor azt terveztem el, hogy miként beszélek majd arról, hogy az évközben egymás ellen elkövetett sértéseket Isten nem bocsáthatja meg, csak a sértett kiengesztelésével oldhatóak föl, nehéz helyzetben éreztem magam. Immár tizenegy éve töltöm a nyaraim egy részét Szarvason; mindig szerettem volna úgy érezni, hogy a gyerektábor egy kis sziget, ahová nem hallatszik be a kinti vi­lág zaja, és ahol énnekem sem kell mindig „felnőttnek” len­ni. Az utolsó pár évben egyre kevésbé éreztem magam ott­hon Szarvason, míg idén végre megszületett az elhatározás: ez volt az utolsó. Az ok: ahogy durvult a külső világ, úgy vál­tak egyre elviselhetetlenebbé a táborozó gyerekek. Meg kel­lett értenem, hogy bent ugyanaz van, mint kint – legfeljebb kicsiben. 1990-ben a romlott majonéz és a hasmenés volt a tábor fő ellensége. Az elmúlt három-négy évben sokasodtak a dohányzó gyerekek, és az utolsó évben már oda kellett fi­gyelni arra is, nehogy drogot hozzanak a táborba. És ha pa­naszkodtam, a válasz ez volt: „Hja, kérem, ilyen a világ!” Eb­ben a világban, ahol a jogos – vagy vélt – sérelmet azonnali, szigorú megtorlás követi (lásd: leszámolások, akciófilmek), akkor hogyan tanítsam azt egy általános iskolai negyedik osz­tályban, hogy elül hónapban mindazoktól bocsánatot kell kérni, akiket az év folyamán megbántottunk?! És mégis, sze­rintem, meg kell nekik tanítani. Mert kell, hogy halljanak ró­la. Az ember úgy áll a dologgal, hogy vagy addig mondanak neki valamit, amíg megcsinálja, vagy megvárja, amikor már nem kötelező a dolog, és akkor magától, csak azért is. So­sem lehet tudni, hátha mégis jó lesz valamire. így volt ez a gimnáziumi kötelező olvasmányokkal is, amelyekről – akkor – a könyv fülszövege alapján írtam (egész jó) olvasónaplót. Aztán az érettségi után annak rendje és módja szerint elol­vastam őket. Magamtól.

Három barátnő például kibékült. Nem vagyok annyira hiú, hogy azt képzeljem, miattam, az én hatásomra. De ha csak egy kicsi lökést adtam nekik azzal, hogy elmeséltem: ha valaki odajön hozzám, hogy kiengeszteljen és szándéka tiszta, köte­lességem megbocsátani neki, már érdemes volt tanárnak áll­ni. Ez gyönyörű dolog. Mert hiszen érthető: a megbocsátás is két oldalt feltételez, mégis megindító ezt az életben tapasztal­ni. Ilyenkor hálás szerep a tanáré. Olyan, mint egy társadalmat irányítani kicsiben. Egy kicsit „Isten” ilyenkor az ember, és ér­zi, hogy Neki sincs könnyű dolga. Vagyis, ha a gyerekek akár tíz-húsz év múlva emlékeznek majd erre vagy arra, amiről az órákon szó esett, akkor már megérte a fáradozás. És ha egyszer, mint most én, rádöbbennek arra, hogy egy kiindulópont­hoz értek vissza, akkor, reméljük, lesz bennük annyi kurázsi, hogy szembenézzenek azzal, amin változtatni kell.

A zsidó vallás (még akkor is, ha hazabeszélek) egyik rop­pant pozitív vonása éppen az, hogy egy ilyen alkalmat kínál fel minden évben: Ros Hásánát. A világ teremtésének évfor­dulója nekünk is felkínálkozik: ezt hívják hangzatosán „lelki számvetésnek” és „megtisztulásnak”. A lényeg, hogy éljünk vele. Vagy legalább tanítsuk meg a gyerekeket, hogy ők élje­nek vele. Talán nem is most, csak évek múlva. Amikor már nem lesz kötelező.

Címkék:2000-10

[popup][/popup]