Szombat előfizetés 2017

Rendhagyó költészet

Írta: Tímár György - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Peter Diener versei kapcsán

A nevét akár Diener Péternek is írhatnám, ahogy ezt magyar nyelvű levelezésében ő maga is teszi. De hát, mint magyar szülők gyermekeként Párizsban született és franciául író poéta, legutóbbi verseskötetét, az Archéologie d’Amour-t (vagyis a Szerelmi régészetet) természetszerűleg Peter Dienerként jegyzi, s ekként jegyzik őt a jelenkori francia lírában a ״szakma” ismerői is; illő hát, hogy mi nemkülönben e néven szóljunk róla.

Mármost, hogy mitől is rendhagyó költő Diener?

Nos, nemcsak azért, mert kiadójának, a Saint-Germain- des Prés-nek vezetői maguk is azon töprengenek a kötet hátlapján, hogy vajon francia nyelven író magyar költő-e, avagy francia-magyar költő; netán magát franciául kifejező európai költőként kell-e számon tartaniuk. A kiadó végül ennél a tömör megjelölésnél horgonyoz le: Költő. Ő maga pedig így vall erről: „Európai vagyok, toulouse-i polgár.” És hozzáteszi: „Szeretem elnézegetni a felhőket.”

Csakhogy a dolog ennél is bonyolultabb, tudniillik Diener egyszersmind zsidó költő is, mégpedig nem elsősorban, azért, mert akadnak zsidó tárgyú költeményei (mint például az alább bemutatott versek közül a K. G: emlékezete), hanem mert maga a látásmódja tükrözi zsidó gyökereit. (Lásd alább a Gyökereim című költeményt.)

Mi ez a látásmód? Miben áll? Nem túlzás-e ilyen sajátosan zsidó látásmódról beszélni? Van ilyen egyáltalán?

Azt hiszem, van. Mindenesetre Dienernél – szögezzük le eleve – a világnak ez a speciális megközelítési (leképzési) módja a legcsekélyebb mértékben sem érinti a versek eredendően francia, mélyen a francia nyelvben gyökerező mivoltát. Magyar elemet annak ellenére sem vélek fölfedezni ebben a lírában, hogy a költő épp olyan jól tud magyarul, mint – mondjuk – Ön, kedves olvasó.

A zsidó elem is fölöttébb bújtatottan jelentkezik, s ismétlem: elsősorban nem a témaválasztásban nyilvánul meg, abban csak hellyel-közzel.

Hát akkor miben?

Mielőtt e kérdésre válaszolnék, hadd tegyek egy szubjektív kitérőt.

*

E bemutató tanulmányocska írója – mutatis mutandis – maga is olyasféle cipőben jár, f mint a bemutatott fél, ezért is érzi úgy, hogy nem csupán kívülről, mint a Saint-Ger- main-des Prés kiadó szerkesztői, hanem belülről is képes megérteni Diener-jelenséget. Hiszen, amint az sokan tudják rólam, magam is két nyelven író költő vagyok. Illetve hát nem „is”, hiszen Diener csak franciául ír, mint a Magyarországról tizennyolc éves korában elszármazott, Apollinaire-díjas Lorand Gáspár, én meg hol magyarul, hol franciául (ráadásul nem én határozom el, mikor melyik nyelven, efelől maga a bensőmből feltörekvő vers dönt). De a különböző nyelvi kultúrák találkozása Dienerből is előcsihol valamiféle, nehezen tetten érhető pluszt; mint ahogy az – egyébként magyar ihletésű – francia verseim is új szellemi dimenziót nyitottak meg előttem azáltal, hogy a magyar képi látásnak a francia nyelv legbenső törvényeivel való frigye valamilyen minőségileg új szintézishez vezetett, miközben a tulajdon énemnek olyan, eladdig rejtett zugait sikerül földerítenem az „idegen” nyelv tükrének jóvoltából, amelyekről korábban magamnak is csupán távoli és homályos sejtelmeim voltak. Egészen más tapasztalás és gyakorlat ez, mint, teszem azt, az eleve nem lírában, hanem drámában gondolkodó Ionesco vagy Beckett esetében. Költészetben az efféle rendhagyó több-nyelven-gondolkodás jóval bonyolultabb ügy. Amivel – kell-e hangsúlyoznom? – a legkevésbé sem akarom magam egy-egy Ionescóhoz vagy Becketthez mérni, pusztán a műfaj- különbségből fakadó tényt rögzítem. Ami a lírát illeti, vannak dolgok, amelyeket csakis egy bizonyos nyelv szemantikai segítségével lehet elmondanunk. Példa rá Rilke, aki szintén csak néhány franciául írt költeménye révén tudott kifejezni egyet s mást, annak ellenére, hogy német anyanyelvének minden gazdagságát nem csupán ismerte, hanem – ki ne tudná? – tetemesen gyarapította is. S hogy mindjárt egy fordított példával is éljek: hogy az ördögbe tudná bárki francia költő megközelíteni anyanyelvén ezt az egy szótagos magyar szót: fájsz”?

*

Tehát ott tartunk, hogy az egyszerre több szellemi és nyelvi kultúrából táplálkozó Diener-poézis szintén hasonló ráadás- értékeket hordoz. De, mint mondtam, néha ez a ráadás-érték nem a magyar líra társihletéből fakad, hanem egy, mint már érintettem, nehezen kimutatható, érzékeny füllel mégis kihallható zsidó szellemi-nyelvi ojtás (greffage) révén.

Ideje végre rátérnem arra, hogy ez miben is áll.

A zsidóság, amely már diaszpórába kényszerülése előtt is az írás népe volt, a szétszóratottság hosszú-hosszú évszázadai alatt kiváltképpen rászorult arra, hogy nyelvi készségét fejlessze. Számos helyütt csak a kereskedés tette lehetővé egy- egy adott területen való befogadtatását. Így volt ez a levantei térségeken, tehát a Földközi-tenger keleti partvidékén csakúgy, mint a középkori Budán vagy másutt. A meggazdagodott zsidó kalmárok aztán lehetőleg értelmiségi – főleg orvosi és ügyvédi – pályára küldték gyermekeiket, tekintettel e pályák társadalmilag jóval megbecsültebb mivoltára. Ám mind a kereskedéshez, mind az említett értelmiségi hivatások gyakorlásához nélkülözhetetlen volt a más nyelvűekkel való érintkezés képessége. Ennél fogva a diaszpórában élő zsidók rákényszerültek a szakadatlan nyelvtanulásra, mely ténynek az lett a következménye, hogy az egymást követő századok során a szétszóratottság keserves élményeit elszenvedő zsidók palietalis agylebenyén fokozatosan, nemzedékről nemzedékre mind jobban elmélyült az a sulcus (vájat, barázda), mely a nyelvérzék fejlettségét meghatározza. Ez a körülmény egyúttal másfajta előnnyel is járt, nevezetesen azzal, hogy a zsidók kevésbé lettek agresszívak, mint az őket befogadó államok polgárainak átlaga; a több nyelvben, tehát a több világleképzési módban otthonos ember ugyanis empatikusabbá és toleránsabbá válik, mint az, aki nem ismer a tulajdon anyanyelvén kívül másik nyelvet, más világleképzési logikát. (Nem szólva azokról, akik még a saját anyanyelvűket sem sajátítják el tisztességesen.)

Ráadásul a diaszpórabéli zsidóság megtűrt helyzete mindig csupán időszakos volt: mihelyt a jövedelmező kalmárkodást lenéző helyi őslakosság megelégelte, hogy az általa megvetett foglalatosságot űzők az övéknél jobb anyagi helyzetbe kerültek-kerülnek, elindult az antiszemita ellenakció, a XV. századtól a XIX. század végéig vallási, korunkban pedig „faji” alapon. A szétszóratott zsidóság ennek következtében folyamatos önvédelemre kényszerült. Önvédelemre – és időnkint menekülésre, a haza, az őket továbbra már be nem fogadó „új” haza elhagyására.

De a menekülés sem lehetett sikeres, ha a menekülő nem volt képes megszólalni a még újabb befogadó ország nyelvén. Az eredmény a nyelvtudás további bővülése és a nyelvérzék további kifinomulása lett, ám ezért nagy árat kellett a zsidóságnak fizetnie az elpusztított sorstársak mii- hóinak személyében.

Hanem miféle hatékony védekezési formát találhatott magának a jóllehet mindenkor hazájához hű, de onnan időről időre elűzött zsidó?

Legfőképpen a humort.

A humornak (a komikumnak, az iróniának és öniróniának, a szatírának és a korántsem nevettető keserű swifti szarkazmusnak egyaránt) lényege a nézőpont belülről kívülre helyezése. Egy vélt nagyságot ábrázoló magasztos köztéri szoborhoz többféleképpen közelíthetünk. Először, mint sem- leges néző, „egy-az-egyben”, szemből, s akkor úgy látjuk, ahogy a szobrász az orrunk elé szánta-rakta. De ábrázolhatjuk hátulról is, amiből már érzékelhető lesz némi szatirikus nyelvöltés. Továbbá felülről, mások által soha még csak el sem képzelt nézőpontból, amikor is a szoborból lényegében mindössze egy kör látszik (a fej körvonala), benne néhány tiszteletlen galambpöttyel. Ez már a swifti szarkazmus nézőpontja. A skála másik végpontján azt az ábrázolásmódot találjuk (a totális diktatúrák tökéletesen humortalan technikáját), amikor a vélt nagyságot alulról mutatjuk, termetét mintegy mitikussá növelve, s még mítikusabbá, ha az emlékmű már eleve is óriásnak ábrázolt egy törpét.

Ha szép napos időben az utcán járva megpillantunk messziről egy elegáns fehér porcelánöltönyt viselő urat, amint az előző napi esőből visszamaradt egyetlen kis pocsétában elcsúszik és összesározza magát, önkéntelenül – és mit szépítsük, kajánul – elnevetjük magunkat. De ha közelebb érve azt látjuk, hogy az illető az apánk vagy a fivérünk, egyszeriben lehervad ajkunkról a mosoly, s átadja helyét a mély együttérzés kifejezésének. Magyarán: a komikum a kívülállás, a tragikum az azonosulás folyománya.

A zsidó humorra – meggyőződésem – a kettőnek egyidejű megléte, a tragikomikum jellemző. Már csak azért is, mert a diaszpórabéli zsidóság egyszerre van mindig kinn és benn.

A legjobb védekezés a támadás, szól a mondás. A zsidóság esetében (éppen az agresszivitás viszonylagos hiányánál fogva, melynek alapvető okára már utaltam) a mondás éppen fordítva igaz: a legjobb támadás a védekezés.

*

 

Amit föntebb a humorról írtam, az a nyelvre, a nyelvi szemléletre is áll. A diaszpórabéli zsidó az, aki egyszerre van kívül és belül egy-egy nyelven, tekintve, hogy általában több nyelven tud, s hogy anyanyelvét (befogadó hazájáét) képes ennél fogva nemcsak alaposan – olykor, kompenzálásképp, az őslakosoknál is alaposabban – ismerni, hanem mintegy külső szemmel is nézni. Ezért van az, hogy a legjobb parodisták (s itt elsősorban az irodalmi paródiák íróira gondolok) többnyire egy-egy ország zsidó származású polgárai közül kerülnek ki.

*

Mindezek után hadd térek vissza Peter Dienerre. Mint már utaltam rá, teljesen a francia nyelvben és lehetőségeiben gyökerező költészetéből egy jellegzetesen zsidó felhangot is kihallani vélek. Mégpedig azt, ahogy a francia nyelv lehetőségeit az egyszerre benn-és-kinn- lét segítségével aknázza ki. A tragikusát is humorral; s nyomatékosan hangsúlyozom, hogy humoron itt korántsem a „nevettető” szó szinonimáját értem, hanem azt a nyilvánvaló játékosságot, amely a szinte képtelenséget célozza meg, éppen a nyelvben rejlő különös és egyszeri adottságok megragadásának képessége révén. Miként Diener maga úja, palackpostájában magát az egész roppant óceánt szeretné embertársainak elküldeni, miközben sokszor a szívével gondolkodik és az elméjével érez – amely vallomás szintén „a legjobb támadás a védekezés”-nek, a szokvánnyal ellentétes világérzékelési-ábrázolási módnak az elvén nyugszik. Nem is szólva arról, amikor a költő „ég felé gyökerezés”-ről, „tótágas létezés”-ről ír egyik versében. Mert hát ״minden másképp van”, hogy a legnagyobb magyar humoristát, Karinthyt idézzem.

A nyelv nyújtotta egyszeri adottságok azonban olyanok, hogy őket egy másik nyelven értelmük és muzsikájuk szerint egyszerre adni vissza nagyobb képtelenség, mint az egész óceánt zárni palackba. Itt tehát a fordítónak bizonyos cselfogáshoz kell folyamodnia: Dienertől viszonylag el- szakadva jutni el jobban hozzá. S noha műfordítóként nemigen kedvelem a túl sok szabadosságot engedélyező – és visszaélésekre is lehetőségeket nyújtó – átköltés fogalmát, ezúttal csupán ezt az egyetlen módot láttam alkalmasnak arra, hogy a Diener-féle tömör képi-gondolati-verszenei világot valamelyest közel hozzam a magyar olvasóhoz. Elnézést érte.

 

Címkék:1993-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Út Ein-Harodba

(részletek) Eszembe jutott ez a gyönyörű dal: „A közösség felé vezető út nem rövid, de nem is hosszú.” Ein-Harod, mellékesen,...

Ámosz Kenán

Ámosz Kenán világában megtalálhatjuk mindazokat az elemeket, melyek annyira jellemzőek a szabre nemzedék élményvilágára. A háttér kialakít egy magatartást, amely...

Close