Resánszky Mária kiállítása

A művész kora benne van műveiben. Resánszky Mária 1932-ben született. Gépészmérnök lett. A maga által választott pálya, ahol vállalnia kellett a műszaki rajzok rideg szigorúságát, inkább elriasztották a rajzolástól.

Már nem is igazán fiatal, amikor – vagy két és fél évtizeddel ezelőtt – kislánya füzeteit kötözgetve egy Toulouse-Lautrec reprodukciót a keze ügyében lévő színes ceruzákkal lemásolt. És – mintha egy új világ nyílna meg előtte – felfedezi, meglátja, amit eddig észre sem vett, a körülötte létező-lélegző világot. Körülnéz és valahogy másképpen hat rá minden, mint eddig. Lát és rajzol. Habzsolja a formákat, színeket, a képbe kívánkozó, képet alkotó természetet. És rajzol, rajzol, de érzi, nem uralkodik az eszközön és tanulni kezd, rajzol, fest, s egyre inkább képes parancsolni a kezének, az eszközöknek. Szakkörökre jár.

Michelangelo-t idézem: “…az ember a fejével fest, nem a kezével.” De Dürer is azt vallja, hogy az alkotóképesség csak akkor nyilvánulhat meg, ha a művész technikai tökéletessége és kézügyessége mint engedelmes eszközök szolgálnak neki.

És a kéz már engedelmeskedik neki is, aki felfedezi az élet szépségeit és felfedezi saját magát is. Az otthona: ő maga… A rajzokkal leborított falak, ahogyan a megnyitón hallottuk: mint a tavaszi mező. Képek virágoznak rajtuk és mi alávetjük magunkat a művészetnek, hogy az megtanítson látni.

Hogy kitől tanult, ki hatott rá, ezt nem tudjuk meg- határozni. Hiszen mindent magába szívott, mindenkitől tanult és megmaradt a maga saját útján. Széles sík-felületekkel, sajátos színvilágban teremti újjá a természetet, nem érez, nem ismer gátakat, amik határt szabnának neki, az ő külön világában.

A görcsös faág az ablak előtt, a nyújtózkodó fa, a csónak a vízen, a hétköznapok semmitmondó képei súlyt kapnak és poézissé formálódik az ablakon kívüli világ is. A kiállításon képek függnek egymás mellett.

Mint ahogy valamikor a kastélyokban sorakoztak a képek az ősök galériájában. De ezek nem az ősök. Legkevésbé sem. Ezek a ma emberei. Árnyalatok nélkül, síkokban, összevont formáikkal, hozzánk szólnak. Minden arc beszél. Néhol bizalmatlanul, néhol riadtan, néhol magabiztosan. Mindegyik fej egyéniség, a kisfiú és az öregember.

Mindenkinek van mondanivalója és szól. És ránk tekint, sokszor úgy érezzük, hogy mögénk néz, az időtlenségbe.

És Resánszky Mária egy kaotikus világban halad a maga útján, a maga által megszabott törvények szerint. Mert igazi művész.

Kertai Klára